Könyvespolc 2017

2017



Saroo Bierley: Oroszlán


Június 5.
Könyvtári könyv
Pontszám: 6




Ezt a könyvet regényként kezdtem olvasni, aztán totálisan meglepődtem, mikor kiderült, hogy nem fikció, hanem a szerző saját élményeit írja meg benne. Úgy érzem, nem spoiler, ha elmondom a sztorit: Szárú Indiában született és élt anyjával és testvéreivel, míg ötéves korában hogy, hogy nem, felkerült egyedül egy vonatra, ami csak zakatolt, zakatolt, és nem állt meg míg el nem ért az ország másik felébe, Kalkuttába, ahol a kissráccal senki sem törődött, és amikor mégis, az sem ért semmit, mert a kölyök nem tudta elmagyarázni, hogy honnan jött. Szóval árva és otthontalan lett, a legsokkolóbb indiai nyomorban élt utcagyerekként, de szerencsére nem sokáig, mert befogadta egy árvaház, és rövid úton örökbe adták Ausztráliába, ahol szerető szülők között, és a régi életéhez képest fényűzően élt és nőtt el. Felnőttként a rögeszméjévé vált, hogy megtalálja, honnan jött és ki a családja, de mivel a település pontos nevét sem tudta, a Google Earth-t használva követte a vasútvonalakat, hogy felismerje az ismerős tájakat. 8 hónapnyi keresés után találta meg a faluját, odament, és megtalálta a családját 25 évvel azután, hogy elveszett tőlük. Happy end.
Szóval. A történet kétségkívül rendkívüli, és nekem mint olvasónak a legnagyobb értéke abban rejlett, hogy bemutatta az indiai valóságot. Sokkoló volt azt olvasni, hogy Kalkuttában gyerekek százezrei élnek az utcán, és senki sem törődik velük - ez nálunk aligha történhetne meg, ahogy az sem, hogy valaki egy vonaton maradás miatt elvesszen... De persze nálunk feleannyian élnek az egész országban, mint Kalkuttában. A könyv összes többi része kicsit szenzációhajhász jellegű. Oké, ez egy nagyon tragikus személyes történet, és megértem, hogy a szerző meg akarta osztani, de úgy érzem, én egy ilyen sztorit inkább egy összefoglaló újságcikkben szeretnék elolvasni, nem regényben. A borító is kifejezetten zavaró: egy pár néz rajta egymással szembe, ami romantikus szálat sejtet, holott semmi (!) ilyesmi nincs a könyvben. Alighanem a filmváltozat úgy érezte, megéri ráerősteni erre a vonalra. Úgyszintén elégedetlen vagyok a címmel - Oroszlán - amire rövid és suta magyarázatot kapunk. Az eredeti cím - A long way home - jóval találóbb.

„Figyeltem az embereket, ahogy ettek: szegényesen éltek, mint a családom, így nem sok maradékot hagytak, de azért mindig akadt valami. Szemetesek híján, ha végeztek az étellel, egyszerűen ledobták a földre. Kitapasztaltam, milyen maradékot fogyaszthatok el biztonságosan – odahaza a bátyáimmal is mindig tudtuk, mit szedhetünk fel az állomás peronjáról. A sült ételekről, mint például a szamószáról, csak le kellett kaparni a koszt, emiatt ezeket tartottuk a legnagyobb becsben – és ezekért folyt a legnagyobb küzdelem az utcagyerekek között. Jobbára olyan ételekre figyeltem, amik könnyen a porba hulltak, mint a magvak vagy a fűszeres bhudzsakeverék szárított csicseriborsóval és lencsével. Néha harcba szálltam egy-egy darabka lepényért is. Mindenki egyforma igyekezettel próbálta megkaparintani őket, így gyakorta félrelöktek, sőt meg is ütöttek. Mintha kóbor kutyák lettünk volna, akik egy csonton marakodnak.”

„Ahogy áthajtottunk az ismeretlen vidéken és elértük Hobart kertvárosát, fényűző paloták tűntek fel, köztük az új otthonom. Ráismertem a kis piros könyvből, csak a valóságban még nagyobbnak és lenyűgözőbbnek tűnt. Odabent négy hálószoba jutott mindössze három emberre, ráadásul valamennyi óriási, takaros és tiszta volt. És akkor még nem is beszéltem a szőnyeges nappaliról, benne a kényelmes kanapékkal és a legnagyobb tévével, amit valaha láttam, a fürdőszobáról és a hatalmas kádról, a konyháról és az élelemmel teli polcokról. Meg a hűtőgépről: imádtam odaállni és érezni, ahogyan a hűs levegő minden nyitásra kiáramlik.
A legjobban mégis a saját szobám tetszett: életemben a legelső. Indiában mind egyetlen közös szobában laktunk, azóta pedig gyerekek százaival osztoztam a nagy hálótermeken, mégsem emlékszem, hogy féltem volna egyedül aludni. Az utcán töltött éjszakákon ezt is meg kellett szoknom. A sötéttől viszont rettegtem, ezért szüleimnek nyitva kellett hagyniuk a szobám ajtaját és égve maradt a lámpa is a folyosón.
Pihe-puha ágyamon, ami fölé nagy India-térképet tűztek a falra, ott várakoztak a hűvösebb tasmán időjáráshoz illő új ruháim, a padlón pedig dobozszámra könyvek és a játékok. Beletelt egy kis időbe, amíg megértettem, hogy az enyémek – mind az összes -, és csak rajtam múlik, mikor nézegetem őket vagy játszom velük. Óvatosan léptem közelebb, mintha csak arra várnék, mikor jön egy nagyobb gyerek, hogy elvegye őket tőlem. Időbe telt megszokni a
birtoklás gondolatát.”





Jessie Burton: A babaház úrnője

Június 1.
Könyvtári könyv
Pontszám: 6


Ez is egy olyan könyv volt, amit már régen kiszúrtam magamnak, talán először utazáskor, reptereken, ahol valahol mindig elém került az eredeti, angol kiadás, a Miniaturist. Ez már önmagában is elég érdekes címnek tűnt, de tetszett a borító és az is, hogy Amszterdamban játszódik a történet. Így mikor megláttam a magyar könyvet a könyvtárban, azonnal kivettem és nagy érdeklődéssel kezdtem olvasni. A történet először érdekesnek tűnt, a szerző jól bonyolította a szálakat, de aztán a könyv felétől kiderült, hogy kibogozni már nem tudja őket. Egy idő utána  történetnek nem volt semmi értelme, a végkifejlet pedig teljes katasztrófa. Vannak könyvek, amelyeknek jól áll, ha bizonyos titkok végig homályban maradnak benne, de ez nem egy ilyen könyv volt. Ráadásul úgy érzem, a korabeli holland világot sem sikerült teljesen hitelesen ábrázolni. Tehát hiába a díjnyertes könyv, engem ezúttal nem győzött meg. 





Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Május 27.
Könyvtári könyv
Pontszám: 8


Rengeteget hallottam erről a könyvről és régóta szerettem volna elolvasni, de a könyvtárban hónapok óta nem találom - mindig más olvassa. Mikor végre felszabadult, óriási örömmel csaptam le rá, de az első néhány oldal után kicsit megijedtem, a könyv ugyanis nagyon hasonlított a szerző egy másik művére, az Itt járt Britt-Marie-ra, amit nemrég olvastam el. A téma hasonló: egy mogorva, megkeseredett öregember a főhős, akinek egy csomó fura szeszélye és szabálya van, de a történet során kiderül, hogy milyen hatalmas a szíve, barátokra talál, és rendeződik az élete. Szóval a könyv elején féltem attól, hogy Backman csak ugyanazt a kaptafát használja és semmi újat nem kapok, de szerencsére aztán mutatott más dolgokat a könyv. Az ember, akit Ovénak hívnak elsősorban egy kedves történet, ami sok fontos emberi témát vet fel. Ove és a felesége kapcsolata kifejezetten szívmelengető - bár szerintem cseppet sem reális. Kedvem lenne nekem is abban a lakónegyedben lakni, ahol Ove és a könyv többi szereplője. Még ha tilos is gépárművel behajtani. :)


„Arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz, ezt érzi. Az ember keményen dolgozik, ellátja magát, pénzt spórol. Megveszi az első Saabját. Képesítést szerez, levizsgázik, elmegy állásinterjúra, kap egy tisztességes állást, megköszöni, sosem beteg, fizeti az adóját. Eleget tesz a kötelezettségeinek. Találkozik egy nővel, feleségül veszi, keményen dolgozik, előlépetik. Vesz egy újabb Saab-modellt. Elutazik nyaralni valahová, ahol külföldi zene szól az étteremben, és olyan vörösbort iszik, ami a felesége szerint egzotikus. Aztán hazautazik, és újra dolgozik. Felelősséget vállal. Ellátja magát. Eleget tesz a kötelezettségeinek.

Felújít. Lassan, de biztosan összerak egy tisztességes szerszámosládát. Kicseréli az ereszcsatornát. leveri a vakolatot. Felállít egy munkapadot a fészerében, és terpentines üvegeket tesz rá. Kicseréli a járólapokat a fészer előtt kétévente, akár kell, akár nem. Az ember mindezt megcsinálja. És egyáltalán nem úgy volt, hogy Ovéből az az ember lesz, akinek van ideje beolajozni a konyhapultot egy keddi napon.”

„Visszaballagott a vasútállomáshoz, és lefeküdt aludni a váróterem egyik padján. Negyed négykor elindult vissza a szabóhoz, hogy kivasaltassa az inget és a nadrágot. A szabó azt mondta neki, hogy amíg ott vár alsónadrágban, üljön le nyugodtan a személyzeti vécében. Aztán Ove visszasétált a vasútállomáshoz, megvárta a lányt és utazott vele másdél órát visszafelé. Aztán másnap ugyanezt csinálta. És harmadnap is. Az azt követő napon az állomás jegypénztárából odajött hozzá egy férfi, hogy tisztázza Ovéval, itt nem lehet csak úgy aludni, mint valami csavargó, ezt nyilván megérti. Ove közölte, hogy persze, érti, de most egy nőről van szó. A jegypénztáros bólintott, és onnantól hagyta Ovét aludni a poggyászok között. Még a vasúti jegypénztárosok is voltak valaha szerelmesek.”

„Szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba” – mondta mindig Sonja. „Az elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az övé, és közben fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények között. De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a fa, és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem éppen azért a sok apróságért, amik miatt nem az. Megismeri az épület minden zegét-zugát. Megtanulja, hogyan lehet elkerülni, hogy a kulcs beragadjon a zárba, ha hideg van. Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik, és pontosan hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon. Ezek azok, ez a sok apró titok, amitől a ház az ember otthona lesz.”




John Irving: Fohász Owen Meanyért

Május 15.
Könyvtári könyv
Pontszám: 9


Ezt a könyvet annak idején még Shizu ajánlotta nekem, most pedig Serennel ketten követték végig azt a hullámvasutat, amit ennek a közel 600 oldalnak az elolvasása jelentett. Te jó ég, ez a könyv zseniális. Nem lehet más szavakkal illetni. És mégis, annyira nehéz volt elolvasni! Sokáig borzasztóan megfoghatatlan a történet, mivel nincs igazi cselekmény: az elbeszélő, Johnny Wheelwright már felnőttként emlékszik vissza, és töredékekben számol be arról, milyen is volt felnőni egy New Hampshire-i kisvárosban legjobb barátjával, a törpenövésű, különc Owen Meanyval. Hétköznapi és kevésbé hétköznapi történeteket olvasunk karácsonyi színdarabokról, baseballról, a felnőtté válásról, szeretteink elvesztéséről, miközben kibontakozik a szemünk előtt az '50-es, '60-as évek Amerikája is JFK-vel és Vietámmal. És mire az olvasó észbe kap, már menthetetlenül sodródik egy végkifejlet felé, ahol minden értelmet nyer, ahol a titkokra fény derül, és amitől rettegünk, és amire végig készülünk, végül valóban bekövetkezik. A történet olvasása közben két dolgot éreztem: az egyik, hogy nagyon jó lenne a regényt megfilmesíteni, a másik, hogy nagyon szívesen olvasnék róla egy komoly, mély elemzést. A Fohász Owen Meanyért ugyanis csodálatosan van felépítve, bővelkedik jelekben, szimbólumokban, titkos utalásokban, részletes karakterrajzokban - melyeket lenyűgöző volt felfedezni, ugyanakkor érzem, hogy ez egy igazi kincsesbánya: mi mindent nem vettem még észre, mi minden lapulhat a regény mélyebb rétegeiben? A könyves blogok bejegyzéseiből kettő is tetszett, ez és ez. Végezetül annyit, hogy Owen története valóban nagyon megérintett és felkavart. Úgy érzem, az idei évem (egyik) legjobb olvasmánya volt - és még sehol az év vége!


„Tizenegy évesek voltunk, Owen meg én, és nem volt más módunk kifejezni, hogy mit érzünk az anyám balesetével kapcsolatban. Odaadta nekem a baseballkártyákat, de valójában vissza akarta kapni, én meg odaadtam neki a kitömött tatumat, amit aztán bizonyosan vissza akartam kapni – csakis azért, mert nem voltunk képesek szavakba önteni, mit is érzünk valójában. Milyen érzés volt olyan keményen belevágni a labdába – és aztán rádöbbenni, hogy az ütés megölte a legjobb barátja anyját? Milyen érzés volt a saját anyádat látni elterülni a gyepen, és hallgatni az idióta rendőrfőnököt, aki azon siránkozik, hogy eltűnt a labda, amit ráadásul „a halálozás eszközének” meg „gyilkos fegyvernek” nevez? Owen meg én semmiképpen sem beszélhettünk ezekről a dolgokról – legalábbis akkor még nem. Odaadtuk tehát egymásnak a legdrágább kincsünket, remélve, hogy vissza is fogjuk kapni. Ha belegondol az ember, nem is akkora butaság.”

„- UGYAN MÁR, MIT KELL EZEN AGYALNI? HAVEROK VAGYUNK, HÁT NEM? HÁT MIRE JÓ A BARÁTSÁG? SOHA NEM HAGYLAK EL.”

„- Hozzád megyek. Veled megyek Arizonába. Akárhová elmegyek veled, Owen – mondta. – El tudsz képzelni, mint helyőrségi asszonykát? El tudod képzelni, hogy vendégül látjuk a többi friss házas katonapárt… már amikor éppen nem kísérsz hullákat valahová? Én leszek Hester Huachuca! – kiáltotta. – Még teherbe is esek a kedvedért, Owen! Akarsz kisbabákat? Mert szülök neked! Akármit megteszek neked, tudod jól. De a kibaszott temetésedre ne várj!”

„Akárhányszor bizonyosan érzem, hogy van Isten, mindig érzem azt is, hogy képtelen vagyok kifejezni, mennyire fontos ez – hogy Ő létezik! -, vagy azt, hogy az Istenbe vetett hit – márpedig hiszek benne – több kérdést vet fel, mint amennyi választ ad. Amikor tehát a legerősebb hitet érzem, akkor vagyok a leginkább tele gyötrő kérdésekkel is, amelyeket szeretnék feltenni Istennek. Kritikus kérdésekre gondolok, olyasmikre, mint hogy tehette, hogy volt képes, hogy merészelte!”

„- EGYRE KISEBB VAGY, DE AZÉRT LÁTLAK MÉG.”




Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten

Május 1.
Könyvtári könyv
Pontszám: 7


Egy alkalommal volt egy fél órám a városban, amit el kellett üssek valahogy, és egy Libribe mentem be nézelődni. Végül kiválasztottam Rath művét, és letelepedtem egy csodálatos sárga fotelbe, ahol körülbelül az első tíz oldalt tudtam elolvasni, de már az is beszippantott. Érdekelni kezdett a könyv többi része is, de persze megvenni nem akartam, így hát árgus szemekkel lestem, mikor lesz elérhető a könyvtárban. Mikor megtaláltam, lelkesen ragadtam magamhoz, aztán viszonylag hamar el is olvastam. A könyvtől egyébként nem kell csodát várni, de nagyon könnyű és szórakoztató olvasmány. Berlinben játszódik, így utólag jöttem rá, hogy a könyvet akár németül is beszerezhettem volna, hogy gyakoroljak. Talán még sort kerítek rá. A szerencsétlen, kiégett pszichológus és páciense, maga Isten történetét szeretettel ajánlom mindenkinek, aki szórakozni szeretne. 


„- Azt mindenesetre látom, hogy Istennek van humorérzéke – mondom.
Baumann bólint.

- Isten nem is tehet mást, mint hogy humorral szemlélje a dolgokat. – Némi mélabú vegyül a mosolyába. Tűnődve bámulja a padlót. – Ez az igazság, dr. Jakobi. Tényleg én vagyok az. – Hozzám hajol, és egyenesen a szemembe néz. – Én vagyok Isten. És őszintén szólva jó nagy szarban vagyok. örülnék, ha tudna nekem segíteni, doktor úr.




Vonda N. McIntyre: A nap és a hold dala

Április 23.
Könyvtári könyv
Pontszám: 4


Ezt a könyvet a borítója alapján választottam ki, ami egy ékes példa arra, hogy ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján. Érdekesnek tűnt a történet is: egy fiktív történelmi regényről van szó, amely Nagy Lajos király idején játszódik a francia udvarban, ahová egy természettudós pap tengeri útjáról egy furcsa vízi lénnyel tér vissza. Itt kell megjegyeznem, hogy a borítórajzzal ellentétben ez a lény nem egy sellő, hanem egy nyálkás, uszonyos ember. Nos. A fiktív történelem műfaját érdekesnek találom - szerintem nem olvastam ilyet korábban, és tök ötletes. A megvalósítás viszont lesújtó. A történet, ahogyan sejthető, arról szól, hogy a főszereplő leányzó - aki egy korát meghaladó, értelmes, tudós hölgy - felfedezi, hogy a "tengeri szörny" igazából egy értelmes lény, és onnantól kezdve azon fáradozik, hogy ne tálalják fel a királynak díszlakomán vacsorára. Ezen túl a könyv azonban csupán kétségbeesett siránkozások sorozata, igazi történet nincs, csak összevisszaság, a szereplők hiteltelenek, a szerelmi szál béna, és még sorolhatnám. Nagyon vártam, hogy végre végigszenvedjem magam az egészen. Elvileg a könyv Amerikában nyert egy csomó díjat, de hogy hogy? Rejtély.




Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

Április 6.
Könyvtári könyv
Pontszám: 8


A szerzőtől eredetileg Az ember, akit Ovénak hívnak c. könyvet szerettem volna kivenni, de hiába keresem hónapok óta, a könyvtárban sosincs bent - mindig épp más olvassa. Mikor egyszer a polcnál jártam, hogy ellenőrizzem, megláttam ezt a másik könyvet, és gondoltam, miért ne vegyem ki? Jól tettem, az Itt járt Britt-Marie egyszerre volt kedves, szórakoztató és megható. A történet főszereplője Britt-Marie, akinek hivatása negyven éven át az volt, hogy takarítson, főzzön, és esténként várja haza a férjét. Nem csoda, hogy az amúgy is furcsa lány felnőtt korára szociálisan teljesen inkompetenssé vált, és mikor a házassága 62 éves korában zátonyra fut,  komoly kérdés a hogyan tovább. A sors furcsa fintorának köszönhetően Britt-Marie egy gazdasági válság sújtotta, csóró kisvárosba jut, ahol szódabikarbónával, ablaktisztítóval és szigorú napirenddel robban be a helyiek életébe. Britt-Marie nem viccel, és hamarosan a közösség egyik kulcsfigurájává válik - de a könyv legvégéig nem tudhatjuk biztosan, vajon otthonra lel-e, vajon rendeződik az élete ennyi nehézség után. Kifejezetten tetszett, hogy az író nem kapkodott, és hitelesen rajzolta meg a szereplők lassú karakterfejlődését - ahogyan az is, hogy a végkifejlet nem egyértelmű az olvasó számára. Higgyen mindenki, amit akar!

„Így végül nem sok vágya maradt: egy erkély, meg egy férj, aki nem megy golfcipőben a parkettára, és aki beteszi az ingét a szennyesbe külön kérés nélkül, és aki azt mondja, finom volt a vacsora, anélkül hogy ő megkérdezné. Egy otthon. Gyerekek, akik bár nem az övéi, de azért hazajönnek karácsonyra. Vagy legalábbis kitalálnak valami álindokot, hogy miért nem. Egy megfelelően elrendezett evőeszközös fiók. Ablakok, amiken keresztül látja a világot. Valaki, kit érdekel, hogy Britt-Marie különleges alapossággal készítette el a frizuráját. Vagy legalábbis úgy tesz, mintha érdekelné. Vagy legalábbis hagyja, hogy Britt-Marie tovább tettessen.”

„Britt-Marie körülnéz. Azt látja, hogy sem Bank apja, sem Bank nem ad sokat a higiéniára. Feltételezi, ez annak tudható be, hogy mindketten barbárok, bár előítéletei persze nincsenek. Se a halottakkal, se a vakokkal szemben. Vagy akár a látásgyengültekkel. Vagy mi.”

„A celofánnal, aminek az árát Britt-Marie egyáltalán nem tette volna a „baráti” kategóriába, Brit-Marie becsomagolta a sört, hogy jól nézzen ki, kis masnival a tetején meg minden. Aztán átment az ifjúsági otthonba, kitárta a bejárati ajtót, és letett a küszöbre egy tányért Snickersszel. A tányér mellé letett egy tintával írt lapot: „Randin vagyok. Vagy légyotton. Vagy hogy hívják manapság. Nem szükséges elpakolnia a mosatlant, számomra nem teher.” Akart valamit írni még arról, hogy reméli, a patkány talál magának vacsorapartnert, mert véleménye szerint a patkány nem érdemelt magányos vacsorát. Hogy a magány pazarls, akár emberekről, akár patkányokról van szó. De a józan esze azt diktálta, ne ártsa bele magát a patkány szociális életébe, így aztán annyiban hagyta.”




Libba Bray: Beauty Queens

Április 1.
Shizu könyve
Pontszám: 9


Haha, hát ez a könyv valami zseniális volt, azt hiszem azért, mert úgy beszél komoly témákról, hogy közben kifigurázza a világunkat - és egy percig sem kell komolyan vennünk. A történet azzal kezdődik, hogy az amerikai Miss Teen Dream szépségverseny döntősei - csupa tökéletesen manikűrözött és hamvas bőrű tinilány - repülőbalesetet szenved, és egy lakatlan szigeten köt ki. Miután túlesünk az első néhány kissé szerencsétlenre sikerült napon - letört körmök, elveszett szemhéjtusok, segítség sehol - a lányok elkezdik feltalálni magukat. És kiderül, hogy mindannyian tehetségesek valamiben - hiszen ez is a verseny része, a szépségen kívül ugyanis "talenteket" is fel kell mutatniuk. Hamar kiderül, hogy elég talpraesettek ahhoz, hogy kunyhót építsenek védelmi berendezéssel, halászhálót fabrikáljanak, és tönkrement estélyi ruhájukkal esővizet gyűjtsenek. És miközben így tengetik mindennapjaikat a szigeten - ellenőrzés, kontroll és a szigorú társadalom állandó felügyelete nélkül - rájönnek, hogy mi is rejlik bennük valójában. A Beauty Queens feminista könyv, az emancipáció könyve, kiáltás a nők elnyomása ellen a túltolt szépségipar (és más eszközök) segítségével. Eközben a könyv számos más társadalmi problémát is felvet, hiszen a lányok hihetetlenül sokfélék - azt mondanám, tudatosan túl is van ez játszva kicsit. A homoszexualitás, transzneműség, fogyatékosság, etnicitás, szexuális élet kérdései mind-mind felmerülnek ebben a könyvben, érdekesen, elgondolkodtatóan és szórakoztatóan. És ha mindez nem lenne elég, a könyv végén még szexi kalózok is felbukkannak. Shizu azt mondta, ő a maga részéről indokolatlannak tartja ezt az adalékot, és igazat adok neki. Mégis, a kalózfiúkkal kapcsolatban volt egy nagy kedvenc jelenetem - amit aztán vélekedésem szerint az írónő elrontott. De szót se többet erről! A Beauty Queens egyszerre szórakoztató és tanulságos történet, bátran ajánlom hát mindenkinek!


“I think we should check it out,” Adina said.
Mary Lou glanced at the great lava wall protecting the heart of the jungle. “You mean go in there?”
“Yes. As a journalist, I am compelled to know the answers.”

“As a girl, I am compelled to protect what’s left of my manicure,” Petra said.”

“I’ve been thinking about that book about the boys who crash on the island,” Mary Lou said to Adina one afternoon as they rested on their elbows taking bites rom the same papaya.
“Lord of the Flies. What about it?”
“You know how you said it wasn’t a true measure of humanity because there were no girls and you wondered how it would be different if there had been girls?”
“Yeah?”
Mary Lou wiped fruit juice from her mouth with the back of her hand. “Maybe girls need an island to find themselves. Maybe they need a place where no one’s watching them so they can be who they really are.”

“Adina appealed to the sky. “We asked or rescue and you sent us incompetent rock-star pirates with a broken ship and perfect abs?”
“Thank you, God,” Petra said.”

“Adina gazed at Duff. His bare chest was an advertisement for living shirtless. Oh God. She was objectifying him. Reducing the sum of him to the hotness of his parts. She couldn’t help it.”



Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

Március 15.
Könyvtári könyv 
Pontszám: 5


A skarlát betűvel szerintem először a Szent Johanna Gimiben találkoztam (Reni egyik lelkes olvasmánya) de később is többször összefutottam vele, amitől az a benyomásom támadt, hogy ez egy kiváló klasszikus, amit érdemes elolvasni. Mekkorát csalódtam! Meg kell jegyezzem, hogy az Ulpius-ház féle kiadás is hibás, a könyv teljesen más, mint amit az emeber a borító leírása alapján várna. A borító konkrétan hazudik: azt állítja, hogy a főszereplőt, Hestert házasságtörése büntetése képpen tüzes vassal megbélyegzik. Ez nem igaz, Hesternek csupán egy ruhára varrt skarlátszínű A betűt kell viselnie "szégyene" jeleként az első telepesek puritán Amerikájában. A borító azt is beharangozza továbbá, hogy a) Hester bátran és méltósággal viseli megaláztatását, b) a férje évek múltán ismét visszalopakodik az életébe. Ezek további súlyos ferdítések. A férj nem évek múltán jelenik meg Hester életében, hanem már elítélése napján ott toporog a pellengér mellett. Ami pedig Hestert és a méltóságát illeti - nos, szerettem volna egy olyan regényt olvasni, aminek a főszereplője vállalja, hogy szeretett valakit, és emiatt elhagyta a férjet, akit amúgy két éve nem látott és halottnak hitt. Szerettem volna egy olyan könyvet olvasni, amiben a nő kineveti a támadóit, és szemükbe mondja, hogy törvényeik álságosak, a hitük pedig kegyetlen. Ehelyett egy nőt kaptam, aki oké, valamennyire igyekszik megőrizni a méltóságát, de belül végig bűntudat gyötri, és folyamatosan szenved, hogy ugyan hogyan merészelhetett lefeküdni azzal a csávóval. Mindennek a tetejébe pedig van egy nagyon, nagyon, nagyon idegesítő gyereke is, akin már csak a titkos férfi tesz túl. Ez a könyv számomra tökéletesen lesújtó volt, csak úgy, mint az Ulpius-ház maga, aminek meg is akartam írni a véleményemet, csakhogy kiderült, hogy időközben becsődölt. Nem csodálkozom.

„De most, hogy egyedül kellett elhagynia a börtönt, kezdetét vette a hétköznapok szokásos rendje, amelynek fenntartásához egyedül önmagából meríthet erőt, s ha nem sikerül, elbukik. Most már nem folyamodhatott kölcsönért a jövőhöz, hogy segítse át a jelen kínjain. Holnap és holnapután újabb és újabb megpróbáltatás vár majd rá, amely ugyanolyan elviselhetetlenül fájdalmas lesz, mint ez a mai. A távoli jövő napjai végeérhetetlen sorjáznak majd, de neki mindig ugyanazt a terhet kell cipelnie, amelyet soha nem dobhat le, s a szaporodó napok és évek csak növelni fogják a nyomorúság és a szégyen halmát. Az idők során lassan megszűnik egyénisége, s a női gyarlóság és a bűnös szenvedélyek egyetemes szimbólumává válik, akivel majd prédikátorok és moralisták példálóznak. A tiszták és a fiatalok megtanulják, hogy úgy nézzenek rá a lángoló skarlát betűvel a keblén – rá, a tiszteletre méltó szülők gyermekére, egy gyermek anyjára, aki majdan maga is asszony lesz, rá, aki egykor ártatlan volt – mint a bűn valóságos megtestesülésére. És sírja fölé egyetlen megemlékezésképp a szégyenjegyet tűzik ki, amit egészen odáig hordoznia kell.”




Boris Vian: Tajtékos napok


Március 6.
Könyvtári könyv
Pontszám: 8

Szerintem erről a könyvről akkor hallottam először, mikor 2013-ban film készült belőle Audrey Tautou főszereplésével. A filmet nem láttam, de nagy beharangozása volt, mint egy "csodálatos és különleges szerelmi történet", és később egy teljes Boris Vian-sorozatot is kiadtak, úgyhogy a könyvesboltokban is találkozhattam a művel. Meg is vettem Eszternek a születésnapjára, de én csak most jutottam el addig, hogy elolvassam. Mivel semmit sem tudtam róla, a könyv először egy óriási sokk volt. Ahogy Vian az Előszócskában írja, regénye a "valóság ferdített és hevített hangulatú kivetítéséből áll egy szabálytalanul hullámos, torzításos referencia-síkra." Ez annyit jelent, hogy miközben egy történet bontakozik ki előttünk, folyamatosan irracionális, bizarr, nonszensz, grotesz képekel találkozunk (lásd lent az idézeteket). Nekem egy darabig ez azt jelentette, hogy nem tudtam rendesen elképzelni a történéseket. Már azon voltam, hogy visszaviszem a könyvet a könyvtárba, de végül kitartottam, megszerettem, és azt hiszem valamennyire meg is értettem ezt a regényt. A könyv a felnövésről szól: arról, hogyan talál Colin és Chloé illetve Alise és Chick egymásra, és hogyan indul el közös, felnőtt életük. Míg azonban korábban gyermekként látták az életet tele képtelen varázslatokkal, felnőttként a világ már ijesztő, nehéz és fenyegető helynek tűnik. Nem az számít, milyen képeket alkalmaz konrkétan az író, inkább az, hogy azok tökéletesen megfestik, elénk vetítik azokat a hangulatokat, amiket a szereplők éreznek. Ahogyan a regény végén található elemzésében olvashatjuk, a Tajtékos napok cselekménye meglehetősen egyszerű, ám a könyv annyival, de annyival több a cselekményénél! Megéri rászánni az időt és elolvasni a rejtett kincseit. Azt azonban bánom, hogy Eszternek megvettem - nem hiszem hogy ez az ő stílusa lenne.

„Colin világoskék abroszt választott, amely jól illett a szőnyeghez. Az asztal közepére különleges asztaldíszt helyezett, amely egy formalinnal megtöltött befőttesüvegből és a folyadékban lebegő két csirkeembrióból állt, melyek mintha A rózsa lelke című balettet táncolták volna Nizsinszkij koreográfiája szerint. Az üveg köré hosszú, keskeny mimózaszalagokat fektetett le; ezeket egy ismerős kertész tenyésztette ki a közönséges, gömb alakú mimóza és a szatócsüzletben kapható medvecukor keresztezésével. Aztán elővett mindegyiküknek két-két, áttetsző aranyszálakkal díszített fehér porcelántányért, melléjük tette a rozsdamentes acélból készült, áttört nyelű evőeszközöket, mindegyik nyelében, két plexiüveg lemez közé szigetelve, kitömött katicabogár hozott szerencsét. Odatett még kristályserlegeket és püspöksüveg alakban összehajtogatott szalvétákat; ez a művelet elég sokáig tartott. Alig fejezte be előkészületeit, mikor a csengő levált a falról, és jelezte Chick érkeztét.”

„- Csinál borjúremeket ma estére? – kérdezte Colin.
- Istenem – sóhajtott Nicolas. – Az úr nem szólt idejében. Más tervem volt.
- Ezer ördög és pokol és cséphadaró! Miért beszél hozzám mindig harmadik személyben? – kérdezte Colin.
- Ha az úr felhatalmaz, hogy kifejtsem indokom, megmondom, hogy véleményem szerint bizonyos bizalmaskodás csak akkor elfogadható, ha az ember hajdan együtt őrizte valakivel a sertést. Ez esetben azonban ez nem forog fenn.”

„De aztán mégis elengedte Alise-t, és ment felkérni Chloét. A lány ránézett. Nevetett, és jobb kezét a fiú vállára tette. Colin érezte üde ujjait a nyakán. Jobb bicepszének megfeszítésével csökkentette a kettejük teste közti távolságot, a műveletet két gondosan megválasztott, a koponyából kifutó idegpálya vezérelte. Chloé még mindig nézte. Kék volt a szeme. Megrázta a fejét, hogy hátravesse ragyogó göndör haját, majd szilajul Colin arcához tapasztotta halántékát.
Környös-körül bőséges csend lett, és a világ maradék részének java darabja kezdett egy fabatkát sem érni.”




Isaac Marion: Eleven testek



Február 26.
Könyvtári könyv
Pontszám: 6

Ezt a könyvet könnyed, kikapcsoló olvasmánytként vettem ki a könyvtárból, és nem voltak vele kapcsolatban nagy elvárásaim, így nem is csalódtam nagyot. Az Eleven testek tulajdonképpen a Twilight-sorozat és egyéb szörnykönyvek sorába áll be, amelyek lényege, hogy teljesen megváltoztatják az egyes rémségek - vámpírok, vérfarkasok és társaik - koncepcióját, és emberi, sőt, kifejezetten vonzó tulajdonságokkal ruházzák fel őket. A végeredmény egy csöpögő romantikus regény, amelynek fő üzenete: lám, a szerelem még ezt a borzalmas szörnyet is meg tudta szelidíteni! 
Ebbe a kategóriába tartozik az Eleven testek, ami nézetem szerint kicsit túllőtt a célon, mikor a fenti koncepciót egy zombival óhajtotta megvalósítani. A fejünkben élő zombi-kép: foszladozó, nyáladzó, zöldes színű halott, ami hörögve vonszolja magát az agyad felé. Isaac Marion zombija egészen hasonló, azzal a kiegészítéssel, hogy a zombiknak is van társadalmuk, és a lelkük mélyén őrzik tovább emberi létük maradványait. A főszereplő, R a többieknél kicsit több efféle maradványt őriz, és kissé különc is azzal, hogy sokat gondolkodik az emberekről és a világukról. Mikor találkozik Julie-val, a fiatal Eleven lánnyal, még inkább szeretne megváltozni, és úgy tűnik, fokozatosan veszít is zombiságából a lány mellett.
Igazából ez egy elég béna könyv, ami viszonylag kevés magyarázattal szolgál a zombiságra és az abból való kigyógyulásra, illetve az emberiség egyéb problémáira. Csak azt tudjuk, hogy háború van, és mindenki szenved, és zombik vannak, akik elvileg meggyógyíthatatlanok, de aztán mégis gyógyuni kezdenek, de az sosem derül ki, miért. A szereplők is teljesen irracionálisan viselkednek, Julie például cseppet sem akad fenn azon, hogy legújabb haverja, R korábban felfalta a szerelme agyát. Nem kifejezetten érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert még története sem igazán van, a romantikus szál pedig harmatgyenge. 

„- R… - kezdi. – Nektek… muszáj embert ennetek?
Magamban sóhajtok, annyira elegem van már ezekből a kínos kérdésekből; de végül is egy szörnyeteg nem érdemel túl sok diszkréciót.”





Yann Martel: Pi élete



Február 18.
Könyvtári könyv
Pontszám: 7

A Pi életét először moziban láttam Amszterdamban, majd később itthon, tévében - másodjára teljesen másként értelmeztem, mint először, pontosabban: másodjára végre képes voltam értelmezni. Kedvet kaptam a könyvhöz is, ezért kikölcsönöztem és elolvastam. A film elsősorban a látványvilágával hódít, de a könyv sem unalmas. Érdekes, hogy amit mindenki tud ("szegény indiai fiú az óceánon hánykolódik egyedül egy tigrissel") valójában csak a történet második fele - az első részben egy lebilincselő és szép képet kapunk Pi Indiájáról. Az sem mindennapi, hogy Pi, bár hindunak születik, később felveszi a muszlim és a keresztény vallást is, így próbálva teljességében megragadni Istent. Nagyon szépnek tartottam Pi vallásosságát, és később természetesen az óceánon történő nehézségeket, megpróbáltatásokat is feszülten követi végig az olvasó. Egy igazán különleges, bekategorizálhatatlan történet.

„Hindu vagyok a vörös kumkumporból formázott kúpok és a kosárnyi sárga kurkumagyökér-csomók miatt, a virágkoszorúk és a kókuszdió-darabkák miatt, az ember Istenhez való megérkezését jelző harangkongás miatt, a töröksíphoz hasonló nádaszvram sivítása és a dobok dübögése miatt, a napfénycsíkokkal átfúrt sötét folyosókon csattogó mezítelen lábak miatt, a tömjénillat miatt, az édesen énekelt bhadzsanok miatt,  az áldásra körbeálló elefántok miatt, a színes történeteket mesélő színes faliképek miatt, a homlokok miatt, amelyek különféleképpen ugyanazt a szót hordozzák – hit. Hűségessé váltam ezekhez az érzéki benyomásokhoz, mielőtt még tudtam volna, mit jelentenek és mire valók. A szívem parancsolja ezt nekem. Otthon érzem magam egy hindu templomban. Tudatában vagyok a Jelenlétnek, nem személyesnek, ahogyan érezni szoktuk a jelenlétet, hanem valami sokkal nagyobbnak. A szívem még mindig kihagy egy ütemet, amikor megpillantom a múrtit, a templom belső szentélyében székelő Istent. Igazából egy szent méhben vagyok, olyan helyen, ahol minden születik, és édes szerencsém, hogy láthatom eleven közepét. Kezem természetes módon illeszkedik össze áhítatos imára. Éhezem a praszádra, az Istennek ajánlott édes áldozatra, amelyet megszentelt lakomaképpen kapunk vissza. Tenyeremnek muszáj éreznie a megszentelt láng forróságát, amelynek áldását szememhez és homlokomhoz emelem.”

„Miért költöznek el az emberek? Mi veszi rá őket, hogy feltépjék gyökereiket és elhagyjanak mindent, amit ismernek, a látóhatáron túli ismeretlenért? Miért másszák meg a formaságoknak e Mount Everestjét, amitől az ember koldusnak érzi magát? Miért lépnek be ebbe a dzsungelbe, ahol minden új, idegen és nehéz? A válasz ugyanaz az egész világon: az emberek a jobb élet reményében költöznek el. […] Az emberek a kimerítő, elnyűvő szorongás miatt költöznek el. A miatt a mardosó érzés miatt, hogy mindegy, milyen keményen dolgoznak, erőfeszítésük nem hoz semmi eredményt, hogy amit egy éven át felépítenek, egy nap alatt ledöntik mások. A miatt a sejtelem miatt, hogy a jövő el van zárva, hogy ők  még csak boldogulhatnak, de a gyerekeik már nem. A miatt az érzés miatt, hogy semmi sem fog változni, hogy boldogok és jómódúak csak máshol lehetnek.”

„Őszinte leszek. Elmondok egy titkot: egy részem örült Richard Parkernak. Egy részem nem akarta, hogy Richard Parker egyáltalán elpusztuljon, mert ha elpusztul, akkor magamra maradok a kétségbeeséssel, s az félelmetesebb ellenség egy tigrisnél is. Ha volt még bennem élni akarás, azt Richard Parkernak köszönhettem. Megakadályozott abban, hogy túl sokat gondoljak a családomra és tragikus körülményeimre. Rászorított, hogy tovább éljek. Gyűlöltem ezért, de ugyanakkor hálás is voltam neki. Hálás vagyok most is. Ez az egyszerű igazság: Richard Parker nélkül nem élnék már, hogy elmondjam történetemet.”





Lois McMaster Bujold: Lelkek lovagja

Január 21. 
Könyvtári könyv
Pontszám: 6

Ez a könyv a Chalion-sorozat második kötete, melynek első részét, a Chalion átkát táborban nyertem még két évvel ezelőtt, akkor el is olvastam és egészen tetszett is, de valahogy a további kötetekre nem kerítettem sort. Mikor észrevettem ezt a könyvet a könyvtárban, rögtön kivettem, bár az olvasás kezdetekor kicsit aggasztott, hogy az előző kötet történéseire már egyáltalán nem emlékszem. Hamar kiderült, hogy ez nem is olyan nagy gond, mert a kötet az előző résztől nagyban független: míg akkor Cazaril, egy férfi kalandjait kísértük végig, itt a főszereplő Ista, egy meglehetősen defektes királyné: férjét és fiát már az előző kötetben elvesztette, ráadásul akkor még egy átok is sújtotta; ennek a kötetnek az elején édesanyja hal meg, ő pedig joggal érezheti úgy, hogy kiégett és mindenből elege van. Hogy változtasson és felfedezze önmagát, zarándoklatra indul, amely persze korántsem lesz olyan nyugis, mint tervezte: fegyveres csapatok, jóképű kapitányok, démoni varázslatok és maguk az istenek is beleszólnak az események menetébe. Az előző kötet értékelésénél is írtam, hogy ha valami megfogott ebben a világban, az a hitvilága: a szereplők életét 4+1 isten, egy szent család irányítja: Atya, Anya, Leány, Fiú, és a kissé partvonalon ragadt, de cseppet sem kevésbé jelentős Fattyú, akinek ebben a kötetben különösen sok szerep jut. Sok minden volt sajnos ebben a könyvben, ami nem igazán tetszett, ami miatt egyszerűen úgy érzem, hogy nem igazán jó. Rögtön a világ: a fantasykhoz híven a középkori társadalmat mintázza, de nem tökéletesen. Szerintem túl sok olyan figura volt, aki "kilógott a sorból", nem igazán igazodott a szerepéhez. A történet hamar nagyon izgalmassá vált, ami tetszett, de később csalódtam, mert ahelyett, hogy újabb és újabb fordulatok következtek volna, ezen az egy csavaron rugózott végig a sztori. Fontos szerep jut benne mindenféle démonoknak és varázslatoknak, amik azonban olyan bonyolultan voltak leírva, hogy sokszor nem tudtam őket követni. A démonok az emberekbe költöznek, és ott egyesülnek a lélekkel, és aki ezt akarja manipulálni, az mindenféle lélek-szálakkal kötődik hozzájuk, amiket így meg úgy lehet csűrni-csavarni... szóval sok volt, na. Az is zavart, hogy a történetben túl sok szerep jut az isteneknek: végső soron akkor érhetnek el bármit az emberi szereplők, ha isteneik megsegítik őket, különben igen nagy szarban vannak, és emberi erővel nem is tudnak kievickélni belőle. És végül: nem tudom értelmezni, mire (kire?!) vonatkozik a könyv címe, a borító pedig kétségbeejtően ronda. Szóval kijelenthetem, hogy a második kötet kevésbé sikerült, mint az első. Ha belefutok további kötetekbe, azért szerintem elolvasom őket. 

“Dy Cabon folytatta a szertartást, és kérte az ötszörös áldást, az egyes istenek megfelelő ajándékát, és cserébe vezette a dicséretüket. A Leányhoz növekedésért, tudásért és szeretetért fohászkodott; az Anyához gyermekekért, egészségért és gyógyulásért; a Fiúhoz bajtársiasságért, vadászatért és betakarításért; az Atyához gyermekekért, igazságért és könnyű, jókor jövő halálért.
- A Fattyú pedig adja meg nekünk… - Dy Cabon hangja, amely eddig belesimult a megnyugtató kántálásba, most először ingott meg. - …legégetőbb szükségünkben a legkisebb ajándékot: a patkó szegét, a tengely csapját, a rézszemet a pántban, a kavicsot a hegy csúcsán, a csókot a kétségbeesésben és az egy helyénvaló szót. A megértést a sötétségben.”

„Ez a falu túl kicsi volt ahhoz, hogy saját temploma legyen, de miután kiderült, hogy a Leány egy kis szentélye áll a főtéren a szökőkútnál, Ferda és maradék emberei evés után elmentek, hogy leróják hálájukat megmenekülésükért. Ista jó szívvel bocsátotta útjukra őket. Ő úgy érezte, hogy nincs szüksége semmiféle különleges helyre ahhoz, hogy az istenekhez forduljon; azok amúgy is mindig és mindenhol a nyakában lihegtek. Ha esetleg akadt volna olyan hely, ahol biztosan nem fordulnak elő – nos, az megért volna egy igazi zarándoklatot.”






Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Január 16. 
Saját könyv
Pontszám: 9

A büszkeség és balítéletet évekkel ezelőtt olvastam először, később elolvastam másodjára is, és a szerelemre ráerősített az is, hogy többször láttam a könyvből készítette filmet és sorozatot is. Most is azért kaptam kedvet az újraolvasáshoz, mert az ünnepi családozós hangulatban kitaláltam, hogy mi, nők - anyu, Petra és én - nézzük végig a sorozatot. Szóval apu legnagyobb örömére három napon át az estéinket a tévé előtt töltöttük sóhajtozva, szipogva, néha szörnyülködve. Igazi szuper csajos családi program volt, amivel szerintem hagyományt teremtettünk. A büszkeség és balítélet örök: bármikor örömmel olvasom és nézem újra, annyira szórakoztató és megható. A jellemrajzok megkapóak, a szimpatikus szereplőket nagyon szeretjük, a nem szimpatikusakat nagyon nem, Mr. Darcy pedig továbbra is álmaim férfija. 

„Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség.”

„Néhány olasz dal után Miss Bingley egy vidám skót táncnótával élénkítette műsorát: Darcy csakhamar Elizához lépett, ezekkel a szavakkal:
- Nem volna kedve, Miss Bennett, felhasználni az alkalmat, hogy erre a dallamra táncoljon velem?
Elisabeth elmosolyodott, de nem felelt. Darcy megismételte a kérdést, kissé meglepődve hallgatásán.
- Ó! – mondta a leány. – Az előbb is jól hallottam, de nem tudtam hamarjában elhatározni, mit is válaszoljak. Ön természetesen azt várta, hogy igent mondjak, mert örült volna, ha lenézheti az ízlésemet; én viszont abban találok örömet, hogy meghiúsítom az ilyen terveket, és nem nyújtok célpontot a kiszámított megvetésnek. Elhatároztam tehát, hogy megmondom önnek: egyáltalán nem táncolok erre a dallamra – most pedig vessen meg, ha mer.
- Igazán nem merem.
Elisabeth azt hitte, hogy megsértette Darcyt, s most elbámult a fiatalember udvariasságán. De a lány modorában úgy keveredett a pajkosság és a báj, hogy viselkedésén alig lehetett megsértődni, Darcyt pedig nő még sohasem bűvölte így el. Érezte, hogy komoly veszélyben forogna, ha nem volna a lány mögött az a közönséges rokonság.”







Anna Dale: Whispering to Witches

Január 9. 
Saját könyv
Pontszám: 7

Ezt a könyvet nagyon régen, még valamikor gimis koromban olvastam először magyarul. Nem sokkal később valamiért bekukkantottam a sulival szemben található turiba (azóta se csináltam szerintem ilyet) és meglepve tapasztaltam, hogy nem csak ruhát, hanem használt könyvet is árulnak. Ez a darab is köztük volt. Mivel tetszett annak idején, egyszerű, mesés olvasmány, és amúgy is gyakorolni akartam az angolt, megvettem - emlékszem, hogy 125 forint volt. Egészen mostanáig azonban nem olvastam el ezt a könyvet. Most valamiért kedvet kaptam hozzá, és mivel karácsonykor játszódik, amúgy is illett a téli hangulatomhoz. A sztorira már egyáltalán nem emlékeztem, ami jól is jött, mert így folyamatosan meglepődtem a csavarokon, amikben bővelkedik a történet. A főszereplő, Joe karácsonykor Canterburybe, édesanyjához és annak új férjéhez és lányához utazik - az ünnepek unalmasnak ígérkeznek, de aztán váratlan események sora következik: Joe megismerkedik egy boszorkány-klánnal, barátságot köt egy kedves, ifjú boszorkánnyal, és segít megelőzni a boszorkányvilág legnagyobb katasztrófáját.

“‘It doesn’t matter. Actually…’ Twiggy clutched Joe’s sleeve and dragged him into a shop doorway, ‘it’s perfect. They’ll be leaving for St Agnes’s Mount a couple of hours before midnight. Once they’ve gone, I’ll nip on my broomstick and come and see you. Then I can have another look at the snake on your suitcase.’
‘OK,’ said Joe, his eyes brightening. He had thought his stay in Canterbury would be dull and dreary, but so far he could not have been more mistaken.”

“‘Why is one red and the other blue?’ said Joe sleepily.
‘What?’ said Twiggy, her eyes darting across a page.
‘The armchairs. They’re not very… matching, are they?’ Joe yawned and his eyelids began to droop.
‘Patsy and Rose,’ said Twiggy without looking up. ‘Patsy’s mad about red and Rose likes blue. They’re very stubborn about it. You should have seen them fighting over the colour of the front door. Both zapped it with their wands at the same moment. That’s why it’s purple…’”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése