Könyvespolc 2017

2017



Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

Október 15.
"Könyvtári" könyv
Pontszám: 7


Volt egy szemináriumi hétvégénk a Centropával Pécsett, és a szálloda halljában volt egy könyvespolc tele könyvekkel a vendégek számára. Innen emeltem le ezt a rendkívül rövid, 120 oldalas könyvet azzal, hogy na, pont el tudom majd olvasni három nap alatt. Ehhez képest az első két nap hozzá sem nyúltam, és úgy voltam vele, hogy á, sajnos ez mégsem jött össze... aztán az utolsó nap volt szabad 1,5 órám, és azalatt simán befaltam. Sepúlvedától még gyerekkoromban anyuval együtt olvastuk A sirályfióka esete a macskával, aki megtanította repülni c. könyvet, amiből semmire nem emlékszem, de a Sepúlveda egy olyan név, amit könnyen megjegyez az ember. A szerző dél-amerikai, történeteiben sokszor a környezetünk pusztítására hívja fel a figyelmünket. Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott is erről szól: az "öreg" a dzsungel és lakói jó ismerője, vadász és nyomkövető, aki megpróbálja fenntartani az egyensúlyt a természet és az emberek között egy olyan világban, amikor az nagyon is felborulni látszik. Nagyon kedves és olvasmányos kis történet volt. A szállodai könyvtár ötlete pedig nagyon tetszett, javasoltam is Orsinak!



Patrick Rothfuss: A szótlan tárgyak lassú szemlélése

Október 11.
Saját könyv
Pontszám: 10


Ha már elolvastam a másik két Rothfuss-könyvet, természetesen ez sem maradhatott ki! Másodjára ez a könyv még sokkal jobb volt, és sokkal többet adott. Úgy, hogy közvetlenül a másik két könyv után olvastam el, felfigyeltem néhány olyan részletre, amely korábban elkerülte a figyelmemet. Ebben a könyvben sok mindent megtudunk Auriról, a sorozat egyik kedves mellékszereplőjéről, és Rothfuss is úgy nyilatkozott, hogy írás közben ismerte meg ő is igazán a karaktert. Számomra a legizgalmasabb Auri megítélésének kettőssége: egyrészt nyilvánvalóan őrült, zakkant, "minden rosszfelé dől benne." Másrészt mintha ő lenne az egyetlen, aki tényleg a maga teljességében megérti a világot, épp azért, mert olyan dolgokat lát, amiket mások nem. Auri rendkívül nagy hatalmú arkanista, hiszen úgy él, hogy ismeri minden dolgok nevét! És ahelyett, hogy ezzel világuralomra törne, inkább az Egyetem alatti csatornahálózatban él és az Odalent világát rendezgeti, mert "ez a cselekvés helyes módja". Néhány apró utalás van Auri múltjára is, illetve az egész sorozat jövőjére: Kvothe egy napon majd Aurinál rejtőzik el vajon? Mégis, ami miatt ez a könyv nagyon szerethető, sőt, csodálható, a fogalmazás, a játék a szavakkal, ami a fordítót is dicséri. Talán azért is, mert más lelkiállapotban olvastam a könyvet, mint legutóbb, nagyon tudtam azonosulni Aurival és az ő érzéseivel, mert én is néha felhorzsoltnak, elvékonyodónak érzem magam, mint egy darab vászon. Ahogy Rothfuss az utószóban írja, ez a könyv nekem szól, nekünk szól, akik néha bizony így érzünk.


„Bizonyos értelemben ennyi elég is lesz. A faggyú és a fahamu máris kiadja a használható szappant. De alma nem lesz benne. Semmi édes vagy kedves. Kemény és hideg lenne, akár a kréta. Olyan lenne, mintha érzéketlen téglát használna a fürdéshez.
Egyszóval igen, bizonyos értelemben ennyi is elég szappanhoz. De milyen borzalmas lenne ez? Milyen szörnyű lenne az élet olyan merev, éles, üres dolgokkal, amelyek egyszerűen elegendőek?”

„Tudta. Tudta, milyen könnyen összetörhetnek a dolgok. Az ember teszi, amit tud. Az ember a világ érdekében ügyel a világra. Reméli, hogy így biztonságosabb lesz. De Auri tudta. Egyszer összeomolhat, és semmit sem tehetünk ellene. És igen, tudta, hogy ő nincs rendben. Tudta, hogy minden rosszfelé dől benne. Tudta, hogy a feje meg van zakkanva. Tudta, hogy belül nem igaz. Tudta.”


„Az ember ne akarjon dolgokat. Akkor kicsi lesz, és az biztonságos. Ez azt jelenti, hogy simán mozoghat a világban anélkül, hogy felzaklatna minden szembejövő almás taligát. És ha az ember óvatos, ha megfelelően alkalmazkodik a dolgokhoz, akkor segíthet. Befoltozhatja, ami elrepedt. Kiegyenesítheti, amit görbén talál. És bízik benne, hogy cserébe a világ lehetőséget ad az evésre. Ez a cselekvés egyetlen kecses módja, minden más hiábavalóság és kevélység.”




E. Lockhart: The disreputable history of Frankie Landau-Banks

Október 3.
Shizu könyve
Pontszám: 7


Ez egy tök szórakoztató és cuki könyv volt egy gimis lányról, aki egy "possible criminal mastermind", vagyis sokkal leleményesebb és ravaszabb, mint az iskolájában működő fiúkból álló titkos társaság, ezért úgy dönt, kezébe veszi a dolgokat, ha csínyek elkövetéséről van szó. Nekem ez elsősorban egy feminista történet: egy okos és határozott lányról szól, akit a környezete próbál kedves, irányítható "Bunny Rabbitnek" látni és akként kezelni, de ő besokall, és megmutatja, hogy sokkal több ennél. És bár ez nem mindenkinek tetszik, és barátokat is veszít miatta, nem adja fel, és hű marad ahhoz, aki ő valójában. 


“As the Bassets head across the lawn, Frankie reminds herself why she doesn’t want Matthew. Doesn’t want him anyway.
It is better to be alone, she figures, than to be with someone who can’t see who you are. It is better to lead than follow. It is better to speak up than stay silent. It is better to open doors than shut them on people.
She will not be simple and sweet. She will not be what people tell her she should be. That Bunny Rabbit is dead.
She watches the boys and they peel off in different directions and disappear around corners and into the buildings of Alabaster.

She doesn’t feel like crying anymore.”




Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme

Szeptember 24.
Saját könyv
Pontszám: 10


A Királygyilkos Krónikájának második kötete nem marad el az első mögött. Ezt a könyvet másodjára olvastam, és így többet adott, hiszen tudtam figyelni a könyv elején szereplő utalásokra is. Fordulatos, kalandos, szórakoztató, Denna és Kvothe szerelme pedig továbbra is az egyik legjobb, amivel könyvben találkoztam.


„- Miért mosolyogsz?

- Megkönnyebbültem – feleltem őszintén. – Attól tartottam, hogy kadmiummérgezést szenvedtem, vagy valami rejtélyes betegséget kaptam el. De csak meg akarnak ölni.”

„- Ez a színtiszta igazság – mondtam. – Te vagy az én ragyogó pennym az út szélén. Drágább vagy, mint a só vagy a Hold az éjszakai hosszú vándorúton. Te vagy az édes bor a számban, az ének a torkomban, a nevetés a szívemben.”

„Törődöttem sóhajtott.
- Csak azt szeretném, ha szeretne valaki.
- Én csak egyértelmű jelet szeretnék – mondtam.
- Én egy bűvös lovat szeretnék, ami befér a zsebembe – szólt Wil. – Meg egy vörös borostyángyűrűt, amely hatalmat ad a démonok fölött. És kifogyhatatlan utánpótlást süteményből.”

„Végül elmentem egy jól felszerelt patikába. Ideges ötletszerűséggel összevásároltam mindenfélét. Miután megvolt minden, amire szükségem volt, és pár olyan dolog is, amire nem, bátortalanul félénken érdeklődtem a tulajdonosnál, hogy mit szedjen be egy férfi, ha… bizonyos gondjai vannak… a hálószobában.
A patikárius komolyan bólintott, és faarccal ajánlott néhány dolgot. Vettem egy keveset mindenből, majd ügyetlen kísérletet tettem, hogy megfenyegessem és megvásároljam. Mire távoztam, sértődött, és roppant ingerült lett. Ha bárki megkérdezi, azonnal kitálal neki a goromba úrról, aki az impotenciáját akarja kezelni. Nem szívesen terjesztettem magamról ilyet, de legalább nem jut Caudicus fülébe, hogy laudánumot, árvacsalánt, aprómarást és más kétes drogokat vásároltam.”




Patrick Rothfuss: A szél neve

Szeptember 16.
Saját könyv
Pontszám: 10


A korábbi rémséges tapasztalatok után igényem mutatkozott rá, hogy olvassak végre egy jó könyvet is, így harmadszorra is elolvastam A szél nevét (emlékeztető: a 2012-es könyvespolcon is megtalálod). A könyv Patrick Rothfuss zseniális fantasy-trilógiájának első kötete. Először önmagában olvastam, majd pár év múlva ismételtem, mikor megjelent a második kötet. A harmadik sajnos továbbra is várat magára, miközben az író egyébként az első kötet megjelenésének 10. évfordulóját ünnepli egy vadonatúj kiadással. A rajongók tűkön ülnek, de hiába, van, amit nem lehet siettetni. Szóval A szél neve: letehetetlen fantasy-regény, melynek zsenialitását elsősorban a főszereplő hiteles és furfangos karaktere és a történet nyelvezete adja. Kvothe annyira életrevaló, találékony, de emellett kitartó, jólelkű és becsületes is, hogy nem lehet nem szeretni. Aki nem olvasta a könyvet, annak feltétlenül ajánlom, aki pedig már olvasta - nos, azzal várjuk együtt a harmadik kötetet!

„A nevem Kvothe. Hercegnőket loptam vissza sírdombokban alvó királyok mellől. Felégettem Trebon városát. Feluriannal háltam, majd ép bőrrel és elmével távoztam. Fiatalabban csaptak ki az Egyetemről, mint amennyi idős korában a többséget odaengedik. Olyan utakon jártam a holdfényben, amelyről mások nappal is félnek szólni. Istenekkel beszéltem, asszonyokat szerettem, olyan dalokat írtam, amelyek hallatán a kobzosok elsírták magukat. Hallhattál rólam.”

„Százkilencvenhét rúna létezik. Mintha egy új nyelvet tanultunk volna, csak ehhez majdnem kétszáz ismeretlen betűt is el kellett sajátítani, és sok esetben a szavakat is magunknak kellett kitalálnunk. A diákok zöme legalább egy hónapig tanult, mielőtt Cammar méltónak találta őket a továbblépésre. Némelyeknek egy egész szemeszter kellett hozzá-
Nekem elejétől végéig hét napba telt.
Hogyan?
Először is hajtottam. Más diákok megengedhették maguknak, hogy ellötyögjék a tanulást, hiszen a szüleik állták a költségeket. Viszont nekem gyorsan kellett előrejutnom a Fishery ranglétráján, hogy a saját munkáimmal pénzt kereshessek. Többé nem a tandíj jelentette számomra az elsőrendű problémát, hanem Devi.
Másodszor kiváló voltam. Nem szabványosan. Én kivételesen kiváló voltam.
Végül szerencsés voltam. Csak így.”




Orhan Pamuk: A nevem piros

Augusztus 30. 
Könyvtári könyv
Pontszám: 5


Ez a könyv sajnos várakozásaimmal ellentétben nagyon gyenge volt. Pamukot most kezdik (újra)felfedezni, a könyveit most sorozatban jelentetik meg magyarul tematikus borítóval, és többször is láttam, ezért kaptam kedvet hozzá. A szerző Törökország híressége, 2006-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Tök ciki ennek fényében, hogy mennyire borzasztó olvasmány volt A nevem piros. Érdekesen indult, és mégiscsak egy távoli kultúrába kalauzol el - a helyszín Isztambul az 1500-as években, a történetben a miniatúrafestők életébe és munkájába pillanthatunk be - de hamarosan lelassult a sztori, kifejezetten egy helyben kavarogtunk, a párbeszédek nagyon-nagyon unalmasak lettek, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem tudom, miért is olvasom én ezt az egészet. A téma és a problémafelvetés érdekes lenne - kelet és nyugat találkozása, vallások és filozófiák egymásra hatása és az ebből fakadó indentitásválság - de annyira vontatott, annyira lassú és nehéz, hogy az olvasó egy idő után lelkesedését veszti. Érdekes, hogy eddig valahányszor Nobel-díjast olvastam, nem volt vele jó tapasztalatom (talán egyedül a Sorstalanság kivétel). Kár érte.


„Hallom a kérdéseteket: Milyen érzés színnek lenni? A szín a szem érintése, a süketek zenéje, a szó a sötétségben. Évezredek óta hallgatom – akárha könyvből könyvbe, tárgytól tárgyik fúvó szelek volnának – a lelkek beszédét, ezért mondhatom, hogy érintésem az angyalok érintéséhez hasonló. Egyik felem, a nehezebb, a szemetekhez szól; a másik, a könnyű felem a tekintetetektől szárnyra kel a levegőben. De boldog vagyok, hogy piros lehetek! Belül égek, és erős vagyok. Tudom, hogy szembetűnök, és azt is, hogy nem tudtok nekem ellenállni.”


„Akkoriban, vagyis száztíz esztendővel ezelőtt még nem volt valódi fenyegetés a nyugati festészet, mert a sahok még nem vágyakoztak utána, és a legendás nagy mesterek úgy hittek a saját stílusukban, ahogy Allahban hittek, ezért legfeljebb ügyetlenségnek és tiszteletlenségnek tartották és csak nevették, hogy a nyugati mesterek a legközönségesebb kard vágta seben vagy a legmindennapibb posztón is különféle köztes színeket használnak. Csak a gyakorlatlan, ügyetlen vagy határozatlan képíró használ különböző pirosokat a kaftánok festéséhez – mondogatták. Az árnyék nem szolgálhat ehhez ürügyül. Egyetlen piros van, abban kell hinni.”




Stephanie Perkins: Isla és a hepiend

Augusztus 17.
Könyvtári könyv
Pontszám: 4


Stephanie Perkinstől két könyvet is olvastam: az Anna és a francia csók-ot és a Lola és a szomszéd srác-ot. Az előbbi még nagyon tetszett, a második már kevésbé, és ez most - nos ez kész katasztrófa. Stephanie Perkins igazi, boldog, tökéletes, örökké tartó tiniszerelmekről ír, amiről mind álmodunk, de meglehetősen túltolja, és - lássuk be - így a harmadik kötetre már kicsit ki is fogyott az új mondanivalóból. A könyv végtelenül erőltetett. Adott egy lány, aki nagyon régóta szerelmes egy srácba, de úgy gondolja, esélye sincs nála - aztán kiderül, hogy de, mégis, a srác is régóta vár rá, és hirtelen a semmiből összejönnek. Semmi olyasmi nem történik a könyvben, ami való emberekkel is előfordulna. Mind a pozitív, mind a negatív történések végtelenül "megcsináltak", a valóságtól elrugaszkodottak, azonosulni nem lehet velük. Ami szintén kifejezetten zavar, hogy az a túlzottan jelenlévő szexualitás. Nem kell egy írónak úgy tennie, mintha ez a téma az olvasóközönséget nem érdekelné, és nem lenne jelen a 17-18 éves korosztály körében, de könyörgöm, így, ahogyan ez a könyv prezentálta, biztos nincs jelen. Az, amilyen heves vággyal ezek ketten égtek, meg ahogyan egymásnak estek, meg amilyen tökéletes orgazmust átéltek, az maximum egy felnőtt szexregényben fordulhat elő, és ott sem hisszük el. Ez a könyv szimplán nagyon, de nagyon gáz volt. Nem kétlem, hogy az író hamarosan előrukkol a következő könyvvel, ami ugyanerre a kaptafára készült, de én abból köszönöm, már nem kérek.


„Nem mintha Josh valaha is bukhatna rám.
De nem akarom elpuskázni az esélyemet.
Még ha egyáltalán nincs is esélyem.
Mert hátha van.

Bár tutira nincs.”

„Pisilés után visszatérek a fogkefémért és fogkrémemért. Josh utánam jön a fürdőszobába, és fogat mosunk. Nem bírjuk abbahagyni az egymásra vigyorgást. Hihetetlen, hogy a felnőttek nap mint nap csinálhatják ezt. Most még csak nem is a szexre gondolok, bár az csodálatos, hanem az ilyesmikre. A fogmosásra egyazon mosdónál. Vajon fölfogják, milyen mázlisták? Vagy megfeledkeznek róla, hogy ezek az apró mozzanatok tulajdonképpen apró csodák? Én sohasem szeretném elfelejteni.”




Lionel Shiver: Beszélnünk kell Kevinről

Augusztus 12.
Könyvtári könyv
Pontszám: 10


Ezzel a könyvvel még évekkel ezelőtt a táborban találkoztam, akkor Marcika olvasta. Nem is tudom, miért jutott most megint eszembe, de kivettem a könyvtárból, és csak később néztem utána, hogy miről is szól. Egy kicsit meg is ijedtem: egy anya vall gyermekéről, aki kamaszkorában az iskolában tömegmészárlást követ el. Óvatosan nyúltam a könyvhöz, de fantasztikusnak találtam. A történet alapja az a dilemma, hogy mennyire felelős az anya, aki nem akarta és nem is igazán szerette a gyermekét, a csemete később elkövetett gaztettéért. Eva kíméletlen őszinteséggel, de ugyanakkor csodálatos stílusban, humorral vall magáról és a családjáról. A regény kezdetén még csak ő van és a férje: nem akar gyereket, és a gondolataival nagyon könnyen tudtam én is azonosulni. Később azonban mégis gyermekvállalásra adja a fejét, és megszületik Kevin, aki viszont kezdettől fogva más, mint a többiek, hideg, unott, semmi érdeklődés nincs benne a világ felé. Mindenki maga dönti el, hogyan áll a könyv alapdilemmájával, számomra azonban egyértelmű, hogy Kevin egyszerűen egy pszichopata, és ebben az anyjának semmi szerepe nincs - hacsak nem feltételezzük, ha már az édesanyja hasában megérezte az anya gondolatait, és attól született érzelemmentes szörnyként. Mégis, ebből a hitből is kibillent néha a könyv, aztán pedig ott van a tragikus és meglepő végkifejlet - amit már nem lőhetek le. Nagyon nagy hatást gyakorolta rám ez a könyv, fantasztikusnak találtam, tényleg mindenkinek szívből ajánlom, de fel kell készülni a komolyabb témára. A történetből film is készült, amit hamarosan szeretnék megnézni.


Mi ütött belénk? Hiszen olyan boldogok voltunk! Akkor meg miért tettük fel mindenünket, amink csak volt, erre a gyermeknemzés nevű botrányos szerencsejátékra?”

„Világos, hogy a terméketlenség – minő megsemmisítő szó – mellé felsorakoztatott érvek mindegyike csip-csup kényelmetlenség és pimf áldozat volt. Önző, aljas és korlátolt érvek voltak ezek, úgyhogy mindenki, aki ilyesfajta katalógust eszkábál össze, és mégis úgy dönt, hogy megmarad a maga takaros, levegőtlen, statikus, zsákutcába torkolló, szikkadt, családmentes kis életénél, az nem egyszerűen szűk látókörű, hanem egy rettenetes alak. Mégis, ahogy most ezen a listán merengek, az ötlik a szemembe, hogy bármennyire is kárhozatosak, az anyasággal szembeni hagyományos fenntartások igenis praktikusak. Végtére is manapság, amikor a gyerekek már nem művelik az ember földjeit, nem fogadják be őt, amikor magatehetetlenné válik, semmiféle értelmes érv nem szól a megszületésük mellett, és elképesztő, hogy a hatékony fogamzásgátlás megjelenése után még mindig van, aki a szaporodás mellett dönt. Mindezekkel szemben a szerelem, a mese, az elégedettség, az emberi dolgokba vetett hit – modern korunknak ezek az indítékai olyanok, mint a kormányozható léghajó: ormótlanok, lebegők és kevesen vannak; optimista, nemes lelkű, sőt mélyenszántó, ám vészjóslóan megalapozatlan érvek.”

„Nem kellett volna úgy a szívemre venni, de hogy is ne vettem volna? Nem az anyatej nem kellett neki, hanem anya. Igazából meg voltam róla győződve, hogy a mi kis boldogságos batyunk rajtakapott a turpisságon. A kisbabáknak remek az intuíciós készségük, hiszen nagyjából ez minden, amijük van. Biztos voltam benne, hogy amikor felvettem, érzékelte a karom árulkodó merevségét. Biztosra vettem, hogy amikor csacsogtam és gügyögtem neki, a hangom finoman irritált tónusából kikövetkeztette, hogy a csacsogás meg a gügyögés nem természetes módon jön belőlem, és hogy az engesztelésül szánt üres locsogás végtelen sodrából a kis koraérett füle kihallotta az alattomos, megrögzött szarkazmust. Ráadásul mivel valahol olvastam – bocsánat, te olvastad – hogy milyen fontos mosolyogni a babákra, hogy így próbáljunk meg viszonzásul mosolyt kicsalni belőle, én csak mosolyogtam és mosolyogtam, addig mosolyogtam, amíg belefájdult az arcom, és amikor már tényleg fájt, biztos voltam benne, hogy azt aztán észreveszi. Valahányszor mosolyt erőltettem magamra, ő határozottan tudta, hogy nem jókedvemből mosolygok, ugyanis sohasem mosolygott vissza rám. Sok mosolyt nem látott élete során, a tiédet igen, és ez elég volt ahhoz, hogy felismerje, vele összehasonlítva anyáéban valami nem stimmel. Hamisan kunkorodott fölfelé, amikor pedig elfordultam az ágyikójától, árulkodó gyorsasággal párolgott el. Vajon ekkor tanulta el Kevin? Az a marionettszerű mosolya a börtönben, akárha zsinóron rángatnák.”

„Lehet, hogy gyerek nélkül nincs értelme az életnek, de hát gyerekkel együtt mégis mi az értelme? Az egyik életet egy rá következő élettel megválaszolni pusztán annyit jelent, hogy a cél terhét a következő generáció vállára helyezzük át, és ez a tologatás végül gyáva és potenciálisan vég nélküli halogatáshoz vezet. A mi gyermekeink válasza feltehetőleg ugyancsak a nemzés lesz, amivel csak önmagukat fogják ámítani, a saját céltalanságukat fogják rásózni az utódaikra.”




Czapáry Veronika: Megszámolt babák

Augusztus 2.
Könyvtári könyv
Pontszám: 10


Ez a könyv is a Scolar kiadó ifjúsági sorozatának tagja, melyből azt hiszem minden könyvet olvastam (bár akárhogy kerestem, nem találtam meg őket együtt a neten, tehát fogalmam sincs, bővült-e újabb taggal a sorozat). A lényeg, hogy eddig a sorozat összes tagját imádtam, és Megszámolt babák sem okozott csalódást. Tény, hogy egy nagyon nehéz témáról van szó: az elbeszélő egy bántalmazó családi környezetben élő kislány. Zseniális és hátborzongató, ahogy a szerző be tudja mutatni, hogyan éli meg a főszereplő a körülötte zajló eseményeket: a könyv során kisgyerekből kamasszá válik, de az idő össze-vissza gomolyog, mintsem előre halad ebben a regényben. Nikolett sorsa nem változik, és hiába reménykedik az olvasó abban, hogy a regény végére eljutunk valamiféle végkifejletig, a fejbekólintó tanulság valójában az, hogy nem történik semmi, mert senki nem tesz semmit, és ki tudja, mennyi gyerek nő úgy fel, hogy egy ilyen csapdába van beragadva évekre, évtizedekre. Egy másik fontos tanulság, amit a könyvből leszűrtem, a környezet passzivitása. A közvetlen család kifejezetten kegyetlen és érzéketlen a kislány problémáira, a tágabb család sokszor szerető, de ők sem tesznek semmilyen érdemi lépést Niki védelmében, a tanárok, iskolatársak, szomszéd szülők pedig, akik valószínűleg érzékelnek valamit a történésekből, inkább elfordulnak, mint hogy belekeveredjenek. Kegyetlenül őszinte és szívszorító könyv, nagy szükség volt már rá. 


„Apa szerinte meg kell tanulnom magamat szórakoztatni, azért vettek nekem ennyi babát, nem figyelhetnek folyamatosan rám, mert nem bírják már idegekkel, amilyen vagyok. Először is túl sokat beszélek, és egy hiperaktív gyerek vagyok a rossz fajtából. Mindig azt akarom, hogy rám figyeljenek, holott felfoghatnám, hogy ez nem lehetséges, hogy mindig rólam legyen szó. El kell tudnom magamat szórakoztatni a babáimmal, mert anyám sem ér rá állandóan játszani velem, a nővérem meg meghalt, és csak röhög ránk a síron túlról az ibolyáival, ezért a legjobb, ha bezárnak, és nem tudok kijönni a szobából, mert akkor kénytelen vagyok szórakoztatni magam.”

„Bementek a lányok vécéjébe a fiúk, ismétlem el neki. Nevet, és azt mondja, hogy ezen nem kell ennyit izgulni. Megsúgja a többi tanárnőnek is, hogy mi történt, együtt nevetnek mindannyian, nem értem, miért, bementek a lányok vécéjébe a fiúk, igen, mondom. Azt mondja, nyugodjak meg, és menjek vissza oda, mert már biztosan nincsenek ott, és áruljam el, ki az osztályfőnököm, őt pedig hagyjam ebédelni. Nagyon rosszul esik, hogy az igazgató néni elutasít, mert úgy érzem, mindenki elutasít mostanában. Csak nagyon kevés embernek mesélem el ezt a történetet, mert az emberek nem értik meg, hogy mi a baj ezzel.”

„Engem az apám bezárt a szobába, és nem engedett ki onnan, nagyon rossz, hogy az anyám ezért engem hibáztat. Nem tudja elképzelni az anyukám, hogy mekkora kétségbeesést érzek az apám láttán, amikor ő bezár a szobába, nem tudja elképzelni az anyukám, mennyire félek tőle, hogy most mi fog történni. Nem tudja elképzelni az anyukám, hogy milyen rossz, amikor rám terpeszkedik a hatalmas nagy apám, aki szőrös. Nem tudja az anyukám, és nem is fogja tudni soha, mert nem érdekli, és ha próbálok neki erről beszélni, hogy mennyire rossz nekem, szájon vág, pedig nagyon rossz érzés az Apával egy szobában lenni, mert mindig olyan történik, amit nem akarok. Ha egyedül vagyok a szobában, hogy ott gondolkodjam az életemen, vigasztalom a Kék nyulat, mert ő még megvan. Azt mondja, viseljem el, hogy a húgom és az öcsém bosszút áll rajtam azért, ahogyan viselkedek. De hogyan viselkedek, kérdezem tőle, például, hogy ilyenkor kérdezek, ahelyett, hogy befognám azt a lepcses kis szám.”




Shannon Hale: Austenland - Vakáció Mr. Darcyval

Augusztus 1.
Könyvtári könyv
Pontszám: 4


Rajongásom a Büszkeség és balítélet iránt ismeretes, és ezzel nem vagyok egyedül - a könyvhöz később nagyon sok folytatás és fikció íródott a sok fan miatt, nyilván mind gyenge másolat. Mikor megláttam ezt a könyvet a könyvtárban, akkor sem számítottam sok jóra, de gondoltam jó lesz nyári romantikus kikapcsolódásnak, szóval kivettem. Hát, igazából még annak is gyenge volt. A fő probléma a könyvvel, hogy egy értelmetlen katyvasz. A főszereplő, Jane egy 30-as, reménytelenül szingli amerikai nő, akinek a tökéletes férfiideálja Mr. Darcy. Egy örökségnek köszönhetően elutazhat a brit Pembrook Parkba, ami a magafajtáknak készült színjátszósdi: az ifjú hölgyek heteket tölthetnek el egy kastélyban Austen korabeli öltözékben, egész nap hímezgetnek, sétálgatnak, este kártyázgatnak, és néha akad társaság - persze urak is. A dolog legfurcsább része, hogy a vendégnek - ez esetben Jane-nek - úgy kéne magát átadnia az eseményeknek, hogy közben tudja, hogy körülötte mindenki színész. Jane ezért nem is igazán tudja, hogy hogy álljon a vakációhoz, és ami a legidegesítőbb, hogy háromoldalanként megpróbál megfogalmazni valami nagy bölcsességet a szerelmi életéről, aminek persze semmi értelme és nem állja meg a helyét. Egyszer úgy érzi, elengedi Mr. Darcyt, aztán mégse, egyszer flörtölni akar, mert úgy érzi, az kell neki, aztán nem, és a könyv utolsó tripla csavara is inkább szánalmas, mint találó. Na, szóval elég gáz könyv volt, de a legmeglepőbb, hogy mint láttam, film is készült belőle. 


"Mr. Nobley teljesen elmerült a könyvében. Jane balra pillantott. Andrews százados rávigyorgott. Mosolyából látszott, hogy tökéletesen tisztában van vele, mennyire vonzó. A lány körbehordozta tekintetét a teremben. Sárga falak vették körül, szembetűnő György kori pompa, hozzá a bútorfény és a petróleum kellemesen keveredő történelmi illata, Végignézett magán. Szokatlan anyagból készült, fura ruhát viselt, rozsdabarna szaténnal keretezett dekoltázzsal, selyemtopánkába bújtatott lába a perzsaszőnyegen nyugodott. Borzasztóan nevetséges volt. Ugyanakkor legszívesebben visítozva tombolta ki magát, akár egy tinédzser, akit éppen most hívtak meg a szalagavató bálba. Itt van! Itt van Pembrook Parkban!"

„Azt hitte, hogy dühös, de amikor ledobta magát az ágyra és beletemette a fejét a párnájába, nevetni kezdett.

- Micsoda vicc! – mondta, és mintha Lydia Bennettet hallotta volna a filmből. – Idejövök Mr. Darcy miatt, beleesek a kertészbe, és végül a részeg férj tesz ajánlatot.”

„Jane az ablaknak döntötte a fejét, nézte az autó mellett szaladó tájat és mosolygott. Pembrook Park elvégezte a feladatát – lehetővé tette, hogy ő átélhesse a maga romantikus purgatóriumát. Most már őszintén hitte, hogy az álomvilág a valóságban nem működik. Az álomvilág a nők ópiuma. Ő pedig eltemette a maga álomvilágát az angol vidéken. Az élete csak a valódi lehetőségekre lesz nyitott. Nem létezik Mr. Darcy, nem létezik a tökéletes férfi. De azért még jöhet valaki. És ő készen áll rá.”





Tóth Lajos: Átmeneti, avagy egy évad az otthonban

Július 29.
Saját könyv
Pontszám: 9


Ez a könyv volt a nyereményem a táboros pontversenyen, és nagyon boldog vagyok vele! Egyrészt örülök, hogy nyertem, másrészt tök jó, hogy ez a könyv is rendelkezésre állt, mert mintha épp a magamfajta kis szociológusnak íródott volna. A szerző Tóth Lajos, egy átmeneti otthon nevelője, aki korábban blogot vezetett "élményeiről". Az Abcúgon olvasható egy interjú is vele, érdemes elolvasni. A könyv rövid történetek sorozata. Azokról a gyerekekről szól, akik egy átmeneti otthonban élnek: ez azt jelenti, hogy ideiglenesen kiemelték őket a családjukból, de még nem tudni, visszakerülnek-e oda, vagy állami gondozásba veszik őket. Tóth Lajos úgy fogalmaz, hogy bűnözők és prostituáltak gyerekeire vigyáz, és ha ez nem is mindig igaz, a könyv sajnos szomorú képet fest a magyar valóságról: ezek a gyerekek mélyszegénységből jönnek, ahol a támogató családi közeg teljesen hiányzik, szüleiknek nincs rendes munkájuk, alkoholisták, elválnak, jönnek-mennek a nevelőszülők. A gyerekek járnak ugyan iskolába, de eszük ágában sincs tanulással foglalkozni, agresszívak, korán kezdik a szexuális életetet, könnyen lesznek a drogok és az alkohol áldozatai. Tóth Lajos tulajdonképpen olyan gyerekekkel dolgozik, akik csapdában vannak, akik számára nincs kiút. Az átmeneti otthon sokak számára a legjobb hely egész életükben: itt viszonylag sok nevelő figyel rájuk, könnyen lehet, hogy elérnek némi sikert az iskolában, de amint visszakerülnek az otthonukba, vagy a rendkívül rosszul működő állami gondozásba, a sorsuk megpecsételődött. Hihetetlen számomra, hogy valaki tíz éven át képes rendületlenül dolgozni egy olyan közegben úgy, hogy tudja, túl sok sikerre sajnos nem számíthat. Külön örülök, hogy a szerző rögtöna  könyv elején kiemelte: itt nem csak cigányokról van szó, és bizony sokszor szót ejt az előítéletességről is. Nagyon ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, annál is inkább, mert a szerző saját maga finanszírozta a kiadását. Nagyszerűek az illusztrációk is. 


„- Oszt? Mi volt az iskolában?
- Semmi.
- Semmi? Nem hiszem. Valami csak volt, mondjad csak!
- Na jó. Van egy lány, tanárbá, úgy híjják a Tetüs Juli, na, az úgy kutyuli a szart, mindenkinek mongya, hogy én szerelmes vagyok ebbemegabba, hogy Vera ezt üzente, meg azt, na, a haját máma kicibáltam, csak úgy hullott a tetű belőle, csak úgy ugrott, Heléna lekezelte, vérzett a szája, nehogymá haggyam, hogy anyázzon, meg nagyanyázzon, nagyanyám most halt meg, adtunk neki. Menni fogunk egyébként fel az igazgató bácsihoz, mert terítettünk, oszt mondta a tanár, hogy mennyünk be, mi meg nem mentünk, oszt evégett menni kell hozzá. Amúgy a Horváttal verekedtem, a saskörművel, úgy bevágtam a hasába, hogy begörcsölt, hogy szakadjon szét a bele, meg a Szőke Kurvával is verekedtem, de az egy fiú, csak ez a csúfneve, mer dik beleszól a dologba, én meg adtam neki pászkát, oszt mondta, hogy rád hívom a Kanalas Szabit, meg rád hívom a Mocsár Gézát, vannak vagy öten, piszkosan meg büdösen járnak, meg ma úgy higgye el, hogy a Zsófi beszart, oszt a tanár hazaküldte. Amúgy semmi sem vót, a Bandika beteg, úgy köhög, mint egy kutya, de tanárbá, a Balog néz befele az ablakon, oszt mutogat, te Balog kussba legyél, mer aládrúgok, na, oszt Bandika orvosnál is vót, most meg otthol van, én is lennék már otthol, mennék a keresztanyámékhoz, most mongyuk nem volt dídzsé, vagyis diszkó náluk, de a múltkor vót, oszt ott volt Madár, nem teccik ismerni, a Kati férje, issza a sört, oszt kérem fel táncolni, mán jön egyből, de csak egyfolytába röhögött, keresztapám berúgott, tisztára részeg vót, ott vót a Szilvi, meg a Tünki, meg a Rokkó, meg az Ürge is, meg az Erzsi néni. Tünki meg teszi magát mindenki előtt, hogy tud táncolni, meg hogy ő a király, pedig a lánya a király, a Dánya, na, az tud, pedig nem is mutassa ki magát senki előtt, az egészet odavági táncba, de ő csak diszkótáncba, a Kati cigányba is, utána jövök én, mer én odavágok cigányba, diszkóba is.”

„Csupa vidámság, ahogy nézem az iskola legvagányabb kis papagájait, ahogy igyekeznek Ronaldo lenni. Általában a szünetekben mindenki csel- meg gólkirály, de a pályán, csapatban hisztis picsákká válnak, rugdosnak mindent és mindenkit, mert nem megy a gólszerzés.
Mert az önzőségben megmutatkozó önigazolási kényszer, mely a magárahagyatottság érzéséből fakad, és nagyon erős, nem enged csapatban, vagy akár később, társadalomban gondolkozni. Mondaná a pszichológus, de nem kell neki, mert rég tudom, hogy mi a csel, és ezért a fizetése inkább jöhetne nekem.”

„Timi ma ujjongva közölte, hogy kapott házit. Ez azért ad okot örömre, és azért ritka, mert egy olyan intézménybe jár, ami csak azért van, létezik, hogy akit sehova sem vettek fel, meg nem is akarta, hogy felvegyék, annak is legyen hol eltölteni az időt, amíg tanköteles.
Házi?
Senki sem csinálná meg.
Kérdésemre, hogy mit is csinálnak általában, elmondja, hogy hát beszélgetnek, kártyáznak, elvannak, cigiznek.
- Az órán mit?
- Hát ezt, mondom.
- És a tanár?
- Ő? Hát ő irkál a táblára.

- Értem.”

„Lassan év vége, így a szomszéd iskolában osztályozóvizsga volt ma a magántanulóknak, mely kifejezés jelen esetben nem állja meg a helyét. Mondjuk kiemelkedő sportolóknál, akik nem tudnak e tevékenységük miatt iskolába járni, vagy beteg gyerekeknél igen, ők magántanulók.
A mai arcokat analfabéta iskolakerülőknek nevezném, akiket nem lehet osztályba küldeni, mert abból előbb-utóbb kurva nagy baj történne.
Aztán kijönne a Fókusz, meg Tvrtko, vagy ki.
Ezen gyerekeknél a magántanuló státusz azt eredményezi, hogy soha többé nem foglalkoznak tanulással.”







J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Július 26.
Saját könyv
Pontszám: 9


Na, ezt ugye senkinek sem kell bemutatni? :) Harry Potter rajongásom ismert, ugyanakkor én nem tartozom azok közé, akik ezerszer olvasták a könyveket. Ha jól emlékszem, a teljes sorozatot mindössze kétszer olvastam el. A tábor előtt felmerült, hogy még egyszer végigolvasom - hogy készen álljak az esetleges kvízekre, illetve a saját könyves kvízünkbe is beletehessük - de erre végül nem került sor, tekintve, hogy nem olyan egyszerű végigrágni egy hétkötetes sorozatot. Azért valamiért mégis kedvet kaptam hozzá, és elvittem az első kötetet a táborba. Nem emlékeztem rá, hogy ez a könyv még mennyire egyszerű, kedves, könnyed, rövid. Érződik, hogy gyerekeknek íródott, és nem véletlenül végeztem vele két nap alatt. Szerintem sort kerítek előbb-utóbb a sorozat többi részére is, de még bőven van más is a listámon. After all this time? Always :)




Vigh Bori: Hogyan menjünk világgá?

Július 24.
Kölcsönkönyv
Pontszám: 8


Jimnél láttam meg ezt a könyvet, és mivel régóta foglalkoztat az utazás gondolata, rögtön le is csaptam rá és benyúltam, de aztán a táborban gyorsan el kellett olvasnom, hogy visszaadhassam neki. Ez egy tök király könyv volt. Tulajdonképpen egy praktikus kalauz ahhoz, hogyan menjen valaki világgá, értsd: hogyan tegyen nagyobb lélegzetű utazásokat egzotikus helyekre. Úgy érzem, ez nem épp az amire vágyom - őszintén nem vonz, hogy három hónapig Ázsiában bolyongjak, vagy fél év alatt bejárjam Dél-Amerikát - de azért a könyv baromi sok hasznos tippel szolált (amit mind kijegyzeteltem :) ).  Ott kezdi, hogy igen, egy ilyen utazás - pláne egyedül - para dolog, de ha akarod, csináld meg, mert képes vagy rá. És sorra veszi azokat a kifogásokat, amik felmerülhetnek, és segít, hogyan valósítsd meg az álmaidat - úgy, hogy nem álmokként, hanem célként gondolsz rájuk. A könyv egy csomó tippet ad a pénzügyektől kezdve a repjegyvásárláson át a szállásig és a csomagolásig, és közben szórakoztató, őszinte és hiteles. A szerzőnek egyébként van egy saját blogja is, a backpacker.hu, és rendszeresen tart előadásokat illetve személyes konzultációt azoknak, akik hozzá hasonló kalandra vágynak. Én még nem dönöttem el pontosan, mit hozok ki ebből, de valamikor hasznomra válik majd, az tuti. 


„Tudtam, hogy jó helyen vagyok. A probléma a kerettel volt. Azzal, hogy mindenki azt mondja: normális, hogy az ember huszonegy napot kapjon az igazi életre. Én ezt sehogy nem tudtam elfogadni. Lehet, hogy nem vagyok normális?, gondoltam. Vagy az nem normális, ahogy élek? Hogy nyolc órát dolgozom, mindennap egy órát utazom a munkahelyemre, és egy órát onnan haza, a maradék időben pedig eszem vagy alszom, és arról ábrándozom, hogy táncosokat nézek egy Buenos Aires-i tangóbárban?
Ma már látom, hosszú-hosszú évek teltek el úgy, hogy azt gondoltam, az álmok olyan dolgok, amik csak akkor válnak valóra, ha valakit nagy szerencse ér. Azt gondoltam, nekem semmi közöm sincs ahhoz, hogy ez hogyan fog megtörténni. Vagy megnyerem a lottó ötöst, vagy befut a szőke herceg, akinek még a lova is zöldhasút eszik zab helyett. Eszembe sem jutott, hogy tehetnék valamit én is, hogy beteljesüljenek az álmaim.”

„Mit érzel, amikor reggel beállsz a fürdőkádba, és arcodra, tarkódra locsolod a vizet? Álmosságot? Egy kis energiát? Abban biztos vagyok, hogy nem hálát és extázist.
A legutóbbi utazásomon két hónapig nem zuhanyoztam meleg vízben. Nem zavart ez különösebben, mert meleg helyeken voltam, mégis, amikor először álltam meleg víz alá a két hónap után, körülbelül úgy festhettem, mint egy tusfürdőreklám szereplője: nagy vigyorral az arcomon, felhőtlen boldogságban.
Egy-egy ilyen úton megtanultam, hogy a legtöbb dolog, amit természetesnek veszek az életemben, egyáltalán nem az. Mondjuk, a meleg víz vagy a puha ágy. Amíg abban a buborékban éltem, amit Európának hívnak, azt gondoltam, hogy ezek nélkül nem lehet kibírni. Pedig dehogynem.”

„Emberek ezrei jönnek rá arra, beleértve magamat is, hogy mit akarnak kezdeni az életükkel egy-egy ilyen gap year után. És olyat is láttam, aki szívesen ült vissza az irodába, mert hiányzott neki. Volt olyan barátom, aki kitalálta, hogy jógatanár lesz, egy másik rájött, hogyan lehetne segíteni anyagilag a nonprofit alapú szervezeteknek. A harmadik pedig éles váltással rájött, hogy nem közgazdász lesz, hanem kertész, mert bejött neki a kiviszedés Új-Zélandon.”


„Ha van valaki, akivel együtt szeretnétek elindulni, nincs is kérdés. De ha egyre csak várod, hogy megjelenjen az életedben valaki, mert semmiképp sem akarsz egyedül elindulni, az már komoly kérdéseket vet fel. Évek telhetnek el, amíg megtalálod a tökéletesnek látszó partnert, és lehet, hogy akkor már késő lesz. Ha MOST akarsz menni, de még nem tudod, hogy kivel indulnál el, nem teheted meg magaddal azt, hogy egyre csak vársz, sóvárogva, hogy MAJD egyszer.”




Grecsó Krisztián: Megyek utánad

Július 16.
Kölcsönkönyv
Pontszám: 6


Pár éve már olvastam egy könyvet Grecsótól, ami nem annyira tetszett, viszont ezt a könyvet nagyon ajánlotta Dani, akinek ez az egyik kedvence. Hát, elolvastam, de nekem nem lett a kedvencem, viszont úgy érzem sikerült is megfogalmaznom, miért, és le is számoltam Grecsóval. A regény egy kamaszfiú felnőtté válását mutatja be a szerelmein keresztül. A főszereplő, Daru valahol a Viharsarokban születik egy kis faluban, ott nő föl, és valahogy az egész regényt áthatja az ő vidéki busongása, a kilátástalansága, és akkor jönnek a nők, de igazából mind ugyanolyan, egyik se jobb a másiknál. Engem női olvasóként borzasztóan sértett, hogy a könyvnek egy normális szereplője sem volt, mindegyik nő egy cafka volt lényegébe véve, aki, mikor együtt volt Daruva, épp csalt egy másik csávót, vagy épp Darut csalta. A könyv vége felé rájöttem, hogy ez a regény egy defektes emberről szól (aki valószínűleg sokban maga az író lehet) akivel én nem tudok azonosulni, és aki engem nem érdekel. Daru vidéki kis élete, a női, akik mind borzalmasak és hamisak, de úgy vannak előadva, mintha milyen nagy sorsfordulat lenne az egész... ez engem inkább zavart. Nincs igazi végkifejlet sem, azt hinnénk, hogy lesza  regénynek egy íve, valahonnan valahová eljutás, de inkább spirálmozgás van, ugyanazok a hibák, ugyanazok a nők, egészen a végkifejletig. A könyv stílusa sem jött be: a leírások, a  hasonlatok néha nyakatekertek, a fogalmazás érthetetlen, és az sem segített rajtam, a Pesti olvasón, hogy az író (szándékosan) játszik a helyszínekkel, és sosem tudhatjuk, hol vagyunk éppen, mivel semmi sincs nevesítve. "Valahol a Körös-parton", "a szülőfalujában", a "kollégiumban", "a szomszéd városban", de azt sem tudom mi hol van, be sem tudtam tájolni, hogy az egyébként össze-vissza ugráló események hol történnek. Pápá, Grecsó, ennyi elég is volt belőled.

„A hajnali buszig még megteremtődik újra a világ.”

„Daru ismerte az örömet, aminek bánat ül az alján, mintha finom zacc lenne.”

„Hazafelé a volt házuk előtt teker el. Most úgy hiszi, Eszter azért szállt ki, mert nem bírta elviselni a kényszert, hogy szépen, sikeresen kell élnie. Hogy neki, az egyetlen gyereknek szülei minden vágyát be kell teljesítenie. Álmok hátán álmok, és azt mind ő cipelje. Darunak felfordul a gyomra, a temető előtt megáll, öklendezik. Semmi teher nem volt rajta, szép volt, okos volt. Csak engednie kellett volna, hogy jó legyen neki, és az a jó, ha szabálytalan formákban is, de jönni akart. Eszter félt tőle, félt, hogy megreked, üres lesz, középszerű, szürke, és ő nem bírt átlagos lenni. Miért nem mondta neki, hogy nem a kényszeredett eredetieskedés miatt szereti? Vagy talán mondta? Mondott egyáltalán valamit? Volt Eszter? Volt az az albérlet? Hogy is nézett ki? Hol volt az ágya? Hogyan állt ledobva a táska? Megijed. Milyen pazarlóan bánt az emlékeivel, hogy ha csak eszébe jutott a lány, azonnal elhessegette. Most meg döbbenten keresi a képeket, a helyzeteket, a szavakat, az illatokat. De nincsenek, kikoptak, elmúltak.”

„Daru megfordul, most a területet nézi, amit évekig védelmezett az újfalusi sereg és Balázs ellen. Le van taposva a fű, a távolugró gödör nincs meg. A budi mögött ott a Híres ház. Látod Juli?, a lány bólogat. Igen, gondoltam, hogy az az. Milyen kicsi és jelentéktelen minden. Nem is szabad ismerni a valóságot, nem is szabadna találkozni senkivel, aki régen fontos volt. Most akkor ez az iskolaudvar az igazi, vagy az az igazi, amelyik az ő emlékeiben él? Ez az udvar lényegtelen, ismeretlen, idegen vidék. A másik meg a világ. Soha többet nem jön ide, határozza el. Ha vége a ballagásnak, oldalt kifutunk, mondja Julinak, senkivel nem akarok beszélni. Azt nem teszi hozzá, hogy nem akar több csalódást, nem akarja, hogy a jelen, a valóság fölülírja az emlékeit. Mert ha rárakódik, eltakarja, mint a por. Nem kér belőle. Ha már egészen elveszett a gyerekkora, az emlékeiből ne tűnjön el.”




Angie Thomas: The Hate U Give

Július 13.
Saját könyv
Pontszám: 7


Ezt a könyvet Shizutól kaptam a szülinapomra. Nem haladtam vele gyorsan, sőt, alaposan el is koptattam miközben állandóan magammal hurcoltam (többek között Belgrádba is) de azért nagyon tetszett. Az egyik legfőbb értéke a könyvnek, hogy olyan világba kalauzol el, amibe kevés belátásunk van: egy amerikai gettóban vagyunk, melyet számos nehézség súlyt: bűnözés, drogproblémák, szegénység, szexuális kicsapongás. A főszereplő, Starr egészen jó helyzetben van, hiszen szerető családja van stabil jövedelemmel, mindenki tisztességesen dolgozik, és a szomszédos város iskolájába járhat főleg fehér diákokkal. Aztán egy napon Starr szemtanúja lesz, ahogy a fegyvertelen barátját egyszerűen lelövi egy rendőr, és innentől minden megváltozik. Nagyon fontos, hogy a könyv kiáll a rasszista erőszak ellen, felhívja a figyelmet a feketékkel szemben elkövetett igazságtalanságokra, de emellett átlagos kamaszproblémákról, csoporthoz való tartozásról is van benne szó. Jól megírt, érdekes és fontos könyv. Külön kiemelném, mennyire tetszett Chrisnek, Starr barátjának a karaktere, akihez foghatóval még nem is találkoztam regényben - végre valaki, aki őszinte, a félreértések és sértődések helyett megbeszéli a problémákat, rendes és kitartó. Ez már nagyon kellett.

„Pac said Thug Life stood for 'The Hate U Give Little Infants Fucks Everybody.'
I raise my eyebrows. „What?”
„Listen! The Hate U – the letter U – Give Little Infants Fucks Everybody. T-H-U-G L-I-F-E. Meaning what society give us as youth, it bites them in the ass when we wild out. Get it?”

„I've seen it happen over and over again: a black person gets killed just for being black, and all hell breaks loose. I've tweeted RIP hashtags, reblogged pictures on Tumblr, and signed every petition out there. I always said that if I saw it happen to somebody, I would have the loudest voice, making sure the world knew what went down.
Now I am that person, and I'm too afraid to speak.”

„I get out the car. For at least seven hours I don't have to talk about One-Fifteen. I don't have to think about Khalil. I just have to be normal Starr at normal Williamson amd have a normal day. That means flipping the swith in my brain so I'm Williamson Starr. Williamson Starr doesn't use slang – if a rapper would say it, she doesn't say it, even if her white friends do. Slang makes them cool. Slang makes them „hood”. Williamson Starr holds her tongue when people piss her off so nobody will think she's the „angry black girl.” Williamson Starr is approachable. No stank-eyes, side-eyes, none of that. Williamson Starr doesn't give anyone a reason to call her ghetto.
I can't stand myself for doing it, but I do it anyway.”

„That's the problem. We let people say stuff, and they say it so much that it becomes okay to them and normal for us. What's the point of having a voice if you're gonna be silent in those moments you shouldn't be?”




Leiner Laura: Bexi-sorozat


Késtél: június 7.
Hullócsillag: június 9.
Illúzió: június 12.
Nélküled: június 16.
Valahol: június 20.
Egyszer: június 24.

Kölcsönkönyvek
Pontszám: 7

Leiner Laura a hazai tiniirodalom koronázatlan királynője, akitől két éve - Petra és Orsi unszolására - olvastam a Szent Johanna Gimi-sorozatot, ami nagyon tetszett. Azóta az írónőnek szépen könyvenként megjelent a következő hatkötetes sorozat, ami Bexiről, a hétköznapi lányból egyszerre sztárrá vált énekesről szól. Petra és Orsi együtt olvasták a sorozatot, én viszont kijelentettem, hogy a túlzott izgalmakat elkerülendő csak akkor kezdem el, ha az utolsó könyv is megjelent már. Ennek el is jött az ideje, és a dátumokból jól látható, milyen hamar befaltam a sorozatot. Annyira jó volt olvasni! Oké, talán nem annyira jó, mint az SZJG, de hoz mindent, amit elvárunk tőle: humor, jó fej karakterek, vicces helyzetek, szerelem, és persze némi hasznos tanulság az életről. Imádtam, és mindenkinek ajánlom, aki könnyed kikapcsolódásra vágyik. A legjobb kötetek az Illúzió és a Valahol.


„- Jó, oké – forgattam a szemem, megunva, hogy Körte mindig mindent tud. - Annyi van, hogy Tomi féltékeny.
- Miért? Mert írtál egy dalt Nagy Márknak, aminek a híre délután kiment minden közösségijére? Vagy mert három napja egymáson lógtok? Vagy mert beragadtatok a liftbe, érdekes módon kettesben? Vagy mert együtt taxiztok, és Nagy Márk még a randitokon is jelen van? Vagy az zavarja Tomit, hogy Márkkal titkos snapeket küldtök egymásnak az éjszaka közepén? Vagy az, hogy a világ egyik legnyálasabb szerelmes számát fogjátok együtt előadni egy esküvőn? Esetleg az, hogy sehol nem mutatkozol Tomival, egy oldaladra sem raktad ki, hogy együtt vagytok? Hülye ez a Tomi, ha emiatt féltékeny, semmi oka rá – dünnyögte Körte.”
/Nélküled/

„- Gyerek, ez nagyon nagylelkű tőled, de ezt én sem hagynám, rohadt nagy összegről beszélünk, belépős buli, nem fizetsz semmit Balogh helyett – rázta meg a fejét Körte.
- Pedig mi is beszállnánk. Van egy tízesem – nézett fel a tányérjából Bogyó.
- Tíz mi? - meredt rá Daniella értetlenül.
- Tíz. Forint. - felelte Bogyó, mire a rossz hangulat ellenére az egész társaság felröhögött.” /Valahol/

„- Amúgy ti mi a fenét műveltek itt bikiniben meg félmeztelenül? Abercrombie fotózásra készültök?
- Meleg van – feleltem egyszerűen a háromszögfazonú bikinifelsőmben, rövid farmersortomban és a rövid szárú Converse-emben.
- Értem én, de mégis – ráncolta a homlokát. - Sleisz, te rejtsd el a habtestedet, mert visszaveri a napfényt a mellkasod, Nagy Márk, te meg ne szelfizz a díjnyertes felsőtesteddel, mert kinyúlnak a Márkerek, ha ezt meglátják – forgatta a fejét gúnyosan… Óvatos pillantást vetettem Márkra, és hát, megértettem, hogy mitől félt Körte. A látványa ugyanis… hogy is mondjam? Nem volt hétköznapi a zalai országúton.” /Valahol/

„- Istenem – túrt a hajába Evelin, miközben hatalmasat fújtatott. – Jól nézünk ki – rázta meg a fejét a szemembe nézve.
- Soha jobban – bólogattam.
- Hát… - töprengett Daniella – lehet, hogy ez nem segítség, de azért jó, ha tudjátok, tíz perccel ezelőttig azt hittem, hogy szar az életem, de most, hogy meghallgattalak titeket, rájöttem, hogy nem is olyan tré a helyzetem…” /Egyszer/

„ - Jól vagy? – kérdezte Evelin fürkészőn.
- Persze – biccentettem. – Csak nem egészen így terveztem az utolsó Bexis hetemet – ismertem be.
- Te egyik Bexis hetedet sem így tervezted, csak aztán közbeszólt az élet – nyugtatott.
- Akit hívhatunk Nagy Márknak is – tette hozzá Daniella szórakozottan.
- Figyelj! Szerintem semmivel ne törődj, már csak két nap van a műsorig, a nehezén már túl vagyunk. Mégis mi történhetne? – kérdezte Evelin, mire hirtelen kapott egy párnaütést Daniella irányából.
- Mi az? – kérdezte Evelin csodálkozva.
- Inkább ne mondj ilyeneket! – húztam be a nyakam.
- Tényleg, eszednél vagy? Akármikor valaki arra gondol, hogy már semmi nem történhet, beáll a szar! – forgatta a szemét Daniella.” /Egyszer/

„- Oké, kiütöttétek a cukiságfaktort, záporoznak a kommentek – böngészte Evelin Márk profilját.
- Mit írnak? – kérdeztem félve.
- Idézem: Aw. Aww. Awwwwww – olvasta fel.
Nevetve megráztam a fejem, és a kezembe vettem egy pizzaszeletet abból a dobozból, amibe senki nem lépett bele. Mondjuk, később az is elfogyott, de mindegy.” /Egyszer/





Saroo Bierley: Oroszlán


Június 5.
Könyvtári könyv
Pontszám: 6




Ezt a könyvet regényként kezdtem olvasni, aztán totálisan meglepődtem, mikor kiderült, hogy nem fikció, hanem a szerző saját élményeit írja meg benne. Úgy érzem, nem spoiler, ha elmondom a sztorit: Szárú Indiában született és élt anyjával és testvéreivel, míg ötéves korában hogy, hogy nem, felkerült egyedül egy vonatra, ami csak zakatolt, zakatolt, és nem állt meg míg el nem ért az ország másik felébe, Kalkuttába, ahol a kissráccal senki sem törődött, és amikor mégis, az sem ért semmit, mert a kölyök nem tudta elmagyarázni, hogy honnan jött. Szóval árva és otthontalan lett, a legsokkolóbb indiai nyomorban élt utcagyerekként, de szerencsére nem sokáig, mert befogadta egy árvaház, és rövid úton örökbe adták Ausztráliába, ahol szerető szülők között, és a régi életéhez képest fényűzően élt és nőtt el. Felnőttként a rögeszméjévé vált, hogy megtalálja, honnan jött és ki a családja, de mivel a település pontos nevét sem tudta, a Google Earth-t használva követte a vasútvonalakat, hogy felismerje az ismerős tájakat. 8 hónapnyi keresés után találta meg a faluját, odament, és megtalálta a családját 25 évvel azután, hogy elveszett tőlük. Happy end.
Szóval. A történet kétségkívül rendkívüli, és nekem mint olvasónak a legnagyobb értéke abban rejlett, hogy bemutatta az indiai valóságot. Sokkoló volt azt olvasni, hogy Kalkuttában gyerekek százezrei élnek az utcán, és senki sem törődik velük - ez nálunk aligha történhetne meg, ahogy az sem, hogy valaki egy vonaton maradás miatt elvesszen... De persze nálunk feleannyian élnek az egész országban, mint Kalkuttában. A könyv összes többi része kicsit szenzációhajhász jellegű. Oké, ez egy nagyon tragikus személyes történet, és megértem, hogy a szerző meg akarta osztani, de úgy érzem, én egy ilyen sztorit inkább egy összefoglaló újságcikkben szeretnék elolvasni, nem regényben. A borító is kifejezetten zavaró: egy pár néz rajta egymással szembe, ami romantikus szálat sejtet, holott semmi (!) ilyesmi nincs a könyvben. Alighanem a filmváltozat úgy érezte, megéri ráerősteni erre a vonalra. Úgyszintén elégedetlen vagyok a címmel - Oroszlán - amire rövid és suta magyarázatot kapunk. Az eredeti cím - A long way home - jóval találóbb.

„Figyeltem az embereket, ahogy ettek: szegényesen éltek, mint a családom, így nem sok maradékot hagytak, de azért mindig akadt valami. Szemetesek híján, ha végeztek az étellel, egyszerűen ledobták a földre. Kitapasztaltam, milyen maradékot fogyaszthatok el biztonságosan – odahaza a bátyáimmal is mindig tudtuk, mit szedhetünk fel az állomás peronjáról. A sült ételekről, mint például a szamószáról, csak le kellett kaparni a koszt, emiatt ezeket tartottuk a legnagyobb becsben – és ezekért folyt a legnagyobb küzdelem az utcagyerekek között. Jobbára olyan ételekre figyeltem, amik könnyen a porba hulltak, mint a magvak vagy a fűszeres bhudzsakeverék szárított csicseriborsóval és lencsével. Néha harcba szálltam egy-egy darabka lepényért is. Mindenki egyforma igyekezettel próbálta megkaparintani őket, így gyakorta félrelöktek, sőt meg is ütöttek. Mintha kóbor kutyák lettünk volna, akik egy csonton marakodnak.”

„Ahogy áthajtottunk az ismeretlen vidéken és elértük Hobart kertvárosát, fényűző paloták tűntek fel, köztük az új otthonom. Ráismertem a kis piros könyvből, csak a valóságban még nagyobbnak és lenyűgözőbbnek tűnt. Odabent négy hálószoba jutott mindössze három emberre, ráadásul valamennyi óriási, takaros és tiszta volt. És akkor még nem is beszéltem a szőnyeges nappaliról, benne a kényelmes kanapékkal és a legnagyobb tévével, amit valaha láttam, a fürdőszobáról és a hatalmas kádról, a konyháról és az élelemmel teli polcokról. Meg a hűtőgépről: imádtam odaállni és érezni, ahogyan a hűs levegő minden nyitásra kiáramlik.
A legjobban mégis a saját szobám tetszett: életemben a legelső. Indiában mind egyetlen közös szobában laktunk, azóta pedig gyerekek százaival osztoztam a nagy hálótermeken, mégsem emlékszem, hogy féltem volna egyedül aludni. Az utcán töltött éjszakákon ezt is meg kellett szoknom. A sötéttől viszont rettegtem, ezért szüleimnek nyitva kellett hagyniuk a szobám ajtaját és égve maradt a lámpa is a folyosón.
Pihe-puha ágyamon, ami fölé nagy India-térképet tűztek a falra, ott várakoztak a hűvösebb tasmán időjáráshoz illő új ruháim, a padlón pedig dobozszámra könyvek és a játékok. Beletelt egy kis időbe, amíg megértettem, hogy az enyémek – mind az összes -, és csak rajtam múlik, mikor nézegetem őket vagy játszom velük. Óvatosan léptem közelebb, mintha csak arra várnék, mikor jön egy nagyobb gyerek, hogy elvegye őket tőlem. Időbe telt megszokni a
birtoklás gondolatát.”





Jessie Burton: A babaház úrnője

Június 1.
Könyvtári könyv
Pontszám: 6


Ez is egy olyan könyv volt, amit már régen kiszúrtam magamnak, talán először utazáskor, reptereken, ahol valahol mindig elém került az eredeti, angol kiadás, a Miniaturist. Ez már önmagában is elég érdekes címnek tűnt, de tetszett a borító és az is, hogy Amszterdamban játszódik a történet. Így mikor megláttam a magyar könyvet a könyvtárban, azonnal kivettem és nagy érdeklődéssel kezdtem olvasni. A történet először érdekesnek tűnt, a szerző jól bonyolította a szálakat, de aztán a könyv felétől kiderült, hogy kibogozni már nem tudja őket. Egy idő utána  történetnek nem volt semmi értelme, a végkifejlet pedig teljes katasztrófa. Vannak könyvek, amelyeknek jól áll, ha bizonyos titkok végig homályban maradnak benne, de ez nem egy ilyen könyv volt. Ráadásul úgy érzem, a korabeli holland világot sem sikerült teljesen hitelesen ábrázolni. Tehát hiába a díjnyertes könyv, engem ezúttal nem győzött meg. 





Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Május 27.
Könyvtári könyv
Pontszám: 8


Rengeteget hallottam erről a könyvről és régóta szerettem volna elolvasni, de a könyvtárban hónapok óta nem találom - mindig más olvassa. Mikor végre felszabadult, óriási örömmel csaptam le rá, de az első néhány oldal után kicsit megijedtem, a könyv ugyanis nagyon hasonlított a szerző egy másik művére, az Itt járt Britt-Marie-ra, amit nemrég olvastam el. A téma hasonló: egy mogorva, megkeseredett öregember a főhős, akinek egy csomó fura szeszélye és szabálya van, de a történet során kiderül, hogy milyen hatalmas a szíve, barátokra talál, és rendeződik az élete. Szóval a könyv elején féltem attól, hogy Backman csak ugyanazt a kaptafát használja és semmi újat nem kapok, de szerencsére aztán mutatott más dolgokat a könyv. Az ember, akit Ovénak hívnak elsősorban egy kedves történet, ami sok fontos emberi témát vet fel. Ove és a felesége kapcsolata kifejezetten szívmelengető - bár szerintem cseppet sem reális. Kedvem lenne nekem is abban a lakónegyedben lakni, ahol Ove és a könyv többi szereplője. Még ha tilos is gépárművel behajtani. :)


„Arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz, ezt érzi. Az ember keményen dolgozik, ellátja magát, pénzt spórol. Megveszi az első Saabját. Képesítést szerez, levizsgázik, elmegy állásinterjúra, kap egy tisztességes állást, megköszöni, sosem beteg, fizeti az adóját. Eleget tesz a kötelezettségeinek. Találkozik egy nővel, feleségül veszi, keményen dolgozik, előlépetik. Vesz egy újabb Saab-modellt. Elutazik nyaralni valahová, ahol külföldi zene szól az étteremben, és olyan vörösbort iszik, ami a felesége szerint egzotikus. Aztán hazautazik, és újra dolgozik. Felelősséget vállal. Ellátja magát. Eleget tesz a kötelezettségeinek.

Felújít. Lassan, de biztosan összerak egy tisztességes szerszámosládát. Kicseréli az ereszcsatornát. leveri a vakolatot. Felállít egy munkapadot a fészerében, és terpentines üvegeket tesz rá. Kicseréli a járólapokat a fészer előtt kétévente, akár kell, akár nem. Az ember mindezt megcsinálja. És egyáltalán nem úgy volt, hogy Ovéből az az ember lesz, akinek van ideje beolajozni a konyhapultot egy keddi napon.”

„Visszaballagott a vasútállomáshoz, és lefeküdt aludni a váróterem egyik padján. Negyed négykor elindult vissza a szabóhoz, hogy kivasaltassa az inget és a nadrágot. A szabó azt mondta neki, hogy amíg ott vár alsónadrágban, üljön le nyugodtan a személyzeti vécében. Aztán Ove visszasétált a vasútállomáshoz, megvárta a lányt és utazott vele másdél órát visszafelé. Aztán másnap ugyanezt csinálta. És harmadnap is. Az azt követő napon az állomás jegypénztárából odajött hozzá egy férfi, hogy tisztázza Ovéval, itt nem lehet csak úgy aludni, mint valami csavargó, ezt nyilván megérti. Ove közölte, hogy persze, érti, de most egy nőről van szó. A jegypénztáros bólintott, és onnantól hagyta Ovét aludni a poggyászok között. Még a vasúti jegypénztárosok is voltak valaha szerelmesek.”

„Szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba” – mondta mindig Sonja. „Az elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az övé, és közben fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények között. De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a fa, és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem éppen azért a sok apróságért, amik miatt nem az. Megismeri az épület minden zegét-zugát. Megtanulja, hogyan lehet elkerülni, hogy a kulcs beragadjon a zárba, ha hideg van. Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik, és pontosan hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon. Ezek azok, ez a sok apró titok, amitől a ház az ember otthona lesz.”




John Irving: Fohász Owen Meanyért

Május 15.
Könyvtári könyv
Pontszám: 9


Ezt a könyvet annak idején még Shizu ajánlotta nekem, most pedig Serennel ketten követték végig azt a hullámvasutat, amit ennek a közel 600 oldalnak az elolvasása jelentett. Te jó ég, ez a könyv zseniális. Nem lehet más szavakkal illetni. És mégis, annyira nehéz volt elolvasni! Sokáig borzasztóan megfoghatatlan a történet, mivel nincs igazi cselekmény: az elbeszélő, Johnny Wheelwright már felnőttként emlékszik vissza, és töredékekben számol be arról, milyen is volt felnőni egy New Hampshire-i kisvárosban legjobb barátjával, a törpenövésű, különc Owen Meanyval. Hétköznapi és kevésbé hétköznapi történeteket olvasunk karácsonyi színdarabokról, baseballról, a felnőtté válásról, szeretteink elvesztéséről, miközben kibontakozik a szemünk előtt az '50-es, '60-as évek Amerikája is JFK-vel és Vietámmal. És mire az olvasó észbe kap, már menthetetlenül sodródik egy végkifejlet felé, ahol minden értelmet nyer, ahol a titkokra fény derül, és amitől rettegünk, és amire végig készülünk, végül valóban bekövetkezik. A történet olvasása közben két dolgot éreztem: az egyik, hogy nagyon jó lenne a regényt megfilmesíteni, a másik, hogy nagyon szívesen olvasnék róla egy komoly, mély elemzést. A Fohász Owen Meanyért ugyanis csodálatosan van felépítve, bővelkedik jelekben, szimbólumokban, titkos utalásokban, részletes karakterrajzokban - melyeket lenyűgöző volt felfedezni, ugyanakkor érzem, hogy ez egy igazi kincsesbánya: mi mindent nem vettem még észre, mi minden lapulhat a regény mélyebb rétegeiben? A könyves blogok bejegyzéseiből kettő is tetszett, ez és ez. Végezetül annyit, hogy Owen története valóban nagyon megérintett és felkavart. Úgy érzem, az idei évem (egyik) legjobb olvasmánya volt - és még sehol az év vége!


„Tizenegy évesek voltunk, Owen meg én, és nem volt más módunk kifejezni, hogy mit érzünk az anyám balesetével kapcsolatban. Odaadta nekem a baseballkártyákat, de valójában vissza akarta kapni, én meg odaadtam neki a kitömött tatumat, amit aztán bizonyosan vissza akartam kapni – csakis azért, mert nem voltunk képesek szavakba önteni, mit is érzünk valójában. Milyen érzés volt olyan keményen belevágni a labdába – és aztán rádöbbenni, hogy az ütés megölte a legjobb barátja anyját? Milyen érzés volt a saját anyádat látni elterülni a gyepen, és hallgatni az idióta rendőrfőnököt, aki azon siránkozik, hogy eltűnt a labda, amit ráadásul „a halálozás eszközének” meg „gyilkos fegyvernek” nevez? Owen meg én semmiképpen sem beszélhettünk ezekről a dolgokról – legalábbis akkor még nem. Odaadtuk tehát egymásnak a legdrágább kincsünket, remélve, hogy vissza is fogjuk kapni. Ha belegondol az ember, nem is akkora butaság.”

„- UGYAN MÁR, MIT KELL EZEN AGYALNI? HAVEROK VAGYUNK, HÁT NEM? HÁT MIRE JÓ A BARÁTSÁG? SOHA NEM HAGYLAK EL.”

„- Hozzád megyek. Veled megyek Arizonába. Akárhová elmegyek veled, Owen – mondta. – El tudsz képzelni, mint helyőrségi asszonykát? El tudod képzelni, hogy vendégül látjuk a többi friss házas katonapárt… már amikor éppen nem kísérsz hullákat valahová? Én leszek Hester Huachuca! – kiáltotta. – Még teherbe is esek a kedvedért, Owen! Akarsz kisbabákat? Mert szülök neked! Akármit megteszek neked, tudod jól. De a kibaszott temetésedre ne várj!”

„Akárhányszor bizonyosan érzem, hogy van Isten, mindig érzem azt is, hogy képtelen vagyok kifejezni, mennyire fontos ez – hogy Ő létezik! -, vagy azt, hogy az Istenbe vetett hit – márpedig hiszek benne – több kérdést vet fel, mint amennyi választ ad. Amikor tehát a legerősebb hitet érzem, akkor vagyok a leginkább tele gyötrő kérdésekkel is, amelyeket szeretnék feltenni Istennek. Kritikus kérdésekre gondolok, olyasmikre, mint hogy tehette, hogy volt képes, hogy merészelte!”

„- EGYRE KISEBB VAGY, DE AZÉRT LÁTLAK MÉG.”




Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten

Május 1.
Könyvtári könyv
Pontszám: 7


Egy alkalommal volt egy fél órám a városban, amit el kellett üssek valahogy, és egy Libribe mentem be nézelődni. Végül kiválasztottam Rath művét, és letelepedtem egy csodálatos sárga fotelbe, ahol körülbelül az első tíz oldalt tudtam elolvasni, de már az is beszippantott. Érdekelni kezdett a könyv többi része is, de persze megvenni nem akartam, így hát árgus szemekkel lestem, mikor lesz elérhető a könyvtárban. Mikor megtaláltam, lelkesen ragadtam magamhoz, aztán viszonylag hamar el is olvastam. A könyvtől egyébként nem kell csodát várni, de nagyon könnyű és szórakoztató olvasmány. Berlinben játszódik, így utólag jöttem rá, hogy a könyvet akár németül is beszerezhettem volna, hogy gyakoroljak. Talán még sort kerítek rá. A szerencsétlen, kiégett pszichológus és páciense, maga Isten történetét szeretettel ajánlom mindenkinek, aki szórakozni szeretne. 


„- Azt mindenesetre látom, hogy Istennek van humorérzéke – mondom.
Baumann bólint.

- Isten nem is tehet mást, mint hogy humorral szemlélje a dolgokat. – Némi mélabú vegyül a mosolyába. Tűnődve bámulja a padlót. – Ez az igazság, dr. Jakobi. Tényleg én vagyok az. – Hozzám hajol, és egyenesen a szemembe néz. – Én vagyok Isten. És őszintén szólva jó nagy szarban vagyok. örülnék, ha tudna nekem segíteni, doktor úr.




Vonda N. McIntyre: A nap és a hold dala

Április 23.
Könyvtári könyv
Pontszám: 4


Ezt a könyvet a borítója alapján választottam ki, ami egy ékes példa arra, hogy ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján. Érdekesnek tűnt a történet is: egy fiktív történelmi regényről van szó, amely Nagy Lajos király idején játszódik a francia udvarban, ahová egy természettudós pap tengeri útjáról egy furcsa vízi lénnyel tér vissza. Itt kell megjegyeznem, hogy a borítórajzzal ellentétben ez a lény nem egy sellő, hanem egy nyálkás, uszonyos ember. Nos. A fiktív történelem műfaját érdekesnek találom - szerintem nem olvastam ilyet korábban, és tök ötletes. A megvalósítás viszont lesújtó. A történet, ahogyan sejthető, arról szól, hogy a főszereplő leányzó - aki egy korát meghaladó, értelmes, tudós hölgy - felfedezi, hogy a "tengeri szörny" igazából egy értelmes lény, és onnantól kezdve azon fáradozik, hogy ne tálalják fel a királynak díszlakomán vacsorára. Ezen túl a könyv azonban csupán kétségbeesett siránkozások sorozata, igazi történet nincs, csak összevisszaság, a szereplők hiteltelenek, a szerelmi szál béna, és még sorolhatnám. Nagyon vártam, hogy végre végigszenvedjem magam az egészen. Elvileg a könyv Amerikában nyert egy csomó díjat, de hogy hogy? Rejtély.




Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

Április 6.
Könyvtári könyv
Pontszám: 8


A szerzőtől eredetileg Az ember, akit Ovénak hívnak c. könyvet szerettem volna kivenni, de hiába keresem hónapok óta, a könyvtárban sosincs bent - mindig épp más olvassa. Mikor egyszer a polcnál jártam, hogy ellenőrizzem, megláttam ezt a másik könyvet, és gondoltam, miért ne vegyem ki? Jól tettem, az Itt járt Britt-Marie egyszerre volt kedves, szórakoztató és megható. A történet főszereplője Britt-Marie, akinek hivatása negyven éven át az volt, hogy takarítson, főzzön, és esténként várja haza a férjét. Nem csoda, hogy az amúgy is furcsa lány felnőtt korára szociálisan teljesen inkompetenssé vált, és mikor a házassága 62 éves korában zátonyra fut,  komoly kérdés a hogyan tovább. A sors furcsa fintorának köszönhetően Britt-Marie egy gazdasági válság sújtotta, csóró kisvárosba jut, ahol szódabikarbónával, ablaktisztítóval és szigorú napirenddel robban be a helyiek életébe. Britt-Marie nem viccel, és hamarosan a közösség egyik kulcsfigurájává válik - de a könyv legvégéig nem tudhatjuk biztosan, vajon otthonra lel-e, vajon rendeződik az élete ennyi nehézség után. Kifejezetten tetszett, hogy az író nem kapkodott, és hitelesen rajzolta meg a szereplők lassú karakterfejlődését - ahogyan az is, hogy a végkifejlet nem egyértelmű az olvasó számára. Higgyen mindenki, amit akar!

„Így végül nem sok vágya maradt: egy erkély, meg egy férj, aki nem megy golfcipőben a parkettára, és aki beteszi az ingét a szennyesbe külön kérés nélkül, és aki azt mondja, finom volt a vacsora, anélkül hogy ő megkérdezné. Egy otthon. Gyerekek, akik bár nem az övéi, de azért hazajönnek karácsonyra. Vagy legalábbis kitalálnak valami álindokot, hogy miért nem. Egy megfelelően elrendezett evőeszközös fiók. Ablakok, amiken keresztül látja a világot. Valaki, kit érdekel, hogy Britt-Marie különleges alapossággal készítette el a frizuráját. Vagy legalábbis úgy tesz, mintha érdekelné. Vagy legalábbis hagyja, hogy Britt-Marie tovább tettessen.”

„Britt-Marie körülnéz. Azt látja, hogy sem Bank apja, sem Bank nem ad sokat a higiéniára. Feltételezi, ez annak tudható be, hogy mindketten barbárok, bár előítéletei persze nincsenek. Se a halottakkal, se a vakokkal szemben. Vagy akár a látásgyengültekkel. Vagy mi.”

„A celofánnal, aminek az árát Britt-Marie egyáltalán nem tette volna a „baráti” kategóriába, Brit-Marie becsomagolta a sört, hogy jól nézzen ki, kis masnival a tetején meg minden. Aztán átment az ifjúsági otthonba, kitárta a bejárati ajtót, és letett a küszöbre egy tányért Snickersszel. A tányér mellé letett egy tintával írt lapot: „Randin vagyok. Vagy légyotton. Vagy hogy hívják manapság. Nem szükséges elpakolnia a mosatlant, számomra nem teher.” Akart valamit írni még arról, hogy reméli, a patkány talál magának vacsorapartnert, mert véleménye szerint a patkány nem érdemelt magányos vacsorát. Hogy a magány pazarls, akár emberekről, akár patkányokról van szó. De a józan esze azt diktálta, ne ártsa bele magát a patkány szociális életébe, így aztán annyiban hagyta.”




Libba Bray: Beauty Queens

Április 1.
Shizu könyve
Pontszám: 9


Haha, hát ez a könyv valami zseniális volt, azt hiszem azért, mert úgy beszél komoly témákról, hogy közben kifigurázza a világunkat - és egy percig sem kell komolyan vennünk. A történet azzal kezdődik, hogy az amerikai Miss Teen Dream szépségverseny döntősei - csupa tökéletesen manikűrözött és hamvas bőrű tinilány - repülőbalesetet szenved, és egy lakatlan szigeten köt ki. Miután túlesünk az első néhány kissé szerencsétlenre sikerült napon - letört körmök, elveszett szemhéjtusok, segítség sehol - a lányok elkezdik feltalálni magukat. És kiderül, hogy mindannyian tehetségesek valamiben - hiszen ez is a verseny része, a szépségen kívül ugyanis "talenteket" is fel kell mutatniuk. Hamar kiderül, hogy elég talpraesettek ahhoz, hogy kunyhót építsenek védelmi berendezéssel, halászhálót fabrikáljanak, és tönkrement estélyi ruhájukkal esővizet gyűjtsenek. És miközben így tengetik mindennapjaikat a szigeten - ellenőrzés, kontroll és a szigorú társadalom állandó felügyelete nélkül - rájönnek, hogy mi is rejlik bennük valójában. A Beauty Queens feminista könyv, az emancipáció könyve, kiáltás a nők elnyomása ellen a túltolt szépségipar (és más eszközök) segítségével. Eközben a könyv számos más társadalmi problémát is felvet, hiszen a lányok hihetetlenül sokfélék - azt mondanám, tudatosan túl is van ez játszva kicsit. A homoszexualitás, transzneműség, fogyatékosság, etnicitás, szexuális élet kérdései mind-mind felmerülnek ebben a könyvben, érdekesen, elgondolkodtatóan és szórakoztatóan. És ha mindez nem lenne elég, a könyv végén még szexi kalózok is felbukkannak. Shizu azt mondta, ő a maga részéről indokolatlannak tartja ezt az adalékot, és igazat adok neki. Mégis, a kalózfiúkkal kapcsolatban volt egy nagy kedvenc jelenetem - amit aztán vélekedésem szerint az írónő elrontott. De szót se többet erről! A Beauty Queens egyszerre szórakoztató és tanulságos történet, bátran ajánlom hát mindenkinek!


“I think we should check it out,” Adina said.
Mary Lou glanced at the great lava wall protecting the heart of the jungle. “You mean go in there?”
“Yes. As a journalist, I am compelled to know the answers.”

“As a girl, I am compelled to protect what’s left of my manicure,” Petra said.”

“I’ve been thinking about that book about the boys who crash on the island,” Mary Lou said to Adina one afternoon as they rested on their elbows taking bites rom the same papaya.
“Lord of the Flies. What about it?”
“You know how you said it wasn’t a true measure of humanity because there were no girls and you wondered how it would be different if there had been girls?”
“Yeah?”
Mary Lou wiped fruit juice from her mouth with the back of her hand. “Maybe girls need an island to find themselves. Maybe they need a place where no one’s watching them so they can be who they really are.”

“Adina appealed to the sky. “We asked or rescue and you sent us incompetent rock-star pirates with a broken ship and perfect abs?”
“Thank you, God,” Petra said.”

“Adina gazed at Duff. His bare chest was an advertisement for living shirtless. Oh God. She was objectifying him. Reducing the sum of him to the hotness of his parts. She couldn’t help it.”



Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

Március 15.
Könyvtári könyv 
Pontszám: 5


A skarlát betűvel szerintem először a Szent Johanna Gimiben találkoztam (Reni egyik lelkes olvasmánya) de később is többször összefutottam vele, amitől az a benyomásom támadt, hogy ez egy kiváló klasszikus, amit érdemes elolvasni. Mekkorát csalódtam! Meg kell jegyezzem, hogy az Ulpius-ház féle kiadás is hibás, a könyv teljesen más, mint amit az emeber a borító leírása alapján várna. A borító konkrétan hazudik: azt állítja, hogy a főszereplőt, Hestert házasságtörése büntetése képpen tüzes vassal megbélyegzik. Ez nem igaz, Hesternek csupán egy ruhára varrt skarlátszínű A betűt kell viselnie "szégyene" jeleként az első telepesek puritán Amerikájában. A borító azt is beharangozza továbbá, hogy a) Hester bátran és méltósággal viseli megaláztatását, b) a férje évek múltán ismét visszalopakodik az életébe. Ezek további súlyos ferdítések. A férj nem évek múltán jelenik meg Hester életében, hanem már elítélése napján ott toporog a pellengér mellett. Ami pedig Hestert és a méltóságát illeti - nos, szerettem volna egy olyan regényt olvasni, aminek a főszereplője vállalja, hogy szeretett valakit, és emiatt elhagyta a férjet, akit amúgy két éve nem látott és halottnak hitt. Szerettem volna egy olyan könyvet olvasni, amiben a nő kineveti a támadóit, és szemükbe mondja, hogy törvényeik álságosak, a hitük pedig kegyetlen. Ehelyett egy nőt kaptam, aki oké, valamennyire igyekszik megőrizni a méltóságát, de belül végig bűntudat gyötri, és folyamatosan szenved, hogy ugyan hogyan merészelhetett lefeküdni azzal a csávóval. Mindennek a tetejébe pedig van egy nagyon, nagyon, nagyon idegesítő gyereke is, akin már csak a titkos férfi tesz túl. Ez a könyv számomra tökéletesen lesújtó volt, csak úgy, mint az Ulpius-ház maga, aminek meg is akartam írni a véleményemet, csakhogy kiderült, hogy időközben becsődölt. Nem csodálkozom.

„De most, hogy egyedül kellett elhagynia a börtönt, kezdetét vette a hétköznapok szokásos rendje, amelynek fenntartásához egyedül önmagából meríthet erőt, s ha nem sikerül, elbukik. Most már nem folyamodhatott kölcsönért a jövőhöz, hogy segítse át a jelen kínjain. Holnap és holnapután újabb és újabb megpróbáltatás vár majd rá, amely ugyanolyan elviselhetetlenül fájdalmas lesz, mint ez a mai. A távoli jövő napjai végeérhetetlen sorjáznak majd, de neki mindig ugyanazt a terhet kell cipelnie, amelyet soha nem dobhat le, s a szaporodó napok és évek csak növelni fogják a nyomorúság és a szégyen halmát. Az idők során lassan megszűnik egyénisége, s a női gyarlóság és a bűnös szenvedélyek egyetemes szimbólumává válik, akivel majd prédikátorok és moralisták példálóznak. A tiszták és a fiatalok megtanulják, hogy úgy nézzenek rá a lángoló skarlát betűvel a keblén – rá, a tiszteletre méltó szülők gyermekére, egy gyermek anyjára, aki majdan maga is asszony lesz, rá, aki egykor ártatlan volt – mint a bűn valóságos megtestesülésére. És sírja fölé egyetlen megemlékezésképp a szégyenjegyet tűzik ki, amit egészen odáig hordoznia kell.”




Boris Vian: Tajtékos napok


Március 6.
Könyvtári könyv
Pontszám: 8

Szerintem erről a könyvről akkor hallottam először, mikor 2013-ban film készült belőle Audrey Tautou főszereplésével. A filmet nem láttam, de nagy beharangozása volt, mint egy "csodálatos és különleges szerelmi történet", és később egy teljes Boris Vian-sorozatot is kiadtak, úgyhogy a könyvesboltokban is találkozhattam a művel. Meg is vettem Eszternek a születésnapjára, de én csak most jutottam el addig, hogy elolvassam. Mivel semmit sem tudtam róla, a könyv először egy óriási sokk volt. Ahogy Vian az Előszócskában írja, regénye a "valóság ferdített és hevített hangulatú kivetítéséből áll egy szabálytalanul hullámos, torzításos referencia-síkra." Ez annyit jelent, hogy miközben egy történet bontakozik ki előttünk, folyamatosan irracionális, bizarr, nonszensz, grotesz képekel találkozunk (lásd lent az idézeteket). Nekem egy darabig ez azt jelentette, hogy nem tudtam rendesen elképzelni a történéseket. Már azon voltam, hogy visszaviszem a könyvet a könyvtárba, de végül kitartottam, megszerettem, és azt hiszem valamennyire meg is értettem ezt a regényt. A könyv a felnövésről szól: arról, hogyan talál Colin és Chloé illetve Alise és Chick egymásra, és hogyan indul el közös, felnőtt életük. Míg azonban korábban gyermekként látták az életet tele képtelen varázslatokkal, felnőttként a világ már ijesztő, nehéz és fenyegető helynek tűnik. Nem az számít, milyen képeket alkalmaz konrkétan az író, inkább az, hogy azok tökéletesen megfestik, elénk vetítik azokat a hangulatokat, amiket a szereplők éreznek. Ahogyan a regény végén található elemzésében olvashatjuk, a Tajtékos napok cselekménye meglehetősen egyszerű, ám a könyv annyival, de annyival több a cselekményénél! Megéri rászánni az időt és elolvasni a rejtett kincseit. Azt azonban bánom, hogy Eszternek megvettem - nem hiszem hogy ez az ő stílusa lenne.

„Colin világoskék abroszt választott, amely jól illett a szőnyeghez. Az asztal közepére különleges asztaldíszt helyezett, amely egy formalinnal megtöltött befőttesüvegből és a folyadékban lebegő két csirkeembrióból állt, melyek mintha A rózsa lelke című balettet táncolták volna Nizsinszkij koreográfiája szerint. Az üveg köré hosszú, keskeny mimózaszalagokat fektetett le; ezeket egy ismerős kertész tenyésztette ki a közönséges, gömb alakú mimóza és a szatócsüzletben kapható medvecukor keresztezésével. Aztán elővett mindegyiküknek két-két, áttetsző aranyszálakkal díszített fehér porcelántányért, melléjük tette a rozsdamentes acélból készült, áttört nyelű evőeszközöket, mindegyik nyelében, két plexiüveg lemez közé szigetelve, kitömött katicabogár hozott szerencsét. Odatett még kristályserlegeket és püspöksüveg alakban összehajtogatott szalvétákat; ez a művelet elég sokáig tartott. Alig fejezte be előkészületeit, mikor a csengő levált a falról, és jelezte Chick érkeztét.”

„- Csinál borjúremeket ma estére? – kérdezte Colin.
- Istenem – sóhajtott Nicolas. – Az úr nem szólt idejében. Más tervem volt.
- Ezer ördög és pokol és cséphadaró! Miért beszél hozzám mindig harmadik személyben? – kérdezte Colin.
- Ha az úr felhatalmaz, hogy kifejtsem indokom, megmondom, hogy véleményem szerint bizonyos bizalmaskodás csak akkor elfogadható, ha az ember hajdan együtt őrizte valakivel a sertést. Ez esetben azonban ez nem forog fenn.”

„De aztán mégis elengedte Alise-t, és ment felkérni Chloét. A lány ránézett. Nevetett, és jobb kezét a fiú vállára tette. Colin érezte üde ujjait a nyakán. Jobb bicepszének megfeszítésével csökkentette a kettejük teste közti távolságot, a műveletet két gondosan megválasztott, a koponyából kifutó idegpálya vezérelte. Chloé még mindig nézte. Kék volt a szeme. Megrázta a fejét, hogy hátravesse ragyogó göndör haját, majd szilajul Colin arcához tapasztotta halántékát.
Környös-körül bőséges csend lett, és a világ maradék részének java darabja kezdett egy fabatkát sem érni.”




Isaac Marion: Eleven testek



Február 26.
Könyvtári könyv
Pontszám: 6

Ezt a könyvet könnyed, kikapcsoló olvasmánytként vettem ki a könyvtárból, és nem voltak vele kapcsolatban nagy elvárásaim, így nem is csalódtam nagyot. Az Eleven testek tulajdonképpen a Twilight-sorozat és egyéb szörnykönyvek sorába áll be, amelyek lényege, hogy teljesen megváltoztatják az egyes rémségek - vámpírok, vérfarkasok és társaik - koncepcióját, és emberi, sőt, kifejezetten vonzó tulajdonságokkal ruházzák fel őket. A végeredmény egy csöpögő romantikus regény, amelynek fő üzenete: lám, a szerelem még ezt a borzalmas szörnyet is meg tudta szelidíteni! 
Ebbe a kategóriába tartozik az Eleven testek, ami nézetem szerint kicsit túllőtt a célon, mikor a fenti koncepciót egy zombival óhajtotta megvalósítani. A fejünkben élő zombi-kép: foszladozó, nyáladzó, zöldes színű halott, ami hörögve vonszolja magát az agyad felé. Isaac Marion zombija egészen hasonló, azzal a kiegészítéssel, hogy a zombiknak is van társadalmuk, és a lelkük mélyén őrzik tovább emberi létük maradványait. A főszereplő, R a többieknél kicsit több efféle maradványt őriz, és kissé különc is azzal, hogy sokat gondolkodik az emberekről és a világukról. Mikor találkozik Julie-val, a fiatal Eleven lánnyal, még inkább szeretne megváltozni, és úgy tűnik, fokozatosan veszít is zombiságából a lány mellett.
Igazából ez egy elég béna könyv, ami viszonylag kevés magyarázattal szolgál a zombiságra és az abból való kigyógyulásra, illetve az emberiség egyéb problémáira. Csak azt tudjuk, hogy háború van, és mindenki szenved, és zombik vannak, akik elvileg meggyógyíthatatlanok, de aztán mégis gyógyuni kezdenek, de az sosem derül ki, miért. A szereplők is teljesen irracionálisan viselkednek, Julie például cseppet sem akad fenn azon, hogy legújabb haverja, R korábban felfalta a szerelme agyát. Nem kifejezetten érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert még története sem igazán van, a romantikus szál pedig harmatgyenge. 

„- R… - kezdi. – Nektek… muszáj embert ennetek?
Magamban sóhajtok, annyira elegem van már ezekből a kínos kérdésekből; de végül is egy szörnyeteg nem érdemel túl sok diszkréciót.”





Yann Martel: Pi élete



Február 18.
Könyvtári könyv
Pontszám: 7

A Pi életét először moziban láttam Amszterdamban, majd később itthon, tévében - másodjára teljesen másként értelmeztem, mint először, pontosabban: másodjára végre képes voltam értelmezni. Kedvet kaptam a könyvhöz is, ezért kikölcsönöztem és elolvastam. A film elsősorban a látványvilágával hódít, de a könyv sem unalmas. Érdekes, hogy amit mindenki tud ("szegény indiai fiú az óceánon hánykolódik egyedül egy tigrissel") valójában csak a történet második fele - az első részben egy lebilincselő és szép képet kapunk Pi Indiájáról. Az sem mindennapi, hogy Pi, bár hindunak születik, később felveszi a muszlim és a keresztény vallást is, így próbálva teljességében megragadni Istent. Nagyon szépnek tartottam Pi vallásosságát, és később természetesen az óceánon történő nehézségeket, megpróbáltatásokat is feszülten követi végig az olvasó. Egy igazán különleges, bekategorizálhatatlan történet.

„Hindu vagyok a vörös kumkumporból formázott kúpok és a kosárnyi sárga kurkumagyökér-csomók miatt, a virágkoszorúk és a kókuszdió-darabkák miatt, az ember Istenhez való megérkezését jelző harangkongás miatt, a töröksíphoz hasonló nádaszvram sivítása és a dobok dübögése miatt, a napfénycsíkokkal átfúrt sötét folyosókon csattogó mezítelen lábak miatt, a tömjénillat miatt, az édesen énekelt bhadzsanok miatt,  az áldásra körbeálló elefántok miatt, a színes történeteket mesélő színes faliképek miatt, a homlokok miatt, amelyek különféleképpen ugyanazt a szót hordozzák – hit. Hűségessé váltam ezekhez az érzéki benyomásokhoz, mielőtt még tudtam volna, mit jelentenek és mire valók. A szívem parancsolja ezt nekem. Otthon érzem magam egy hindu templomban. Tudatában vagyok a Jelenlétnek, nem személyesnek, ahogyan érezni szoktuk a jelenlétet, hanem valami sokkal nagyobbnak. A szívem még mindig kihagy egy ütemet, amikor megpillantom a múrtit, a templom belső szentélyében székelő Istent. Igazából egy szent méhben vagyok, olyan helyen, ahol minden születik, és édes szerencsém, hogy láthatom eleven közepét. Kezem természetes módon illeszkedik össze áhítatos imára. Éhezem a praszádra, az Istennek ajánlott édes áldozatra, amelyet megszentelt lakomaképpen kapunk vissza. Tenyeremnek muszáj éreznie a megszentelt láng forróságát, amelynek áldását szememhez és homlokomhoz emelem.”

„Miért költöznek el az emberek? Mi veszi rá őket, hogy feltépjék gyökereiket és elhagyjanak mindent, amit ismernek, a látóhatáron túli ismeretlenért? Miért másszák meg a formaságoknak e Mount Everestjét, amitől az ember koldusnak érzi magát? Miért lépnek be ebbe a dzsungelbe, ahol minden új, idegen és nehéz? A válasz ugyanaz az egész világon: az emberek a jobb élet reményében költöznek el. […] Az emberek a kimerítő, elnyűvő szorongás miatt költöznek el. A miatt a mardosó érzés miatt, hogy mindegy, milyen keményen dolgoznak, erőfeszítésük nem hoz semmi eredményt, hogy amit egy éven át felépítenek, egy nap alatt ledöntik mások. A miatt a sejtelem miatt, hogy a jövő el van zárva, hogy ők  még csak boldogulhatnak, de a gyerekeik már nem. A miatt az érzés miatt, hogy semmi sem fog változni, hogy boldogok és jómódúak csak máshol lehetnek.”

„Őszinte leszek. Elmondok egy titkot: egy részem örült Richard Parkernak. Egy részem nem akarta, hogy Richard Parker egyáltalán elpusztuljon, mert ha elpusztul, akkor magamra maradok a kétségbeeséssel, s az félelmetesebb ellenség egy tigrisnél is. Ha volt még bennem élni akarás, azt Richard Parkernak köszönhettem. Megakadályozott abban, hogy túl sokat gondoljak a családomra és tragikus körülményeimre. Rászorított, hogy tovább éljek. Gyűlöltem ezért, de ugyanakkor hálás is voltam neki. Hálás vagyok most is. Ez az egyszerű igazság: Richard Parker nélkül nem élnék már, hogy elmondjam történetemet.”





Lois McMaster Bujold: Lelkek lovagja

Január 21. 
Könyvtári könyv
Pontszám: 6

Ez a könyv a Chalion-sorozat második kötete, melynek első részét, a Chalion átkát táborban nyertem még két évvel ezelőtt, akkor el is olvastam és egészen tetszett is, de valahogy a további kötetekre nem kerítettem sort. Mikor észrevettem ezt a könyvet a könyvtárban, rögtön kivettem, bár az olvasás kezdetekor kicsit aggasztott, hogy az előző kötet történéseire már egyáltalán nem emlékszem. Hamar kiderült, hogy ez nem is olyan nagy gond, mert a kötet az előző résztől nagyban független: míg akkor Cazaril, egy férfi kalandjait kísértük végig, itt a főszereplő Ista, egy meglehetősen defektes királyné: férjét és fiát már az előző kötetben elvesztette, ráadásul akkor még egy átok is sújtotta; ennek a kötetnek az elején édesanyja hal meg, ő pedig joggal érezheti úgy, hogy kiégett és mindenből elege van. Hogy változtasson és felfedezze önmagát, zarándoklatra indul, amely persze korántsem lesz olyan nyugis, mint tervezte: fegyveres csapatok, jóképű kapitányok, démoni varázslatok és maguk az istenek is beleszólnak az események menetébe. Az előző kötet értékelésénél is írtam, hogy ha valami megfogott ebben a világban, az a hitvilága: a szereplők életét 4+1 isten, egy szent család irányítja: Atya, Anya, Leány, Fiú, és a kissé partvonalon ragadt, de cseppet sem kevésbé jelentős Fattyú, akinek ebben a kötetben különösen sok szerep jut. Sok minden volt sajnos ebben a könyvben, ami nem igazán tetszett, ami miatt egyszerűen úgy érzem, hogy nem igazán jó. Rögtön a világ: a fantasykhoz híven a középkori társadalmat mintázza, de nem tökéletesen. Szerintem túl sok olyan figura volt, aki "kilógott a sorból", nem igazán igazodott a szerepéhez. A történet hamar nagyon izgalmassá vált, ami tetszett, de később csalódtam, mert ahelyett, hogy újabb és újabb fordulatok következtek volna, ezen az egy csavaron rugózott végig a sztori. Fontos szerep jut benne mindenféle démonoknak és varázslatoknak, amik azonban olyan bonyolultan voltak leírva, hogy sokszor nem tudtam őket követni. A démonok az emberekbe költöznek, és ott egyesülnek a lélekkel, és aki ezt akarja manipulálni, az mindenféle lélek-szálakkal kötődik hozzájuk, amiket így meg úgy lehet csűrni-csavarni... szóval sok volt, na. Az is zavart, hogy a történetben túl sok szerep jut az isteneknek: végső soron akkor érhetnek el bármit az emberi szereplők, ha isteneik megsegítik őket, különben igen nagy szarban vannak, és emberi erővel nem is tudnak kievickélni belőle. És végül: nem tudom értelmezni, mire (kire?!) vonatkozik a könyv címe, a borító pedig kétségbeejtően ronda. Szóval kijelenthetem, hogy a második kötet kevésbé sikerült, mint az első. Ha belefutok további kötetekbe, azért szerintem elolvasom őket. 

“Dy Cabon folytatta a szertartást, és kérte az ötszörös áldást, az egyes istenek megfelelő ajándékát, és cserébe vezette a dicséretüket. A Leányhoz növekedésért, tudásért és szeretetért fohászkodott; az Anyához gyermekekért, egészségért és gyógyulásért; a Fiúhoz bajtársiasságért, vadászatért és betakarításért; az Atyához gyermekekért, igazságért és könnyű, jókor jövő halálért.
- A Fattyú pedig adja meg nekünk… - Dy Cabon hangja, amely eddig belesimult a megnyugtató kántálásba, most először ingott meg. - …legégetőbb szükségünkben a legkisebb ajándékot: a patkó szegét, a tengely csapját, a rézszemet a pántban, a kavicsot a hegy csúcsán, a csókot a kétségbeesésben és az egy helyénvaló szót. A megértést a sötétségben.”

„Ez a falu túl kicsi volt ahhoz, hogy saját temploma legyen, de miután kiderült, hogy a Leány egy kis szentélye áll a főtéren a szökőkútnál, Ferda és maradék emberei evés után elmentek, hogy leróják hálájukat megmenekülésükért. Ista jó szívvel bocsátotta útjukra őket. Ő úgy érezte, hogy nincs szüksége semmiféle különleges helyre ahhoz, hogy az istenekhez forduljon; azok amúgy is mindig és mindenhol a nyakában lihegtek. Ha esetleg akadt volna olyan hely, ahol biztosan nem fordulnak elő – nos, az megért volna egy igazi zarándoklatot.”






Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Január 16. 
Saját könyv
Pontszám: 9

A büszkeség és balítéletet évekkel ezelőtt olvastam először, később elolvastam másodjára is, és a szerelemre ráerősített az is, hogy többször láttam a könyvből készítette filmet és sorozatot is. Most is azért kaptam kedvet az újraolvasáshoz, mert az ünnepi családozós hangulatban kitaláltam, hogy mi, nők - anyu, Petra és én - nézzük végig a sorozatot. Szóval apu legnagyobb örömére három napon át az estéinket a tévé előtt töltöttük sóhajtozva, szipogva, néha szörnyülködve. Igazi szuper csajos családi program volt, amivel szerintem hagyományt teremtettünk. A büszkeség és balítélet örök: bármikor örömmel olvasom és nézem újra, annyira szórakoztató és megható. A jellemrajzok megkapóak, a szimpatikus szereplőket nagyon szeretjük, a nem szimpatikusakat nagyon nem, Mr. Darcy pedig továbbra is álmaim férfija. 

„Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség.”

„Néhány olasz dal után Miss Bingley egy vidám skót táncnótával élénkítette műsorát: Darcy csakhamar Elizához lépett, ezekkel a szavakkal:
- Nem volna kedve, Miss Bennett, felhasználni az alkalmat, hogy erre a dallamra táncoljon velem?
Elisabeth elmosolyodott, de nem felelt. Darcy megismételte a kérdést, kissé meglepődve hallgatásán.
- Ó! – mondta a leány. – Az előbb is jól hallottam, de nem tudtam hamarjában elhatározni, mit is válaszoljak. Ön természetesen azt várta, hogy igent mondjak, mert örült volna, ha lenézheti az ízlésemet; én viszont abban találok örömet, hogy meghiúsítom az ilyen terveket, és nem nyújtok célpontot a kiszámított megvetésnek. Elhatároztam tehát, hogy megmondom önnek: egyáltalán nem táncolok erre a dallamra – most pedig vessen meg, ha mer.
- Igazán nem merem.
Elisabeth azt hitte, hogy megsértette Darcyt, s most elbámult a fiatalember udvariasságán. De a lány modorában úgy keveredett a pajkosság és a báj, hogy viselkedésén alig lehetett megsértődni, Darcyt pedig nő még sohasem bűvölte így el. Érezte, hogy komoly veszélyben forogna, ha nem volna a lány mögött az a közönséges rokonság.”







Anna Dale: Whispering to Witches

Január 9. 
Saját könyv
Pontszám: 7

Ezt a könyvet nagyon régen, még valamikor gimis koromban olvastam először magyarul. Nem sokkal később valamiért bekukkantottam a sulival szemben található turiba (azóta se csináltam szerintem ilyet) és meglepve tapasztaltam, hogy nem csak ruhát, hanem használt könyvet is árulnak. Ez a darab is köztük volt. Mivel tetszett annak idején, egyszerű, mesés olvasmány, és amúgy is gyakorolni akartam az angolt, megvettem - emlékszem, hogy 125 forint volt. Egészen mostanáig azonban nem olvastam el ezt a könyvet. Most valamiért kedvet kaptam hozzá, és mivel karácsonykor játszódik, amúgy is illett a téli hangulatomhoz. A sztorira már egyáltalán nem emlékeztem, ami jól is jött, mert így folyamatosan meglepődtem a csavarokon, amikben bővelkedik a történet. A főszereplő, Joe karácsonykor Canterburybe, édesanyjához és annak új férjéhez és lányához utazik - az ünnepek unalmasnak ígérkeznek, de aztán váratlan események sora következik: Joe megismerkedik egy boszorkány-klánnal, barátságot köt egy kedves, ifjú boszorkánnyal, és segít megelőzni a boszorkányvilág legnagyobb katasztrófáját.

“‘It doesn’t matter. Actually…’ Twiggy clutched Joe’s sleeve and dragged him into a shop doorway, ‘it’s perfect. They’ll be leaving for St Agnes’s Mount a couple of hours before midnight. Once they’ve gone, I’ll nip on my broomstick and come and see you. Then I can have another look at the snake on your suitcase.’
‘OK,’ said Joe, his eyes brightening. He had thought his stay in Canterbury would be dull and dreary, but so far he could not have been more mistaken.”

“‘Why is one red and the other blue?’ said Joe sleepily.
‘What?’ said Twiggy, her eyes darting across a page.
‘The armchairs. They’re not very… matching, are they?’ Joe yawned and his eyelids began to droop.
‘Patsy and Rose,’ said Twiggy without looking up. ‘Patsy’s mad about red and Rose likes blue. They’re very stubborn about it. You should have seen them fighting over the colour of the front door. Both zapped it with their wands at the same moment. That’s why it’s purple…’”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése