Könyvespolc 2016

2016.


J. K. Rowling: Bogar bárd meséi

December 28.
Saját könyv
Pontszám: 8


Petrától kaptam karácsonyra ezt a könyvet, és igazán beletalált, mert Harry Potterhez kapcsolódó Rowling-könyvet mindig szívesen birtokol az ember, nem igaz? A könyvnek már a borítója is nagyon tetszik, és vannak benne egyéb illusztrációk is, amiket Rowling készített. A könyv öt mesét tartalmaz, melyek mindegyikéhez maga Dumbledore fűzött kommentet a maga bölcselkedő és humoros stílusában, amitől az egész mű végtelenül szórakoztató lesz. Rowling nem tud mellényúlni! Jó időről időre visszatérni a világába. 


„A Nyiszi nyuszi és a locsifecsi fatönk Bogar „legvalószerűbb” meséje, ugyanis a benne leírt mágikus aktusok szinte kivétel nélkül összhangban állnak a mágia ismert törvényeivel.

            Sokan közülünk ebből a meséből tudták meg, hogy varázslattal nem lehet feltámasztani a holtakat – s ezt annak idején nagy megdöbbenéssel és csalódással vettük tudomásul, hiszen kisgyermekként szent meggyőződésünk volt, hogy szüleink egyetlen pálcaintéssel vissza tudják adni döglött patkányunk vagy macskánk életét. Bár mintegy hat évszázad telt el azóta, hogy Bogar megírta ezt a mesét, s ugyan számtalan módját dolgoztuk ki annak, hogy szeretteink nem szűnő jelenlétének illúzióját keltsük, a test és a lélek halál utáni újraegyesítését a varázslók mindmáig nem tudták megoldani. Ahogy a jeles varázslófilozófus, Bertrand de Pensées-Profondes ünnepelt művében, az Értekezés a természetes halál konkrét és metafizikai következményeinek kiküszöböléséről, különös tekintettel anyag és eszencia reunifikációjára című munkájában írja: „Ne fáraszd magad, úgyse fog összejönni!”

„A Bodzapálca úgynevezett „történetét” tanulmányozva bármely józan ésszel megáldott boszorkánynak és varázslónak szükségszerűen szemet szúr, hogy minden férfi, aki a legendás eszköz birtokosának vallotta magát*, „legyőzhetetlen”-ként állította be azt, miközben abból, amit a pálca útjáról és megannyi tulajdonosáról tudunk, nemcsak az világlik ki,hogy a Halálvesszőt számtalanszor legyőzték, de az is, hogy úgy vonzza a bajt, mint Krahács, a koszos kecske a legyeket. Végső soron a Pálcák Urának keresése mint jelenség csupán azt a következtetést támasztja alá, amit hosszú életem során tett számos megfigyelésem erősít: hogy az emberek hajlamosak arra áhítozni, ami a legrosszabb nekik.
De hát melyikünk mutatkozna olyan bölcsnek, mint a legifjabb fivér, ha választhatna a Halál ajándékai közül? A hatalom vágya mágusokat és muglikat egyaránt kísért; hányan tudnánk ellenállni a Végzet Pálcája csábításának? Akad-e ember, aki egy szeretett személy elvesztése után ne vágyna a Feltámadás Kövére? Még én, Albus Dumbledore is a láthatatlanná tévő köpenyről mondanék le legkönnyebben, s ebből kitűnik, hogy hiába állok jól ész dolgában, épp olyan sült bolond vagyok, mint bárki más.”

*Soha egyetlen boszorkány se vallotta magát a Pálcák Ura birtokosának. Ebből ki-ki arra következtessen, amire akar.




Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz

December 27.
Könyvtári könyv
Pontszám: 8


Érdekes dolgot csináltam: alig pár hónappal azután, hogy elolvastam a The night circust, kikölcsönöztem a könyvtárból magyarul és elolvastam úgy is. Az angol verzió annyira szépen volt megírva és olyan varázslatos világba kalauzolt, hogy kíváncsi voltam, visszaadja-e ezt az érzést a magyar kiadás is. Nem csalódtam. A könyv magyarul olvasva is ugyanazt az élményt adta nekem, mint az eredeti, esetleg még jobban átláttam és értettem dolgokat. Ami pedig a varázslatos hangulatot illeti, nem véletlenül olvastam ezt a könyvet épp karácsonykor: jól illett az ünnep fényéhez. Még mindig kicsit a könyv hatása alatt vagyok, azon veszem észre magam például, hogy szeretnék egy csomag tarot kártyát, de hogy mit kezdenék vele, azt nem nagyon tudnám magamnak megmagyarázni. :)

„A cirkusz váratlanul érkezik.”

„Úgy tűnik neki, mintha évek teltek volna el azóta, hogy elindult otthonról a cirkuszba, pedig mindössze néhány óra. Ráadásul úgy érzi, hogy az a Bailey, aki belépett a cirkuszba, egészen más valaki volt, mint az, aki most kilép a kapuján, egy ezüst belépőjeggyel a zsebében. Azon töpreng, vajon melyik az igazi a kettő közül, mert annyi bizonyos, hogy az a Bailey, aki mindennap órákat tölt egyedül egy fán, nem lehet azonos azzal a Bailey-vel, aki ingyen belépőt kapott a világ leglátványosabb cirkuszába, és aki olyan érdekes emberekkel barátkozott össze, pedig még csak nem is tett különösebb erőfeszítést a dolog érdekében.
Mire a farmra ér, már biztos benne, hogy az új Bailey sokkal közelebb jár ahhoz a Bailey-hez, aki lenni szeretne, mint az a Bailey, aki azelőtt volt. Azt nem látja tisztán, mit jelent ez az egész, de pillanatnyilag úgy érzi, hogy ez nem is olyan fontos.
Azt álmodja, hogy lovag, lóháton ül és ezüstkardot tart a kezében, és ezt most már nem is érzi olyan furcsának.”


„- A mestereink nem értik, hogy is van ez – mondja. – Hogy milyen az, amikor ilyen erősen hozzá vagyunk láncolva valakihez. Túl öregek hozzá, túl régen elveszítették a kapcsolatot az érzéseikkel. Már elfelejtették, milyen érzés elevennek lenni, a világ részének lenni. Azt hiszik, elég, ha egyszerűen kiállítanak két embert egymás ellen – bármelyik kettőt. De ez sose ilyen egyszerű. Mert idővel a másik személyen keresztül határozod meg az életedet és önmagadat. Létszükséglet lesz számodra, akár a levegő. Arra számítanak, hogy a nyertes aztán tovább él e nélkül a másik személy nélkül. Pedig ez olyan, mintha elválasztanánk egymástól a Murray ikreket, aztán azt várnánk tőlük, hogy ugyanolyanok maradjanak, mint voltak. Továbbra is egész emberek lennének, az igaz, de nem teljes emberek.”




William Goldman: The Princess Bride (S. Morgenstern's Classic Tale of True Love and High Adventure)

December 20.
Shizu könyve
Pontszám: 8


Ez a könyv teljesen megdöbbentő módon 1973-ban (!) íródott, ezért a kedves olvasót rögtön két igen hosszú előszó fogadja: egy a 30., egy pedig a 25. évfordulós kiadáshoz. Én annak rendje és módja szerint elkezdtem magamat átrágni rajtuk, és az volt a furcsa érzésem, hogy nem egészen vágom, miről is beszél a szerző. Megkérdeztem Shizut, aki csak annyit mondott, hogy olvassak tovább, majd világos lesz minden. Hogy a jövő olvasóinak kicsit megkönnyítsem a dolgát, annyit árulok el, hogy kezeljék a könyvet teljes egészében fikcióként: az előszótól kezdve, az író személyes történetein át egészen magáig a meséig. Akkor minden sokkal érthetőbb és könnyebb lesz. És persze: zseniális! Mert hogy a Princess Bride nagyszerű. Elsősorban humoros és szórakoztató, egy olyan elragadó stílusban, ami bátran íródhatott volna ma is (1973?!!!!). Szóval ha egy kis Igaz Szerelemre, Kardpárbajra, Hősiességre és Bátorságra vágytok, ami azonban mentes a kliséktől, vegyétek kezetekbe ezt a könyvet. 


“But take the title words – “true love and high adventure” – I believed in that once. I thought my life was going to follow that path. Prayed that it would. Obviously it didn’t, but I don’t think there’s high adventure left anymore. Nobody takes out a sword nowadays and cries, “Hello. My name is Inigo Montoya. You killed my father; prepare to die!”
And true love you can forgot about too. I don’t know if I love anything truly anymore beyond the porterhouse at Peter Luger’s and the cheese enchilada at El Parador’s. (Sorry about that, Helen.)”

“Now what happens?” asked the man in black.
“We face each other as God intended,” Fezzik said. “No tricks, no weapons, skill against skill alone.”
“You mean you’ll put down your rock and I’ll put down my sword and we’ll try to kill each other like civilized people, is that it?”

“I understand completely what you are trying to do,” the Sicilian said finally, “and I want it quite clear that I resent your behavior. You are trying to kidnap what I have rightfully stolen, and I think it quite ungentlemanly.”

“There are no words to contain all my wisdom. I am so cunning, crafty and clever, so filled with deceit, guile and chicanery, such a knave, so shrewd, cagey as well as calculating, as diabolical as I am vulpine, as tricky as I am untrustworthy… well, I told you there were not words invented yet to explain how great my brain is, but let my put it this way: the world is several million years old and several billion people have at one time or another trod upon it, but I, Vizzini the Sicilian, am, speaking with pure candor and modesty, the slickest, sleekest, sliest and wiliest fellow who has yet come down the pike.”

“Buttercup, for her part, felt no excitement whatsoever. She had, in fact, never remembered such a wonderful feeling of calm. Her Westley was coming; that was her world. Ever since the Prince has dragged her to her room she had spent the intervening hours thinking of ways to make Westley happy. There was no way he could miss stopping her wedding. That was the only thought that could survive the trip across her conscious mind.
So when she heard the wedding was to be moved up, she wasn’t the least upset. Westley was always prepared for contingencies, and if he could rescue her at six, he could jus as happily rescue her at half past five.”




Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

November 30.
Könytári könyv
Pontszám: 7


Az időutazó feleségét régóta el szerettem volna olvasni, bár nem volt ismeretlen a számomra: annak idején Orsi mesélt róla, és a filmet is láttam. Tisztában voltam tehát az egész történettel, ráadásul a könyv hátoldalán is teljesen indokolatlan spoiler található - komolyan, értetlenül állok a dolog előtt. A lényeg, hogy a könyv semmivel sem tudott meglepni, de nem is ezért olvastam. Az időutazó felesége a maga nemében egészen páratlan könyv, mert időutazásról szól ugyan, de közel sem úgy, mint más könyvek a témában. A legtöbb időcsavart felmutató történet lényege, hogy a szereplő visszamegy a múltba, ott valamit megváltoztat, amitől módosul a jövő, és aztán megpróbálja helyrehozni az egészet. Esetleg arra látunk példákat, hogy a jövő sohasem fix, mindig csak jövő-alternatívák léteznek, a hősök pedig szabad akaratukkal befolyásolják, melyik út valósul is meg. Az időutazó felesége fityiszt mutat ezeknek a sablonoknak, és teljesen új módon beszél az időutazásról. Henry genetikai hibával született: időről időre eltűnik a jelenből, hogy életének valamely más pontján - többnyire a múltban, nagy ritkán a jövőben - bukkanjon fel, néha órákra, máskor napokra, meztelenül. Henry életében az idő fix, a múlt, a jelen és a jövő előre meg van írva. Mikor negyvenéves korában először utazik az akkor hatéves Clare-hez, már pontosan tudja, hogy egyszer majd a jelenben is találkoznak, összeházasodnak, vesznek maguknak egy bizonyos házat, és gondjuk lesz a gyermeknemzés körül. Az időutazó feleségében a jelen már megtörtént, a jövő elkerülhetetlen, Clare és Henry kapcsolata pedig örök körforgás. Henry néha találkozik önmagával, s ilyenkor kedélyesen elcsevegnek az időutazás nehézségeiről. Clare pedig - aki a történet címszereplője - természetesen nincs könnyű helyzetben: életét a várakozás jellemzi. A könyv szépségét tehát - leszámítva a fent leírt ötletességet - a főszereplők szerelme adja. Több száz oldal után viszont ettől is megcsömörlik az olvasó. Túl sok, túl szép, de egyben túl nehéz, és valahol túlságosan igazságtalan is az a determináltság, ami Henry és Clare életét jellemzi. Meg kell jegyezzem, hogy a kislány Clare és felnőtt Henry kapcsolata számomra túlságosan pedofil jellegű és bizarr volt. A végjáték után az olvasó gyötrelmes depresszióba zuhan, és elhatározza, hogy következő olvasmánynak valami vidámabb könyvet választ majd. 


„- Azt hittem, a szabad akarat a bűnnel függ össze.
Ezen elgondolkodom.
- Nem – mondom -, miért korlátozódna a szabad akarat a jóra meg a rosszra? Úgy értem, éppen az imént határoztad el szabad akaratodból, hogy leveszed a cipőd. Nem számít, senkit sem érdekel, viselsz-e cipőt, vagy sem, ez nem bűnös, nem erényes, nem befolyásolja a jövőt, de szabad akaratodat gyakoroltad.
Clare vállat von.
- De néha mondasz valamit, és úgy érzem, a jövő már itt van, tudod? Mintha a jövőm a múltban történt volna, és ez ellen nem tehetek semmit.
- Ezt hívják determinizmusnak – mondom neki. – Ez kísért álmaimban.
Ez felkelti Clare érdeklődését.
- Miért?
- Nézd, ha te beskatulyázva érzed magad a gondolattól, hogy a jövőd megváltoztathatatlan, képzeld el, mit érzek én. Állandóan beleütközöm a ténybe, hogy semmit nem tudok megváltoztatni, még akkor sem, ha éppen ott vagyok, és tanúja vagyok.”

„Ma este haza akarom hozni Clare-t, és nem tudom, mit tegyek fölösleges testemmel. Felmerül bennem, hogy Clare talán szívesebben lenne ezzel a későbbi kiadásommal, elvégre jobban ismerik egymást. Nem tudom, miért, de ettől dührohamot kapok. Próbálom ismételgetni, hogy mindent, amit most elmulasztunk, később úgyis bepótoljuk, mégis ingerült vagyok, és szeretném, ha egyikünk elmenne.
Nézem a másomat. Sündisznó módra összegömbölyödve, nekem háttal, szemlátomást alszik. Irigylem. Ő én vagyok, de én mégsem vagyok ő. Megélt ötévnyi olyan életet, amely számomra még titok, szorosan fel van tekeredve, és arra vár, hogy kibontakozzék és harapjon. Persze már mindenféle gyönyört megélt, amit én nem; ezek úgy várnak rám, mint egy doboz bontatlan bonbon.”





Peiker Éva (szerk.): Karácsonyról álmodók

November 26.
Könyvtári könyv
Pontszám: 6


A Karácsonyról álmodók egy novellagyűjtemény, melyben régi és mai írók ünnepi történeteit olvashatjuk. Tetszett a borító, és gondoltam, kiveszem, hogy fokozzam vele az amúgy is élénken jelentkező karácsonyi hangulatomat. Igazából csalódtam: az olvasott történetek közül egy sem volt, ami igazán tetszett volna, és az összegyűjtött írásokat alapvetően nagyon gyengének találtam. Mi értelme volt ennek így? Pár novella, ami talán kicsit kiemelkedett a többi közül: Grecsó Krisztián: Az utolsó és az első angyal nálunk; Lackfi János: A postás rajong; Garaczi László: Wellness Tarzan. Úgy tűnik, a kortárs írók jobban megfogtak, mint a közhelyes, egyszerű történetek Krúdytól vagy Jókaitól. De még ezektől sem igazán dobtam magam hanyatt. 


„Iszonyú ez az ünnepi csend. Zakatol a fejembe, mind azt súgja: te vagy egyedül tűzhely nélkül, te vagy egyedül… Dehogy, valami lépés kopogását hallom messziről. Szinte megvigasztal a velem szembejövő cilinderes úr, amíg meglátom közelről, a gázlámpa fényénél. Gyászflór van a kalapján. Aligha divatból cselekedte… Összenézünk, nem mint ismeretlenek, hanem mint elhagyatottak, és megbarátkozunk egy pillanat alatt, egy pillanatra. Megszólítanók egymást, de győz rajtunk a konvenció, és ki-ki megy a maga útján.

Megyek a kávéházba. Rövid út, de valóságos kálvária ebben a nyomasztó ünnepi hangulatban. Az utca sötét némaságába az ablakon át karácsonyfák ragyognak ki. Mosolyt látok, örömet látok, meleg fényt és ragyogó szeretetet ablakon által. És mindez nem az enyém, mindez a másé.” /Bródy Sándor: Két katonatiszt/




Mary Ann Shaffer és Annie Barrows: The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society

November 22.
Shizu könyve
Pontszám: 8


Shizutól kölcsönkaptam legutóbb egy nagy kupac könyvet, és ez volt az első, amit elolvastam belőle. Egyértelmű, hogy már a könyv címe is érdekes, de maga a történet is rendhagyónak mondható. Kizárólag levelezéseket olvasunk, melyet egy fiatal írónő, Juliet vált ismerőseivel a második világháború utáni Angliában. Miközben témát keres egy új regényhez, megismerkedik egy különös olvasótársaság, a Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society történetével, és élénk levelezésbe kezd a társaság tagjaival. Nekem leginkább az tetszett ebben a könyvben, hogy szellemes, könnyed, nagyon jó stílusban van megírva. Maga a történet érdekes, de én valahogy - nem tudom miért - nem találtam hitelesnek a korrajzot, végig nem igazán tudtam elhinni, hogy ez a könyv valóban a háború utáni időket írja le. Nekem ez valahogy mesterkélt volt, nem őszinte, nem hiteles, de nem tudom igazán megmagyarázni, hogy miért. Talán éppen az említett, kedves stílus teszi, amit én inkább helyeznék a mai korba, mint 1946-ba. 


“Oh, there’s no need to recite the dread rolls to you, but, Sophie – what is the matter with me? Am I too choosy? I don’t want to be married just for the sake of being married. I can’t think of anything lonelier than spending the rest of my life with someone I can’t talk to, or worse, someone I can’t be silent with.”


“Now, about Markham V. Reynolds (Junior). Your questions regarding that gentleman are very delicate, very subtle, very much like being struck on the head by a mallet. Am I in love with him? What kind of question is that? It’s a tuba among the flutes, and I expect better of you. The first rule of snooping is to come at it sideways – when you began writing me dizzy letters about Alexander, I didn’t ask if you were in love with him, I asked what his favourite animal was. And your answer told me everything I needed to know about him – how many men would admit that they loved ducks? (This brings up an important point: I don’t know what Mark’s favourite animal is. I doubt if it’s a duck.)”




David Nicholls: Egy nap

November 8.
Könyvtári könyv
Pontszám: 6


Erről a könyvről szerintem a fórumosoktól hallottam. Alexa, ha jól emlékszem, odavolt érte, és Puhahaj is elismerően nyilatkozott róla. Így hát, mikor megláttam a könyvtárban, szerelmi történet ide vagy oda, de kivettem. A könyv igazából nagyon hasonlít a nyáron olvasott Love, Rosie-hoz, csak sokkal rosszabb volt. Az alapötlet: Van két emberünk, Dexter és Emma, akiknek van egy majdnem egyéjszakás kalandjuk, ami után úgy döntenek, inkább barátok maradnak. Innentől kezdve úgy követjük végig az életüket, hogy minden eltelt évből csak egy bizonyos nap - július 15.-e - eseményeit látjuk. Hasonlóan a Love, Rosie-hoz, itt is az az alap para, hogy úgy tűnik, a szereplőknek össze kéne jönniük, de valahogy mégsem teszik. Azonban eltérően az említett könyvtől, én az Egy nap esetén nem szurkoltam a szereplőknek. Hogy miért? Mert egyszerűen szar alakok. Itt van Emma, a pár jobbik tagja. Az ő élete is szenvedéssel kezdődik. Ugyan nagyszerű eredménnyel diplomázik, de aztán nem lép előbbre, béna éttermekben szolgál fel és rossz szagú albérletekben lakik, miközben egy teljesen gáz pasival jár, akiről még tudja is, hogy nem szereti. De legalább Emma kilábal ebből, és egy értelmes, határozott, sikeres nő lesz belőle. Mindez Dexterről nem mondható el, ő a könyvben végig egy szar alak marad, akit nincs_miért_szeretni. Egy tipikus, bunkó disznó, aki a nőket megdönthető tárgyként kezeli, iszik, drogozik, éli a sikeres fiatalok életét, aztán a lecsúszott, már nem sikeres nem fiatalokét, és ő ilyen is marad végig a történetben. Dexter egyszerűen annyira gusztustalan, hogy teljesen érthetetlen, miért kéne azért szurkolkolnom, hogy Emmával összejöjjenek. És miután az olvasó mégis végigrágta magát ezen a szenvedésen, ott a végkifejlet, amit az író bizonyára csattanósnak szánt, de valójában inkább szánalmas, én speciel azt éreztem, hogy "tényleg ezért küzdöttem ennyit?" Mindegy. Úgyhogy én erről a könyvről egyáltalán nem tudok elismerően nyilatkozni, de döntse el ki-ki maga, hol áll a kérdésben. 


„- És tényleg nem a barátnőm. – Dexter begombolta a három alsó gombot az ingén, és várta, hogy Emma mikor kapja be a horgot. Ám miután hiába várt, újra próbálkozott. – Csak időnként szexelünk, ennyi az egész.
Ahogy a kettejük kapcsolatának lehetősége lassan elhalványult, Emma igyekezett megacélozni a lelkét Dexter közönyével szemben, és manapság egy ilyen megjegyzés már csak annyi fájdalmat okozott neki, mint mondjuk egy teniszlabda, amit erősen a tarkójához vágnak. Már alig rándult meg az arcizma.”

„Odamegy a kiságyhoz, és lefekteti, mire Jasmine megint visítani kezd. Fölveszi, erre elhallgat. Leteszi sikít. Dexter végre kiismeri a rendszert, de teljességgel irracionálisnak tűnik, sőt, egyszerűen helytelennek, hogy a kicsi ilyen sokat követel tőle, miközben a konyhában mindjárt kihűl a tavaszi tekercs, a bor nyitva áll, és ez a kis szoba igen erőteljes kakiszagot áraszt. A feltétel nélküli szeretet fogalma igen sokszor előkerült az utóbbi időben, ám ebben a pillanatban Dexter úgy érzi, hogy szeretne bizonyos feltételeket szabni.”


„Van valami természetellenes abban, ha egy nő a kisbabákat – illetve egészen pontosan a kisbabákról folyó társalgást – unalmasnak érzi. Azt hinnék, hogy keserű, féltékeny, magányos. De abból is elege van, hogy mindenki azt magyarázza neki, milyen szerencsés, hogy olyan sokat alhat, hogy annyi szabadideje van, és azt csinál, amit csak akar, mehet randevúzni, vagy akár elrepülhet Párizsba pillanatnyi gondolkodás nélkül.  Az egész úgy hangzik, mintha vigasztalni akarnák, amit kikér magának, mert lekezelőnek érzi ezt a hozzáállást. Ráadásul nem is készül Párizsba! Különösen unja már a biológiai óráról szóló vicceket, melyekkel folyamatosan bombázzák: a barátai, a családja, a filmek és a televízió. A világon nincs ostobább és idétlenebb kifejezés annál, hogy „szingli”, amitől csak kevéssel marad el a „csokoládéfüggő”. Igen, érti a vitát, a gyakorlati kényszerítő erőket, de a helyzet megoldása nem az ő kezében van. És igen, időnként megpróbálja elképzelni magát kék kórházi hálóingben, izzadtan és gyötrő fájdalmak közepette, de annak a férfinak az arca, aki a kezét fogja, makacsul homályos marad, így aztán ezzel az ábrándozással nem hajlandó fecsérelni az idejét.”




Jenny Han: A fiúknak, akiket valaha szerettem

November 3.
Könyvtári könyv
Pontszám: 6


Oké, talán kissé túlzásba estem ezzel a könyvválasztással, de mikor megláttam a könyvtárban a szakításunk után alig néhány nappal, úgy éreztem, a történet nekem szól. Igazából mást kaptam, mint amire számítottam. Úgy gondoltam, hogy a főszereplő is egy szakítás után írja ki magából a fájdalmát azzal, hogy leveleket fogalmaz a volt fickójának. Valójában nem ez történik: a főszereplő valóban írt egy-egy levelet mind az öt srácnak, akiket valaha szeretett, ebben benne van egy béna srác egy gyerekkori táborból, az első csókos szépfiú, teljesen jelentéktelen fellángolások, és persze az Igaz Szerelme is. Szerintem meglehetősen béna és elcsépelt ötlet, hogy "jaj, ezek a levelek teljesen véletlenül eljutnak a címzetteknek" - úgy értem, wtf, ilyen nem nagyon fordul elő a valóságban, nem? Mindegy, ez az alapbonyodalom, és aztán jön a sztori meg pár szerelmi kavar, amit igazából jó olvasni, mert leköt, kedves kis limonádé, csak a végén éreztem úgy, hogy hát azért bőven van ebben a könyvben olyasmi, amit elítélek, amivel nem értek egyet, vagy ami a valóságban nagyon nem így jönne ki. Szóval egyszer jó volt a búsuló kis lelkemnek, de ennyi. 


„Tudod, milyen érzés úgy szeretni valakit, hogy alig bírod elviselni, és közben tudni, hogy ő soha nem fog ugyanígy érezni?”




J. K. Rowling, John Tiffany és Jack Throne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

November 1.
Saját könyv
Pontszám: 8


Nem volt kérdés, hogy "a nyolcadik Harry Potter kötetet" meg kell szerezzem és el kell olvassam amilyen gyorsan csak lehet. Megjelenése másnapján már a kezemben volt, és a Quo vadis kiolvasása után rögtön bele is kezdtem. Nekem tulajdonképpen tetszett ez a könyv, hozta azt, amit vártam: szórakoztató, fordulatos és legfőképpen egy kellemes nosztalgiát jelent ismét találkozni az ismert, kedves szereplőkkel. Persze nem szabad elfeledni, hogy ez a könyv nem egy regény, hanem egy színdarab szövegkönyve. Az olvasó csak a párbeszédeket kapja meg, minden mást hozzá kell képzeni a történethez. Az is meglepő volt számomra, hogy a jelenetek, színek igen gyakran váltogatják egymást - elképzelni sem tudom, hogyan lehet ezt megoldani színházi környezetben úgy, hogy ne legyen zavaró, ráadásul, mivel mágusvilágról van szó, elég sok speciális effektre is szükség lehet. Elismerem, hogy a történet alapkoncepciója meglehetősen elcsépelt - tulajdonképpen egy nagy időcsavarról van szó. Az olvasás közben sokszor eszembe jutott Bálint, és hogy neki ez mennyire nem tetszene. De szerintem ha ezen túllépünk, egy nagyon kedves sztorit kapunk, ami méltó a Harry Potter-generáció lelkes várakozásaihoz. 


„GINNY: Harry… mikor fájt utoljára a sebhelyed?
            HARRY ránéz GINNYre, minden az arcába van írva.
HARRY: Huszonkét éve.”

„SCORPIUS: Kész vagyok meghalni, ha akkor nem tér vissza Voldemort.
ALBUS: Komolyan?

SCORPIUS: Sokáig nem kell majd gyászolnod, mert miután engem megölt, rögtön végez veled is.”




Henryk Sienkiewicz: Quo vadis

Október 29.
E-book
Pontszám: 7

A Quo vadis régóta úgy szerepelt az olvasnivalóim listáján, mint valami fantasztikus könyv, amit biztosan el kell olvasnom, mielőtt meghalok. Nem tudom, miért gondoltam így, biztosan ezt hallottam a könyvről innen-onnan. Ráadásul a cím - "hová mész" - is valamilyen mély filozófiai tartalomra utalt az emberi létről. Ilyen várakozásokkal indultam hát neki a könyvnek, és csalódtam. Gyorsan rájöttem, hogy igazából egy egyszerű, kalandos regényről van szó ókori római történettel, ami érdekes volt, de cseppet sem hengerelt le. A történet Nero császár uralkodása alatt játszódik, mikor a kereszténység megjelent és terjedni kezdett Rómában. Bár nem értek hozzá, úgy gondolom, a szerző alapos kutatómunkát végzett, jó a korrajz, az ókori társadalom, életkörülmények bemutatása jól sikerült, és Nerót is pont úgy képzeltem el a könyv alapján, ahogyan később a szoborábrázolásain láttam. Érdekes volt a kereszténységet is másképpen látni, mint amilyen most: akkor, nem sokkal Krisztus halála után, mikor még élő tanítványai hirdették a tanait, egészen más volt ez a vallás, és nagyszerű a szembeállítása is a korabeli római hittel - korábban sosem láttam ezt az ellentétet ilyen élesen, vagy legalábbis sosem gondolkodtam róla. De a történet lassan folydogál, érdekes, de nem olyan nagy szám, és az első igazán feszültséget okozó pillanat a 400. oldal környékén következett be. Tehát őszintén szólva nem értem, mitől olyan híres ez a könyv, de egyszer érdemes elolvasni. 


„Egyébként Caesar társasága megválogatásában már régóta nem volt semmire tekintettel. Asztalánál a mindenféle rendű és hivatású legkülönbözőbb emberek gyülevésze foglalt helyet. Akadtak közöttük senatorok is, de főként olyanok, akik hajlandók voltak egyszersmind az udvari bolondok szerepét is játszani. Akadtak gyönyörhajhászó, fényűzésre és tivornyákra vágyó öreg és ifjú patríciusok. Voltak nagy neveket viselő hölgyek, akik azonban nem átallották esténként kifakult parókát felrakni, és sötét utcákban keresni szórakoztató kalandokat. Voltak magas rangú hivatalnokok és papok is, akik azonban a telt kupák mellett szívesen űztek gúnyt saját isteneikből, mellettük pedig minden fajtájú énekesek, színészek, zenészek, táncosok, táncosnők és költők légiói; közöttük olyanok is, akik, míg verseiket szavalták, arra gondoltak, hány sestertiust kaphatnak Caesar verseinek dicséretéért, éhenkórász filozófusok, akik mohó tekintettel kísérték a feltálalt ételeket, voltak híres kocsihajtók, ezermesterek, művészek, varázslók, mesemondók, tréfacsinálók, végül ostobaságból vagy divatból egy napra kitűnőségekké avatott csavargók, akadtak közöttük olyanok is, akik hosszú hajukkal takarták el fülüket, mert az rabszolgaságuk jeléül át volt fúrva.”

„Vinicius Kis-Ázsiában, Egyiptomban, sőt Rómában is számtalan különféle templomot látott és vallást ismert meg, rengeteg éneket hallott, itt azonban csak most először látott olyan embereket, akik nem azért hívják énekükkel az istenséget, mert valami meghatározott szertartást akarnak elvégezni, hanem szívük mélyéből s olyan őszinte vágyakozással, ahogyan a gyermek vágyakozik apja vagy anyja után. Csak a vak nem látta, hogy ezek az emberek nemcsak tisztelik istenüket, hanem teljes szívükből szeretik is, ezt pedig Vinicius eddig soha, egyetlen országban, egyetlen szertartásnál, egyetlen templomban sem látta, mert akik Rómában és Görögországban még tiszteletet adtak az isteneknek, ezt azért tették, hogy segítségüket megnyerjék, vagy mert féltek tőlük, de az senkinek eszébe sem jutott, hogy szeresse is őket.”

„Vinicius már nem gondolt arra, hogy az aggastyán szavaiban nincsen semmi újság, hanem álmélkodva tette fel magának a kérdést: micsoda Isten, micsoda tanítás, micsoda nép ez? Mindaz, amit hallott, egyszerűen nem fért a fejébe. Hallatlanul új fogalmak voltak ezek számára. Érezte, hogyha netán ő is követni akarná e tanítást, máglyába kellene raknia és hamuvá égetnie egész gondolkozásmódját, szokásait, jellemét, egész eddigi természetét, aztán merőben új élettel, tökéletesen új lélekkel kellene megtelnie. Úgy látta, hogy a tan, mely azt parancsolja neki, hogy szeresse a parthusokat, szíriaiakat, görögöket, egyiptomiakat, gallokat és britanniaiakat, hogy bocsásson meg ellenségeinek, fizessen nekik jóval a rosszért, és szeresse őket - merő őrület, de ugyanakkor érezte, hogy ebben az őrületben is van valami sokkal hatalmasabb, mint minden eddigi filozófiában. Úgy vélte, hogy őrült volta miatt megvalósíthatatlan, s megvalósíthatatlansága folytán isteni. Lelkében elvetette, de érezte, hogy valami bódító illat árad felőle, mint a virágos rétről, s ha valaki ezt az illatot egyszer beszívta, mindent elfelejt, s csak ez után vágyakozik, akárcsak a lotophagusok országában. Látta, hogy nincs benne semmi valóság, de a valóság hozzá képest mégis valami olyan haszontalan semmiség, amellyel nem érdemes értelmét foglalkoztatnia. Új világok, roppant térségek és fellegek vették körül, amelyekről eddig fogalma sem volt. Ez a temető az ő szemében mintha őrültek gyülekezőhelye lett volna, de ugyanakkor rettenetes és titokzatos is, ahol, mint valami misztikus nyoszolyán, születik valami, ami eddig nem volt a világon. Ismét összegezte magában mindazt, amit az aggastyán az első perctől kezdve az életről, az igazságról, a szeretetről és Istenről mondott, s gondolatai kápráztak a fénytől, mint ahogy a szem káprázik a szakadatlanul egymást követő villámlásoktól. Mindezeket Lygia iránti szerelmén át mérlegelte, mint általában az olyan emberek, akiknek élete egyetlen szenvedéllyé válik, s e villámlások fényénél egy dolgot látott világosan: azt, hogy ha Lygia itt van a temetőben, ha e tanokat vallja, hallgatja és érzi, akkor sosem lesz az ő szeretője.”




E. Lockhart: A hazudósok

Október 20.
Saját könyv
Pontszám: 7


Az idei Varázslatos táborban nyertem ezt a könyvet, később magammal is vittem Izraelbe, de ott végül úgy alakult, hogy Orsival cseréltünk, és ő olvasta ezt a könyvet, én meg az ő kollekciójából választottam két darabot. Orsinak tetszett a könyv, de azt mondta, nagyon durva a vége. Nos, maximálisan igaza volt. A történet főszereplője, Cadence egy fiatal lány, aki egy tradicionálisan gazdag, előkelő és szép fehér amerikai családból származik, ahol mindenki sikeres, és senkinek sincsenek problémái. A család a nagynénikkel és unokatesókkal minden évben a magánszigetén nyaral, ahol ott vannak Cadence barátai és szerelme, azaz a Hazudósok. Az alap parát a történetben az adja, hogy tudjuk, hogy Cadence-nek balesete volt és semmire sem emlékszik a történtekből, és próbálja összerakni a múltat - az olvasó pedig sejti, hogy valami iszonyat durva dolog történt, de a végkifejlet minden képzeletet felülmúl. Nekem kissé sok is volt, bevallom. Ami nagyon tetszett a könyvben, az  a gazdag és sznob család romlottságának ábrázolása, és szép volt Cadence és Gat szerelme is. Ami kevésbé jött be, hogy a főszereplő belső fájdalmát az író olyan képekkel érzékeltette, mint "úgy éreztem, mintha berepedne a koponyám és kifolyna az agyvelőm" meg "abban a pillanatban az ereim felnyíltak, és a szobát elöntötte a vérem." Na. Ez sok volt.

„Gyönyörűnek éreztem aznap az életemet.
Mi, négyen, a Hazudósok, úgy, ahogy mindig is voltunk.
Ahogy mindig is leszünk.
Nem számít, mi történik majd velünk az egyetemi években, amikor megöregszünk, amikor saját életet kezdünk; nem számít, hogy Gat meg én együtt maradunk-e vagy sem. Nem számít, hogy hová visz a sors, mert mindig itt lesz nekünk Cuddledown teteje, ahová felülhetünk és bámulhatjuk a tengert.
Miénk ez a sziget. És itt, valamilyen úton-módon örökre fiatalok maradunk.“




Gárdos Péter: Hajnali láz

Október 16.
Apu könyve
Pontszám: 6


Ezt a könyvet tavaly karácsonyra vettem apunak, akkor lett ugyanis felkapott. Orsi is olvasta, és odavolt érte. Én is kíváncsi voltam rá, de az ember nem lát csak úgy neki egy holokauszt-témájú könyvnek, úgyhogy a kötet közel egy évig várta az éjjeliszekrényemen, hogy hozzányúljak. A történet ismert: az író, Gárdos Péter szülei megismerkedését írja meg benne, akik mindketten túlélték a koncentrációs tábort, majd svédországi kórházakban töltötték a felépülés hónapjait. Véletlenül kezdtek levelezni, amiből szerelem, majd egy életen át tartó házasság lett. Az alaptörténet tagadhatatlanul szép, de őszintén szólva engem nem fogott meg. Valahogy nem találom igazán jónak ezt a könyvet, oké, olvassa az ember ezeket a szerelmes levélváltásokat, de őszintén szólva nem érdekelt, a szerző nem érte el, hogy érdekeljen. Apu azt mondta, a film kilométerekkel jobb, és hogy látszik, hogy Gárdos Péter alapvetően filmes szakember és nem író.  Az egyedüli, amit fontosnak tartok, hogy a könyv mégiscsak személyes történeteket közvetít, első (na jó, másod)kézből mesél a holokausztról és az azt követő időszakról, ez ma úgy érzem egyre fontosabbá válik, ahogy kezdjük elfelejteni a múltat. Muszáj megjegyeznem azt is, hogy kifejezetten utáltam a szerző portréját a belső borítón - szerintem egyszerűen ijesztő, úgy néz ki mint a L'ecsó című filmből Aton Ego ételkritikus és a Notre Dame-i toronyőr gonosz papjának a keveréke. Brr. 


„Azt szerettem volna mondani önnek, hogy nagyon vigyázzon erre a kislányra. Nem mindennapi teremtés.
Apám lelkesen bólintott. Svensson karon ragadta, sétálni kezdett vele a folyosón. A korridor kiürült, ketten maradtak.
- Tudja, én a sors kegyetlen szeszélye folytán belekerültem abba a nemzetközi orvoscsapatba, amely ott lehetett a belseni női tábor felszabadításánál. Szeretném elfelejteni azt a napot. De nem lehet. Már mindenkit elszállítottunk, akiben az élet legparányibb jelét felfedezni véltük. Már csak a holttestek feküdtek ott a puszta betonon... vagy háromszáz test, meztelenül vagy rongyokban, mozdulatlanul. Csupa-csupa gyerektestű halott... Húszkilós csontvázak.
Svensson megállt a katonakórház néptelen folyosóján, valahová a távolba révedt. Bizonytalanná vált, mintha kifejezett fájdalmat okozna neki az emlék felidézése. Apám csodálkozva nézte, ahogy a főorvos arca fura grimaszba torzul. Svensson monológja szaggatottá vált.
- ...visszanéztem még, hátha... nem tudtam eldönteni, hogy a szemem káprázott, vagy... valóban megmozdult egy ujj... Érti, Miklós? Így, ahogyan én most mutatom önnek, így, mint egy galamb szárnyának utolsó verdesése... vagy mint egy levél rebbenése, amikor elül a szél.
Megemelte a kezét, a szeme magasságába, begörbítette a mutatóujját, aztán rekedten hozzáfűzte:
- Így hoztuk vissza közénk Lilit.“

„Figyelj ide, Lili. Valamennyien tele vagyunk kételyekkel. Kisebbekkel, nagyobbakkal. De ez nem ok arra, hogy hátat fordítsunk.
Lili az asztalra csapott, a zsebóra odébb pattant, mint egy gumilabda.
- Maga ott volt?! Maga velünk utazott?! Ott volt velünk a vagonban?!
Lili suttogott, de a keze ökölbe szorult, a teste ültében is megfeszült. Kronheim kimutatott a többiekre, a kantin felé, az üvegablakon túl.
- Nem áltatlak téged azzal, hogy ez próba volt. Nem, ezt nem merném neked mondani mindezek után. isten elvesztett téged - rendben. illetve nincs rendben, én is perben állok vele ezért. Perben, haragban. Én sem bocsátok meg! Hogy tehette ezt velünk? Veled! Velük!
A rabbi zsebre vágta az óráját, a továbbiakban nem volt rá szükség. Felpattant, a széke eldőlt. Nem törődött vele, elindult, négy lépés volt faltól falig. Szélsebesen lépdelt, szenvedélyesen ágált.

- Nem, erre nincs bocsánat! Én mondom ezt neked, Kronheim Emil rabbi! De! De! De sok millió testvéred pusztult el! Milliókat gyilkoltak le, mint barmokat a vágóhídon. Nem, még a barmokkal is kíméletesebben bántak, mint hittársainkkal! De a kutya úristenit, ezek a milliók még ki sem hűltek! Még be sem fejeztük értük az imát! És te már elhagysz bennünket?! Már hátat fordítasz? Ne Istenhez legyél méltányos, ő nem érdemli meg! A sok millióhoz legyél méltányos! Őket nincs jogod megtagadni.“ 




Mikkel Birkegaard: Libri di Luca - A felolvasók társasága

Október 6.
Könyvtári könyv
Pontszám: 5


Ezt a könyvet pár éve Shizunak vettem ajándékba teljesen random módon, egyszerűen azért, mert érdekesnek találtam a leírását és a borítót. Egy titkos olvasókör, akik varázslatos hatalommal bírnak - jól hangzik, nem? Jó is az alapötlet, de sajnos az író nagyon furán és nyakatekerten vitte tovább ezt az alapgondolatot. A főszereplők egy titkos társaság tagjai, akiknek megvan az a különleges képességük, hogy ha felolvasnak, befolyásolhatják a hallgatóságukat. Imádják a könyveket, és egy kellemes, kuckós antikváriumban gyűlnek össze rendszeresen. Idáig okés is, csak aztán jönnek az olyan cseppet sem ideillő dolgok, mint hogy a képességükkel gyilkolni tudnak, meg elektromosságot csiholni, amitől kisül az épületek világítása, meg aztán vannak, akik világuralomra törnek, és olvasási képességeikkel próbálják hatalmuk alá hajtani a világ befolyásos vezetőit, aki pedig nem hajlik meg, azt lekötözik egy ágyhoz és úgy olvasnak fel neki... Na jó. Szóval köszöntem, de ez nem az én zsánerem volt. Bocsi, Shizu!



Ben Aaronovitch: London folyói

Szeptember 24.
Könyvtári könyv
Pontszám: 4


Külsőre ez a könyv tökéletes választásnak tűnt: tetszetős borító, izgalmas, érdekes, eredeti fülszöveg. Ráadásul a Gabo könyvkiadó adta ki, és az ő könyveikkel kapcsolatban jó tapasztalatom van. Mekkorát csalódtam, jóég! Ez a könyv egyszerűen érthetetlen, erre nincsen más szó. Van egy ötlet, van egy érdekes sztori, de az úgy van megírva - komolyan! - hogy az olvasó nem érti. Nincs értelme a történetnek, abszolút nem világos, hogy most mi is van, hogy következik egy esemény a másikból, ez most miért is történt, ez a szereplő mi a  töknek van itt? Iszonyatosan megszenvedtem ezzel a könyvvel, mert valahogy nem akartam abbahagyni, és ezért inkább egy hónapon át nyúztam, de szerintem tök árulkodó, hogy az utolsó huszonöt oldalnál - ahol egy történet elvileg a legfordulatosabb és legletehetetlenebb - én úgy éreztem, hogy kész, nem bírom, feladom. Ez a könyv elvileg egy sorozat (Peter Grant-sorozat) része, de több könyvet nem olvasok ettől a szerzőtől, az tuti. Gyáááá! 


“Néha arra gondolok, hogy ha én megyek el kávéért, és nem Lesley May, az életem talán kevésbé érdekes, viszont kétségtelenül kevésbé veszélyes lett volna. Lehetett volna bárki a helyemben, vagy ez volt megírva? Amikor csak ezen töprengek, mindig segít, ha felidézem magamban apám bölcs tanítását, amely így szól: „Ki tudhatja, mi a faszért történik bármi is?”

„A városi rendőrség még ma is munkásosztálybeli szervezet, akármit gondolnak az emberek, így aztán abszolút elutasítja a tisztek osztályának elvét. Emiatt minden rendőrújoncnak két évet az utcán kell tölteni közönséges járőrként. E mögött a gyakorlat mögött az az elv áll, hogy semmi sem olyan jellemépítő, mintha az embert szidja, leköpi és lehányja a civil lakosság.”

„- Szóval tényleg létezik mágia. Akkor maga micsoda?
- Varázsló.
- Mint Harry Potter?
Nightingale sóhajtott.
- Nem úgy, mint Harry Potter.
- Miért nem?
- Nem vagyok kitalált személy.”




Erin Morgenstern: The Night Circus

Augusztus 22.
Saját könyv
Pontszám: 8


Shiztól kaptam ezt a könyvet ajándékba, és amint elkezdtem olvasni, egy csodálatos világba csöppentem. Az Éjszakai Cirkusz egy olyan birodalomba kalauzolja az olvasót, ahol a varázslat valóság, ahol az illúzió szemet gyönyörködtető és szívet melengető, ahol a hölgyek pompás estélyi ruhákban, a férfiak pedig frakkban és cilinderben találkoznak mesés éjféli vacsorákon, ahol langyos eső hull Prága halványan kivilágított utcáira, ahol antik kártyalapok suttogják a jövőt, és ahol egy fiatal lány és egy fiatalember végzetesen egymásra talál. Ahogy a nézők az éjszakai cirkuszt, úgy én sem akartam elhagyni ezt a világot. A könyvnek ez a legnagyobb erőssége: nem is a történet, nem is a fordulatok, hanem ez a csodálatos szavakkal megírt varázslatos világ, ami valóban melegséget áraszt szét az olvasóban, és ami miatt szívesen elolvasnám a - állítólag nagyon jó - magyar fordítást is, csak sajnos sehol sem kapható. Nem vagyok biztos benne, hogy elégedett vagyok a könyv befejezésével, de ahogy írtam, itt valahogy tényleg nem ez számít. Elég csak egy pillantást vetni erre a gyönyörű borítóra. Ah!


“The circus arrives without warning. No announcements precede it, no paper notices on downtown posts and billboards, no mention or advertisements in local newspapers. It is simply there, when yesterday it was not.”

“Do you remember all of your audiences?” Marco asks.
“Not all of them,” Celia says. “But I remember the people who look at me the way you do.”
“What that might be?”
“As though they cannot decide if they are afraid of me or they want to kiss me.”

“Stories have changed, my dear boy,” the man in the grey suit says, his voice almost imperceptibly sad. “There are no more battles between good and evil, no monsters to slay, no maidens in need of rescue. Most maidens are perfectly capable of rescuing themselves in my experience, at least the ones worth something, in any case. There are no longer simple tales with quests and beasts and happy endings. The quests lack clarity of goal or path. The beasts take different forms and are difficult to recognize for what they are. And there are never really endings, happy or otherwise. Things keep going on, they overlap and blur, your story is part of your sister’s story is part of many other stories, and there is no telling where any of them may lead. Good and evil are a great deal more complex than a princess and a dragon, or a wolf and a scarlet-clad little girl. And is not the dragon the hero of his own story? Is not the wolf simply acting as a wolf should act? Though perhaps it is a singular wolf who goes to such lengths as to dress as a grandmother to toy with its prey.”




C. S. Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény

Augusztus 12.
Petra könyve
Pontszám: 6


Még az izraeli utazás előtt kezdtem el a Narnia-sorozat második kötetét, és hazaérve szerettem volna kiolvasni. Ahogyan azonban azt már az első résznél leírtam, ezúttal is csalódtam. Tényleg nem értem, mi változott, hogy lehet, hogy régen annyira odavoltam ezért a sorozatért, most meg tök bénának ítéltem az egészet. Talán a filmnek lehet köze mindehhez. A könyvből készült filmet sokszor láttam és szeretem is; a monumentális alkotáshoz képest a könyv, ami meseszerű és gyerekes, valahogy olyan ügyetlennek tűnik. A film sokkal kidolgozottabb, míg a könyv rövid, egymás után történnek az események anélkül, hogy igazán részletekbe mennék a szereplőket vagy a történetet illetőleg. Szóval csalódtam, sajna a sorozat többi kötetét ezúttal nem olvasom el, bár továbbra is fenntartom, hogy jó alkotásokról van szó - csak úgy tűnik, megfelelő életszakasz kell hozzájuk. 





Dan Brown: Inferno

Augusztus 9.
Orsi könyve
Pontszám: 7


Mivel olyan gyorsan végeztem a Love, Rosie-val, belefért még egy olvasmány az Izraeli tartózkodásomba. Orsi egyik kedvenc írója Dan Brown, így végül tőle vettem le az Infernót a polcról. A szerzőtől korábban az Angyalok és Démonokat illetve a Da Vinci kódot olvastam, amik izgalmas olvasmánynak bizonyultak, de azért nem hidaltam le tőlük. Hasonlóan voltam az Infernóval is. A szerző ezúttal Firenzébe kalauzolja el az olvasót, ahol Dante klasszikus műve, az Isteni színjáték után nyomozhatunk. A könyv egyetlen igazi értékének azt tartom, hogy az olvasókat valóban kiműveli egy kicsit, kultúráról, művészettörténetről tanít, miközben azért élvezzük is a dolgot. Egyébként a könyvvel több problémám is volt. Egyrészt erőltetettnek éreztem az alapkonfliktust: Dante úgy jön a képbe, hogy a történet "főgonosza" egy vírussal szeretné drasztikusan csökkenteni a bolygó népességét, különben úgy fogunk élni, mint Dante poklában. Szerintem ez egy kissé nyakatekert kapcsolat. Másrészt, bár megszoktam, hogy Brown könyvei fordulatban gazdagok, az Inferno esetében tényleg úgy éreztem magam, mint egy hullámvasúton, ahol már túl sok a csavar, annyira, hogy a végére az olvasó teljesen elveszti a fonalat, nem érti, hogy ez most mire jó, és végül kidobja a taccsot. Szóval egyszer jó volt, izgi volt, kedvet kaptam elutazni Firenzébe, de ennyi. 




Cecilia Ahern: Love, Rosie (previously published as: Where rainbows end)

Augusztus 4. 
Orsi könyve
Pontszám: 8


Augusztus elején 10 napot töltöttünk Orsinál Izraelben. Ugyan vittem magammal könyvet, valamiért mégis okosabbnak tűnt, ha Orsi olvassa az én könyvemet, én meg az övét. Így végül a Love, Rosie című olvasmányba kezdtem bele, amit Orsi kaotikus polcán találtam. Egy nagyon kedves, igazi strandra való romantikus szerencsétlenkedésről van szó. Rosie és Alex gyerekkoruk óta legjobb barátok, és nyilvánvaló, hogy egymásnak teremtette őket a sors. A véletlenek összjátéka miatt azonban elsodródnak egymástól, egy egész óceán kerül kettejük közé, és valahogy persze mindig pont úgy jön ki a lépés, hogy nem lehetnek egymáséi: mikor az egyik lenne szabad, a másik talál valakit, mikor végre szakítanak, már megint közbejött valami stb. Az olvasó azzal a megnyugtató tudattal olvassa a könyvet, hogy a végén úgyis rendbe jön minden, addig pedig igyekszünk túltenni magunkat a szereplők szerencsétlenkedésén, ami nekik azért jó sok szomorú pillanatot okoz.
A könyv zsenialitása abban rejlik, hogy a Rosie és Alex történetét kizárólag levelekkel meséli el  a szerző (innen a cím). Nem gondoltam volna, hogy kerek, egész, értelmes könyvet kaphat az olvasó, ha egyszer más sincs benne, mint levelek, de mégis. Levelek, chat beszélgetések, képeslapok, esküvői meghívók és egyéb írásos üzenetek alkotják a könyvet, amit Rosie és Alex egymással, illetve egyéb családtagjaikkal, barátaikkal vált. Az egész szórakoztató, humoros, és tökéletesen segít képet alkotni a szereplők érzéseiről. Ráadásul nagyon könnyen olvasható az angolja. Gyorsan és nagy lelkesedéssel faltam be ezt a könyvet, majd megnéztem Orsival a filmváltozatot, ami szintén bűbájos.


“Ruby: The irony of it all makes me sad; I can’t even imagine how you must feel.
Rosie: What irony?
Ruby: Oh, you know… you wait and wait for years for him until you finally give up and move on with your life. You eventually decide to marry Greg and weeks later, Alex slits up with Sally. You know, you two have the worst timing ever. When will you ever learn to catch up with each other?”

“He is the luckiest man in the world to have you, Rosie, but he doesn’t deserve you and you deserve far better. You deserve someone who loves you with every single beat of his heart, someone who thinks about you constantly, someone who spends every minute of every day just wondering what you’re doing, where you are, who you’re with and if you’re OK. You need someone who can help you reach your dreams and who can protect you from your fears. You need someone who will treat you with respect, love every part of you, especially your flaws. You should be with someone who can make you happy, really happy, dancing-on-air happy. Someone who should have taken the chance to be with you years ago instead of becoming scared and being too afraid to try.”

“I have a shit job with shit pay, a shit flat with shit rent. I have no time for shit sex with a shit man.” 




C. S. Lewis: A varázsló unokaöccse

Július 23.
Petra könyve
Pontszám: 6


Az idők végezetéig (és Az ajtó) olvasása után egyfajta kiüresedés vett rajtam erőt. Nem tudtam, milyen könyvet olvassak. Jártam könyvtárban, de semmi sem fogott meg. Voltak itthon opciók bőven, de egyiket sem találtam megfelelőnek. Random belekezdtem olvasmányokba, amik régóta itt hevertek a polcomon: Jack Londontól a The call of the wild, Jostein Gaardertől a Sofie világa, vagy egy régi mese, a Whispering to Witches Anna Dale-től. Előbbi kettőt borzasztó rossznak találtam, utóbbihoz nem volt hangulatom, miután rájöttem, hogy karácsonyi. Úgyhogy félbe hagytam őket, és csak tengődtem. Végül úgy döntöttem, ismét kiolvasom Lewis Narnia-sorozatát, annál is inkább, mivel annó azzal a céllal szereztem be Petrának a köteteket, hogy majd én is lecsapok rájuk. Sok évvel ezelőtt olvastam a sorozatot, és akkor nagyon tetszett. Ehhez képest ezúttal csalódtam. Nem tudom, mi változott. A könyvek kicsit gyerekes, leegyszerűsített erkölcsi mesék, de már idősebb voltam, mikor olvastam őket, és akkor ez nem volt probléma. Mondjuk emlékszem, hogy az első kötetet akkor is a sorozat leggyengébb darabjának tartottam. Mindenesetre a A varászló unokaöccse nem mozdított ki könyves finnyásságomból. Mégis, kedves olvasó, ha még nem olvastad a Narnia-sorozatot, ajánlom figyelmedbe.




Szabó Magda: Az ajtó

Július ?
Apu könyve
Pontszám: 8


Valamiért nagyon megmaradt bennem, hogy magyartanárom nagy tisztelettel beszélt erről a könyvről: Nobel-díjra érdemesnek tartotta. Egyrészt ezért szerettem volna elolvasni Az ajtót, másrészt azért, mert a nemrég készült filmváltozatban Emerenc alakját egyik avatarlanyom, Helen Mirren játszotta. Bár nem tudom megítélni, miért osztogatnak Nobel-díjat, a mű nagysága elvitathatatlan. Szabó Magda csodálatosan ír, nagyszerűen bánik a szavakkal. És valahogyan a történet is - amely személyes élményeken alapul - megfogja az olvasót, Szabó Magda különös házvezetőnőjének, Emerencnek az alakja is fantasztikus. Egyszóval nagyon tetszett Az ajtó, még ha nem is egy könnyű olvasmányról van szó. 

„Több mint húsz évig gondoskodott rólunk, de az első öt évben műszerrel ki lehetett volna mérni a lengőszöget, amelyet érintkezésünknek engedélyezett. Én barátkozó vagyok, szívesen beszélgetek idegenekkel is, Emerenc csak a legszükségesebbek közlésére vállalkozott, sietett a gondosan elvégzett munkával, mert mindig megszámlálhatatlan egyéb tennivalója vagy programja is volt. Élete betöltötte a nap huszonnégy óráját, s holott senkit be nem engedett a falai közé, nála futottak össze a hírek, az előtér a lakása előtt olyan volt, mint a telexszoba, mindenki mindent jelentett, halált, botrányt, örömhírt, katasztrófát. A betegek ellátása örömet szerzett neki, szinte naponta találkoztam vele az utcán úgy, hogy tálcával letakart edényt vitt, megismertem a formájáról, mi van a kezében, komatálba mérte ki az ételt bárkinek, akiről az utca híradója közölte, ráférne valami tápláló ennivaló. Emerenc mindig tudta, hol van rá szükség, kisugárzásához tartozott, hogy az emberek a viszont-bizalmasság minden reménye nélkül közlékenyek voltak vele, holott tudták, tőle csak közhelyeket vagy mindenki ismerte tényeket kapnak viszonzásul. A politika nem érdekelte, a művészetek egyáltalán nem, sporthoz nem értett, az utcában észlelt házasságtöréseket meghallgatta, de nem ítélkezett, legszívesebben az időjárást mérlegelte, mert esetleges temetői kirándulásait az szabta meg, nem készül-e vihar, amitől, ahogy már mondtam, rettegett."

„Emerenc, aki előtt még idős kora ellenére is nyitva állt minden lehetőség, legalábbis akkor, mikor a nagy változás létrejött, gúnyos megjegyzésekkel kísérte a történelem gyűrűzését, és a népnevelők arcába mondta, neki ne szónokoljon senki semmiről, templomba való a prédikáció, őt gyerekfejjel elzavarták főzni, nem kérdezték, bírja-e, tizenhárom évesen már Pesten szolgált, menjen csak szépen a látogató oda, ahonnan jött, főleg el az ő előteréből, mert ő a testi munkája után él, nem a szája után, mint a népnevelő, és hülyeségeket hallgatni nincs érkezése. Emerencet valóban a csoda mentette meg, hogy mikor a zivataros idő járta, nem internálták, volt a minden ellen irányuló megvetésében valami torz. A népnevelők igazán életük legkínosabb perceit élték, mikor Emerenc állambölcseletét ismertette velük, szemében Horthy, Hitler, Rákosi, Negyedik Károly teljesen azonos volt, az a bizonyos, aki hatalmon van, parancsol, és aki utasíthat bárkit bármikor bármire, mindig valami megfoghatatlan valaminek a nevében. Aki fenn volt, akármilyen előjellel fenn, ha az ő, az Emerenc érdekében van is fenn, mind egyforma, mind elnyomó, Emerenc világa kétféle embert ismert, aki seper és aki nem, aki pedig nem seper, attól minden kitelik, és teljesen mindegy, milyen jelszavak közt vagy lobogó alatt tartja a nemzeti ünnepét.” 



Ken Follett: Az idők végezetéig

Június 30.
Könyvtári könyv
Pontszám: 10


Tavaly nyáron olvastam el Ken Follett monumentális művét, A katedrálist. A történet folytatása, Az idők végezetéig ha lehet még monumentálisabb: 1060 oldalas. A történet ugyanabban a városban, Kingsbridge-ben játszódik, mint A katedrális, de 200 évvel később; a főszereplők az előző kötet leszármazottai. Az idők végezetéig sok tekintetben nagyon hasonlít elődjére. Ugyanúgy néhány főszereplő segítségével tekintünk át egy közel emberöltőnyi korszakot; a szereplők sorsa ez alatt az idő alatt folyamatosan változik. A karakterek is hasonlóak A katedráliséhoz: a főszerepet egy szerelmespár viszi, ahol a nő erős és önálló, a férfi pedig tehetséges építész. Megjelennek emellett szerzetesek, illetve a régi Williaméhez hasonló gonosz lovagi karakter is. Úgy tűnik ebben nem újított Follett, a könyvet mégis lehetetlen letenni. Akárcsak az első kötet, ez is bővelkedik intrikákban, csavaros fordulatokban és cselszövésekben. A jó szereplőkért izgulunk, a rosszak ellen acsarkodunk. A könyvnek maximális pontszámot adtam, de ez nem volt könnyű döntés. A könyv teljesen magával ragadott, képtelen voltam letenni, százszámra faltam és faltam az oldalakat, teljesen beszippantott a középkor világa, és a könyv eseményei kötötték le a gondolataimat akkor is, amikor olvastam. ÁMDE. Az involválódásom negatív következménnyel is járt: a szeretett szereplőimet sújtott csapásokat borzasztóan megszenvedtem. Különösen a szerelmespárt, Carist és Merthint gyötri meg az író, és nekem ez olvasóként szinte elviselhetetlen volt. Talán nem nagy spoiler, ha bevallom, hogy hasonlóan A katedrálishoz, a szerelmespárnak évtizedeken át - közel 1000 oldalon keresztül - szenvednie kell, mire végre megtalálják a maguk csendes boldogságát. Hát itt én szinte belepusztultam ebbe. Tudtam, hogy a végkifejlet majd pozitív lesz, de oda el is kellett jutni. A könyv vége előtt nem sokkal van egy jelenet, aminek teljesen nyilvánvaló célja, hogy tőrt döfjön az olvasóba. Follett olyan aljas gonoszságot eszelt ki, amit nem bírtam: elbőgtem magam, és nem vicc, napokig rosszul éreztem magam tőle. Félretettem a könyvet és csak egy hét múlva nyúltam hozzá, mikor kihevertem a csapást. Meggyőződésem, hogy az a jelenet teljesen kihagyható lett volna - a történet további folyása szempontjából nincs nagy jelentősége - egyetlen célja az olvasó gyötrése volt, amit túlzónak és fölöslegesnek találok. Ez az oka annak, hogy megfogadtam, hogy nem olvasok többé semmit az írótól, és iszonyatosan dühös voltam, és elkeseredett, és nem is akartam magas pontot adni a könyvnek. De aztán egy hét múlva ismét a kezembe vettem, elolvastam, és bár túl vagyok rajta, még mindig sokat gondolok a könyvre egyfajta meleg, csendes nosztalgiával. Azért adtam 10 pontot Az idők végezetéig-nek, mert mindennek ellenére varázslatos, hogy Follett elérte, hogy ennyire szeressem a szereplőket, ennyire együtt érezzek velük, ennyire ott legyek mindnyájukkal a középkori Angliában. Lehet, hogy mégsem ez volt az utolsó könyvem az írótól. Nektek, olvasóknak, a tanácsom: vértezzétek fel a lelketeket, mert Follett könyvei érzelmi hullámvasutak.


„Godwyn összeszedte magát. A következő percekben óvatosan kell viselkednie. Tudta, hogy Roland vissza fogja utasítani Murdo jelentkezését a priorságra, ugyanakkor el akarta ültetni a gróf fejében a gondolatot, hogy Murdo megoldás lehet Saul helyett. Következésképpen támogatnia kell Murdo törekvését, méghozzá közvetetten, vagyis az ellenkezésével, ezzel mutatva Rolandnak, hogy Murdo nincs jóban a szerzetesekkel, vagyis olyan prior lenne, aki egyedül a grófot szolgálja. Viszont nem szabad túlzásba vinnie a protestálást, mert nem ébresztheti rá a grófot, hogy mennyire reménytelen Murdo jelöltsége. Szóval nagyon kacskaringós lesz ez az út.”

„- Szerinted miről beszélgetnek ezek odafent? – kérdezte Ralph.
- Annet talán hajlik rá, hogy elfogadja a pénzt – mondta Merthin. – Ebben támogatná az apja, esetleg még Billy Howard is, a férje. Ám Wulfric az a fajta, aki úgy gondolja, hogy az igazság fontosabb a pénznél. Gwenda ugyanezt mondja, mert hű feleség, Gaspard atyának elvből ez lesz a véleménye. De az a legfontosabb, hogy ebben tanácskozniuk kell Lord Wiliammel, aki azt teszi, amit Lady Philippa akar, ő pedig gyűlöl téged valamiért. Másrészt egy asszony hajlamosabb a békülésre, mint a hadakozásra.
- Szóval bármi lehet belőle.
- Bármi.”


„Különös kapcsolat volt, de hát Caris sem volt mindennapi teremtés: apácafőnöknő, aki kételkedik az egyház tanításának nagy részében, köztiszteletben álló gyógyító, aki elveti a tanult orvosdoktorok tudományát, apáca, aki, ha teheti, lelkesen szeretkezik az emberével. Ha normális kapcsolatot akartam volna, gondolta Merthin, normális lányt választottam volna.”





Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác

Június 9.
Könyvtári könyv
Pontszám: 6


2013-ban olvastam a szerzőtől az Anna és a francia csók-ot, és imádtam! Egyszerűen egy kedves, jól megírt, őszinte szerelmi történet volt. Mikor megláttam a polcon a Lolát Anna mellett, egyből tudtam, hogy el szeretném olvasni, azonban sajnos csalódást okozott. Azért kezdjük a jó pontokkal: a sztori főszereplője egy 16 éves lány, akinek rendkívül egyedi stílusa van: minden nap valamilyen "jelmezbe" öltözik, parókával, flitterekkel, esőkabáttal, bakanccsal, és hobbija is, hogy újabb és újabb szetteket kreáljon. Ráadásul Lolát egy meleg pár neveli fel, mivel az édesanyja alkoholista hajléktalan, aki többnyire teafű jóslásból próbálja fenntartani magát. Az Aristotle és Dante, valamint a Will és Will után tehát rögtön egy újabb könyv akadt a kezembe, ahol megjelenik a homoszexualitás - itt nem túl hangsúlyosan, de épp elég kedvesen ahhoz, hogy az elfogadás mellett szóljon. Nagyszerű! Azonban a fent felsorolt érdekességek ellenére sem lesz jó a Lola, ugyanis lényegébe véve nem szól semmiről. Lolának van egy szuper, menő, tetkós pasija, akit imád. Aztán visszaköltözik a szomszédba egy régi srác, akit annó imádott, és nem tudja, még mindig imádja-e. Pontosan még mindig imádja, csak nem vallja be magának. Innentől kezdve a könyv bő háromszáz oldala egy teljesen érthetetlen tépelődés: "Jaaaj, folyton Cricketre gondolok! De hát én Maxet szeretem! Akkor mit akarok Crickettől? Jaaaj, találkozni akarok vele! Jaaaj, azt akarom, hogy megérintsen! De jaaaj, miért akarom ezt, ha egyszer van egy szuper helyes, szexis, rockzenész barátom?" stb. stb. Az egész borzasztóan idegesítő és az égvilágon semmi értelme sincs. A könyv történései, amelyek a "bonyodalmakért" felelősek, elég bénák, kábé olyanok, mint mikor BK-n próbáltunk összehozni két karaktert. A "hopsz, eltört a szemüvegem, nem látok, és valakinek haza kell kísérnie, nahát, hogy épp te leszel az" jelenet például eléggé ebbe a kategóriába esik. Fun fact, hogy a könyvben megjelenik az Anna és a francia csókból ismert Anna és Étienne, afféle kallódó mellékszereplőként tartva a boldog szerelmesek frontját. Kikapcsoló könnyű olvasmány volt, de eléggé felejthető.


„Nehéz helyzetekben mindig Andy lágyul meg elsőként. Ettől egyébként még nem ő a „lány”. Mindennél jobban dühít, ha azt hiszik az apukáimról, hogy nem eléggé apukák. Igaz, Andy sütésből él. És otthon maradt, hogy fölneveljen engem. És illedelmesen tud beszélni érzelmi kérdésekről. Ugyanakkor azonban konnektort szerel, eldugult lefolyót tisztít ki, svábbogarat tapos el, és defektes kereket cserél. Nathan pedig a házi szigorfelelős és az Amerikai Polgárjogi Egyesület kőkemény ügyvédje, de az is ők, aki régiségekkel rendezi be a házunkat, és könnyes szemmel nézi a tévésorozatok esküvői jeleneteit. Szóval egyikük sem „lány”. Mindketten meleg férfiak. Mi nem érthető ezen?”

„- Lola? – vág döbbent képet Cricket. – Mit keresel itt?
- Azért jöttem… - Most, hogy itt állok a küszöbén, az ürügyeim nevetségesen hangzanak. Szia, a környéken jártam, és gondoltam, beugrom egy percre. Ja, és szeretném visszakérni azt a kínos dossziét, amit csak azért adtam kölcsön neked, mert kedvesen fölajánlottad, hogy megcsinálsz valamit, ami lehetővé teszi, hogy elmehessek bálozni egy másik sráccal. – Azért jöttem, hogy kitaláltál-e már valamit a krinolinhoz. Kissé… időszűkébe kerültem.

Időszűkébe? Soha életemben nem használtam ezt a kifejezést.”



Tamora Pierce: A nőstényoroszlán éneke sorozat

Az álruhás lovag: május 30.
Az istennő kezében: május 31.
A magányos harcos: június 1. 
A csodatévő drágakő: június 6.

Saját könyvek
Pontszám: 8


Ezt a könyvsorozatot sok-sok évvel ezelőtt kaptam, és több alkalommal ki is olvastam már. Nem is tudom, miért döntöttem úgy a szakdolgozatírási hajrában, hogy újraolvasom a sorozatot; talán könnyed kalandokra vágytam, amiket ismerek, úgyhogy már nem okozhatnak meglepetést. A dátumokból látható, hogy nagyon hamar végeztem is a négy kötettel. A sztori Alannáról, egy bátor lányról szól, aki a történet elején 12 éves, és mint nemesi születésű hölgy, országának szabályai szerint zárdába kell vonulnia, hogy úrnőt neveljenek belőle, majd előnyösen férjhez adják. Neki azonban ez csöppet sincs ínyére, ugyanis lovag szeretne lenni. Nosza, levágja a haját, fiúnak adja ki magát, és ki is járja a lovagi képzést a királyi palotában, ahol sok barátra, de persze ellenségekre is szert tesz. Alanna nagyon szerethető szereplő. Egyrészt motiváló arról olvasni, mennyire küzd a céljaiért - és háromszor annyit kell dolgoznia, mint mindenki másnak, hogy behozza a neméből és kis termetéből adódó hátrányokat. Bátor és becsületes, de emellett végtelenül szerény is. A történetben jó fordulatok, kalandok vannak, és külön le kell boruljak a szerelmi szál előtt, amit imádok. Míg sok hasonló könyv azzal olvasztja el az olvasót, hogy a hősnek egy "nagy szerelme" van, akihez évtizedeken keresztül hű marad, Pierce megmaradt a realitások talaján. Alannának három férfi van az életében, és mindegyiküket imádja az olvasó, és valódi tépelődések, vívódások és érzelmi kalandok jelennek meg a sorozatban. Fun fact: többen tudjátok, hogy a fórumos karakterem nevét - Buriram Tourakom - egy az egyben ebből a sorozatból vettem annó (a negyedik kötet egyik mellékszereplőjeként tűnik fel).

„- Te félelmetes teremtmény vagy a szemében – mondta a Hang ünnepélyesen. – Nem foglalod el helyedet atyád sátrában, s nem hagyod, hogy a férfiak döntsenek a sorsodról. Úgy lovagolsz, mint a férfiak, úgy harcolsz, mint a férfiak, s úgy gondolkodsz, mint a férfiak…
- Úgy gondolkodom, mint egy emberi lény – védekezett hevesen Alanna. – A férfiak egyáltalán nem gondolkodnak másként, mint a nők… csak nagyobb hűhót csapnak amiatt, hogy egyáltalán képesek gondolkodni.”
(A magányos harcos)

„- Hívassunk egy dalnokot, és énekeltessük el vele az összes nőstényoroszlános dalt, amire fejből emlékszik? – kérdezte kedves tekintettel Baird herceg. – A legújabb énekben a Nőstényoroszlán és a Sárkány szerén zsoldosok egész csapatait hátráltatják meg. Nekem tetszik a dal, noha most, hogy megint köztünk vagy, látom, hogy nem vagy három méter magas.”
(A csodatévő drágakő)





John Green és David Levithan: Will és Will - egy név, két sors

Május 24.
Könyvtári könyv
Pontszám: 5


Fuh, hát ezt a könyvet nagyon nem tudom hova tenni. 2013-ban már olvastam egy könyvet, a Dash and Lily's book of dares-t,  aminek szintén David Levithan az egyik szerzője, de csak most, ahogy ezt a bejegyzést írom, esik le, hogy a másik szerző nem John Green, pedig eddig azt hittem. Na mindegy, maradjunk a Will & Will-nél. Nem jó könyv. Nem igazán tudom megmondani, hogy micsoda. Egy katyvasz. Ahogy elkezdtem olvasni, sokáig nem értettem, hogy ez a könyv miért kéne, hogy érdekeljen engem. Fura szereplők sokaságával van tele, van benne egy tétova Will, egy depressziós Will, egy óriási méretű és szuper energikus meleg srác, és még pár szintén érdekes mellékszereplő. Ami feltűnt, hogy hasonlóan az Aristotle & Dantéhoz, ez a könyv is hangsúlyosan behozza a meleg-vonalat, aminek a fontosságát az irodalomban szerintem már hangsúlyoztam. De. Itt az egésznek semmi értelme, a történet nem fut ki sehová, és úgy összességében nem értem, hogy ez miért jó. (Ja, és a Viber és a WhatsApp korában tök fura arról olvasni, hogy emberek egymással SMS-eznek. Pedig a könyv csak 2011-es...)

„minden reggel imádkozom, hogy az iskolabusz karambolozzon, és mindannyian a lángoló roncsban leljük halálunkat. akkor anyám beperelhetné a busztársaságot, amiért nem szereltettek biztonsági övet a járműveikbe, és úgy több pénzt keresne tragikus halálommal, mint amennyit én valaha is kerestem volna tragikus életemben. hacsak a busztársaság ügyvédjei be nem bizonyítják az esküdtszéknek, hogy úgysem vittem volna soha semmire. akkor a társaság megúszhatná annyival, hogy vennének anyámnak egy használt ford fiesztát, és ezzel kvittek volnának.” 




Matthew Quick: Napos oldal

Május 13.
Könyvtári könyv
Pontszám: 7


Ez is egy olyan könyv, amit már régóta kinéztem magamnak. Pontosabban a filmet szerettem volna megnézni, mióta Jennifer Lawrence Oscart kapott érte, de Bálintot még sehogy sem tudtam rávenni, hogy megnézze velem, én pedig nem vagyok az az egyedül filmező típus. Szóval amikor megpillantottam ezt a könyvet a könyvtár polcán, rögtön ki is vettem. Érdekes volt nem sokkal A zuhanás sokkja után ismét egy mentális problémákkal küzdő emberről olvasni. Patről nem igazán derül ki, mi is a problémája: harmincévesen, érett férfiként engedik ki az elmegyógyintézetből (ő maga sem tudja, mennyi idő után) hogy ismét a szüleivel lehessen. Munkája nincs, így hát napjait kemény edzéssel tölti, a múltbeli életén és a feleségén mereng, pszichiáterhez jár, és próbálja helyrehozni a dolgokat. Közben megismerkedik Tiffanyval, a szintén depresszióval küzdő és teljesen kattant lánnyal, és furcsa barátság alakul ki köztük. A könyv nagyon olvasmányos, hamar végeztem vele. Az olvasót főleg az hajtja, hogy kiderítse, mi is az a sötét folt Pat múltjában, mi is az oka a betegségének, és mi is a helyzet a gyakran emlegetett feleséggel. Eközben a könyv csomó kisebb történetből áll össze, amiket néha nem is mindig értettem, de a könyv ettől még olvasmányos és gördülékeny marad, én örülök, hogy elolvastam. vajon milyen lehet a film?

„A Crystal Lake Dinerben vagyok Tiffanyval. Ugyanabban a bokszban ülünk, mint legutoljára, az egyadagos kiszerelésű müzlinket eszegetjük, és forró teát iszogatunk. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, mialatt idesétáltunk, nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, mialatt vártunk, hogy a felszolgálónk kihozza a tejet, a tálat és a müzlit. De már kezdem megérteni, hogy a mi barátságunk szavak nélkül működik.”

„Szeretném neki elmesélni, hogy Tiffany folyton a nyakamban liheg, amikor futok; hogy megtaláltam a „PAT”-dobozt; hogy anya még mindig sztrájkol, így a mosogatóban ott tornyosulnak a mosatlan edények, Apa pedig rózsaszínűre festette a fehér ingét, amikor megpróbálta kimosni; hogy Cliff, a pszichiáterem, azt mondja, maradjak semleges, és ne folyjak bele a szüleink házassági problémáiba, mert nekem most csakis a saját mentális egészségemre szabad koncentrálnom. De hogy tudnék arra koncentrálni, amikor Apa és Anya külön szobában alszik, és Apa folyton azért rágja a fülem, hogy takarítsam ki a házat, Anya pedig azért, hogy hagyjam mocskosan. Szóval már azelőtt is nehezemre esett megőriznem a nyugalmamat, hogy megtudtam volna, hogy az öcsém zongorázik és tőzsdézik és egy gyönyörű zenésszel él együtt, és lemaradtam a fényűző esküvőjéről, és nem lehettem ott, amikor kimondta a boldogító igent, pedig nagyon szerettem volna, mert nagyon szeretem az öcsémet. De ebből végül semmit sem zúdítok a nyakába, hanem csak annyit mondok:
- Jake, kicsit aggódom, hogy újra összefutunk azzal a Giants-drukkerrel.”


„Egy olyan nőt tartok a karjaimban, akitől az Eget kémlelők felhőatlaszát kaptam ajándékba; egy olyan nőt, aki ismeri az összes titkomat; egy olyan nőt, aki pontosan tudja, milyen beteg az agyam, mennyi gyógyszert szedek, és mégis hagyja, hogy magamhoz öleljem. Mindebben van valami őszinteség, és nem hinném, hogy bárki más hajlandó lenne itt feküdni velem a fagyos focipálya közepén – ráadásul tomboló hóviharban – reménytelenül reménykedve, hogy egy kis felhő leszakadjon az esőrétegfelhőből.”




Malala Juszufzai és Christina Lamb: Én vagyok Malala

Május 10.
Könyvtári könyv
Pontszám: 7


Ezt a könyvet már régóta kinéztem magamnak, így mikor megláttam a könyvtár polcán, azonnal lecsaptam rá. Persze én is hallottam Malaláról, de a története sosem állt össze igazán a fejemben, szerettem volna megérteni. Miközben olvastam, az Ezeregy tündöklő nap jutott eszembe (lsd. Könyvespolc 2015), mivel az is nagyon hasonló témájú. Az Afganisztánban játszódott, és ott is küszködtem azzal, hogy megértsem és összerakjam a világot, ami a főszereplők otthona - hiszen erről a világról mi itt Magyarországon vajmi keveset tudunk. Hasonló volt az érzésem Malalával is, aki Pakisztán egy jellegzetes vidékén élt és nőtt fel. A könyv elején vegyes benyomásaim voltak. A történet Malala gyerekkorával, otthonának leírásával indul. Malala otthona, Szvát-völgy borzasztóan különbözik mindentől, amit eddig tapasztaltam. Szegénység, az iskolázottság hiánya, politikai csatározások, az iszlám fontossága, de emellett komoly összetartás az emberek között: vendégszeretet, egymás feltétel nélküli segítése jellemzi a szvátiakat. Nagyon távolinak éreztem magam ettől az egésztől, valahogy taszított, miközben Malala hihetetlen szeretettel és ragaszkodással beszélt róla. A történet idővel beindul, és izgalmassá, fordulatossá válik; a szomorú viszont az, hogy sajnos nem kitalált, hanem valóságos történetről van szó. Annak ellenére hogy Pakisztán elvileg demokratikus, Malaláék vidékén mégis magához ragadja a hatalmat egy militarista csoport, a tálibok, akik rendkívül radikálisan értelmezik az iszlámot, új, elképesztő törvényeket vezetnek be, korlátozzák a nők jogait - többek között az iskolába járást. Itt lép kép be Malala elsősorban édesapja révén, aki felvilágosult aktivista és egy lányiskola vezetője. A növekvő fenyegetés ellenére Malala apja nem hátrál meg, pakisztáni és nemzetközi fórumon szólal fel a tálibok ellen, és idővel lánya, az akkor még tizenkét éves Malala is csatlakozik hozzá, akinek mindene a tanulás. A háború miatt menekülniük kell az otthonukból, fenyegetéseket kapnak, de végül hazatérhetnek, és úgy tűnt, már elült a baj, mikor Malalát - alig 15 éves korában - megtámadják és fejbe lövik. Csodával határos módon éli túl a sérülést, a kórházi kezelése Birminghamben történik, végül pedig az egész család Angliába költözik, holott mindannyiuk számára világos, hogy mennyivel szívesebben élnének Pakisztánban. A nyugati olvasó nagyon sok újdonságot tanul ebből a könyvből. Megismeri a pakisztáni politikai viszonyokat, a helyiek mindennapi életét és az iszlámot is. A könyv is hangsúlyozza azt, amit a mostani menekültválság idején sem lehet elégszer elmondani, hogy az iszlám rengetegféleképpen értelmezhető, nem önmagában radikális, hanem ugyanúgy használható háborúk kirobbantására mint egymás segítésére és béketeremtésre. Malala személye felfoghatatlan: még mindig hihetetlen fiatal, olyan problémákkal küzdött és állt ki ellenük, amikkel mi sosem fogunk, Béke Nobel-díjat kapott, és a munkája még nem ért véget. Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki tágítaná a látókörét.


„Apám dühbe gurult. „Van erre egy mondásunk: „Nim hakim khatrai dzsan” („Aki csak félig orvos, az veszélyezteti az ember életét”), ezért aztán „Nim mullah khatrai iman” („A félművelt mollah pedig a hitre veszélyes”)”, jelentette ki.”

„Engem pedig összezavartak Fazlullah szavai. A Szent Korán sehol sem írja, hogy a férfiaknak el kell hagyniuk a házat, a nőknek pedig egész nap otthon kell dolgozniuk. Az iskolában iszlámtanórán sok olyan dolgozatot írtunk, aminek az volt a címe: „Milyen életet élt a Próféta?” Megtanultuk, hogy a Próféta első feleségét Khadidzsának hívták, és üzleti érdekeltségei voltak: negyvenévesen vette el Mohamed, noha az asszony tizenöt évvel idősebb volt nála, és korábban már volt férjnél. De ez nem zavarta a Prófétát. Mivel sokat figyeltem anyámat, azt is láttam, hogy a pastu nők nagyon erősek és nagy a hatalmuk. Anyám anyja, a nagyanyám nyolc gyerekét látta el egyedül, mikor nagyapám balesetet szenvedett, és eltört a medencéje, nyolc évig csak ágyban tudott feküdni.”

„Ő fittyet hányt rá, én azonban aggódtam apám miatt. Szókimondó volt, számos csoport és bizottság tagja, és gyakran csak éjfél után ért haza. Ekkoriban kezdett nem otthon aludni, hogy így óvjon minket, ha a tálibok mégis érte jönnének. Nem bírta elviselni a gondolatát sem annak, hogy a szemünk láttára ölik meg. Addig nem is tudtam elaludni, míg meg nem jött, és utána bezártam a kaput. Mikor otthon volt, anyám egy létrát támasztott a falhoz a hátsó udvaron, hogy apám ki tudjon menekülni az utcára, ha váratlanul rosszra fordulnának a dolgok. Apám ezen jót nevetett: „Erre talán Atal, a mókus képes lenne, de én aztán nem!”
Anyám állandóan terveket szőtt, hogy mit csinál, ha megjönnek a tálibok. Kitalálta, hogy késsel a párnája alatt alszik. Mondtam, hogy én ki tudnék osonni a mosdóba, ahonnan hívhatom a rendőrséget. Az öcséimmel azon gondolkodtunk, hogy alagutat ásunk. Ismét imádkozni kezdtem egy varázsceruzáért, amivel eltüntethetném a tálibokat.”

„Akik csak tudtak, a helybelieknél vagy családjuknál és barátaiknál szálltak meg. Csodálatos gesztus volt, hogy az OBM-ek* háromnegyedét Mardan és a szomszédos Szvabi fogadta be. Megnyitották otthonaik, iskoláik és mecseteik ajtaját a menekültek előtt. A mi kultúránkban elvárják a nőktől, hogy a rokonaikon kívül más férfiakkal ne érintkezzenek. Hogy megvédjék a nők purdáját, a menekülteket befogadó családok férfi tagjai nem aludtak otthon. Belőlük lettem az önkéntes OBM-ek, ami a pastu vendégszeretet szép példáját mutatta. Meg voltunk róla győződve, ha a kivonulást a kormány szervezi, sokkal többen haltak volna éhen vagy váltak volna betegség áldozatává.”
*OBM: Országon belüli menekült


„Egy tálib három lövést ad le közvetlen közelről három kislányra egy furgonban, és egyiküket sem sikerül megölnie – ez hihetetlennek hangzik, és azt mondják, csoda, hogy felépültem. Sazia barátnőmnek, akit két lövés ért, ösztöndíjat ajánlott fel a walesi Atlantic College, ezért ő is az Egyesült Királyságba jött, hogy itt tanuljon, és remélem, Kainat is így tesz majd. Tudom, hogy Isten akadályozta meg, hogy idő előtt sírba szálljak. Úgy érzem, mintha egy második életet kaptam volna. Az emberek azért imádkoztak Istenhez, hogy mentsen meg, és okkal menekültem meg: hogy az életemet az emberek megsegítésének szenteljem. Mikor arról beszélnek, hogyan lőttek le és hogy mi történt, arra gondolok, ez egy Malala nevű lány története, „a tálibok áldozatáé”, és nem érzem azt, hogy ez a történet csupán rólam szól.”



Jonathan Stroud: Ptolemaiosz kapuja

Április 29.
Könyvtári könyv
Pontszám: 9


A Bartimaeus-sorozat utolsó kötete kiemelkedik a többi közül, nekem ez tetszett a legjobban. A sorozat legnagyobb érdeme talán az, hogy a néhány év alatt, amit a három kötet felölel, komoly és jól megírt jellem(vissza)fejlődésen mennek keresztül a szereplők. Az utolsó kötetnek komoly morális mondanivalója van, a végén abszolút ott a katarzis, ami konkrétan űrt hagy az olvasóban, én például egy napig nem tudtam utána, hogy mit kezdjek az életemmel (pedig már olvastam a könyvet, tehát tudtam, hogyan fog végződni). Persze az izgalom és a humor is garantált továbbra is. Nagyszerű!

„Kint az utcán szemmel tartottam a pub ajtaját, közben meg az esszenciámat vizsgáltam. Szomorú, amikor egy dzsinnt, aki -------------,* összehajtott újsággal ütnek le, de sajnos így állt a helyzet.”
*Ide szúrjátok be a következő eredmények közül a kedvetekre valót: (a) egymaga győzte le az utukku sereget a quadesi csatában, (b) a földből vájta ki Uruk hatalmas falait, (c) Hermetikus Szorítással három gazdát pusztított el egymás után, (d) beszélt Salamonnal, (e) egyéb.

„… szeme derűsen csillogott.
- Ez az, Bartimaeus. Kezd feléledni a humorérzéked. Nem, az igazat megvallva nem akarlak bekebelezni.
A varjú eddig elég szánalmasan lógott a bárdról. A váratlan hírre azonban felélénkült.
- Nem? Nagylelkű barát vagy, Fakarl. Bocsánatot kérek az elégetett holttestért meg az amulett körüli harcért, meg azért a görcsért, amivel eltaláltalak Heidelbergben még harminckettőben… és, amiről, az arcodat látva, nem is tudtad, hogy én voltam. Meg… öö… a többiért. Szóval örök hála. És most, ha leszedsz innét, már itt sem vagyok.
A közönyös arcú ember nem húzta ki a bárdot, hanem odahajolt a varjúhoz.
- Azt nem mondtam, hogy megkíméllek, Bartimaeus. Csak azt, hogy nem eszlek meg. Maga az ötlet is, brrr… Ha ránézek az esszenciádra, már elmegy az étvágyam. De azért nem engedlek el csak úgy. Még ma éjjel szörnyű halált halsz…
- Remek.
- Olyan fájdalmas és lassú halált, amit csak ki tudok ötölni.
- Nézd, miattam ne erőltesd magad.”

„Talán hiúságból, de meguntam, hogy moslékfolt legyek. Hihetetlen erőfeszítéssel nyálkapiramissá húztam ki magam. Jobb? Nem. De ahhoz kivoltam, hogy bármi finomabb dologgal próbálkozzam. A nyálka Mandrake-et kereste. Ha nekem cudarul állnak a dolgaim, hát neki se lehet ez a nap örömünnep.”





Jonathan Stroud: A gólem szeme

Április 21.
Saját könyv
Pontszám: 8


Fogalmam sincs, miért, de a Bartimaeus-trilógia második kötete megvan nekünk itthon. A könyv nem múlja alul az olvasó várakozásait, az előző kötethez hasonlóan fordulatos, izgalmas, szórakoztató könyvet kap kézhez az olvasó. A főszereplők száma növekszik, Nathaniel és Bartimaeus mellett már Kitty életét és nyomon követhetjük egyes fejezetekben. Ettől a könyv kifejezetten dinamikus lesz, hiszen nagyon ellentétes érdekekkel rendelkező, különböző szereplők életébe kukkanthatunk be. Izgi!

„A fiú befejezte a töprengést, megint megigazította a kézelőjét, és a homlokát ráncolta. Az arcára enyhén sértődött kifejezést erőltetett: vagy ünnepélyes akart lenni, vagy az emésztésével volt gond; nem nagyon tudtam megmondani, melyik eset áll fent.”

„- Azt hiszed, be tudsz jutni?
- Nem hiszem, kisfiú. Tudom. Már akkor műveltem ezt, mikor Babilon még ökörtanya volt. Állj félre, figyelj és okulj.”

„- Mi ez az egész? Azt hittem, titkos ügy. Most meg itt van mindenki.
- Szigorúan titkos. Elszabadult egy őrült démon. El kell pusztítani.
- Hát nem az lesz az egyetlen őrült, ha kizavarjátok ezt a társaságot az utcára – csaptam a nyelvemmel bal felé. Nézd meg azt a végén. Zsámolynak öltözött. Bizarr… valahogy mégis bírom.
- Az nem dzsinn, valóban zsámoly. Azt a pentagramot nem használjuk."




Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett

Március 24.
Könyvtári könyv
Pontszám: 8


Nagyon régen már olvastam a Bartimaeus-trilógiát, aminek A szamarkandi amulett az első kötete. Emlékszem, hogy akkor nagyon tetszett. Most talán azért kaptam újra kedvet az elolvasásához, mert Barnusnál láttam tavaly a táborban. Vagy valahol. Már nem is vagyok biztos benne. Mindenesetre úgy döntöttem, újra elolvasom a sorozatot. Meglepő, de nem találtam valahogy annyira jónak, mint emlékeztem rá. Ettől függetlenül a könyv azért nagyon jó. Fantasztikus és eredeti világot teremtett Stroud: úgy tűnik a jelenkorban járunk, de mégsem igazán: a világot a mágusok irányítják, a varázsvilág központja London, ősi, rég legyőzött ellensége Prága. A mágusok dzsinnek és egyéb szellemek megidézésével foglalkoznak, hatalmukat szolgáik erejéből nyerik, miközben a varázstalan köznép sanyarog. A főszereplő, Bartimaeus leleményes, ügyes dzsinn, aki évezredek óta szolgálja a mágusbirodalmakat. Ezúttal egy fiatal fiú, Nathaniel idézi meg egy veszélyes feladatra, és a trilógián keresztül a dzsinn végig a kölyköt kénytelen szolgálni majd. Kalandjait nagyszerű humorral és szarkazmussal kommentálja, ettől is olyan szórakoztató a könyv. Különlegességei a lábjegyzetek: Bartimaeus rendszeresen használja őket, hogy kiegészítse mondandóját. Kalandos, fordulatos, mulatságos, szívből ajánlom mindenkinek a teljes sorozatot.

„Éjszakai kalandom kimerítő és megalázó volt. Számtalan menetben leskelődtem, lapultam és menekültem, így, ebben a sorrendben, s közben bejártam fél Londont. Bántalmazott egy tizenhárom éves lány. Kukában kellett kuksolnom. Most pedig a Westminster apátság tetején gubbasztottam, Vízköpő kőszörnynek álcázva magam. Mélyebbre már nem is süllyedhettem.”

„- Tüzet – förmedt rám. – Csinálj tüzet! Megfagyok.
A parancsoló hangnem kevéssé illett olyasvalakihez, akitől a sakál is undorodva elfordult volna, de ezt nem tettem szóvá. Ahhoz túlságosan szórakoztató volt a helyzet. Inkább gyűjtöttem némi fát, kellemes kis tüzet gyújtottam, majd (Ptolemaiosz alakjában) letelepedtem mellé, olyan közel, amennyire a gyomrom bírta.
- No lám – szóltam vidoran -, ez kellemes meglepetés. Többnyire a dzsinn tér vissza lestrapáltan és koszosan. Tetszik ez az újítás. Miért mentél ki a házból? Rád találtak Lovelace nyomozói? Felbukkant Dzsabor?
Összeszorított fogakkal sziszegte:
- Lementem újságért.
Ez egyre jobb volt! Sajnálkozva csóváltam a fejem.
- Az efféle veszedelmes vállalkozásokat felkészültebb emberekre kellene bíznod. Legközelebb kérj meg egy öreg nénit vagy egy óvodást…”

„A férfi benyúlt köpenye maradékába, és egy belső zsebből ezüstkorongot vett elő. Meglepő fürgeséggel meglendítette karját, és eldobta a fegyvert – az elsuhant közvetlenül a csőröm mellett, és elegáns kört leírva visszatért gazdája kezébe.
Ezzel betelt a pohár. Az elmúlt néhány napban nagyon sok mindent elviseltem. Akivel csak találkoztam, ki akart készíteni: dzsinnek, mágusok, egyszerű halandók, mindenki. Megidéztek, bántalmaztak, rám lőttek, korlátoztak személyes szabadságomban, présbe raktak, ugráltattak, és összességében úgy bántak velem, mint a kapcaronggyal. Erre most még ez a pasas is beáll a sorba, pedig igazán nem akartam mást, mint szép csendben eltenni láb alól.
Egyszóval kijöttem a sodromból.”




Nathan Filer: A zuhanás sokkja

Március 16.
Könyvtári könyv 
Pontszám: 7


A Scholar kiadó új, ifjúsági könyvsorozatából eddig minden könyvet olvastam, és nagyon tetszettek is, így természetes volt, hogy mikor megláttam az újabb könyvet a könyvtárban a maga jellegzetes borítójával, rögtön levadásztam. Hát, mit is mondhatnék, ez a könyv kevésbé nyűgözött le. Egy skizofrén fiú fejében járunk: mióta meghalt bátyja, a Down-kóros Simon, továbbra is látja és érzékeli maga körül, és megpróbálja feldolgoznia  múltat, miközben a gyógyszeres kezeléssel és az ápolói környezettel is meg kell szenvednie. A magam részéről nekem ezzel a könyvvel az a bajom, ami sok másik történettel is, ahol halmozódnak a szörnyűségek: Nem elég, hogy Down-kóros a bátyó, még meg is hal, és az anya is megkattan bele, és az öcsi is teljesen szétzuhan, de még a nagymamánál is vannak sötét foltok a múltban. Egyszerűen túl sok. És igaz, hogy mindent a skizofrén főszereplő szemével látunk, de engem ez a történet nem igazán éintett meg, nem igazán hozott közelebb sem a mentális betegekhez, sem a Down-kórosokhoz, sem senkihez. Ez lehet, hogy az én hibám. Mindenesetre a könyv a maga módján érdekes olvasmány. Fun fact: ha az oldalakat gyorsan pörgeted, a betűk mellé rajzolt kicsi hangya végigaraszol a papíron.

„Mikor hazamentem, csak anyu, apu és én voltunk. Az első közös esténken belesüppedtünk a nagy zöld kanapéba, ahogy mindig, mert Simon a szőnyegre szeretett telepedni törökülésben – hogy jó közelről bámulhassa a tévét.
Ez valamiféle családi portré volt. Nem olyasmi, amiről azt hiszed, hogy majd hiányozni fog. Talán egyáltalán észre se veszed ezerszer, hogy a mamád és a papád között ülsz a nagy zöld kanapén, és a nagy testvéred folyton útban van a szőnyegen. Esetleg észre sem veszed mindezt.
Ám észreveszed, amikor már nincs ott. Annyi helyet észreveszel, ahol nincs, és annyi mindent hallasz, amit nem mond.
Én hallom.
Én egyfolytában hallom.”

„Azon agyalok, vajon hiszel nekem? Az emberek hajlamosak rá, hogy ne tegyék. Csomó kérdést feltettek nekem. Például:
Ezt a hangot – az ő hangját – a fejedben hallod, vagy olyan, mintha kívülről jönne, és pontosan mit mond, és utasít-e erre meg arra, vagy csak kommentálja, amit már amúgy is csinálsz, és megtettél-e bármit, amit mondott, miket, azt mondtad, az anyád tablettákat szed, miért, van-e más a családodban, aki egy KIBASZOTT ŐRÜLT, és használsz tiltott drogokat, mennyi alkoholt iszol, minden héten, mindennap, és hogy érzed magad éppen most, egy 1-től 10-ig terjedő skálán, és egy 1-től 7 400 000 000 000 000 000 000 000 000-ig terjedőn, és hogy alszol mostanában, és mi a helyzet az étvágyaddal, és mi történt pontosan azon az éjszakán a sziklaszirten, a saját szavaiddal, emlékszel, képes vagy emlékezni, van bármi kérdésed? Ilyesmik.

„Ui.: Jenny! Tudom, hogy sosem találkoztál Simonnal, de ő nagyon kedvelt volna téged, szóval kérlek, gyere te is, ha szeretnél. Továbbá nagyon sajnálom, hogy rosszul írtam a neved. Egy részem azt gondolja, Gemma a helyes. Kérlek, bocsáss meg, ha rosszul emlékszem. Nem akarok kifogásokat keresni, de skizofrén vagyok.”





Benjamin Alire Sáenz: Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Március 2. 
Könyvtári könyv
Pontszám: 9

Hú, hát ez a könyv valami fantasztikus volt! De nagy bajban vagyok azzal, hogyan beszéljek róla anélkül, hogy kifejezetten spoilereznék. Mondjuk úgy, hogy a könyv két fiatal fiú nem mindennapi barátságáról szól. Először is, ami nagyszerű, hogy az író csodálatosan ragadja meg a kamaszlélek problémáit, annyira finoman és érzékletesen jelenteti meg a felnőtté válás és identitáskeresés kérdéseit, hogy az valami gyönyörű. A másik, hogy - jó, ez talán még nem akkora spoiler - a történetben megjelenik a melegség, szintén az identitáskeresés kontextusában, az egész egy folyamat, egy tapogatózás, ami annyira érzékletesen van megfogalmazva, hogy le a kalappal az író előtt. És persze: végre egy könyv, ami erről (is) szól. Óriási szükség van erre minden téren, és szuper, hogy ez a kamaszirodalomban is megjelenik, ráadásul ennyire jól. De többet nem mondhatok. Tessék elolvasni!

„Azon tűnődöm, mi fog ebből kisülni. Én vagyok az egyetlen fiuk. Mi lesz az unoka dologgal? Gyűlölöm, hogy csalódást kell nekik okoznom, Ari. Tudom, hogy neked is csalódást okoztam.

Kicsit aggódom, hogy már nem leszünk barátok, amikor visszamegyek. Azt hiszem, el kell rendeznem magamban ezeket a dolgokat. Utálok hazudni, Ari. Főleg a szüleimnek. Tudod, hogy érzek irántuk.

Gondolom, az lesz a legegyszerűbb, ha egyszerűen csak elmondom apunak. Már megvan a  szöveg a fejemben. Valahogy így kezdődik: „Apu, valamit el kell mondanom. A fiúkat szeretem. Ne utálj meg érte! Kérlek, ne utálj meg érte! Mármint, apu, te is fiú vagy.” De ez még nem a végleges változat.

Még gondolkoznom kell rajta. Túlságosan könyörgősen hangzik. Ezt utálom. Nem akarok könyörögni. Csak mert a másik csapatban játszom, az még nem jelenti, hogy szánalmasnak kell lennem, aki mások szeretetéért könyörög. Ennél többre tartom magam.”

„- Lesznek újabb szabályok, Ari?
- Szabályok?
- Tudod, miről beszélek.
- Ja, gondolom, tudom.
- Szóval, mik a szabályok?
- Nem csókolózom fiúkkal.
- Oké, tehát az első szabály: Nem próbáljuk megcsókolni Arit.
- Ja, ez az első szabály.
- Nekem is van számodra egy szabályom.
- Oké, ez így fair.
- Nem futunk el Dante elől.
- Ez meg mit jelent?
- Szerintem tudod, mit jelent. Egy nap majd valaki odalép hozzád és azt mondja: „Miért lógsz azzal a buzival?” Ha nem tudsz mellettem barátként kitartani, Ari, ha ezt nem tudod megtenni, akkor talán jobb, ha csak, tudod… abba belehalnék.”

„- Dante a barátom. – El akartam nekik mondani, hogy még sosem volt barátom, egy sem, igazi soha. Egészen addig, amíg nem jött Dante. El akartam nekik mondani, nem tudtam, hogy léteznek olyan emberek a világon, mint Dante, akik a csillagokat bámulják, ismerik a vizek minden rejtélyét, és eleget tudnak a világról ahhoz, hogy tudják, hogy a madarak a mennyek teremtményei, és nem arra kárhoztattak, hogy kecses röptük közben pár gonosz, buta fiú lelője őket. El akartam nekik mondani, hogy megváltoztatta az életemet és hogy én már sosem leszek ugyanaz, aki voltam, soha. És hogy valahogy úgy tűnt, Dante volt az, aki megmentette az én életemet, és nem fordítva. El akartam nekik mondani, hogy ő volt az első ember, anyámon kívül, aki rá tudott venni, hogy beszéljek a félelmeimről. Olyan sok mindent akartam nekik mondani, mégsem találtam a megfelelő szavakat. Így csak ostobán megismételtem magamat. – Dante a barátom.”




Centropa Alapítvány: Szakácskönyv a túlélésért

Március 1.
Saját könyv
Pontszám: -

Életrajzi könyvről van szó. A Centropa Alapítvány azzal foglalkozik, hogy interjúkat készít holokauszt túlélőkkel, de nem csak a vészkorszakra fókuszál, inkább arra, hogyan éltek a zsidók a 20. században - tehát a gyermekkori családtól kezdve egészen az időskorig követi végig az interjúalanyok életét. A Szakácskönyv a túlélésért Hédi néniről szól, akit 1944-ben Lichtenwörthbe deportáltak, ahol az tartotta benne a lelket, hogy néhány másik hozzá hasonló nővel "szakácskönyvet" írtak - vagyis recepteket körmöltek apró betűkkel néhány levelezőlapra. A történettel úgy kerültem kapcsolatba, hogy abból darabot írt a Gólem Színház, majd készítettek egy iskolásoknak való verziót is, amivel középiskolás osztályokba járnak. A darab 45 perc, utána pedig a Haver tart egy szintén háromnegyed órás foglalkozást a történettel kapcsolatban. Én is részt vettem a foglalkozás kidolgozásában, illetve tartok is foglalkozásokat. A könyvet a Haver Alapítványtól kaptam és azért olvastam el, hogy jobban képbe kerüljek Hédi néni életével. Nagyon érdekes olvasmányról van szó, engem különösen a háború előtti idő érdekelt, és előkerült sok vicces vagy különleges történet is. A könyv végén a receptgyűjtemény is ott van, olyan receptekkel, mint Krumplifánk, Szalonnás kalács, vagy Babtorta.

„Egyedül a kóserség okozott mindig gondot. Ez egy állandó gondja volt anyámnak, hogy megértesse a cselédekkel, hogy ne keverjék össze az edényeket, mígnem megunta. Nem az, hogy nem tudták megjegyezni a dolgokat, hanem hogy nem gondoltak rá, hogy ez milyen hiba. Szerintem nem készakarva csinálták, de valahogy nem tudták megjegyezni, hogy ez egy vallási előírás, mert nem más. Ezt Mózes hozta be a vallásba, ő nem vallást akart csinálni, hanem egészséges embereket, és ez az egészséghez tartozik, hogy a tejes étel két óra múlva távozik a gyomorból, tehát csak két óra múlva lehet zsíros ételt enni. Tulajdonképpen ezért nem lehet a zsidóknak disznóhúst enni, mert a disznóhús tart legtovább a gyomorban, a marhahús meg a szárnyas sokkal hamarabb kiürülnek. Az egész vallás a tisztaságon alapszik. Például a tejeslábast nem volt szabad összekeverni a zsíros edénnyel. Külön kellett elmosogatni. Anyám többször is észrevette, hogy a tejeslábas benn van a sütőben, nincs elmosogatva. A cseléd mindig összekeverte. Anyám ezért mindig vett új edényt. Hiába tanította, mindig rosszul mosogatott. Annak idején anyám is akart kóser háztartást vezetni, de aztán azt mondta, hogy ő nem csapja be saját magát. A cselédlány így is, úgy is összecserélte az edényeket. És áttértünk a neológ háztartásra. Úgyhogy attól fogva nagyapám mást nem evett nálunk, csak kemény tojást.”

„A szomszédból mindig meghívtuk a barátnőmet, Grósz Gabriella volt a neve. Körülbelül egy időben születtünk, és ott nevelkedtünk a házban. Ő nem volt zsidó lány, nagyon katolikusok voltak a szülei, de ő volt az én legjobb barátnőm. Én mindig náluk töltöttem a karácsonyestét, ő meg a húsvétot. Sokszor egybeesett a zsidó húsvét a kereszténnyel, így gyakran titokban ettük a sonkát a macesszal.”

„Úgyhogy mi kijöttünk, és velünk szemben volt egy raktár, egy házi kamra, és ott volt margarin, kristálycukor, lekvár, és azt az őrök és a jupók őrizték. Tele volt csomagolt párizsival meg sajttal meg csomagolt virslikkel. Volt ott egy tizenöt literes rézbödön lekvárral, meg mindenféle, amit a németek ettek. Ebből a kamrából, amikor felszabadultunk, aki tudott, az ment csajkával, és próbált élelmiszert hozni magának. Cukrot, margarint, bármit. Emlékszem, kézzel kaparták a margarint, annyira éhes volt mindenki. A jupók persze még akkor is védték a kamrát, mert az nekik is érdekük volt, hogy nekik legyen mit enniük. Akik oda be tudtak menni, nem törődtek velük, sőt óriási gyűlölet volt irántuk, mert majdnem olyan gonoszok voltak, mint a németek. Ők tartották velünk a kapcsolatot. Tülekedés és verekedés volt, és kézzel martak mindent, ami a zsákokban volt. Szétszakították, és folyt a cukor és a liszt mindenhová. Bakancsokba meg mindenhová fogták föl. Volt a jupók között egy, a Heidecker gyár tulajdonosának a fia. Kerítéseket és ágybetéteket gyártottak egyébként. Azt összetaposták, mert elcsúszott a cukron. Ott meg is halt. Volt egy ilyen hirdetés is, emlékszem, egy férfialak ugrált egyik ágyról a másikra, és így szólt a hirdetés: „Akár arra, akár erre, mindig csak a Heideckerre.” Ez volt a reklámjuk.”




Joanne Harris: Csokolédécipő

Február 17.
Könyvtári könyv
Pontszám: 6

Bár a Csokoládé nem nyűgözött le, azért mégis csak el szerettem volna olvasni a folytatást (sőt, azóta megtudtam, hogy harmadik kötet is van, csak az még nincs meg a könyvtárban). A Csokoládécipő teljesen továbbviszi az első kötetben megkezdett vonalat, van benne misztikum, kedves emberi történetek, és sok-sok édesség. Felbukkan benne egy különös új szereplő, aki az egész könyv izgalmait és bonyodalmait hivatott adni, de én inkább nem tudtam hova tenni. A másik problémám, amit, nos, a spoiler miatt nem fejthetek ki, az az, hogy a könyv teljesen fittyet hány az előző kötetben bekövetkezett egy bizonyos eseményre, nevezetesen úgy tesz, mintha az meg sem történt volna, mintha az írónő meggondolta volna magát, hogy ja, azt mégsem úgy akartam. Hát szerintem ez tök zavaró.

„Kint a szél a frissen festett cégtáblát zörgeti, az eső a macskaköveket veri, és a december már csak egy szívdobbanásnyira van, és itt olyan biztonság és nyugalom honol, hogy el is felejtem, hogy a fal papírból van, az életünk üvegből, és egyetlen szélroham összetörhet, egyetlen téli vihar elfújhat bennünket.”

„Ó, Roux, gondoltam. Mit mondhatnék? Hogy azért vagyok itt, mert a kulcscsontod felett van egy titkos hely, ahová tökéletesen belesimul a homlokom? Hogy azért, mert nemcsak azt tudom, hogy mit szeretsz, de minden rezzenésedet ismerem? Hogy van egy patkánytetoválás a bal válladon, amiről eddig mindig azt mondtam, hogy nem tetszik? Hogy a hajad friss paprika- és körömvirágszínű, és hogy Rosette állatrajzai annyira emlékeztetnek azokra a figurákra, amiket fából és kőből faragsz, hogy szinte fáj ránéznem – és fáj, ha arra gondolok, hogy sosem ismer majd téged…”




J. D. Salinger: Rozsban a fogó

Február 11.
Könyvtári könyv
Pontszám: 9

A 2013-as Könyvespolcon megtalálhatjátok a Zabhegyezőt, akkor olvastam ugyanis először Salinger kultikus művét. Mikor tavaly megjelent az új fordítás, a Rozsban a fogó, rögtön kíváncsivá tett, még blogoltam is róla. Végül a könyvtárban pillantottam meg és vettem ki ezt a a változatot, és mondhatom, egészen lenyűgözött. Az új fordítást azzal indokolták, hogy ideje volt "leporolni" a művet: a régi nyelvezet, a nem létező kifejezések használata ugyanis eltávolítja az olvasót. Mikor a Zabhegyezőt olvastam, nem éreztem ezt, sőt, úgy gondoltam, hogy plusz élményt ad a műhöz az érdekes nyelvezete. Csak a Rozsban a fogó elolvasása után döbbentem rá, mennyit is számít a fordítás. A mai kifejezések használata sokkal közelebb hozta hozzám a művet. Szinte úgy olvastam, hogy bele sem gondoltam, hogy a történet egy régi korban játszódik. Holden valóban egyszeriben egy igazi, lázadó kamasznak tűnt, akivel együtt tudtam érezni. Magam is meglepődtem, de így történt! Tehát le a kalappal a fordító, Barna Imre előtt - még akkor is, ha azért nála is érzékeltem pár botlást, különösen fájt például az "isi" szó használata.

„Cigivel meg mindennel együtt kábé tizenhárom dolcsira jött ki a cech. Szerintem igazán felajánlhatták volna, hogy legalább azt kifizetik, amit énelőttem ittak – én persze nem hagytam volna, de az lett volna a minimum, hogy felajánlják. Vagyis hát bántam is én. Mert annyira buták voltak, és mert olyan szomorú, csicsás kalapjuk volt, meg minden. Attól meg, hogy korán kelnek, mert meg akarják nézni a Radio City Music Hall első előadását, tök nyomott lettem. Hogy valaki, egy ilyen borzadály kalapos csajszi például, felbumlizzon New Yorkba, Seattle-ből, érted, csak azért, hogy ott aztán a Radio City Hall első előadására siessen kora reggel: engem iszonyúan nyomaszt az ilyen. Fejenként száz koktélt is fizettem volna nekik, ha nem mondják.”

„Csupa seggfej ült körülöttem. Nem vicc. A bal szomszéd kisasztalnál, majdhogynem az ölemben, egy ilyen gáz csávó meg a gáz csaja. Kábé annyi lehetett mindkettő, mit én, max egy kicsivel idősebb. Gáz volt. Látszott, mennyire vigyáznak, nehogy túl hamar megigyák a kötelezőt. Belehallgattam a dumájukba, nem volt más dolgom. Délután valami profi futballmecset látott a srác, azt mesélte a csajnak hosszasan. Minden nyavalyás akcióról részletesen beszámolt, nem viccelek. Ennél unalmasabb dumát még életemben nem hallottam. A csajt ráadásul nyilván nem is érdekelte ez a meccsdolog, de ő még a pasinál is gázabbul nézett ki, úgyhogy muszáj volt figyelnie, gondolom. Szar lehet az igazán ronda csajoknak. Annyira sajnálom őket néha. Nézni se bírom őket, pláne ha ilyen bunkó pasival vannak, aki nyavalyás futballmeccsekről beszél lukat a hasukba. Jobbra tőlem viszont még súlyosabb szövegelés ment. A jobb oldali szomszédom egy ilyen Yale-ről szalajtott fazon volt, szürke flanelöltönyben és kockás buzimellényben. Egyik elitegyetemista köcsög olyan, mint a másik. Az apám szerint a Yale-re vagy esetleg Princetonba kéne mennem, de ilyen elit helyre én tuti, hogy nem megyek, inkább a halál. Na és hát ez a Yale-ről szalajtott hapsi egy iszonyú jó csajjal volt. Fú, milyen jól nézett ki az a csaj. Viszont hallottad volna a dumájukat! Először is mindketten be voltak már nyomva. És tudod, mit csinált a hapsi? Taperolta a csajt az asztal alatt, és közben egy kollégiumi társáról rizsált, aki majdnem megölte magát egy doboz aszpirinnal. A csaja meg közben végig, hogy „Jaj, de borzalmas… Édesem, ne… Ne, kérlek! Ne itt!” Hogy rizsázhat valaki egy öngyilkos arcról úgy, hogy közben taperol? Behaltam tőlük.”


Joanne Harris: Csokoládé

Február 4.
Könyvtári könyv
Pontszám: 7

Ildikó kapta a születésnapjára ajándékba a Csokoládét Jutkáéktól - és valahogy kedvet kaptam, hogy elolvassam. A filmet nagyon szeretem, és egyszerűen hangulatom volt hozzá, úgyhogy kivettem a könyvtárból. A történetnek különleges atmoszférája van, épp olyan, ami téli estékhez, bekuckózáshoz, teázáshoz illik. Azt viszont be kell valljam, csalódást okozott a könyv. A film sokkal, de sokkal jobb. Nem tudnám megmondani, miért; a történet ugyanaz, de a leírás a könyvben kevésbé érzékletes. Persze kicsit mások az emberek, az emberi kapcsolatok. A legérdekesebb talán az, hogy míg Vianne-ről a filmben nem igazán derül ki, kicsoda és milyen képességei vannak, a könyvben egyértelműen egyfajta boszorkányként van beállítva. Párja, Roux pedig közel sem olyan hangsúlyos, mint Johnny Depp figurája. Ettől függetlenül kellemes olvasmány volt, kedvem támadt a folytatások elolvasásához is.

„Mindükről tudom, mi a kedvence. Afféle titkos szakmai fogás ez, mint a tenyérjósok művészete. Anyám kinevetett volna, amiért így váltom aprópénzre a tudásomat, de ennél mélyebben nem akarok az életükbe ásni. Nem érdekelnek a titkaik, sem a legbizalmasabb gondolataik, mint ahogy a félelmükre vagy a hálájukra sem tartok igényt. Ó, te szelídített alkimista, mondta volna anyám barátságos megvetéssel, családias bűvészmutatványokkal szórakozol, amikor csodákat művelhetnél! Csakhogy én kedvelem ezeket az embereket. Vonzanak az apró-cseprő, önmagukba gabalyodott ügyeik. A szemüknek, a szájuknak nincs titka előttem. Annak a kesernyés képűnek ízleni fog a narancsos rudam; az édeskés mosolyú el lesz ragadtatva az olvatag közepű barackos szívtől; ez a szélfútta hajú lány a meridiánt örök hívévé szegődik; a fürge mozgású, kedélyes asszonykának pedig a brazil kocka való. Guillaume választottja a püspökkenyér, amelyet tányér fölött majszol el a maga rendezett agglegényháztartásában. Narcisse előszeretettel habzsolja a trüffel golyókat, amiből kitetszik, milyen gyengéd szív dobog az érdes külszín alatt. Caroline Clairmont ma éjjel kávés tejkaramelláról fog álmodni, és éhesen, ingerülten ébred. Hát még a gyerekek… Nekik ott a macskanyelv, a színes tortadarával megszórt fehér csokoládétallér, az aranyozott szélű mézeskalács, a fodros papírban fészkelő marcipángyümölcs, a mogyoró halmocska, a mazsolás drazsé, a ropogós csokoládéperec, a félkilós dobozokba csomagolt szörnyecske gyűjtemény… Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpel pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé.”




Erik L'Homme: A csillagok könyve - Az Árnyék arca

Január 29.
Saját könyv
Pontszám: 7

És végre, annyi év után elolvastam a trilógia zárókötetét is! A kiolvasás dátumaiból láthatjátok, hogy a teljes sorozatot nagyon gyorsan olvastam ki, ami egyrészt azért lehetséges, mert a kötetek nem vastagok, de főként azért, mert olvasmányosak. Különösen ez a kötet volt izgalmas, hiszen az egész főként egy nagy csatát írt le a Bizonytalan Világban. Bevallom, néha el is vesztettem a fonalat, olyan sok szálon történtek az események. Bőven lehetne kritizálni a könyvet, amiért tele van irreális történésekkel, sokan olyasmiket követnek el, amire nem kellene, hogy képesek legyenek, és persze az egész nagyon meseszerűen van leírva, hogy ugyan csatázunk, de halott nem nagyon van. Mindegy, az efféle kötekedésnek nincs értelme, mert ahogy írtam, a könyv izgalmas és olvasmányos. Végül mindenre fény derül, mindenki lelepleződik, és bár sok dologra rá lehetett jönni, néhány fordulat engem is meglepett. Egyszóval gratulálhatok a könyvnek, amiért egy egész délutánt vele töltöttem tanulás helyett.

„Mély csend lett a varázsló szavai után. Abban senki sem kételkedett, hogy Guillemot nagy veszélyben van, hiszen már többször próbálta elraboltatni az Árnyék. És az az ördögi lény bizonyosan nem azért akarja magánál tudni a gyereket, hogy forró kakaóval kínálhassa.”




Erik L'Homme: A csillagok könyve - Sha nagyúr

Január 28.
Saját könyv
Pontszám: 7

A második kötetben a megszokott stílust és hangulatot kapjuk, új szereplőkkel és néhány fordulattal. A körültekintő olvasó már ebből a kötetből rájöhet néhány rejtély nyitjára, ami egyébként csak a harmadik részben derül ki. A könyv humoros is: egy-egy helyen hangosan felnevettem. Nincs olyan veszedelem, amiben a szereplők ne őriznék meg a humorérzéküket.

„- De figyeljetek már ide – hápogott Bertram -, ez a Guillemot tényleg ilyen szoknyavadász?
- Ó, ez egészen új fejlemény! – helyesbített Romaric. – És az az igazság, hogy inkább a lányok vadásznak rá.
- A szerencse fia! – nyögött fel Bertram. – Nem tudod véletlenül a titkát?
- Mi sem egyszerűbb – gúnyolódott Romaric. – Megruházol néhány gommont, kifektetsz egy-két morgot, végül összedöntöd a főharamia palotáját a Bizonytalan Világban. A lányoknak elég ennyi. Van még kérdésed?”

„- Tudom, mit teszek! – felelte Guillemot, kihasználva, hogy Kor Hosik nincs mellettük. – Figyeljetek ide: pár perc múlva történnie kell valaminek, amitől bolondokháza lesz a barlangban. Álljatok készen a lépésre!
- Mi fog történni? – kérdezte Coralie.
- Ne is mondj semmit! – kapott a szón Ambre. – Bertram levetkőzik, és hastáncot jár a porondon!”




Erik L'Homme: A csillagok könyve - Qadehar, a varázsló

Január 25.
Saját könyv
Pontszám: 7

Ezt a könyvet nagyon régen, még valamikor gimis koromban kaptam. Egy trilógia első kötetéről van szó, amit többször el is olvastam. Később megkaptam a második kötetet, amit szintén elolvastam, majd a harmadikat, amit... nem. Sok-sok év óta porosodik a polcomon a trilógia, anélkül, hogy valaha is befejeztem volna. Valószínűleg azért nem tettem, mert mikor a harmadik kötetet megkaptam, szükségem lett volna arra, hogy újraolvassam az első két részt, és ebbe valahogy sosem vágtam bele, annak ellenére, hogy tetszett a sorozat. Hogy miért fogtam bele most mégis? Nos, azért, mert a történet sokban hasonlít az előzőleg olvasott Skorpió Vágtához, és ettől megjött hozzá a kedvem. Ahogy Stiefvaternél, itt is egy rejtélyes sziget a helyszín, amit varázslat leng körül. Na jó, tulajdonképpen ennyi. A csillagok könyve trilógia Ys szigetén játszódik, ami a Biztos Világ (a mi világunk) és a Bizonytalan Világ (egy rejtélyes, veszélyes birodalom) között fekszik. Ezen a szigeten van mozi meg számítógép, de páncélos lovagok és varázslók is. A főszereplő Guillemot, az ifjú ám roppant tehetséges varázslótanonc, aki zsenge kora ellenére sok-sok bonyodalomba keveredik, de szerencsére mindig ott vannak a barátai, akikkel közösen vészeli át a bajt. A csillagok könyve trilógia egy mese, ahol ugyan vannak gonoszok, de sosem történnek igazán rossz dolgok, tizenkét éves gyerekek is minden helyzetből kivágják magukat, és egy kezdő varázslónak is sikerül az, ami nála tapasztaltabbaknak nem. Ezeken ne akadjunk fent. Szintúgy azon se, hogy a könyv nyelvezete kissé fura - nem tudom, az eredeti, vagy a fordítás miatt-e - de valahogy az embernek az az érzése támad, hogy erőltetett párbeszédeket olvas; ilyet biztos, hogy nem mond egymásnak két kamasz. De még ehhez is hozzá lehet szokni, és a könyv olvasmányos, fordulatos.




Maggie Stiefvater: A Skorpió Vágta

Január 23.
Saját könyv
Pontszám: 6

Ezt a könyvet a tavalyi Varázslatos Táborban nyertem, de jó sokáig húztam, míg végül elolvastam. Nyáron mikor itt volt Orsi, elolvasta előttem, neki tetszett. Nekem már vegyesebb érzéseim voltak. Alapvetően az a benyomásom, hogy volt az írónőnek egy egész érdekes ötlete, de azt sem dolgozta ki jól, és nem is tudta rendesen leírni. Különösen a könyv elején küszködtem azzal, hogy nem teljesen értem, mi történik, illetve nem értem a szereplők motivációját a tetteik mögött; illetve, hogy egyszerűen rossz a stílus, folyamatosan találkozom olyan oda nem illő, suta mondatokkal, amik megakasztják a gördülékeny olvasást. A történet szerencsére idővel beindult, érdekessé vált. Ennek ellenére úgy érzem, az egész sztorit a főszereplők kibontakozó szerelme viszi el, ami szintén meg lehetne jobban írva, de mégiscsak meghatja az olvasót. Szerintem alapvető kérdéseket nem sikerül tisztázni több mint 440 oldalon sem, az egész történet érthetetlen, a befejezés Hollywoodi. Oké, hogy én is beleszerettem Sean Kendrickbe, de ennyi még nem elég ahhoz, hogy egy könyv jó legyen. 




G. A. Bürger: Münchhausen vidám kalandjai

Január 16.
E-book
Pontszám: 8

Hallottatok már Münchhausen báróról? Nekünk apu gyakran mesélte egy-egy vidám történetét. Ő az az ember, aki rengeteg különös kalandba keveredik és számos hőstettet hajt végre, leggyakrabban például úgy ábrázolják, hogy egy ágyúgolyón repül. Nos, már egy ideje el akartam olvasni a történeteit, hogy lássam, miről is mesélt annyit apu. Ráadásul Petra azt tervezi, hogy kölcsönkéri az e-bookomat (az Egri csillagokat kell rajta olvasnia) ezért nem szerettem volna semmilyen hosszú könyvbe belekezdeni. Münchhausen történeteivel alig pár nap alatt végeztem is! Akadnak közötte jobbak és rosszabbak, engem különösen a vadásztörténetek szórakoztattak. Mutatok is belőlük néhány részletet. Szívből ajánlom, igazi könnyed szórakozás!

„Az előbbi vadkanhistória szinte semmiség ahhoz a kalandomhoz képest, amit most mesélek el nektek, barátaim. Mindez a legteljesebb színigazság, hiszen a saját szememmel láttam mindent. Már minden golyómat elpuffogtattam, amikor hirtelen a földkerekség legpompásabb szarvasbikáját pillantom meg. Nála fenségesebbet álmomban sem tudtam volna elképzelni, pedig világjárásom során rengeteg gyönyörű szarvassal találkoztam. E kapitális bika láttán minden vadásznak kiugrott volna a szíve örömében.
A szarvas félelem nélkül, bátran nézett vissza rám, mintha csak sejtette volna, hogy üres a tölténytáskám. Bolondság lenne ilyen zsákmányt elszalasztani! Gyorsan egy marok cseresznyemaggal és földdel töltöttem meg a puskámat. A két agancs közé céloztam, a homlokcsont közepébe. A lövés eldördült, az erős ütéstől egy pillanatra megtántorodott a bika, pörgött egyet a tengelye körül, és én azt hittem – az enyém. Tévedtem. A szarvas hirtelen felágaskodott, dobbantott a patáival, megfordult, és eliramodott. Olyan sebesen repült, akár a nyílvessző. Vad vágtájának szele megzörgette a leveleket, és megcsapta az arcomat.
Két-három évvel később véletlenül ismét ugyanabban az erdőben vadásztam. A sűrűből hirtelen egy gyönyörű szarvas bukkan elő. De uramfia, mit látok? Két hatalmas agancs között egy több mint tíz láb magas cseresznyefa pompázott. Ekkor jutott eszembe cseresznyemagos szarvaskalandom, jogosan éreztem hát sajátomnak.
Egyetlen remek lövéssel leterítettem, így hát egyszerre jutottam a pecsenyéhez és a hozzá való cseresznyemártáshoz, mert a fa telis tele volt érett, ropogós cseresznyével. Tüstént megkóstoltam, s mindmáig állítom, hogy ehhez hasonló finom cseresznyét sohasem ettem.”

„Nos, régebben, amikor az én Diánám még hosszú lábú agár volt, egy kövér nyulat vett űzőbe. Alig győztem lóháton követni az erdőben, mert – bár szaporulat előtt állt – nyílsebesen követte a nyulat. Egyszer csak egy kutya-falka csaholását hallom. Különös, erőtlen csaholás volt, inkább vinnyogásnak hatott. El sem tudtam képzelni, mi történt. Amikor aztán közelebb léptem, olyan meglepő látvány fogadott, hogy nem akartam hinni a szememnek!
Az anyanyúl futás közben megfialt, s erre az én Diánám is azonmód világra hozta a kölykeit. A kisnyulak anyjuk után futottak, a kiskutyák pedig a kisnyulak után iramodtak. Meg is fogták őket. Így történt, hogy a vadászat végére hat kutyám és hat nyulam lett, holott csupán egy kutyával indultam el otthonról.”



Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek

Január 12.
E-book
Pontszám: 7

Ahogy beköszöntött a hideg, úgy döntöttem, a nyomtatott könyvekről ideje átnyergelnem az e-bookra. Indoklás: buszmegállóban várakozva is olvasható, anélkül, hogy le kéne húznom a kesztyűm (mivel a lapozás egy gomb megnyomásával történik), valamit nem ártanak neki a néha rászállingózó hópelyhek sem. Az e-bookomon rengeteg könyv van, mókás elfoglaltság végiglapozni a könyvtárat és kiválasztani, mit is olvasnék szívesen. Most az Ízek, Imák, Szerelmek volt a legszimpatikusabb. A könyvből készült filmet már többször láttam, így a történet nem volt új. Ahogy olvastam, először ambivalens érzések voltak bennem, arra is gondoltam, hogy abbahagyom. Nem könnyű ugyanis nekem azonosulni a főszereplővel: egy sikeres, gazdag amerikai nő, akinek 35 éves korára tönkremegy a házassága, és egy borzasztó válási procedúra és szerelmi viharok után egy teljes évet utazásra szán, hogy megtalálja önmagát. Az elején küszködtem, de egy idő után valahogy beindult a történet: a könyv magával ragadott, és le sem bírtam tenni. Liz három országban jár: először Olaszországban tanul nyelvet és sajátítja el az élet élvezetének művészetét a fantasztikus olasz ételek segítségével; később egy indiai asramban meditál reggeltől estig, hogy megtalálja belső békéjét; végül Indonéziába, Bali szigetére költözik, hogy ott mesés környezetben hozhassa végre harmóniába az életét. Jó olvasni ezt a könyvet. Az olasz ételek leírásánál csorgott a nyálam, magam is megéheztem. Az indiai fejezet is érdekes volt a maga módján: egyszerre fogadtam kétkedéssel és izgalommal Liz Istennel és a meditációval kapcsolatos felfedezéseit. Hasonlóan érdekes volt Indonézia, ahol egy új kultúrát ismerhettem meg. Persze ott az emberben a kisördög, amelyik azt mondja: "persze Liz, oké, hogy úgy tönkrement az életed, hogy full depis lettél tőle, de tényleg volt annyi jövedelmed, hogy egy éven át csak utazgass, minden nap étteremben egyél, és saját házad legyen Balin?" Hát, nem mind lehetünk gazdag középkorú amerikai nők. De mindent egybevetve, én nem is vágyom rá. 

„Abban a hitben éltem eddig, hogy pizzatésztát tekintve csak kétfajta lehetőség áll fenn: vékony és ropogós, vagy vastag és puha. Honnan tudtam volna, hogy létezik vékony és puha pizzatészta? Atyavilág! Vékony, puha, erőteljes, nyúlós, fincsi, sós pizzamennyország. A tetején a forró, édes paradicsomszósz megolvasztja a mozarella sajtot, mely buborékokat pöfékel, és krémesen folyik, míg a középre helyezett bazsalikomágacska az egész pizzát fűszeres dicsfénybe vonja, mint ahogy egy ragyogó filmcsillag képes egy partin szinte mindenkit a fénykörébe vonni.”

„Az asrámbeli élet megerőltető. Nemcsak fizikailag, de szellemileg is. A nap hajnali háromkor kezdődik, és este kilenckor fejeződik be. Az ember mindennap hosszú órákat tölt néma meditálással és elmélkedéssel, miközben nincs semmi, ami elvonná a figyelmét. Idegenekkel összezárva élsz India vidéki környezetében. Bogarak, kígyók, rágcsálók mindenütt. Az időjárás szélsőséges: néha heteken át megállás nélkül ömlik az eső, máskor már kora reggel 40 fok van árnyékban. Minden mélységesen valóságossá válik, méghozzá nagyon gyorsan.”

„- Mihez kezdenék, ha nem jöttél volna ide?
De hát mindig is ide indultam. Eszembe jut az egyik kedvenc szúfi költeményem, amely azt mondja, hogy a Mindenható már hosszú idővel ezelőtt egy kört rajzolt a homokba, pontosan a körül a hely körül, ahol most állsz. Soha nem volt olyan, hogy ne jöttem volna ide. Soha nem volt olyan, hogy ez ne így történt volna.”




Andy Weir: The Martian 

Január 8.
Shizu könyve
Pontszám: 8

A könyvből készült filmet tavaly már megnéztem moziban. Sok szempontból meglepő volt, de tetszett. Most a könyv elolvasása után látom, hogy a film igyekezett hű lenni az írott verzióhoz, nagyon kevés a változtatás, a hangulatát is jól visszaadja. A történet eredeti: Mark Watney, a NASA asztronautája egy csoportos Mars-expedíció során véletlenül a vörös bolygón marad, miközben a társai lelépnek. Modern Robinson Crusoe-ként kell kitalálnia, hogyan is húzza ki élve, míg a NASA nagy koponyái össze nem hoznak valahogyan egy tervet a megmentésére. A könyv nagyszerűsége egyértelműen a főszereplő karakterében rejlik. Mikor beültem a moziba, arra számítottam, hogy a film tele lesz flashbackekkel: hogy miközben Mark az életéért küzd a Marson, majd jeleneteket látunk a földi életéből, ahogyan a családján, az otthagyott szerelmén, vagy valami hasonlón gondolkozik. Néha persze bizonyára elmereng majd a halálon, a lét értelmén, és társain is. Tévedés! A Marsiban semmi ilyesmi nem történik, és éppen ettől annyira jó. Mark nem mereng a múlton, nem nyavalyog és nem siránkozik. Fantasztikus lazasággal és humorral kezeli a helyzetét, és minden nehézséghez úgy áll hozzá: hát igen, ez most szar, de majd csak megoldom valahogy. És természetesen megoldja, mert intelligens, leleményes, és szorult bele némi vakmerőség is. Vicces, de a könyv olvasása néha nekem is erőt adott: ha Mark kibírja a Marson, csak nekem is menni fognak a feladataim! Nagyon szórakoztató, izgalmas és fordulatos történet, amit bátran ajánlok mindenkinek. 

„So that’s the situation. I’m stranded on Mars. I have no way to communicate with Hermes or Earth. Everyone thinks I’m dead. I’m in a Hab designed to last thirty-one days.
If the oxygenator breaks down, I’ll suffocate. If the water reclaimer breaks down, I’ll die of thirst. If the Hab breaches, I’ll just kind of explode. If none of those things happen, I’ll eventually run out of food and starve to death.
So yeah. I’m fucked.”

“There’s just one catch: Liberating hydrogen from hydrazine is… well… it’s how rockets work. It’s really, really hot. And dangerous. If I do it in an oxygen atmosphere, the hot and newly liberated hydrogen will explode. There’ll be a lot of H2O at the end, but I’ll be too dead to appreciate it.”

“Now that NASA can talk to me, they won’t shut the hell up.
They want constant updates on every Hab system, and they’ve got a room full of people trying to micromanage my crops. It’s awesome to have a bunch of dipshits on Earth telling me, a botanist, how to grow plants.
I mostly ignore them. I don’t want to come off as arrogant here, but I’m the best botanist on the planet.”

“One of them was from my alma mater, the University of Chicago. They say once you grow crops somewhere, you have officially “colonized” it. So technically, I colonized Mars.
In your face, Neil Armstrong!”

“How did I end up in this situation? I’m the district sales manager of a napkin factory. Why is my daughter in space?”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése