Könyvespolc 2015

2015.


J. R. R. Tolkien: A szilmarilok

December 26.
Bálint könyve
Pontszám: 6

A szilmarilokat Bálint adta kölcsön, ő már egy csomószor olvasta és nagyon lelkesen mesélt róla. Ennek ellenére én nagyon megszendvedtem ezzel a könyvvel, bár nem lepődtem meg: olvastam én már Tolkient. Ezért ne is igazán törődjetek a pontszámmal, amit a könyvre adtam, ugyanis nem igazán lehet ilyen módon értékelni. Tolkien nagyszerűsége elvitathatatlan, az a fantasy világ, amit történelemmel, nyelvekkel, lényekkel együtt megalkotott, tényleg nagyszerű. Viszont amit ír, az tulajdonképpen nem is regény, hanem középkori krónika. Különösen igaz ez a szilmarilokra, amely több történet töredékéből áll, és valójában történelmi események, legendák sorát meséli el. Nincsenek párbeszédek, csak több ezer év történéseinek krónikaszerű elbeszélése nevekkel, helyszínekkel, amik lényegébe véve megemészthetetlenek. Egy példa: „Hador fia volt Galdor és Gundor, Galdor fia meg Húrin és Huor; és Húrin fia volt Túrin, Glaurung végzete; és Huor fia Tuor volt, az Áldott Earendil apja. Boromir fia Bregor volt, annak meg Bregolas és Barahir voltak a fiai; Bregolas két fia Baragund és Belegund volt. Baragund lánya Morwen volt, Túrin anyja, Belegund lánya pedig Rían, Tuor anyja. Barahir fia pedig a Félkezű Beren volt, aki elnyerte Thingol lányának, Lúthiennak a szerelmét, s aki visszatért a halálból; tőlük lett a világra Elwing, Earendil asszonya, s utánuk Númenor valamennyi királya.” Ez tök jó, csakhogy nem fogja az olvasó megjegyezni őket. És borzasztóan küszködtem, mert hiába van családfa rajz a könyv hátuljában, a leszármazások követhetetlenek (főleg úgy, hogy a legtöbb szereplőnek több neve van) és a helyszínekkel még inkább bajban voltam, azt se tudtam, északon vagy délen járunk-e (pedig volt térkép is a könyvben, aminek a megértést kellett volna segítenie). Nem mondom, hogy a szilmarilok megértése lehetetlen vállalkozás, mert Bálintnak például sikerült. Csak ezt a könyvet figyelmesen kell olvasni, nem egy-egy bekezdést haladva, mikor épp öt percünk van a buszmegállóban. És azt is elismerem, hogy a könyv éppen az emészthetetlen stílusa miatt egyedülálló és nagyszerű, és persze a cselekmény - akármilyen nehezen érthető is - érdekes és kalandos. Én mindenesetre kétszer is meggondolom, mire újra elolvasok bármit is Tolkientől. Ami egyébként jó volt, hogy a könyvben gyönyörű illusztrációk voltak - kevésbé pozitív, hogy a képek nem azon a helyen szerepeltek, ahol a történet szerint lenniük kellett volna. Ja, és még egy infó: A szilmarilok nem egy népcsoport, ahogy eddig gondoltam, hanem három csodálatos ékkő. :)

"Alakra olyanok voltak, mint három nagy ékkő. Ám az idők végezetéig, amikor majd visszatér Feanor, aki odaveszett, még mielőtt a Napot teremtették volna, s aki most a Várakozás Csarnokában ül, s nem jő többé népe közé; amíg el nem tűnik a Nap és le nem hull a Hold, nem fogjuk megtudni, hogy miféle anyagból készültek a szilmarilok. Olyannak tetszett, mint a gyémántkristály, ám erősebb volt a gyémántnál, nem ronthatta meg, nem pusztíthatta el semmi erőszak Arda királyságán belül. De a kristály csak annyi volt a szilmariloknak, mint a test Ilúvatar Gyermekeinek: csarnoka annak a tűznek, amely bennük van, s ott van minden atomjukban is, s amely az életük. S a szilmarilok belső tüzét Feanor Valinor Fáinak egymásba kevert fényéből alkotta, amely bennük még mindig él, habár a Fák már régen kiszáradtak, s többé nem fénylenek. Ezért aztán a szilmarilok még a legsötétebb kincseskamra mélyén is tündököltek a tulajdon fényüktől, akár Varda csillagai, ám - akárha élnének - örvendtek a fénynek is, s csodásnál csodásabb színekben adták vissza."


„A Leithian énekben az áll, hogy Beren botladozva ért Doriathba, megőszülve s mintegy sokévi fájdalomtól görnyedezve, olyan keserves volt az út. Ám Neldoreth nyári erdejét járva, esti holdkeltekor rábukkant Lúthienra, Thingol és Melian lányára, aki ott táncolt az örökzöld pázsiton egy tisztáson, az Esgalduin mellett. Akkor Beren elfeledte minden fájdalmát, s varázslat szállt rá, mert Lúthien volt Ilúvatar összes Gyermekei közül a legszebb. A ruhája kék volt, mint a felhőtlen égbolt, a szeme pedig szürke, mint a csillagfényes este, köntösére aranyvirágokat hímeztek, ám a haja sötét, mint az alkony árnyai. Akár a fény a faleveleken, akár a tiszta vizek hangja, akár a csillagok a világ párái között, olyan szép és bájos volt; s az arcán ragyogó fény sugárzott.”




William Shakespeare: A Velencei kalmár

Október 4.
Ősöreg családi darab
Pontszám: 7


Nem, nem csak hirtelen ötlettől vezérelve kaptam le a jó öreg Shakespeare-t a polcról. Hallgatok egy Jews and the City nevű tantárgyat, ahol a heti óra témája a gettó volt. Mint megtudtam, maga a gettó szó Velencéből ered, ahol 1516-ban elrendelték, hogy a város zsidó lakosai az úgynevezett ghetto nuovo nevű területen lakjanak, s bár napközben szabadon mozoghattak a virágzó kereskedővárosban, napnyugtakor vissza kellett térniük szegregált otthonukba. A velencei kalmár azért került a képbe, mert az is a 16. század Velencéjében játszódik, egyik főszereplője pedig Shylock, a zsidó. Előadást tartottam egy cikkből, ami A velencei kalmár történelmi hitelességét fejtegeti, és már csak ezért is fontosnak tartottam, hogy elolvassam a darabot. Meg különben is, érdekelt. A sztori borzasztóan egyszerű, főleg két nagy történetből van összegyúrva: az első a derék velencei kalmár, Antonio története, aki pénzt kér kölcsön Shylocktól, a zsidótól, de mivel visszafizetni nem tudja, a határidő lejártakor Shylock kárpótlásul egy font húst követel a testéből. A másik történet olyan, mint egy gyerekmese: arról szól, hogyan nyeri el Antonio barátja, Bassanio a szépséges Portia kezét azzal, hogy helyesen választ három szekrény: egy arany, egy ezüst, és egy ón között. Nem a történet, mint inkább a zsidó ábrázolása miatt volt számomra érdekes A velencei kalmár. Ahogy azt később elemzésekben is olvastam, megoszlanak a vélemények Shakespeare szándékáról. Shylock egy kapzsi, kegyetlen és bosszúálló figura, környezete csak a megtestesült ördögként hivatkozik rá. Azonban azt is felfedezhetjük, hogy igazságtalan előítéletek elszenvedője: egy alkalommal kifakad, hogy bár éppolyan, mint mindenki más, csak mert a zsidó néphez tartozik, környezete gyűlöli. Akár szimpatikusnak is tarthatjuk tehát, aki együttérzésre méltó. A darabból készült 2004-es film fent van a youtube-on, és a színház kedvelői tavasztól a Pestiben láthatják a művet Kern András főszereplésével. Én megnézem!

Salarino: Ugyan már, ha nem is tudná beváltani, bizonyos vagyok benne, hogy csak nem vennéd a húsát – minek volna az neked?

Shylock: Hát csaléteknek, horgászni véle; ha nem is hizlalnék vele senki és semmimást, hizlalnám vele bosszúmat! Lepiszkolt, elütött egy fél milliótól, kinevetett, ha vesztettem, csúfolt, ha nyertem, a nemzetemet megvetette, meghiusitotta az üzleteimet, a barátaimat elhidegítette tőlem, az ellenségeimet meg feltüzelte ellenem. S mi okból tette? Zsidó vagyok. Hát nincs a zsidónak szeme? Nincs a zsidónak keze, lába, szerve, érzéke, indulata, szenvedélye? Nem ugyanaz az étel táplálja-e, nem ugyanaz a fegyver sebzi-e meg? Nem ugyanazok a nyavalyák támadják-e, nem ugyanazok az orvosságok gyógyítják-e, nem ugyanaz a tél és nyár hoz rá hideget, meleget, mint a keresztényre? Ha megszúrtok, talán nem vérzünk? Ha megcsiklandoztok, talán nem nevetünk? Ha megmérgeztek, talán meg nem halunk? S ha megbántotok, mégse álljunk bosszút? Ha mindenben hasonlítunk hozzátok, hát ebben is akarunk! Ha zsidó bánt keresztényt, mi lesz a keresztény alázatból? Bosszú! S ha keresztény bánt zsidót, ennek is keresztény példára mi legyen a béketűrése? Hát mi? Bosszú! Ti tanítottatok erre a gonoszságra, hát én majd gyakorlom is, és nagyon furcsállnám, ha túl nem tennék mestereimen.


(III. felvonás, I. szín.)




Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap

Szeptember 26.
Könyvtári könyv
Pontszám: 9


Ez a könyv Afganisztánról, pontosabban két afgán nő sorsáról szól, ezért a történet olvasásának különleges aktualitást adott a menekültválság. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy nem sokat tudok Afganisztánról. Ha valamit mondanom kellett volna róla, hát pont azt mondtam volna, mint bármely átlagember, aki a médiából szerez információmorzsákat: iszlám fundamentalizmus, nők elnyomása... Ezt az elég hiányos és egyoldalú képet az Ezeregy tündöklő nap nagyszerűen árnyalta. A történet körülbelül harminc évet ölel fel, valamikor az 1970-es évek végén kezdődik, és a 2000-es évek elejéig jutunk el vele. Sajnos ebben az időszakban Afganisztánban folyamatosan háború dúlt, de mindig más hatalmak emelkedtek, majd buktak el. Nem állítom, hogy tökéletesen sikerült követnem a politikai harcokat, de számomra a lényeg: hogy Afganisztán társadalma és a mindennapi élet folyamatosan változott aszerint, hogy ki volt épp hatalmon. Ahogyan a könyvben is fogalmaznak: a kommunisták uralma alatt "jó nőnek lenni Afganisztánban": tanulhatnak, hivatali tisztségeket tölthetnek be. A központi hatalmon túl a nők helyzetét még főleg két dolog befolyásolja: a szűkebb környezet (vidéken vagy városban élnek?) illetve a családjuk meggyőződése, különösen a férjüké. Egyes férjek modern gondolkodásúak, és nem bánják, ha feleségük divatos öltözékben, fejkendő nélkül jár az utcán. Mások ragaszkodnak ahhoz, hogy nőjük egy lépés távolságot tartva, burkában kövesse őket az utcán. Az afgán nők helyzete akkor vesz végzetes fordulatot, mikor az országban a tálibok kerülnek hatalomra: a vallási fundamentalisták elvárják, hogy a nők otthon maradjanak, burkát viseljenek, nyilvános helyen ne nevessenek. Minden tekintetben férjük alárendeltjei. Így van ez Marjammal és Leilával is, akikről a történet szól. Számomra meglepő volt, milyen hitelesen és érzékletesen mutatja be a két nő sorsát az egyébként férfi író. Együttérzünk a szereplőkkel, izgulunk értük, sajnáljuk őket. Elképesztő belegondolni, hogy ezek a dolgok most történnek a világunkban, hogy amíg én a rendszerváltás utáni szabad Magyarországon totyogni tanultam, Kabulban épp rendeletet adtak ki arról, hogy a férj nélkül mutatkozó asszonyokat agyonverik, a tolvajoknak meg levágják a kezét.  Még ma is rendkívül gyakori, hogy a Petra korabeli lányokat már férjhez adták, s én 23 évesen, ha rossz helyre születek, már túl lennék egy tucat gyereken, fogatlan és beesett arcú lennék, akit már senki sem hívna fiatalnak. Ezek a dolgok tőlünk távol vannak, de most történnek... Az Ezeregy tündöklő nap bővelkedik kegyetlenségekben, és mégis, nagyon megmaradt bennem, hogy a könyv utolsó sorait olvasva mosoly ült az arcomon.

„- Jegyezd meg, amit most mondok, jól jegyezd meg: mint az iránytű, ami mindig északnak mutat, úgy találja meg a férfi vádló ujja is a nőt. Mindig. Ezt sose feledd, Marjam.”

„- Akármennyire is szeretem ezt a földet, néha megfordul a fejemben, hogy elhagyjam – mondta Bábi.
- És hová mennél?
- Akárhová, ahol könnyű felejteni. Először Pakisztánba, azt hiszem. Egy évre, talán kettőre. Megvárnám, hogy a papírjainkat elintézzék.
- És aztán?
- Aztán pedig… Hát, a világ hatalmas. Talán Amerikába mennék. A tenger mellé. Például Kaliforniába.
Bábi azt mondta, az amerikaiak nagylelkű emberek. Segítenének nekik pénzzel és élelemmel, amíg a saját lábukra nem állnak.
- Találnék munkát, és néhány év múlva, ha már elég spórolt pénzünk van, nyitnánk egy kis afgán éttermet. Semmi puccosat, tudod, csak egy kis szerény helyet néhány asztallal és pár szőnyeggel. Talán kiakasztanánk néhány képet Kabulról. Ízelítőt adnánk az amerikaiaknak az afgán ételekből. Anyád főztjéért az utcán kígyózna a sor.
- Te pedig természetesen folytatnád az iskolát. Tudod, mi erről a véleményem. Az lenne a legfontosabb, hogy neked jó iskolát szerezzünk, gimnáziumot, aztán főiskolát. De a szabadidődben, persze ha akarnád, segíthetnél az étteremben, felvehetnéd a rendeléseket, feltölthetnéd a vizeskancsókat, és hasonlók.
Bábi azt mondta, születésnapokat, eljegyzési ünnepségeket és szilveszteri összejöveteleket is tarthatnának az étteremben. Gyülekezőhellyé válhatna az olyan afgánok számára, mint ők, akik a háború elől menekülnek. Késő este pedig, miután mindenki elment, és kitakarítottak, leülnének az üres asztaloknál egy teára, ők hárman, fáradtan de hálával telve jó szerencséjük iránt.”

„Rasid kikapcsolta a rádiót. A nappali padlóján ültek és vacsoráztak alig egy héttel azután, hogy látták Nadzsibullah holttestét egy kötélen lógni.
- Nem lehet, hogy a lakosság fele otthon maradjon és ne csináljon semmit – mondta Leila. 
- Miért nem? – mondta Rasid. Most az egyszer Marjam egyetértett vele. Ő gyakorlatilag éppen azt tette vele és Leilával, nem? Leila biztosan maga is belátta.
- Ez nem valamiféle falu. Ez Kabul. Itt a nők valaha jogi és orvosi praxist folytattak; kormánypozíciókat töltöttek be…
Rasid vigyorgott. – Megszólalt a költészetolvasó egyetemi ember arrogáns lánya. Milyen urbánus, milyen tádzsik ez tőled. Azt hiszed, ez valami új, radikális eszme a táliboktól? Éltél valaha is a kabuli elefántcsonttornyodon kívül, golom? Vetted valaha is a fáradságot, hogy felkeresd az igazi Afganisztánt, a délt, a keletet, a Pakisztánnal szomszédos törzsi határvidéket? Nem? Én igen. És elárulhatom, hogy sok hely van az országunkban, ahol mindig is így éltek, vagy legalábbis ehhez nagyon hasonlóan. De mit tudsz te erről!
- Nem vagyok hajlandó elhinni – mondta Leila. – Nem gondolhatják komolyan.
- Amit a tálibok Nadzsibullahhal tettek, az eléggé komolynak tűnt nekem – mondta Rasid. – Nem gondolod?
- Kommunista volt! Ő volt a Titkosrendőrség feje!
Rasid nevetett.
Marjam hallotta a választ Rasid nevetésében: hogy a tálibok szemében az a tény, hogy Nadzsibullah kommunista volt és a rettegett KHAD vezetője, csak hajszálnyival tette megvetendőbbé, mint a nőket.”



Anne Frank: Mesék és történetek a Hátsó traktusból

Szeptember 21.
Könyvtári könyv
Pontszám: - 


Anne Frank naplóját még amszterdami tartózkodásom során olvastam, és nagyon fontos olvasmánynak tartom. Nemrég akadt meg a szemem a könyvtárban egy új, magyar nyelvű kiadáson, melyben Anne egyéb írásai szerepelnek. Ismert, hogy Anne írói pályára készült, tudatosan szerkesztette a naplóját, és elbeszéléseket, történeteket is írt. A Mesék és történetek nem más, mint ezek a rövid irományok - sokszor töredékek - melyeket Anne vázlatfüzetekbe, néha sütőpapírra körmölt le. Szerepelnek közte a Hátsó traktus lakóiról szóló igaz történetek (melyek már a naplóban is felbukkantak) és Anne által kitalált mesék is. A mesék tulajdonképpen nagyon hasonlóak: gyakran egy kislány a főszereplőjük, aki általában meg nem értett, nehéz sorsú. Anne sokszor bölcselkedik, az emberi jóság és önzetlenség mellett emel szót, és sokszor hangsúlyozza a természet szeretetét: kétségbeesett szereplői mindig valahogyan a természet végtelenségét csodálva nyugodnak meg és találják meg Istent. A meséken és történeteken keresztül képet kaphatunk arról, milyen is lehetett Anne, a tizennégy éves lány élete, aki nyolcadmagával két évig élt bezárva egy amszterdami épületben. A könyvben Anne írásai mellett szerepelnek fotók róla és a családjáról, illetve néhány rövidebb tanulmány, mely segít megérteni a kort és a politikai helyzetet, mely Frankék életét meghatározta. Ez utóbbiak mindenképpen tanulságos olvasmányok voltak. Anne meséinek és történeteinek irodalmi értéke nem igazán van; sokkal inkább az teszi őket érdekessé, hogy tudjuk, ki és milyen körülmények között írta őket.


„Szörnyű időket éltem át akkoriban. Körülöttünk dühöngött a háború, senki nem tudta, megéri-e a következő órát.
Szüleim, fivéreim, nővéreim és én a városban laktunk, de arra számítottunk, hogy evakuálnak minket vagy menekülnünk kell. A napokat ágyúk és ágyúlövések töltötték meg, az éjszakákat titokzatos szikrák és robbanások, melyek mintha valahonnan a mélyből törtek volna elő.
Nem tudom leírni, nem is emlékszem élesen ezekre a kaotikus napokra, csak azt tudom, hogy egész álló nap nem csináltam semmit, csak féltem. A szüleim mindenféle úton-módon próbáltak megnyugtatni, de sikertelenül; kívül-belül átjárt a rettegés, nem ettem, nem aludtam, csak remegtem.”

„A meleg és kellemes szobákban ülő emberek közül ugyan kinek van fogalma arról, milyen életük van a koldusoknak?
A sok „kedves” és „jó” ember közül ugyan hányan gondolkodtak el azon, milyen az élete a köztük élő sok-sok gyereknek és embernek. Igaz, olykor mindenki ad néhány fillért egy-egy koldusnak, de legtöbbször barátságtalanul nyomják a kezébe, majd jól becsapják az ajtót az orra előtt. A jóságos adományozó legtöbbször még undorodik is, hogy megérintse azt a kezet! Így van vagy nem így van? Később meg mindenki csodálkozik, miért olyan gátlástalanok a koldusok! Nem lenne mindenki ugyanilyen gátlástalan, ha inkább kutyaként, mint emberként kezelnék?”


„Miért kellett Marynek mennie, és miért maradhatott itt ő? Miért kellett Marynek ezt az iszonyatos sorsot elszenvednie, és ő miért élhet tovább kedvére? Miben rejlik a kettejük közötti különbség? Ő talán jobb ember, mint Mary? Nem ugyanolyanok mindketten? Mit követett el Mary? Ó, ez nem lehet más, csak valami mérhetetlen igazságtalanság.”




Janne Teller: Minden

Szeptember 14.
Könyvtári könyv
Pontszám: 7


Janne Teller első könyvét, a Semmit tavaly olvastam, az akkor nagyon tetszett. A Minden értelemszerűen annak a könyvnek a párja, hasonló méret, hasonló borító, egymás mellé helyezték őket a könyvesboltokban is. Semmit sem tudtam róla, azonban annyira tetszett a Semmi, hogy már tavasz óta fenem a fogam az új darabra. Sokáig azt hittem, megkapom majd a születésnapomra, de végül nem kaptam meg, és húztam-halasztottam a dolgot, nem tudtam, megvegyem-e, végül egyszerűen kivettem a könyvtárból. Nem is baj, hogy így tettem: úgy érzem, a Minden nem olyan must-have darab, mint a Semmi volt. Persze teljesen másféle könyvvel állunk szemben, hiszen a Minden novellagyűjtemény. A történetek társadalmi problémákat feszegetnek: erőszak, előítéletek, bevándorlás, intolerancia, mindez Teller jellegzetes stílusában. Néha úgy éreztem, hogy nem teljesen értem, mi is történik a novellában, ez picit zavaró volt. Egyébként érdekes olvasmány volt, de nem eget rengető.



Cheryl Strayed: Vadon - Ezermérföldes utam önmagamhoz

Szeptember 11.
Könyvtári könyv
Pontszám: 6


A könyvből készült film Reese Witherspoon főszereplésével nemrég került a mozikba, akkor egészen felkeltette az érdeklődésemet, tetszett a plakátja. Végül persze nem néztem meg a filmet, mivel nem lett volna kivel elmennem rá, de mikor megláttam a könyvtárban az eredeti művet, rögtön kedvem támadt elolvasni. A könyv hátulján a szöveg tulajdonképpen bevallja, hogy a történet maga nem teljesen forradalmi: Összezavarodott, összetört szívű nők utazásairól már több mű is született. Az azonban tény, hogy az Ízek, imák, szerelmekkel ellentétben ennek a történetnek a főszereplője nagyon fiatal, és nem is egyszerűen utazgat, hanem túrázik. Cheryl Strayed a saját történetét írta meg ebben a regényben. Huszonhat éves korában halmozottan érték a borzalmak: előbb édesanyja hunyt el rákban, majd ettől széthullott az amúgy is instabil családja, férjével megromlott a viszonya és elváltak, ezek után drogozott, mindenféle fickóval összefeküdt és abortusza is volt. Nekem ez kicsit soknak tűnik, de hát, úgy látszik, ez a valóság. Cheryl, hogy végre helyre jöjjön az élete és túljusson a nehézségeken, spontán ötlettől vezérelve úgy dönt, végigmegy a Pacifikus Túraösvényen, és végiggyalogol Kalifornián, majd Oregonon. Azt hiszem, valójában erre voltam kíváncsi: milyen, ha valaki mindenét pénzzé teszi, és egyetlen hátizsákkal vág neki a vadonnak hosszú hónapokra. Azonban csalódást kell okozzak: a történet azon kívül, hogy egy érdekes szituációt ír le, nem kifejezetten jó. Cheryl túrázik, és megismerkedik útján emberekkel, és közben az életén meditál - de számomra ezt nem tudta úgy átadni az írónő, hogy érdekes, izgalmas, megható legyen. Nincs elég jól leírva maga a vándorlás - oké, persze végig másról sincs szó, csak hogy merre jár, hogy fáj a lába, és mennyire unja a konzerv kaját - de az, amire igazán vártam, hogy megtudjam, milyen egyedül gyalogolni napokon át, éjjel elaludni egy sátorban a vadon közepén - na, azt nem kaptam meg. Azért a filmet lehet, hogy megnézem majd.

„Mikor eljutottam ahhoz a gondolathoz, hogy a PTÖ-túra a legnehezebb dolog az életemben, hirtelen megtorpantam. Nyomban helyesbítettem a gondolatot. A legnehezebb dolog az életemben az volt, hogy végig kellett néznem, ahogy anya meghal, és utána nélküle kellett élnem. Az is nehéz volt, hogy elhagytam Pault, és ezzel tönkretettem a házasságunkat és az életünket, és mindezt csak azon egyszerű és megmagyarázhatatlan okból, mert úgy éreztem, ezt kell tennem. De a PTÖ-túra másképpen volt nehéz. És ez valahogy az összes többi nehéz dolgot egy árnyalatnyival megkönnyítette. Furcsa, de így történt. És talán ezt már a legelejétől fogva sejtettem. Talán ösztönös gyógymód volt az, hogy hónapokkal korábban hirtelen felkaptam azt a PTÖ-útikönyvet, amivel életem elszakadt fonalát újra összecsomózhatom.” 




Janne Teller: Ha háború lenne nálunk

?
Saját könyv
Pontszám: 9


Az az igazság, hogy ezzel a könyvvel már valamikor júniusban végeztem, de eszembe sem jutott igazi könyvként gondolni rá, mivel alig 50 oldal. Csak Shizu blogját olvasva döbbentem rá, hogy bizony ezt is be kéne venni a listába, így hát ezt a mulasztásomat most, utólag pótolom. A Ha háború lenne nálunk pontosan az, amit a címe is sugall: egy gondolatjáték arról, mi lenne, ha háború lenne nálunk, itt, Magyarországon. A dán írónő természetesen saját országára vonatkozóan írta meg a regényt, de később javaslatokat adott a magyar fordításhoz. Így nálunk a háború kirobbanását a Tengert Magyarországnak! mozgalom tevékenysége okozza, mi, azaz egy átlagos budapesti család pedig kénytelenek vagyunk a biztonságos Közel-Keletre menekülni. Ennél többet nem árulhatok el. A könyv nagyon elgondolkodtató, azt hiszem eléri a célját, az olvasó valóban beleképzeli magát egy ilyen szituációba. Ezt a könyvet vettem alapul a táboros órámon. Most, 2015-ben, mikor szír és afgán menekültek ezrei érkeznek Magyarországra naponta, szomorú aktualitása van.


„Ha háború lenne Magyarországon… Hova mennél? Ha romokban állna az ország, a város, mert nagy részét lebombázták? Ha lövések nyomát látnád a lakástok falán, ahol a családoddal élsz? Ha betörtek volna az ablakok, és leszakadt volna az erkély?”

„A családotok puszta számmá lett. Öt! Nincs ország, ami befogadna még öt menekültet. Menekülteket, akik nem beszélik a nyelvet, nem tudják, hogyan kell viselkedni egy klasszikus kultúrtársadalomban, nem tudnak semmit a szomszédnak kijáró tiszteletről, a vendégszeretetről és a nők erkölcsének védelméről. Menekültek, akik rosszul viselik a meleg klímát. Nem, nincs olyan ország, amely szívesen befogadna dekadens európaiakat. Szabadgondolkodókat, akik csak az igazhitűek életmódját veszélyeztetnék. Még dolgozni sem tudnak. Nem beszélnek arabul, és nincsenek hozzászokva, hogy megfogják a munka végét. Az európai menekültek csak ahhoz értenek, miként kell iratokat tologatni egy irodában. Nincs szükség ilyen munkára!”

„Megszokod, hogy süteményt árulsz. Megszokod a szegénységet. Megszokod a hőséget. Ám azt sohasem fogod megszokni, hogy harmadrangú emberként kezelnek. Otthon apukád történelemprofesszor volt, anyukád a Környezetvédelmi Minisztériumban dolgozott. Szép lakásotok volt, és két autótok. A tengerparton nyaraltatok. Most nincs semmitek. Senkik vagytok. Csupán nemkívánatos idegenek, akik süteményt árulnak, így elveszik az egyiptomi süteményárusoktól a kenyeret.”


„… örülnöd kellene. De nem örülsz. Az életed valahogy teljesen másképp alakult, mint kellett volna. Valaki ellopta az életedet, és egy másikra cserélte. Egy másik életre, ami se itt nincs, se ott.”




Ken Follett: A katedrális

Augusztus 23.
Könyvtári könyv
Pontszám: 8


Erről a könyvről először Choztól hallottam, méghozzá az utolsó megbeszélt találkozásunkon, 2013 februárjában, mikor visszajöttem Amszterdamból. Akkor mesélte, hogy elolvasta ezt a könyvet és nagyon tetszett neki. Ez nagyon erősen megmaradt bennem, mivel Choz nem olvasott túl gyakran könyveket. Már akkor elhatároztam, hogy elolvasom A katedrálist, és később még sok helyről hallottam róla pozitív dolgokat, ami szintén erősítette az érdeklődésemet, de valahogy csak most jutottam el odáig, hogy a kezembe is vegyem a könyvet, ami egyébként elég masszív: az én kiadásomban 1022 oldal. Azt hiszem, Az Elfújta a szél kivételével nem is olvastam még olyan könyvet, ami hosszabb 1000 oldalnál, ennek ellenére nagyon gyorsan faltam az oldalakat és hamar végeztem a könyvvel. Nem véletlenül: lebilincselő. A történet a középkorban, a 12. századi Angliában játszódik, és 51 év eseményeit öleli fel, bár vannak benne nagy ugrások. Nem csoda, hogy Chozt lekötötte a sztori, hiszen egy katedrális építése köré szerveződik, és a történetet több kulcsfigurán keresztül meséli el nekünk az író. A szereplők vagy fekete, vagy fehér színben tűnnek fel: vannak nagyon szerethető karakterek, akiknek szurkolunk és akikért izgulunk, például Aliena vagy Fülöp perjel; és vannak olyanok, akiket gyűlölünk és a pokol mélyére kívánunk, mint Waleran Bigod és William Hamleigh. Jó sok minden történhet 1000 oldalban, és az meg is történik: a szereplők sorsa hullámzó, legalább háromszor változik, hogy ki van éppen fent, ki van lent. Az olvasó sejti, hogy a történet végkicsengése majd pozitív lesz, s hogy talán egyszer a gaz William rút halállal lakol, de addig bizony el is kell jutni. Én nem egyszer rosszul éreztem magam, mikor a szeretett szereplőim keveredtek bajba.
Ami talán kicsit bosszantott a könyvben, az a nevek lefordítása volt. Egyes neveket, amelyeknek van magyar megfelelője, lefordítottak, mint a Tamást vagy a Fülöpöt; William, Waleran és társaik maradtak az eredetijükben. Szörnyen idegesítő volt az egyik kulcsszereplő, akire kiskorában Jankóként, kamaszkorában Jancsiként, majd mint felnőtt, Jánosként hivatkoztak. Egyik név ostobább, mint a másik!
Lényeg a lényeg, A katedrális magába szippantja az olvasót, valódi, hiteles középkori világot fest elénk, ahol az élet bizony kemény volt, ahol egy háború, egy tűzvész, egy rosszakaró végleg tönkretehetett valakit, ahol a nők egy fityinget se értek, és ahol a keresztény erkölcs betartatása életeket tett tönkre. A könyv elolvasása után biztos, hogy másképp nézek majd körül egy gótikus templomban, mint eddig.

„William egy pillanatra érezte a püspök hűvös, kiszámított modora alatt a leplezetlen kegyetlenséget. De visszatért a gyakorlati ügyekre:
- Legalább harminc kőfejtőnek kell ott lennie – mondta. Némelyik feleségestül-gyerekestül.
- No és?
- Lehet, hogy vér fog folyni.
Waleran fölvonta fekete szemöldökét.
- Csakugyan? Majd én föloldozlak.”


„Egy pillanatig sem gyanakodtak rá. Eszükbe sem jut, hogy egy nő is veszélyes lehet. Milyen ostobák. A nők a legtöbb dolgot meg tudják csinálni, amit a férfiak. Ki felel mindenért, amikor a férfiak háborúskodnak, vagy keresztes hadjáratba mennek? A nők, az ácsok, a kelmefestők, a pékek és a cserzővargák. Ő, Aliena az egyik legtekintélyesebb kereskedő a grófságban. A zárdát vezető apátnő kötelességei ugyanazok, mint az apátéi. Meg aztán asszony volt az is, Maud királynő, aki a tizenöt évig tartó polgárháborút kirobbantotta. Ezeknek a fafejű fegyvereseknek mégsem jut az eszükbe, hogy egy nő is lehet az ellenség ügynöke, csak mert az eltér a megszokottól.”




Kurt Vonnegut: Cat's Cradle

Augusztus 9.
Saját könyv
Pontszám: 6


Ezt a könyvet Ilditől kaptam a születésnapomra, és idén elvittem táborba, ami nagy megtiszteltetés (mindig tanakodom, hogy mi legyen a Táboros Könyv) de az a helyzet, hogy csak azért vittem el, mert nem végeztem vele előbb. Az alig kétszáz oldalas regény még eredeti nyelven sem kellett volna, hogy gondot okozzon, de őszintén szólva megszenvedtem vele. Ahogy Seren fogalmazott: érzi ő a könyv irodalmi értékét, de attól még nem élvezi. Így voltam ezzel én is: nyilvánvalóan nem merem kritizálni Vonnegutot és a Macskabölcsőt, hiszen egy híres szerző híres könyvéről van szó. Amiért elismerik, az főként az a groteszk feketehumor, amivel lefesti bolygónk halálát a hidegháború idején. Tényleg érdekes ez a disztópia, a kísérteties San Lorenzo szigete és a kitalált vallás, a Bokononizmus, de nem igazán van történet, nem igazán volt semmi, ami olvasásra ösztökéljen, mert nem vártak izgalmak, fordulatok a következő oldalon. És el kell ismerjem azt is, hogy bár angolul tanulok és bizonyítványom van a felsőfokról, egy irodalmi mű elolvasása bizony tud gondokat okozna sajna.

“Nothing in this book is true.”

“Hazel obsession with Hoosiers around the world was a textbook example of a false karass, of a seeming team that was meaningless in terms of the ways God gets things done, a textbook example of what Bokonon calls a granfalloon. Other examples of granfalloons are the Communist party, the Daughters of the American Revolution, the General Electric Company, the International Order of Odd Fellows - and any nation, anytime, anywhere.”





Cserna-Szabó András: Veszett paradicsom

Július 26.
Könyvtári könyv 
Pontszám: 8


Kortárs szerzőktől olvasni mindig menő, jól fel lehet vágni vele, műveltnek tűnünk tőle stb. Na jó, nem ez volt az egyetlen szempont, ami miatt leemeltem ezt a novelláskötetet a könyvtár polcáról: régóta szerettem volna olvasni valamit Cserna-Szabótól, és a könyv érdekesnek tűnt, emellett tetszett a borítója is. Nem csalódtam, tetszettek a novellák. Mindegyik címe egy női név, jelezve, hogy nők és a miattuk bánkódó férfiak sorsát írják meg a történetek. Ezt leszámítva azonban nagyon vegyesek a sztorik, van, ami a jelenben játszódik és van, ami az Osztrák-Magyar Monarchia idején, akadnak budapesti, erdélyi, de Svédországban játszódó jelenetek is. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a könyvben vannak nagyon jó és kevésbé jó novellák, de összességében nagyon hatásosak. Én nagyon gyorsan haladtam végig a köteten, és azt hiszem, ez hiba volt: okosabb egyesével olvasni, emészteni őket, én ugyanis enyhe depresszióba zuhantam a töménységüktől: ahogyan az sejthető, a többsége nem boldog kapcsolatokról, inkább megcsalásról, kiábrándultságról, elválásokról szól. Az egyes novellák között találni áthallásokat, és vannak olyan történetek, amelyek valóban megtörtént eseményeket írnak le, sőt, akad egy olyan is, ami egy híres klasszikus történet átirata. Nekem nagyon izgalmas volt mindig, mikor felfedeztem ezeket a rejtett célzásokat, és egyben bosszantott is, hogy valószínűleg nagyon sok fölött elsiklottam. Mindenkinek szívből ajánlom a kötet elolvasását, lassú elemzését, a csemegézgetést.

„Faszságnak hívjuk per definitionem, ha valaki nyafog, hisztizik, sajnáltatja magát, mikor tulajdonképpen az égvilágon semmi baja sincs. Mi bajod neked, bazmeg? Semmi. Már úgy értem, azon kívül, hogy egy fasz vagy. Feleség, gyerekek, állás, lóvé, ház, kocsi – mindened megvan. De te csak könnyezel, mint egy kibaszott krokodil. Ezt hívom én fasznak. Ezzel szemben itt vagyok én, barátocskám. Nekem aztán lenne mitől bőgnöm! De nem bőgök. Mert én tartom magam. Mert én férfi vagyok. Nem picsogok, inkább méltósággal iszom.”



David Mitchell: Felhőatlasz

Július 10.
Könyvtári könyv
Pontszám: 6


A Felhőatlasz a belőle készült 2012-es mozifilm kapcsán vált ismertté. Anno a filmet Amszterdamban láttam hollandul, angol felirattal, és itt írtam is arról, hogy bár tetszett, valószínűleg nem értettem belőle eleget. Aztán később megnéztem itthon magyarul, és rájöttem, hogy nem velem volt a baj, hanem a sztori zagyvább, mint hittem. Nos, nem is tudom, miért is szerettem volna ezúttal a könyvet elolvasni, de megtettem, és hasonló élményeim voltak. Tehát: a Felhőatlaszban összesen hat történet van, hat teljesen különböző főszereplővel, különböző korokban játszódik. Ebből három a múlt, egy a jelen, és kettő a jövő. A filmben az egyes történetekből folyamatosan látunk jeleneteket, a könyvben azonban nem így van, a felépítés piramisszerű: a legkorábbi történettől haladunk a távoli jövőig, majd onnan szépen visszasétálunk a múltba. A könyv lényege az lenne, hogy ezek a történetek összekapcsolódnak, azonban - és ezt hiányoltam már a film kapcsán is - ezek a kötések meglehetősen lazák. Nagyon apró, egyszerű, sőt, mondhatnám olcsóak az oda-vissza utalások az egyes történetek között. Az, hogy minden főszereplőnek hasonló formájú anyajegye van, ugyan nagyon borzongató és misztikus, de összességében nincs benne fantázia és túl sok jelentése sincs. Ami tehát értékelhető marad az olvasó számára, azok az egyes különálló szálak, de ezzel meg az a probléma, hogy műfajukban, sztorijukban annyira különböznek, hogy szinte lehetetlen, hogy mindegyik tetsszen az olvasónak. A kritikákat olvasva számomra az derült ki, hogy épp a sztorik sokfélesége és eltérő nyelvezete az, ami a legtöbb elismerést kiváltotta. Oké, az tény, hogy íróként bravúr ennyiféle stílust felvonultatni - a magyar fordítást nem is egy ember cisnálta, hanem mindegyik sztori kapott egy-egy fordítót. Voltak történetek és fordítások, amikkel nagyon elégedett voltam (például a legtávolabbi jövő és a Robert Frobisher levelei) és olyan is akadt, amit olvasni is alig bírtam (Adam Ewing csendes-óceáni naplója). A jövőben játszódó két jelenet volt számomra a legszórakoztatóbb, mivel ezek valóban jól vannak kitalálva, kellett hozzájuk fantázia. Összességében viszont annyit mondhatok, hogy nem értem ezt a könyvet, nem értem a felhajtást körülötte, és kicsit rosszul érzem magam, hátha velem van a baj. Az írót zseninek kiáltották ki, és műve rengeteg díjat is nyert - csak épp nem nálam.


John Green: Csillagainkban a hiba

Június 19. 
Könyvtári könyv
Pontszám: 8


Ez a könyv (és a belőle készült film) tavaly szólt nagyot, és motoszkált bennem, hogy jó lenne elolvasni, de elég szkeptikus voltam, úgy éreztem, nekem nem fog tetszeni. Arra számítottam, hogy ez a könyv azért nagy szám, mert két rákos gyerek szerelméről szól, ami persze nyilván nem hagyja senki szemét szárazon. Ehhez képest pozitívan csalódtam, a Csillagainkban a hiba nem egy hatásvadász könyv. Határozottan pozitív, hogy nem durrogtat kliséket a rák elleni küzdelemről meg a szenvedésről, sőt: a történet épp attól ütős, hogy a főszereplők szarkasztikusak, képesek a maguk módján tréfálkozni a helyzetükön, és mélységesen lenézik azokat, akik fennkölt szólamokat hallatnak a témában. Ami a legjobb a könyvben, az mindenképpen ez a hozzáállás, a stílus. Emellett azért volt pár dolog, ami kevésbé tetszett. Például Hazel és Augustus kapcsolata végig Renire és Cortezre emlékeztetett: Augustus a tipikus tökéletes szépfiú, jóképű, izmos, szexi, szellemes... ez nekem elég túlzónak tűnt. Augustus ál-cigizése is erőltetett, és az is egy kicsit idegesítő volt, ahogy a szereplők körberajongják ezt a Mennyei megbántás című könyvet. Mindegy. A lényeg, hogy ez a könyv jó. Egyrészt bemutat egy problémát, amivel a többség jó esetben sosem találkozik, kivéve esetleg évente, mikor a Gyermekrák Alapítvány adó 1%-ot gyűjt. De épp az a jó, hogy ez a könyv teljesen máshogy mutatja be a beteg gyerekeket, mint az 1% hirdetés. Megható, elgondolkodtató, és elszomorító is, persze.

„Csak hogy tisztázzuk: szexi volt. Ha egy antiszex srác bámul fáradhatatlanul, az a legjobb esetben kínos, a legrosszabb esetben egyfajta bántalmazás. De egy szexi fiú… na, szóval.”

„Azt hiszem, éppen a tévé fölötti bátorítást néztem, egy rajzolt angyalt, ezzel a felirattal: Szenvedés nélkül hogyan ismerhetnénk meg az örömöt?

(Régi érv ez a „gondolkodjunk a szenvedésről” témában, amelynek ostobaságát, otrombaságát évszázadokig szondázhatnánk, de legyen elég annyit mondanom, hogy a brokkoli létezése semmilyen hatással nincs a csokoládé ízére.)”

„- Pár éve végeztem némi kutatást – folytatta. – Azon töprengtem, lehet-e mindenkire emlékezni. Ha nagyon szervezettek lennénk és kiosztanánk minden élő emberre bizonyos számú holtat, elegen élnénk-e ahhoz, hogy minden halottra emlékezzünk?
- És?
- Tizennégy halottat mindenki meg tud jegyezni. De mi szervezetlenül gyászolunk, így egy csomóan emlékeznek Shakespeare-re, viszont senki sem emlékszik arra, akihez az ötvenötödik szonettet írta.”

„- Én sosem akarok ilyet tenni veled – ígértem.
- Ó, én nem bánnám, Hazel Grace. Kiváltság lenne, ha te törnéd össze a szívem.”

„Úgy döntöttem, hogy a temetések az élőknek valók”. 




Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője

Június 12.
Bálint könyve
Pontszám: 10


Olvastam már ezt a könyvet kötelező olvasmányként a gimiben, és már akkor is nagyon tetszett. Az utóbbi időben gondolkodtam azon, hogy jó lenne újraolvasni. Végül azért fogtam bele, mert épp Bálintnál voltam, mikor felugrott egy ismerőse munkaügyben beszélgetni, és arra az órára kerestem magamnak egy olvasmányt Bálint könyvespolcán. Erre esett a választásom. A Szent Péter esernyője egy rövid, de nagyon szellemesen megírt és szórakoztató történet. Nem hiszem, hogy Mikszáthot különösebben magasztalnom kellene itt. A sztori zseniális, a nyelvezet úgyszintén, az egész nagyon könnyed, kellemes és szeretetre méltó. Igazán kiemelkedik a kötelező olvasmányok sorából.

„Megy a világ, megy, megy... a kis Gyuri fiúból hírneves ügyvéd lett. Bölcs megyei urak kérik véleményét, ha a tanácsban ül, muskátlis ablakoknál szép leányfejecskék mosolyognak, ha az utcán jár. Igazán csinos ember és sok esze van. S mi kell a világon egyéb? Fiatal, egészséges - nyitva előtte az egész jövendő. Lehet abból valaha még talán követ is.
De ily messzire nem járnak előre a kisvárosi fantáziák. Ők csak egy garádicsot lépnek. S mi lenne az az egy garádics, ha nem az: hogy kit fog elvenni Wibra Gyuri?
Hát biz ahhoz elmenne a Krikovszky Katka is, pedig a legszebb lány a városban; két kézzel kapna utána a Hupka Matild, pedig ugyancsak rátartós, gúnyoros jószág. Sőt talán a Biky Mariska se adna neki kosarat, habár nemes leány és ötvenezer forintja van. Nagyon olcsók mostan a leányok!
De Wibra Gyuri nem gondolt mindezekre, nagyon komoly volt és elmélyedő. Az ismerősei mintegy érezték, hogy valami más fől a fejében, mint a többi embernek. A rendes szokás az, hogy az ember megszerzi először a diplomát, azután irodát nyit, azután klienseket szerez, s a primitív fészek egyre tágul, míg egyszer a nagy tágasságtól olyan üresnek látszik, hogy okvetlen kell valakit belehozni. Egy szép női fejecske hiányzik, vagy szőke, vagy barna. Így csinálja ezt a többi fiatal prókátor, akinek az Isten fölviszi a dolgát.
Gyurinak esze ágában se volt. Mikor egyszer a Krikovszky-mama valami olyasféle kérdést tett, hogy mikor olvassuk már nevét a hymenhírek között, valóságos méltatlankodással felelte:
- Bocsánat, de én nem szoktam házasodni.

Valóban, csak egy rossz szokás, de egy olyan szokás, amelyik sehogy sem akar a divatból kimenni. Évezredek óta emberöltők után új emberöltők csinálják végig, panaszkodnak is miatta, vakarják a fejüket, hogy bolondot tettek, de okosabbá a világot mégse teszik. Amíg szép fiatal leányok nőnek, mindig valakinek nőnek...”

„El sem gondolná az ember, hogy a gondolatok mennyi léha irányban ágaznak ki, s milyen messziről levezethető csatornákon buggyan ki az első csöpp a szerelemből.”




Robin Maxwell: Boleyn Anna titkos naplója

Június 4.
Saját könyv
Pontszám: 7


Folytatódjék a "vegyük le végre a polcról, ami ezer éve ott hever, de még nem olvastuk" sorozatunk. Ezt a könyvet jutalomkönyvként kaptam 8. (!) év végén, de jó is, hogy akkor nem olvastam el, ugyanis meglehetősen buja leírások vannak benne. A történet I. Erzsébet angol királynőről szól, aki hozzájut édesanyja, Boleyn Anna naplójához, és azt olvasva ismeri meg, mi is zajlott Anna és férje, VIII. Henrik között. Mindenképpen a könyvet dicséri, hogy felkeltette érdeklődésemet a kor iránt, és utánaolvastam Henriknek a Wikipédián. Nagyon érdekes, hogy a honlap Henrik uralkodását a feleségei szerint rendezi, akiből, mint az ismeretes, szám szerint hat darab volt, akik közül többen csúnya véget értek, az egyik legbalszerencsésebb Anna, akit lefejeztetett a férje. Úgy tűnik, Henrik életét valóban a nők határozták meg: a könyvben egy lángoló, szenvedélyes, féktelen férfiként ismerjük meg, aki nagyon vágyik egy fiú örökös után, ám a sors iróniája, hogy ezt egyik felesége sem tudja megadni neki a hatból. Boleyn Annához, a második feleséghez igaz szerelem fűzi, hiszen hat (!) éven át küzd azért, hogy elválhasson első feleségétől, Aragóniai Katalintól, és végre Annát vegye maga mellé. Ennek érdekében szakít a pápával, és hahó, alapít egy teljesen új egyházat! Kár, hogy utána a fiúgyerek nem jön össze, a házasság elmérgesedik, és Henrik kénytelen a lehető legcsúnyább módon megszabadulni a feleségétől. Nagyon izgalmas volt olvasni Anna naplóját, és szívszorító is, hiszen én tudtam, mi lesz történetének a vége. Meg van győződve róla, hogy fia lesz, és micsoda csalódás, mikor végül lánya születik! Gyomorforgató jellemzője ennek a kornak, hogy mennyire semmibe veszik a nőket, s hogy őket okolják a gyerek neméért, ráadásul értéke csak a fiúnak van. Az egész könyvnek végső soron van egyfajta feminista felhangja: Anna rendkívül értelmes és magát a királyt manipulálja, nem hódol be, s ezért végül az életével fizet; tanulva pedig anyja hibájából, Erzsébet sosem megy férjhez, sosem hagyja, hogy férfiak dirigáljanak neki, a maga érzései szerint irányítja az életét.
Érdekes volt végre olvasni egy történelmi regényt.

„Semmit se szóltam. George természetesnek vette, hogy Mary bujálkodása atyám vagyonát gyarapítja. Minden férfi így gondolkodik. Nekem is hasonlóképpen kellett volna fogadnom a hírt, de felfordult a gyomrom. Nem mondtam ki, csak gondoltam: „A nőt értékes birtokdarabként adják-veszik, s ha csodálják, csak azért teszik ezt, mert gyarapít. Az a dolga, hogy örökösöket szüljön, máskor meg megvesztegetnek, jutalmaznak vagy adósságot törlesztenek vele. Teste és lelke, sajgó szíve senkit nem érdekel, erről mindenki megfeledkezik!”

„Henrik gyűlöl, azt mondja, az orránál fogva vezettem, megszégyenítettem… A kis herceg tiszteletére szervezett nagyszabású lovagi tornákat és ünnepségeket mind lefújták, s helyettük csak csendes tósztok hangzottak el a hercegnő egészségére, meg fohászok, hogy mihamarább fiút foganjak.”

„- Azt kérdezted, nem szeret-e még mindig a király. Talán egyetlen lángocska megmaradt abból a fáklyából, amely oly világító fénnyel égett. Calais-ba küldetett Európa legjobb hóhérjáért, hogy kivégzésed tiszta munka legyen.”

„A férfiak ugyanis azt hajszolják, ami nem lehet az övék, és azt gyűlölik, ami felett nincs hatalmuk. Henrik számára mindkettő én voltam.”




Thea Beckman: Amazonkirályfi

Május 28.
Saját könyv
Pontszám: 7


Ezt a könyvet Zsuzsitól és Ádámtól kaptam a szülinapomra, mindketten nagyon ajánlották. Bevallom, nem találtam a könyvet nagyon kiemelkedőnek, de azért jó olvasmány volt. A történet a jövőben játszódik, a harmadik világháború után, ami teljesen újrarajzolta a bolygónk felszínét és kiirtotta az emberiség nagyját. Évszázadokkal később egy virágzó kolónia, Thule alakult a mai Grönlandon, ahol az embereknek mindenük megvan, békében élnek egymással és rendkívül tisztelik a természetet. Ide érkezik meg egyszer csak a Bádeni Birodalom hadihajója - a mai Európa területén létesült birodalom ismétli a történelmet, fegyverkezés, háborúzás és hódítás jellemzi őket. A történet a két birodalom találkozásáról szól. Ami nekem a legérdekesebb volt, azok a könyvben leírt nemi szerepek. Izgalmas ötlet, hogy Thulén a nők kezében van a hatalom: ők töltenek be vezető pozíciókat, kizárólag ők viselhetnek fegyvert, mert úgy tartják, a férfiakat önzésük vezeti, ez okozza a háborúkat. Thule virágzása és a harmónia, mely jellemzi, valóban amellett szól, hogy helyes, hogy a nők uralkodnak, mégis, nekem olvasóként piszkálta a társadalmi igazságérzetemet a dolog. A férfiak nincsenek igazán lenézve ebben a társadalomban, de sok mindenből ki vannak zárva, ami nem igazán összeegyeztethető az egyenlőség elvével. Ez ellen lázadozik is a Konega - vagyis Thule uralkodónőjének - fia. Persze a Bádeni Birodalomban a férfiak az urak, ott a nők semmibe vannak véve, így hát nagyon jópofa, milyen kalamajkák adódnak a könyvben az eltérő nemi szerepekből. A történet érdekes, de nem kifejezetten izgalmas, ráadásul szerintem több szereplő ellentmondásosan viselkedik -  szereznek egy csomó tapasztalatot, és mégis azok ellenében formálnak véleményt, ami furcsa. Meg kell még jegyezzem, hogy a könyv magyar címe borzalmas. Sem amazonok, sem királyfi nincsen a történetben. A thulei nők hatalommal bírnak ugyan, de semmiképp sem amazonok, a Konega fia pedig nem királyfi, mert ilyen cím ezen a szigeten nem létezik. Az eredeti, holland cím - Földanya gyermekei - tökéletes fordítás lett volna, nem értem, miért kellett tőle ilyen barbár módon eltérni.

„Kimora elmesélte, hogy valamikor, elképzelhetetlenül régen minden másképp volt. Akkoriban nem volt hatalmuk az asszonyoknak, hiába voltak akkor is ők a tehetségesebbek, érzékenyebbek és fontosabbak. A világot férfiak kormányozták, és nem valami fényesen. Évszázadokig tartott az igazságtalanság, a kegyetlenség, az önzés, évszázadokon át ömlött patakokban a vér, az emberek gyűlölték egymást, és mindent elkövettek, hogy minél nagyobb kárt okozzanak egymásnak. Sötét idők voltak ezek, és szükségszerű volt a vég is: a civilizáció összeomlott, és nem maradt más, mint megszámlálhatatlan halott, elképzelhetetlen pusztítás és egy maroknyi kétségbeesett túlélő. Földanya megelégelte a sok kegyetlenséget, amelyet évszázadokon át elkövettek ellene, és elnyelte az emberiséget. A romokból új nép támadt, a thuleiek, akik megtanultak hallgatni a Földanyára. A thuleiek megértették, hogy a nők a fontosabb lények, az asszonyok adják az új életet, az asszonyok ismerik az együttérzést; érzékenyek, becsületesek, értelmesek. Képesek rá, hogy tekintettel legyenek mások kívánságaira és szükségleteire. Azonkívül szívósabbak a létért folyó küzdelemben, mert sokoldalúbbak, kitartóbbak, találékonyabbak és jobban viselik a fájdalmat, a bánatot, mint a férfiak.
És megvan bennük az, ami a legtöbb férfiből hiányzik, az ösztön ahhoz, hogy hajszálpontosan megérezzék, minek kell történnie, és ehhez meg is tegyék a szükséges lépéseket anélkül, hogy sokat beszélnének róla, hogy indokolatlanul felfuvalkodnának, hogy rögtön az jutna eszükbe: hát nekem mi hasznom van ebből? Az asszonyok előbbrevalónak tartják a közérdeket, a gyerekeket és az egészséget. Mellettük biztonságban érezheti magát az ember. Ezért aztán az idők végezetéig soha nem léphet férfi Thule trónjára. A férfiak kedves, erős, gyakran barátságos lények, akik elvégezhetik a nehéz munkát, felszánthatják a földeket, kivághatják a fákat, nehéz súlyokat emelgethetnek és házakat építhetnek, de akikre nem lehet rábízni olyan fontos dolgot, mint az ország vezetése. Ehhez túlságosan is durvák, önzők…”



Patrick Rothfuss: A szótlan tárgyak lassú szemlélése

Május 22.
Saját könyv
Pontszám: 9


Patrick Rothfuss zseniális fantasy író, a Királygyilkos Krónikája trilógia szerzője, amelyből eddig az első két kötet jelent meg, A szél neve és A bölcs ember félelme. Mindkettő tízpontos a blogomon, és nagyon várom, hogy megjelenjen a befejező kötet. Addig is, hogy mindenről értesüljek, követem Pat-et a facebookon, így tudtam meg tavaly, hogy megjelent egy kis, rövid története a sorozat egyik szereplőjéről, a furcsa és kissé zizzent Auriról. Tűkön ülve vártam a magyar fordítást, és éppen a szülinapom előtt ellenőriztem, megjelent-e - tök mázli, a könyv április 27-én jött ki magyarul, és persze azonnal megrendeltem magamnak anyunál, mint ajándékot. Tényleg leírhatatlan, mit éreztem, mikor megláttam, hogy a könyv megjelent: ujjongtam, ugráltam, nem tudtam megnyugodni órákig. Ez azért komoly dolog, ilyesmit ritkán vált ki belőlem bármi is. Hasonló öröm volt a könyvet végre a kezemben tartani, és később elolvasni is. Egy rövid, különös történetről van szó, mely egyedül Auriról szól, aki magányosan él a föld alatti csatornák világában. Ahogy Pat őszintén leírja az előszóban (és később az utószóban) ez egy nagyon nem szokványos történet, ami talán nem való mindenkinek. Nekem azonban nagyon is való volt. Az író nagyon jól bánik a szavakkal, költői, ahogyan ír, és a fordító igazán remek munkát végzett, hogy mindezt magyarul is átadja. Auri karaktere zseniálisan van átadva, az egész nagyon kedves és szívet melengető. Külön öröm, hogy a történet illusztrált: nagyon szép fekete-fehér rajzok vannak benne, amik csak fokozzák az olvasás élményét. Az egyetlen, amivel talán kevésbé vagyok elégedett, a cím - de hát elismerem, nehéz lefordítani azt, hogy The slow regard of silent things. Azt hiszem, ennél többet nem tudok mondani, egyszerűen csak nagyon köszönöm az élményt.

„Hajának dicsfénye nélkül kicsinek érezte magát. Nem azzal a kicsiséggel, amelyért naponta megküzdött. Nem úgy, mint egy fa a fák között. Vagy egy árnyék a föld alatt. És nem is csak testben. Tudta, hogy nem sokat nyom a latban. Amikor kedve támadt alaposabban megnézni magát állótükrében, a lány, akit látott, olyan pici volt, mint egy kolduló utcagyerek. A lány, akit látott, vékony volt, akár a cérna. A járomcsontja magas és finom. A kulcscsontjai majd átszúrták a bőrét.
De nem. Hátrakötött, átázott hajjal valahogy… csekélyebbnek érezte magát. Lefojtottnak. Homályosnak. Csináltabbnak. Csalfának, csalárdnak, csalékonynak. Kimondottan kellemetlen lett volna a tökéletes vászoncsík nélkül. Ha ez nincs, úgy érezte volna magát, mint egy lecsavart lámpabél, vagy egy esővízcsatorna. Megéri úgy csinálni a dolgokat, ahogy kell.”

„Bizonyos helyeknek volt nevük. Bizonyos helyek változtak, vagy féltették a nevüket. Bizonyos helyeknek egyáltalán nem volt nevük, és ez mindig szomorú. A titkolózás egy dolog. De hogy egyáltalán ne legyen neve valaminek? Milyen borzasztó. Milyen magányos.”

„Az ember ne akarjon dolgokat. Akkor kicsi lesz, és az biztonságos. Ez azt jelenti, hogy simán mozoghat a világban anélkül, hogy felzaklatna minden szembejövő almás taligát. És ha az ember óvatos, ha megfelelően alkalmazkodik a dolgokhoz, akkor segíthet. Befoltozhatja, ami elrepedt. Kiegyenesítheti, amit görbén talál. És bízik benne, hogy cserébe a világ lehetőséget ad az evésre. Ez a cselekvés egyetlen kecses módja, minden más hiábavalóság és kevélység.”




Timur Vermes: Nézd ki van itt

Május 15.
Saját könyv 
Pontszám: 6


Ezt a könyvet még 2013 (!) karácsonyára kaptam, ráadásul saját kérésre, épp ezért nagyon meglepő, hogy teljesen rám nem jellemző módon nem olvastam el egész mostanáig. Nem is tudom, miért nem. Nagyon kíváncsi voltam rá, de valahogy miután megkaptam, már nem annyira érdekelt. Ráadásul Bálint kölcsönkérte és elolvasta előttem, és nem volt annyira lenyűgözve, így hát én is vártam az olvasással, amire végre sikerült is sort kerítenem. Nos, azt kell mondjam, hogy a könyv csalódás. Hitler "visszatéréséről" szól - ahogyan azt előre sejteni lehetett, valami olyasmire próbál rámutatni, hogy Hitler a mi korunk társadalmában is sikeres lehet. Ennek érdekében kicsit nyakatekert módon Hitler bekerül a mi világunkba - egyszer csak felébred egy berlini gangon az egyenruhájában, és fogalma sincs, mi van vele. Ez egy kicsit erőltetett, de nézzük el, lényeg, hogy itt van. Utána egy sokkal nyakatekertebb és közel sem reális módon a televízióhoz kerül, és egy műsorban hangoztatja a nézeteit, amivel páratlan sikereket ér el. A történet végig Hitler szemszögéből van elmesélve, ez viszonylag érdekes, hogy hogyan látja ő a világot, hogyan gondolkodik, de még ez is, azt hiszem, kicsit gyengére sikerült. A fő problémám az, hogy nincs igazán elmagyarázva, bebizonyítva, hogy ez az ember tényleg sikeres. A műsora nézettsége magas, de nem derül ki, hogy a német nép miért és hogyan szereti meg az új Hitlert. Ráadásul - ezt ne felejtsük el - nyilván senki sem képzeli, hogy Hitler tért vissza, ők egyszerűen azt hiszik, hogy egy színészt istenítenek, amiért olyan tökéletesen tudja alakítani a Führert. Oké, persze amiket Hitler mond, azok a náci ideológiák a mi világunkra vetítve. De nincs jól megírva. Egyszerűen nem jön át ez az egész. Az egyetlen, ami talán egész jól megjelenik, Hitler bevándorló-ellenessége főleg a törökökkel szemben. Zsidózás is van, de azért nem viszi túlzásba. Az egyetlen jópofa elem, hogy a németországi nácik zsidózzák az eredeti Hitlert, mert szerintük szélhámos, aki csúfot űz a Führerből xD. Na mindegy, a lényeg, hogy ez a könyv lehetne jó, de nem az.

„Lendületesen, magabiztosan, lépteimet meggyorsítva haladtam tovább, és már meg is láttam a cégtáblát a felirattal: „Yilmaz villámtisztítója”.
Ez kissé váratlanul ért.
Igaz ugyan, hogy a lapok felhozatalából már következtethettem a török újságolvasók jelenlétére, noha nem volt világos, hogyan kerültek ide. Az is igaz, hogy gyalogsétám során számos járókelő tűnt föl, akinek árja származása finoman szólva nemcsak a negyedik-ötödik generációra, de az elmúlt negyedórára visszatekintve is kétséges volt. Az sem volt tisztázott, mi a funkciójuk a fajidegen egyedeknek a Birodalomban, de nem úgy tűnt, hogy vezető pozíciókat foglalnának el. A közepes méretű üzemeknek a névadásig menő fajidegen okkupációja már csak ezért is nehezen volt elképzelhető, és tapasztalataim alapján a propaganda szempontjából is nehezen értelmezhetőnek tartottam a „Yilmaz” név feltüntetését a „villámtisztító” mellett. Mióta jelez tiszta inggallért egy olyan név, mint a „Yilmaz”? Legföljebb egy ócska, többé-kevésbé működőképes szamaraskordét. Csakhogy már származású tisztító nem mutatkozott a környéken. És nem utolsósorban azt is szem előtt kellett tartanom, hogy politikai ellenfeleimre nyomást gyakoroljak. Tehát valóban villámtisztításra volt szükségem. Erős kétségektől gyötörve, de bevonultam az üzletbe.”

„A levelet valóban nekem címezték, bár a nevem idézőjelben szerepelt, mintha egy műsor címére utalna. Megszagoltam, mert a múltban nemritkán előfordult, hogy az asszonyok így akarták kifejezésre juttatni irántam érzett csodálatukat. A levélnek semleges szaga volt. Felbontottam.
Hatalmas lelkesedés fogott el, amikor a levélpapír tetején, középen kifogástalanul megrajzolt horogkeresztet pillantottam meg. Ilyen gyors pozitív hatásra nem számítottam. Első pillantásra más feltűnő motívumot nem vettem észre a levélen.
Széthajtogattam a papírt. Vastag fekete betűkkel, esetlen írással ennyi állt rajta:
„Haggyd abba ezt a szart, te rohat zsidó!”
Rég nevettem ilyen jót.”


„- Krömeier kisasszony – emeltem meg kissé a hangomat -, nem szívesen fogja ezt hallani, de téved, sok dologban téved. Nem a kegyed hibája, de rosszul gondolkodik. Manapság előszeretettel állítják be úgy a dolgot, hogy néhány meggyőződéses, a végsőkig kitartó nemzetiszocialista rászedett egy egész népet. Ebben van is igazság, valóban volt rá kísérlet. 1923-ban, Münchenben. De a kísérlet véresen elbukott. Más utat kellett választani. 1933-ban a népet nem holmi propagandaakció hengerelte le. Úgy választott Führert magának, hogy az még a mai kor értelmezésében is demokratikusnak számít. A Führer, akit megválasztottak, a lehető legvilágosabban kifejtette és népe elé tárta a terveit. És a németek megválasztották. Sőt a zsidók is. Lehet, hogy még a tisztelt nagymamája szülei is rá szavaztak. Akkoriban már négymillió tagja volt a pártnak. És azért csak ennyi, mert 1933-tól nem volt tagfelvétel. 1934-re lehettek volna nyolc- vagy tizenkét millióan. Nem hiszem, hogy létezik manapság párt ekkora támogatottsággal.
- Mit akar ezzel mondani?
- Hogy vagy egy egész nép volt disznó, vagy ami történt, nem disznóság volt, hanem a nép akarata.
Krömeier kisasszony nagy, kétségbeesett szemeket meresztett rám.
- Ezt… ezt nem mondhatja!A nép csak nem akarhatta, hogy meghaljon a nagymamám családja! Az azoknak az ötlete volt, akiket aztán megvádoltak. Izéba’. Nürnbergbe’!
- Krömeier kisasszony, az ég szerelmére! A nürnbergi per nem volt más, mint népbutítás. Ha felelősöket keres, végső soron csak két lehetősége van. Vagy az NSDAP vonalát követi, ami azt jelenti, hogy a felelősséget az viseli, akinek a Führer államában a felelősséget viselnie kell. Ez pedig a Führer, ki lenne más. Vagy azokat kell elítélnie, akik ezt a Führert megválasztották, illetve nem váltották le. Ez utóbbiak pedig átlagemberek voltak, akik úgy döntöttek, hogy egy rendkívüli férfit választanak Führerré, rábízzák egy ország sorsát. Vagy be akarná tiltani a szabad választásokat, Krömeier kisasszony?”




Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Május 4.
Saját könyv
Pontszám: 7


Van az a mondás, hogy ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján, amit én személy szerint hülyeségnek tartok – hát mi más alapján ítélhetném meg? Ha egy könyvesboltban járok, automatikusan a borítójuk alapján emelgetem le a könyveket a polcokról (hacsak nincs egy olyan szerző, akinek a munkái kifejezetten érdekelnek). Az, hogy hogyan néz ki egy könyv borítója, semmiképp sem elhanyagolható, gondolom, iszonyú sok tervezés, ötletelés van mögötte, mire kitalálják, hogyan is nézzen ki. Ezt a hosszú bevezetőt csak azért írom, mert az Eleanor és Park tipikusan olyan könyv, amit a borítója alapján vettem le először a polcról a Libriben. Akkor visszatettem, de később, a Millenárison tartott könyvfesztiválon meggyőzött, és megvettem. A Scolar Kiadó adta ki, amiben amúgy is bízom a jól sikerült ifjúsági sorozatuk miatt. Amennyire a fülszöveg és belelapozás alapján ki tudtam deríteni, egy rendhagyó szerelmi történetről volt szó, ami mindig érdekes és vonzó.

Nos, ez tényleg egy érdekes szerelmi sztori, viszont nem épp az a „jófajta”, amire számítottam. Mert lássuk be, kikről szeretünk szerelmi történeteket olvasni? Szép és sikeres emberekről. Rendben, legyenek kicsit mások mint a többiek, legyenek mondjuk álmodozók, zakkantak, de azért... azért legyenek szépek. Legalábbis úgy tűnik, nekem ez a tudatalatti igényem. Erre aztán kőkeményen rámutat az Eleanor és Park, ugyanis itt nem találunk elbűvölő szereplőket. Ellenkezőleg! Eleanor egy kövér, hatalmas vörös lobonccal rendelkező lány szegény, zűrős családi háttérrel, fura, hatalmas méretű, elnyűtt férfi ruhadarabokkal. Park egy fokkal normálisabb, félig ázsiai származású srác, aki szintén egy kicsit kilóg a kortársai közül, és nem tud megfelelni a szüleinek. Érdekes módon a sztori az 1980-as évek Amerikájában játszódik, amit egy ideig nehezemre esett hova tenni – a történetben ennek annyi jelentősége van, hogy a szereplők kazettákat hallgatnak, képregényeket olvasnak és nincs telefonjuk. A konfliktus az, hogy Eleanor és négy kistestvére együtt élnek az anyjukkal és annak az iszákos, bunkó, erőszakoskodó élettársával, aki mindannyiuk életét megkeseríti, ráadásul pénzük sincs. Eleanor összehúzza magát, a családjával nincsenek őszinte kapcsolatai, az iskolában is az ő ruháit húzzák le tesióra után a vécén. Az iskolabuszon azonban egymás mellett ülnek Parkkal, és az akward hallgatások után elkezdenek közösen képregényt olvasni, majd beszélgetni, majd egymásba szeretnek. Ne kérdezzük miért, egyszer csak lelki társak lesznek, akik nem tudnak egymás nélkül élni, de a kapcsolatot titkolni kell Eleanor családja elől. Hát, ennyi a sztori, az ő érzéseik, gondolataik, problémáik teszik ki a könyv háromszáz oldalát. Blogokon sok jót olvastam erről a könyvről, díjakat is nyert, így hát semmiképp sem állítanám, hogy rosszul sikerült - éppen azt emelik ki, amit nekem nehezemre esett elfogadni, hogy ez a könyv valós, életszagú emberekről szól, akikről eddig talán nem született könyv. Sajnos én mégsem tudtam vele azonosulni, nem tudom, ez minek köszönhető (tény, hogy a szereplők élethelyzete az enyémtől igen távol áll, de azért az empátiám át szokta ezt hidalni). Mindenesetre valahogy nagyon távol maradt tőlem ez a könyv, amit sajnálok, hiszen végül meg is vettem, úgyhogy most már itt lesz mindig a polcomon. :/

„Ordibálásra ébredt. Richie ordított. Eleanor nem tudta megállapítani, mit.
Aláfestésként az anyja zokogása hallatszott. Úgy tűnt, már hosszú ideje sír – teljesen elveszíthette a fejét, ha hagyta, hogy meghallják.
Eleanor sejtette, hogy már a többiek is ébren vannak. Kihajolt az ágyból, hogy ki tudja venni a kicsik alakját a sötétben. Mind a négyen ott ültek egy kupac takarón a földön. Maisie a karjában tartotta a kicsit, és szinte eszelősen ringatta. Eleanor hangtalanul lecsúszott az ágyról, és összebújt velük. Egér azon nyomban felmászott az ölébe. Remegett és bepisilt, és úgy fonta kezét-lábát Eleanor köré, akár egy kismajom. Az anyjuk két szobával arrébb sikoltozni kezdett, mire mind az öten egyszerre ugrottak fel.
Ha ez két nyárral ezelőtt történik, Eleanor odarohan, és ő maga dörömböl az ajtón. Ráordított volna Richie-re, hogy hagyja abba. A legeslegkevesebb, hogy felhívja a 911-et. De most úgy tűnt, ilyet csak egy gyerek vagy egy bolond csinál. Most csak arra tudott gondolni, mihez kezdenek, ha a kicsi felsír. Hála istennek nem tette. Még ő is rájött, hogy csak ront a dolgon, ha megpróbálják megakadályozni.”




Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi - Kalauz

Április 22. 
Petra könyve
Pontszám: -

Ez már nem EGY SZJG-kötet, hanem ahogy a neve is mutatja, Kalauz. Hogy mi van benne? Írói gondolatok, érdekességek a sorozatról, idézetek, kimaradt jelenetek, karakterrajzok, zeneszámok, Reni könyvei... csupa olyasmi, amit jólesik még "elnassolni", ha a sorozatot befejezte az ember. Határozottan érdekes volt kicsit megismerni Laurát, az írót. Többek között megemlíti azt - amit egyébként magamtól is sejtettem olvasás közben - hogy tudatosan próbált a könyveivel a rasszizmus ellen küzdeni. Tekintve, hogy hány ezer tinédzser olvasta a műveit, biztos vagyok benne, hogy el is ért valami hatást. Klassz a sorozat, és ez a kalauz is jópofa hozzá. :)








Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi VIII/2. - Örökké

Április 12.
Orsi (?) könyve
Pontszám: 7


Petra szerint ez a sorozat legjobb kötete, de én ezt nem tapasztaltam. Az a helyzet, hogy nagyon vártam, hogy Reni és Cortez kapcsolatáról előbb-utóbb kiderül valami: hogy Cortez tesz valamiféle vallomást, kiderül, mit is látnak egymásban, hogy miért is volt az a csók az elején, hogy miért is járt inkább Vikivel, hogy miért, miért... De nem. Semmi ilyesmire nem derül fény. Párunk továbbra is határtalanul boldog, és ez tök jó, örüljünk nekik. Nem mondom, bizony kicsit elszorult a szívem, hogy a szereplők szétszélednek, elballagnak, a sorozat véget ér. De hát ennek is eljött az ideje.

„- Nincs mit mondanom. Szinte kész vagy – ismerte be, én pedig értetlenül néztem rá, magyarázatra várva. – Szinte… - morogta. – Nézd, Renáta, amikor megismertelek, reménytelene esetnek tűntél. Szürke egér voltál, riadt tekintettel, és minden téged ért nehézségtől összeroppantál. Guinness-rekordot állítottál be sírásból, szenvedésből, és bizton állíthatom, hogy a te szádból hangzott el a világon a legtöbbször a „Cortez” név. Ha akartam, ha nem, végigkövethettem, elképesztő bénázásodat, ott voltam valamennyi fontos és a legtöbb nem fontos eseménynél is, ami szerinted meghatározta az életedet, és sokszor nem tudtam eldönteni, hogy mivel teszek jobbat, ha jobbról vagy balról töröllek képen. Te voltál az esélytelenek közül is a legesélytelenebb, és most nézz magadra. Itt vagy végzősként, kitűnő eredménnyel, párizsi ösztöndíjjal, a világ egyik, ha nem a legnyálasabban boldog kapcsolatában, és még a hajad is jó – nézett rám, óvatos mosolyra húzva a száját. – Na. Úgyhogy érettségizz le, húzzál el Párizsba, és élj gusztustalanul boldog életet. Ezt kiszenvedted, most már élvezd is.”

„- Jó hétvégét! Kedden reggel találkozunk a Batthyányn – kiáltott ránk Zsolti.
- Köszi, hát, az túlzás, hogy jó lesz, de igyekszem – feleltem a szám szélét rágva.
- Miért, mi a progi? – érdeklődött.
- Elvonulok egy olyan helyre tanulni, ahol nincs net, telefon és tévé.
- A múltba? – kerekedett el Dave szeme.
- Nem. A kertbe – feleltem furán, aztán becsuktam a garázsajtót, és megfogtam Cortez kezét.”

„Amíg én megpróbáltam benyúlni a telefonért, a többiek két dologért szurkoltak. Az első, hogy érjük el a telefont, a másik, hogy érjen véget a szám. Az utóbbi hamarabb megtörtént, a Men at Work-dal elhalkult, mire mindenki fellélegzett. Aztán felcsendült a Cotton Eye Joe, mi pedig megrökönyödve, egy emberként fordultunk Zsoltihoz.
- Mi a szar ez??? – fogta a fejét Ricsi.
- Nos. Khm… Elképzelhető, hogy a „vidám dalok” mappám van megnyitva a telefonomban – tűnődött Zsolti.”

„- A barátod a Mr. Visegrád címre pályázik? – nézett Kinga Cortez felé, aki a másik oldalon, lazán ült a medence szélén, farmerben, a nyakában egy bőrlánccal.
- Jaa – néztem rá. – Nem, ő így néz ki, amikor csak úgy üldögél – legyintettem mellékesen.”

„- Bakancsban? – hüledezett a recepciós, amikor meglátta a vizes rockereket. – Ruhában? Úszósapka nélkül? A wellness részleg zárása után! – kapkodta a levegőt.
- Jó, ez így durván hangzik, de mentségünkre legyen mondva, hogy az italautomatát rendeltetésszerűen használtuk – kezdte Dave.”

„- Nos – szegte fel az állát Máday. – Elképzelhető, hogy kirakom. Így mindig emlékezni fogok a legidegesítőbb Szent Johanná-s osztályra.
- És a legmenőbbre – egészítette ki Ricsi.
- És akiket a legjobban szeretett – mutatott Zsolti szívet az ujjaiból.
- És a legokosabbakra – üvöltötte Robi, mire mindannyian felröhögtünk.
- És akik még az utolsó nap is simán felnyomták a wifit – pötyögött Dave a telefonján.
- Hogy mondod? – kerekedett el Máday szeme.
- Öhm. Úgy értem, gyenge a hálózati kulcs – javította ki magát Dave, aztán behúzott nyakkal nyomkodta tovább a telefonját.”



Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi VIII/1. - Örökké

Április 6.
Orsi (?) könyve
Pontszám: 7


Sajnos nem jegyeztem fel magamnak semmit ezzel a kötettel kapcsolatban, és már nem emlékszem, milyen benyomásokat tett rám. Reni és osztálya az utolsó évbe lépnek, ami nekik nagyon szomorú. Az az igazság, hogy mivel nekem nem volt annyira jó osztályom, én nem éltem meg az utolsó évet és az elválást olyan drámainak, és talán ezért a könyvbeli helyzetet sem tudtam annyira átérezni. Egyébként a beszólások továbbra is klasszak, jópofa, hogy mindenkinek van egy "balhéja". A könyv elején megint megy Reni szenvedése Párizsról, amit egy kicsit idegesítőnek találtam, de ez viszonylag hamar elrendeződik. Ja, és azt hiszem, ebben a kötetben végre arra a bizonyos dologra is sor kerül. De annyira burkoltan, hogy ha akarom, észre sem veszem. Mindegy. Azért ideje volt már.




„- Én ki leszek? – harapott bele Ricsi a szalámis szendvicsbe (amit tőlem kapott).
- Te paraszt – vágta rá Kinga.
- Menj a… - horkant fel Ricsi.
- Nem! Úgy értem, te leszel a paraszt! – magyarázta Kinga gyorsan, mielőtt Ricsi elküldhette volna melegebb helyekre.”

„- Hé, le kell ráznom valahogy a másik barátnőmet. Adj egy kis időt.
- Vele is programod volt mára? – szálltam be a hülyülésbe.
- Ja.
- Ő mit akart csinálni? – „érdeklődtem”.
- Mozi és pizza.
- Akkor ő jobban illik hozzád – tűnődtem a hallottakon, és kissé furán kezdett kalapálni a szívem.
- Mozi+pizza lányból rengeteg van. Nekem a könyvesbolt+palacsinta kell.”

„- Ember! – állt meg Ricsi Cortez előtt. – Végre nem egyedül vagyok tizenkilenc.
- Ja, siettem ahogy tudtam – felelte Cortez.”

„Kardos elsétált a mosdó előtt a folyosón, aztán a léptei hangjából ítélve megállt, és pár pillanat múlva megköszörülte a torkát Zsolti mellett.
- Megtudhatnám, hogy mit keresel a lánymosdó ajtajában? – érdeklődött rezzenéstelen arccal.
- Csak benéztem – legyintett Zsolti.”



Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi VII. - Útvesztő

Március 27. 
Kölcsönkönyv
Pontszám: 7


Igazán gondolkodtam azon, hogy ez a kötet ne kapja meg a 7 pontot, de azért végül mégis emellett döntöttem. Ami zavart, az továbbra is a Cortez-Reni kapcsolat, ami nincs kifejtve, nincs elmondva. A kötet például a továbbtanulás köré szerveződik, dilemmák, döntési nehézségek – és a főszereplő pár egyszerűen nem beszélget erről. Reni nem kér tanácsot Corteztől, és úgy tűnik, eszébe sem jut érdeklődni, hogy a párja mit tervez. Ezen kívül, miközben egyáltalán nincs kifejtve, mi is tartja össze ezt őket, túl van hangsúlyozva az, hogy mennyire különböznek. Más filmeket néznek, és Cortez folyton oltja Renit az ízléséért. A szalagavatós keringő úgy van beállítva, hogy hú, micsoda egy nagy szívességet tesz Cortez Reninek, hogy hajlandó vele táncolni. A próbák alatt viszont bedugja a fülét, és más zenét hallgat. Ez konkrétan idegesített. Komolyan, ha csak szenvedés neki, miét van ezzel a csajjal?! Az egész könyvben egy érdekes és jó beszélgetésük van, amit értékelni lehet. 
Még pár észrevétel. Furcsának tartottam, hogy miközben a könyv (írója? szereplői?) elítélik az alkoholt, a féktelen bulizást, meg minden hasonlót, az iskolából való lógás elfogadott és oké, sőt, mosolygást kelt. Nekem ez valahogy ellentmondásos volt. Ahogy az is életszerűtlen, hogy Renit mindig elkapják a szülei, ha kiszökik éjjel. Most komolyan, miért csekkolná bárki is a gyerekét hajnali négykor? Ez annyira erőltetett. Arnold továbbra is egy negatív karakter, amit nagyon bánok. További érdekesség, hogy a szex nagyon burkoltan, de megjelenik a könyvben. Tényleg diszkréten, csak a forró kását kerülgetve, mert Reni és Cortez majd csak bő egy év járás után, 18 évesen jutnak el oda, hogy bevállalják a dolgot. Életszerűtlen? Hát, ja, de ha azt akarjuk tanítani a fiataloknak, hogy ne kapkodják el a dolgot, akkor elismerem, ez kell.

Hogy valami pozitívval zárjak: Kinga zseniális a könyvben, sziporkázó a stílusa. Kedvenc szereplőmmé avanzsált.

„- Bocs a késésért – szólt oda Robi.
- Bocsánat – javította ki az ofő.
- Semmi baj – felelte Robi. Haller összeráncolta a szemöldökét. Azt hiszem, tudatosult benne, hogy minden bizonnyal nehéz éve lesz.”

„Durand duplafranciája után duplamagyarunk volt Kardossal, aki elég rossz passzban jött órára.
- Avantgárd – kezdte köszönés nélkül.
- Magának is! – kiáltotta Zsolti, mire mindenki felröhögött.”

„- Tanár úr – jelentkezett Ricsi.
- Mi az, Pósa?
- Kimehetek a suliboxomhoz?
- Miért mennél ki?
- Mert ott a tancuccom.
- Szünetben mit csináltál? – fonta össze maga előtt a kezét Kardos.
- Drukkoltam Andrisnak, hogy leharapja Robi fülét – ismerte be, mire az osztályban mindenki megpróbálta visszafojtani a röhögést.”

„- Tizenkettő bé! Miért hallok panaszt rátok a második héten? – kérdezte szigorúan.
- Mert az első hét csak két nap volt – válaszolta Zsolti sajátosan.”

„Amíg Virág miatt megroppant a gerincem (na, jó, nem, de tényleg totál rám ugrott), Kinga is kiért a folyosóra.
- Előbb tudtam, hogy ezt fogod választani, mint hogy ismerted volna ezt a szakot, úgyhogy elsősorban magamnak gratulálnék. Mert megint mérföldekkel előtted jártam. Néha olyan kínos, ennyire jónak lenni – éltette magát, aztán szó nélkül ott hagyott minket.”

„- Hogy telt a hétvégétek? – érdeklődött Virág.
- Remekül. Elmentünk színházba meg vacsorázni – felelte Kinga.
- Hány évesek vagytok, hetven? – fintorgott Ricsi,
- Elnézést, hogy érdekel minket a kultúra és még enni is szoktunk – vágott vissza Kinga.
- Úúú, mi is elmegyünk vacsizni? – kérdezte Virág Ricsitől.
- Jó, rendelünk egy pizzát – „tudta le” Ricsi a romantikát, mire Virág örömmel bólogatott. Hát, nem vagyunk egyformák. Ez tény.”



Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi VI. - Ketten 

Március 11.
Orsi (?) könyve
Pontszám: 7


Reni és Cortez végre összejöttek. Mindennek vége, amiről az első öt kötet szólt: Reni nem epekedik tovább. Szóval, miről is szólnak a további könyvek? Nekem a hatodik kötet eleje nagyon tetszett, ugyanis abszolút életszerű – konkrétan ugyanezt éltem át Bálinttal. Reni még egy jó ideig görcsöl azon, hogy miért van vele ez a szupermenő srác, és vajon szereti-e, és úristen. Ez érdekes, viszont viszonylag hamar pontot tesz a végére Cortez egy látványos akcióval. Onnantól kezdve Reni és Cortez csak egy édi pár, ami viszont már nem jó. Az egész lapos, nincs leírva, nincs kifejtve. Az olvasó annyit tud, hogy együtt vannak, és boldogság van. Reni ír arról, hogy jól érzik magukat együtt és sokat beszélgetnek, de sosem derül ki igazán számunkra, mit csinálnak és miről beszélnek. Hogy konkrétabb legyek: a sorozat során végig arról győződhettünk meg, hogy ez a két ember mennyire különböző. Ugyan kiderül számunkra, hogy Cortez nem az a felszínes menő srác, akinek tűnik, hanem nagyon is értelmes, érett fiú, aki sok viszontagságon ment keresztül, mégis, Reni és Cortez kapcsolata nem mutatkozik meg mélységében az olvasó előtt, nem derül ki, mi is tartja össze őket. Nem tudjuk meg, miről is tudnak olyan sokat beszélni, nem derül ki, voltaképp miért, mióta is szereti Cortez Renit, nincsenek nagy vallomások. Egyszerűen csak el kell fogadjuk, hogy összeillenek és tökéletesen boldogok. Egyébként a párhuzam a Bálinttal való kapcsolatommal nagyon sokszor megjelent, ezen remekül mulattam. Például Reni a klasszikus romantikus filmeket és vígjátékokat szereti, amiket Cortez mindig szenvedve néz végig, aztán pedig jön az ő köre, a mélyebb értelmű akciófilmek és thrillerek, ahol Reni nem érti, mi a jó a gyilkolászásban. Konkrétan ugyanazok a filmek kerültek elő, mint nálunk Bálinttal: a Blöff, a Ravasz… nagyon vicces volt. :D
További érdekesség: Reni osztálya különbözik a mai magyar fiataloktól abban a tekintetben, hogy nem isznak alkoholt és nem járnak bulizni. Nem tudom, mennyire tudatosan szeretett volna az író üzenni a fiataloknak azzal, hogy a könyv szeretett főhősei konkrétan kinevetik, elutasítják ezt a fajta szórakozást, „züllést”. De a dolog gyakran súrolta a határokat: valahol ez már nagyon nem életszerű.
És még egy utolsó gondolat: Arnold a könyvben negatív szereplőként tűnik fel. Míg a korábbi kötetekben szerettük, itt egy olyan új arcát mutatta meg, amit nem lehet nem elutasítani – és én ezt sajnáltam, mert úgy éreztem, ez nem Arnold, csak erőszakosan lett ilyenné formálva. Hát, összességében ennyi. Erről a könyvről sok gondolatom volt, de csak azért tudtam ezt mind leblogolni, mert följegyeztem őket magamnak, hogy ne felejtsem el. J


„- Koponyával focizás? A tanórák folyamatos zavarása? A tanár munkájának akadályozása? Laptop használata történelemórán???
- MacBook. Elnézést, de MacBook – szólt Dave. Igazságérzete a legrosszabbkor tört elő. Haller egy csalódott pillantással ajándékozta meg.
- Bernáth és Haraszti! Az iskola területén tilos a dohányzás. Amennyiben nem szeretnétek, hogy soron kívül eltanácsoljanak titeket, tartsátok be a házirendet.
- Mi nem dohányzunk – ordította Andris, mire hangos röhögés tört fel.
- Ezt vegyétek figyelmeztetésnek. Más. Pósa!
- He? – nézett fel Ricsi álmosan.
- Talán tessék – ciccegett az ofő.
- Bocs – legyintett Ricsi.
- Talán bocsánat.
- Oké.
- Talán rendben! – kerekedett el Haller szeme. – Na, most már azt sem tudom, mit akartam mondani – vakargatta a fejét.
- Stresszesnek tetszik lenni? – kérdezte Zsolti. Mindannyian felnevettünk, és még az ofő is elmosolyodott.”

„A történethez hozzátartozik, hogy a fiúk nem igazán ismerik a „hisztinyelvet”. Pedig annyira egyszerű. Mindig pont az ellenkezőjét kell csinálni, mint amit mondunk. Ha azt kértem, ne hívjon, elvárom, hogy hívjon. Ha azt mondom, haza akarok menni, egyébként nem akarok. Ha azt mondom, semmi bajom, egyértelmű, hogy nagyon is baj van. De ezt nem mindenki tudja.”

„Ebédszünetben Kinga odalépett Cortezhez, és suttogva megszólalt.
- Vidd ki Ricsit.
- Jó. Lehívom a büfébe.
- Nem, az nem jó, meglátja a tortáját! – rázta a fejét.
- Akkor hová hívjam? – kérdezte Cortez.
- Hívd ki magaddal a mosdóba.
- Kinga! Lehet, hogy a lányok együtt járnak a mosdóba, de mi általában megoldjuk egyedül is – közölte.
- Nem érdekel! Hívd el!
Cortez zavartan beletúrt a hajába, aztán elröhögte magát.
- Felőlem – mondta, majd Ricsi felé nézett. – Megyek a mosdóba. Jössz?
- Mi van? – kérdezte Ricsi elképedve.
Én visszafojtott nevetéssel néztem őket, majd segítségkérőn Zsoltihoz fordultam, aki szerencsére kapcsolt.
- Én megyek veled.
Ricsi összevissza kapkodta a fejét, végül feltápászkodott.
- Akkor menjünk együtt – hagyta rájuk.
- Kell még valakinek? – kiáltotta Zsolti. Az egész osztály felröhögött, mire mindhárman kimentek a teremből.”

„- Felmayer! – szólt Kardos.
- Parancsoljon – nézett fel Dave a kezében tartott mobilból.
- A táblához.
- De Cortez már lefelelt. Mindent elmondott Kalácskáról.
- Árvácska! – förmedt rá Kardos.
- Mindegy – legyintett Dave.”



Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi V. - Remény

Március 1.
Kölcsönkönyv
Pontszám: 7


Igazán nem szeretnék spoilerezni, de talán ez elkerülhetetlen. Mindenesetre talán nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy ez az a kötet, ahol Reni és Cortez végre (végre!) egymásra találnak, és a könyv azt a hosszú, rögös utat és szenvedést mutatja be, ami idáig elvezet. Nos. A könyv tele van élvezetes, gyomorpillangós jelenetekkel, amikor az olvasó tudja, végre már biztosan tudja, hogy Cortez is szereti Renit. Vannak ezek a kis pillanatok, összenézések, elkapott msn-beszélgetések, amiket ügyesen adagol az író. Ezeket nagyon élveztem, tényleg emlékeztetett arra az időre, amikor én kerültem közel ahhoz, hogy összejöjjek valakivel. Ami nem tetszett a könyvben, az az, hogy nagyon sokat vacakolnak, mire összejönnek, és van komoly összebalhézás is. Érdekes módon úgy van beállítva a dolog, mintha mindenért Reni lenne a hibás - később a környezete is őt hibáztatja - holott én sokszor éreztem azt, hogy Cortez elfogadhatatlanul rondán viselkedik, ami már a megbocsáthatatlanság határát súrolja. Mégis, soha, sem ebben, sem a későbbi kötetekben nem kér bocsánatot ezekért, fel sem merül, hogy hibázott, miközben Reni állandóan lúzernek van bélyegezve. Ez nem tetszett. De ezt leszámítva: örvendjünk!


„Kinyitottam a könyvem, fellapoztam, és elolvastam egy sort. Aztán még egyszer. Majd újból. Nem értettem. Ennek két oka lehetett. Az egyik, hogy rohamosan esik az intelligenciaszintem, amiért állandóan Virág profilját kell csekkolnom, ahová mindenféle képeket tölt fel Adam Lambertről (mármint a kutyáról), Adam Lambertről (mármint az énekesről) Peace-ről, a bohóchaláról, a kisöccséről, Beniről vagy éppen Ricsiről. A másik ok, hogy a mellettem ülő Cortez olyan szinten felkavart, hogy a fülemben doboló véren kívül semmi mással nem tudtam foglalkozni. Reméltem, hogy az utóbbi zavart.”


„- Virág, tedd le a kecskét! – förmedt rá Kinga. Lefényképeztem őket, közben meg azon agyaltam, hogy ez a mondat igen ritkán hangzik el. Normál esetben.”

„- Mit akarsz? – néztem a szemébe.
- Hogy ne ismerd meg azt az embert – mondta őszintén.
- Miért? Mert te nem akarod? – kérdeztem vissza hitetlenül.
- Mert nincs kedvem felrúgni, miután sírni látlak – felelte, nekem pedig felébredtek a gyomromban szunnyadó lepkék, és együttes erővel kezdtek csapkodni odabent.”

„Egy zacskó vaníliás karikával éppen a matekfüzetem fölé görnyedtem, amikor megszólalt a Green Day Basket Case. Azonnal felkaptam a telóm.
- Szia – hunytam le a szemem boldogan.
- Mit csinálsz? – kérdezte köszönés nélkül.
- Merőleges vektorok skaláris szorzatát – feleltem.”

„Már maga az út érdekesen telt. A buszon az a-sok csendben ácsorogtak, a mi osztályunk viszont tombolt. Andris és Robi beültek egy néni mellé, és két oldalról énekeltek neki Guns N’ Rosest. Ezerszer is elnézést kértem az öreg hölgytől, aztán amikor megkérdezte, hogy melyik iskolába járunk, halkan magyarázkodni kezdtem, hogy kisegítőbe. Mással nem tudtam magyarázni, hogy Zsolti miért húzódzkodik a korláton, Ricsi miért alszik Virág vállára hajtott fejjel, Jacques miért nem érti a magyarul feltett kérdést, és hogy Kinga miért kap dührohamot időközönként. A néni riadtan bólintott, és a következő megállónál leszállt. Nem hibáztattam érte.”



Borbély Szilárd: Nincstelenek

Február 25.
Saját könyv
Pontszám: 9


Ezt a könyvet még tavaly kaptam a szülinapomra Juliéktól. Jól meglepődtem, ugyanis az ünneplés előtt direkt elmentem Julival vásárolni, mert azt mondta, tanácstalan, hogy mit adjon. Kiválasztottam egy fülbevalót, és féltem, hogy már az is túlzás, erre megkaptam az ékszer mellé a könyvet is. Mert azt mondta, hogy ez a könyv fontos egy szociológusnak. De hát ha tudta, hogy ezt akarja adni, miért mentünk külön vásárolni? Mindegy, nagyon örültem, és érdeklődve nézegettem a könyvet, de mivel olyasminek tűnt, ami komoly és értő olvasást igényel, félretettem jobb időkre. Hogy miért most kaptam elő? Hát, az ok tulajdonképpen az, hogy az SZJG ötödik kötetét Petra barátnőjétől kellett kölcsönkérnünk, aki folyton elfelejtette, én pedig olvasnivaló nélkül maradtam volna napokig, úgyhogy gondoltam, belekezdtek ebbe a könyvbe, mivel rövid. Nos, tényleg nem valami hosszú, de nem lehet vele túl gyorsan haladni. Nagyon-nagyon tetszett, de tényleg elgondolkodtató, emészteni kell. A könyv hátulján csak egy rövid idézet van, a fülszöveg pedig úgy kezdődik, hogy „ez a könyv a számokról és a számokkal való játékról szól”, ami már eleve elég furának tűnt. Nos. A fülszöveg félrevezető, a könyv nem a számokról szól. Egy kis faluban élő család életét tárja elénk a romániai határnál, valamikor a kommunizmus tombolásának idején. A történetet egy kisfiú meséli el nekünk, aki, mellesleg, tényleg érdeklődik a számok iránt, de ez kimerül abban, hogy néha megemlíti, hogy mennyi év korkülönbség van közte és egyes emberek között, és hogy az a szám prímszám, és hogy az nem osztható semmivel, és az emberek közti távolság sem osztható. Én kicsit olcsónak éreztem ezt a hasonlatot, de ezen kívül nem igazán tudok mibe belekötni, a könyv tényleg nagyszerű. Az egész szinte tőmondatokban íródott, ami már eleve valamiféle feszültséget kelt az olvasóban. Történet nincs, csak kiragadott életképek, de valahogy mégis előrefelé haladunk időben. A család, akit megismerünk, kicsit kilóg a faluból, de összességébe véve ők is ugyanúgy élnek, mint mindenki más. A falut nyomasztja a zsidók elhurcolása, és megismerjük a kommunizmus abszurdumait is. De ami tényleg nagyon erőteljesen átjön a sok-sok történetnek és érzékletes leírásnak köszönhetően, hogy milyen barbár, és sokszor undorító a korabeli falusi élet. Döglött állatok, kosz, részeg férfiak, bűz, és minden, amit csak el lehet képzelni. Komolyan, néha forgott a gyomrom. De, valamilyen szinten még ez is pozitív, ha értitek, mire gondolok. Ettől jó egy könyv, hogy hitelesen ad át valamit.

„Nyalni kell. Értsd már meg, hogy nyalni kell. Aki tud nyalni, azt békén hagyják.”
„Megcsinálom a munkám, dolgozom éjjel-nappal”, mondja apám.
„Dolgozol, dolgozol. Persze. Mensz, mint a fejetlen láb. De nem ezt kell. Nyalni kell, értsd már meg”, ismétli anyám.
„Akkor nekünk felkopik az állunk”, mondja apám. „Mert azt nem tudok.”
„Az is a te bűnöd lesz. Gondoljál arra, hogy családod van. Akkor könnyebb.”
De nem könnyű. Apámnak nem megy. Esténként részegen jön meg. Anyám meg egész este várja, csendesen sírdogál. Ringatja a Kicsit.”

„Itt élsz te, ebben a faluban?”
„Igen. Ide születtem”, mondom. Pedig a kórházban születtem. Akkor még új volt. Én voltam a tizenhetedik. A tizenhetet nem lehet osztani. A nőverem megtanított számolni. Már tudok szorozni meg osztani is. Apám mondta, hogy vannak olyan számok, amelyeket nem lehet osztani. Nincs más osztójuk, csak egy meg önmaguk. Azóta minden számot megpróbálok felbontani. Azokat a számokat szeretem, amelyeknek nincs osztójuk. Olyanok, mint mi ebben a faluban. Kilógnak a többi közül.”

„Amikor Mózsi hazajött a munkaszolgálatból, már nem hasonlított a zsidókhoz. Olyan volt, mint akárki más. Úgy tért vissza, mint a többi menekült, aki a házát kereste, a cókmókját, az itt hagyott családot. Mint mindenki, aki nem tudta abbahagyni az életet. Cipelte a terhet, amelyet az élet jelent. Kopasz volt, szedett-vedett katonai ruhát viselt. Régen dús haja, gyűrűbe szedett pajesza sehol se volt már. Nem vett többé fekete kaftánt. Se kalapot. Se fehér inget. Nem öltötte fel soha többé a halotti inget rojtokkal a sarkain, amelyet férfiak viseltek.
Hogy hová lettek ezek a ruhák, senki sem mondta meg a faluban. Mózsi meg nem kérdezte. Ahogy azt sem, hová lett a boltból az áru. A házból a bútor. A polcról a könyv. A falból a kampó. A szekrényből a ruha. A szívekből a könyörület.
A csontig soványodott Mózsi, amikor hazaért, leült a kifosztott ház előtt, amelyet a falu éjszakánként hordott szét, feltörve a csendőrség pecsétjét. A nagybátyáink voltak a legelsők, akik a heccet csinálták annak idején.
„Senki sem mert nekik szólni, mert a nyilas párt tagjai voltak, és akkor már nagyon tartott mindenki a nyilasoktól”, mondja Máli.
Az éjszaka leple alatt senki sem köszönt a másiknak. Sürögtek, forogtak. Volt, aki többször is fordult. Némán, konokul fosztogatták a házat és a portát. A szekrényeket törték fel, a damasztabroszokat kapkodták el egymás elől, a stelázsiból a kőedényeket szorították magukhoz. Úgy tettek a sötétben, mintha nem ismernék egymást. És többé nem beszéltek ezekről az éjszakákról. Tele lett a falu titokkal. Csak kezek nyúltak a sötétben a tányérokért, az eszcájgért, a bundabugyiért, a vágyott berliner kendőért, a gyerekek itt hagyott játékaiért. Vitték az imaköpenyt is, a macesztálat, a hímzett ünnepi sábeszdeklit. Lefeszítették az ajtófélfáról a mezuzát. De csalódtak, mert nem papírpénz volt benne, csak egy fecni valami ákombákommal. Nem néztek egymásra akkor sem, amikor az almáriumot hordták szét. Amikor a spájzban meg a kamrákban ásták fel a földet. Amikor a kemencét verték szét, és vizsgálták át téglánként. Mert mindenütt elrejtett kincs után kutattak. A mesés zsidóarany után, amiről a kocsmában suttogtak. A pénzt keresték, az ezüst evőeszközkészletet, az igazgyöngy nyakláncot, a gravírozott zsebórát, az ékköves fülbevalót.
A zsidóvagyonra úgy tekintettek, mint a sajátjukra, mert akkor már évek óta mondták nekik, hogy azt tőlük vették el a zsidók. A magyaroktól. Azt kell visszaszerezni. Visszaszolgáltatni jogos tulajdonosaiknak.”





Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi IV. - Barátok

Február 15.
Orsi (?) könyve
Pontszám: 8


Ohó, ez a kötet is jól sikerült! Reni egy fokkal kevesebbet depizik, és érdekessé válnak a  körülötte lévő karakterek. Kinga nagy kedvencemmé vált, szerintem nagyszerűen van kitalálva és megalkotva, jobban megismerjük Ricsit és a többieket, de ebben a könyvben kiemelt szerepet kap Arnold is, akit Petra és Orsi nem szeretnek, Shizu pedig igen, és én… nos, én egyenesen imádom! Arnold is nagyszerűen van kitalálva, és kis harca Cortezzel igazán megdobogtatja az olvasó szívét. Ebben a kötetben végre felmerül bennünk, hogy esetleg tényleg lehet közte és Reni közt valami…

„Jaques szomorúan ücsörgött mellettem, és próbálta celluxszal összeragasztani az elszakadt alufóliát a karján. Mondtam neki, hogy szerintem jó a jelmeze és ne szomorkodjon, mire kicsit felvidult. Mondjuk, az nem tett túl jót a kedvének, hogy Zsolti csak egy fél szendvicset evett meg, és amikor a másik felét nem tudta hová tenni, akkor egyszerűen leszakított Jaques „ruhájából” egy darabot, és becsomagolta.”

„Délután: 5/3 – jó kamaszhoz méltó módon a kerti pagoda alatt ücsörögtem, és „fáj az élet” arcot vágtam a szüleim legnagyobb örömére, akiknek lövősük sincs róla, most éppen mi a bajom.”




Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi III. - Egyedül

Február 11.
Orsi (?) könyve
Pontszám: 7


Ez a kötet igazán közel van a valósághoz és a nyomi-könyvmoly diákok iskolai tapasztalataihoz abban a tekintetben, hogy Reni ebben a részben hihetetlenül magányos, és emiatt szenved. Legjobb barátnője eltávolodik tőle, és kiszakad a többiek társaságából is, arról nem is beszélve, hogy Cortez felé se néz. Esküszöm, attól, hogy nagy dózisban olvastam ezt a könyvet, depressziós lettem. Reni egyedül van, szenved, sír, szinte végig a könyv során. De mindezt abszolút hitelesen teszi, számomra sem igazán ismeretlenek ezek a tapasztalatok. Úgyhogy végül is jó volt, de tényleg beleéltem magam, és rosszul is éreztem magam a végére. :/ Cortez viselkedése miatt végig azon kattogtam, hogy na de most mi lesz ebből? Ugyanis Reni felé sem néz, így aztán kérdéses, hogyan alakulhat ki ebből bármiféle románc. A kötet végén végre van valami, ami vigyorgásra és lelkesedésre ösztönzött (de sajna nem lőhetem le a poént). Azon viszont kiakadtam, hogy Renivel mennyire szemét módon bánnak a szülei a könyv végén, és hogy hogy lehet, hogy ő ez ellen nem lázad, üvölt, tiltakozik, hogy nem utálja őket, hogy lehet továbbra is jó kislány… Ugyanis nyilvánvaló itt, hogy ők rontottak el mindent. Na mindegy.

„- Először is! Mit akarsz? Hogy szánalmat ébressz az emberekben a sápadt bőröddel meg a szétbőgött szemeddel, vagy hogy igazán észrevegyenek?
- Hát azt.
- Melyiket?
- A másodikat… - mondtam bátortalanul.
- Jó. Szerintem a legnagyobb gond, hogy túlreagálod a dolgokat, és átestél a ló másik oldalára. Szóval jó, hogy szerelmi bánatod van, de ha rád nézek, azt látom, hogy valaki elütötte a kutyád, és még vissza is tolatott rá!”

„- Na, ez már valami – mutatta fel a kezében tartott pólót. Cortez kedvenc Ramones-logós felsője.
- Ügyes – dicsértem meg.
- Erre lesz a legnagyobb kereslet. Megnyerjük a versenyt! – lelkesedett Kinga.
- Ez még mindig jótékonysági gyűjtés, és nem verseny – emlékeztettem, mert úgy tűnt, totál elfelejtette.
- Lehet, de mi adjuk a legjobb adományokat! Tehát nyertünk. Kellemest a hasznossal. Mehetünk – biccentett Kinga, aztán megkérdezte még Cortez nagymamáját, hogy nincs-e véletlenül egy szelet csoki, amibe Cortez már beleharapott.”

„- Engedd meg, hogy én is gratuláljak – lépett hozzánk Arnold, de szavait nem nekem, hanem Corteznek címezte. – Legszívesebben napokig ünnepelnélek, amiért tizedikben félév közeledtével hajlandó voltál írni pár oldalt. Sajnos nincs időm, de egyszer még bepótoljuk. Egy karnevál talán méltó lenne – fejtegette száraz, gúnyos hangon.”




Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi II. - Együtt

Február 7.
Kölcsönkönyv
Pontszám: 7


Úgy tűnik, arra ítéltettem, hogy végigolvassam a teljes Szent Johanna-sorozatot. Tudni szeretném, mi lesz a vége :) Ez a kötet is szórakoztató volt, gyorsan haladtam vele. Nem tudom, mi lesz a többi könyvvel, ugyanis könnyen unalmassá válhat az, hogy a naplóíró Reni arról számol be mindig, hogy mi történt épp a suliban. Néhány dolog már elkezdte bökni a csőröm, elsősorban Reni odaadása Cortez felé, holott a srác nyilvánvalóan cseppet sem érdeklődik iránta és semmi közös nincsen bennük. Másik bosszantó dolog Reni tehetségtelensége rajzban: oké, vannak, akik ügyetlenek, de az, hogy egy órán át a fehér papírt bámulja anélkül, hogy egy vonalat képes legyen húzni rá, na, az túlzás (bár gondolom direkt ilyen, de akkor is...) Reninek a szüleivel való kapcsolata is fura: oké, jóban vannak, meg minden, de Reni erőltetetten szófogadó és beletörődő, ráadásul 15 éves létére mindenről beszámol, ami történik körülötte? Nemár. És végül az utolsó megjegyzés: Szép, szép, hogy Reni a kis nyomi, de még így is összebarátkozik az osztálytársaival, de ez sem valami életszerű. A valóságban egy ilyen emberrel tényleg senki nem beszél a házik elkérésén kívül. Nincs olyan, hogy hazamegy, és "villog az msn, mert mindenki ír." Na mindegy. Ezektől eltekintve... hát, azt hiszem érdekes ez a sorozat, mert életszerű próbál lenni, és sok tekintetben az is, de sok értelemben nem az. Úgyhogy így kell hozzáállni, és akkor szórakoztató marad. Már elkezdtem a harmadik kötetet!

„- Renáta, örülj neki, hogy ennyi a bajod! Az én esetem nagyobb tragédia! Tele van a terem a jelmezemmel!

Virággal mindketten értetlenül bámultunk rá. Ezt komolyan gondolta? Szerinte az, hogy életem szerelme, a srác, akiért első pillanattól kezdve odavagyok, éppen egy másik lánnyal lassúzik, az nem akkora tragédia, mint hogy többen öltöztek Hannah Montanának? Kingának nincs szíve.”

„- Na? – mutattam fel anyunak a szétmaszatolt rajzlapot.
- Aha! Egy dió! – jelentette ki anyu büszkén.
- Tulajdonképpen egy falevél. De haladunk – feleltem szomorúan.
- Nem reménytelen – állt fel Tomi az asztaltól.
- Tényleg? – kérdeztük anyuval egyszerre.
- Mármint a kettes. A kettes nem reménytelen. – bólintott.”




Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi I. - Kezdet

Január 31.
Orsi (?) könyve
Pontszám: 8


A Szent Johanna-sorozatot Orsi és Petra is elolvasták, utóbbi különös lelkesedéssel. Egy ideje hallgatom az idézeteket, poénokat, és a biztatást, hogy olvassam el én is. Persze mielőtt belekezdtem volna, inkább cikiztem Petrát, hogy így odavan a tiniirodalomért. De azért kíváncsivá is tett a dolog, és most, hogy a suli mellé valami könnyedre vágytam, beadtam a derekam, és belekezdtem. És abszolút pozitívan csalódtam! Már az első néhány oldalon találtam olyan részeket, amiken hangosan nevettem, és ekkor már tudtam, hogy végem. Láthatjátok, hogy elég magas pontszámot adtam a könyvnek, ez annak szól, hogy az SZJG I. a műfajához képest tényeg egy váratlanul jó könyv: szórakoztató és hiteles. A hitelességet úgy értem, hogy bár a szereplők szándékosan túl vannak rajzolva, hogy mind különleges és humoros karakter legyen, azért így is életszagú marad a dolog, és az ember felsóhajt: "ah, épp így éreztem én is..." Nekem különösen akkor volt ez az érzésem, mikor Reni a Cortezzel való viszonyáról ír, és halálosan örül annak, mikor a szünetben két percet beszélnek a matekháziról. Határozottan ismerős a történet. :) Jópofa, hogy a sorozat alig pár éves, de vannak benne elavult dolgok, például az msn. Petra generációját ez már nem is értinti. :) Nem tudom mi legyen ezzel a sorozattal, ugyanis 9 kötetből áll, és kicsit soknak tűnik, hogy ezen végigrágjam magam, miközben vannak azért értékesebb szellemi táplálékok is a könyvpiacon. De érdekel a szereplők sorsa, és Petra annyit sztorizott már, hogy lehet, nincs menekvés. Petra már el is kérte nekem a második kötetet a barátnőjétől (az ugyanis nincs meg nekünk). Szerintem végigolvasom ezt a sorozatot, maximum beiktatok néhány elismert klasszikust is néha-néha a kötetek közé. Így is olyan hülyén érzem magam, mikor nyilvános helyen olvasom az SZJG-t, nem is beszélve a CEUról! Beköthetném újságpapírba, de akkor talán valami még rosszabbat sejtetnék.

„Anyu meteorológus, és reggelente a tévében szokott időjárást jelenteni, így mindenki ismeri az arcát. Egyébként már megszoktam, hogy bárhol felismerik anyut, és vadidegenek szólnak hozzá, ilyenkor vagy az időjárásról érdeklődnek, vagy beszólnak, mert mondjuk, megáztak, amikor az előrejelzés napsütést ígért.”

„- Reni, tudom, hogy az első nap a gimiben nagyon kemény, emlékszem, nekem is az volt. Csak egyet tudok tanácsolni – nézett apu mélyen a szemembe. – Ne hányd el magad.”

„- Anyu, szeretnék mondani valamit – kezdtem némi töprengés után. Anyu, aki lehajolva rámolt a konyhaszekrénybe, egy pillanat alatt felegyenesedett, és lesápadva meredt rám.
- Lógtál az iskolából?
- Dehogy! – vágtam rá a fejemet rázva.
- Rossz társaságba keveredtél? Te jó ég, megzsaroltak?
- Anya! – vágtam közbe élesen, mielőtt még egyre rosszabbra gondolna. – Anyu, csak azt akartam mondani, hogy nem szeretem a majonézt!”

„- Végül Neményi – szólította fel a tanár. Arnold letette a könyvét a kezéből, és szemébe lógó tincsei mögül unottan felnézett. – Megosztanád velünk, hogy az asztalon látható kifogástalan gyümölcsöket miért félig elrothadva rajzoltad?
- Ennek egyszerű, szimbolikus jellegű oka van – kezdte a választ Arnold, mire mindenkinek lecsuklott a feje. Ha ő egyszer belekezd a magyarázatba… - A gyümölcsök most épnek tűnnek, azonban már a leszedésük pillanatában rothadásra ítéltettek. Ha rájuk nézek, látom, hogy friss, szép darabok, de tudom, hogy hamarosan fonnyadtan, megbarnultan és aszalódva zsugorodnak össze. A rajzommal azt szándékoztam kifejezni, hogy…
- Értem – szakította félbe a tanár. – Mellesleg ötös – legyintett. Arnold kissé sértetten, mivel mély gondolatmenetét megszakították, újra felemelte a könyvét, és tovább olvasott.”




Lois McMaster Bujold: Chalion átka

Január 19.
Saját könyv
Pontszám: 8


Ezt a könyvet a tavalyi varázslatos táborban nyertem. Egy fantasyról, a Chalion-sorozat első kötetéről van szó. Nekem határozottan tetszett. Az elején kicsit lassan indul be a történet, és némi nehézséget okoz, hogy az ember kiigazodjon a világban, amit a szerző alkot: földrajz, nevek, rangok, vallás... De kábé a harmadától a történet határozottan izgalmassá válik, úgyhogy viszonylag hamar el is olvastam. Nem mondom, hogy olyan hű, de nagy remekműről van szó, inkább csak szórakoztató és kalandos egyszer elolvasni. Nekem leginkább a világ vallása tetszett meg: a szereplők öt istent tisztelnek, az Anyát, az Apát, a Leányt, a Fiút és a Fattyút. Tartoznak hozzájuk évszakok, foglalkozások és szertartások, a legjobb a halotti szertartás, mikor kiderül, melyik isten fogadta be a halott lelkét. De nem árulok el többet. :) Szívesen elolvasnám a többi kötetet (a második már megjelent) de magamnak azért nem venném meg. Talán majd valamikor kiveszem egy könyvtárból.

„- Nem fogom viselni annak a tolvaj Lord Dondónak a gyöngyeit. Vissza fogom adni a Leány Rendjének, de még így is sértés lenne az istennőre nézve. Azok a gyöngyök mocskosak. Cazaril, mihez kezdjek velük?
- A Fattyú nem finnyás isten. Add a gyöngyöket az árvák kórházának – javasolta Cazaril.”

„- Megvan a megoldás! – lelkendezett Betriz. – Cazaril, taníts meg késsel embert ölni!”

„- Mit tudsz erről a Bergon hercegről, Cazaril? Jó kiállású? Láttad őt, amikor Ibrában voltál?
- A saját szememmel nem. De állítólag jóképű fiú.
Iselle türelmetlenül vállat vont.
- A hercegekről mindig azt mondják, hogy csinos, hacsak az illető nem torzszülött. Akkor meg azt mondják, hogy egyéniség.”

„- Mindazonáltal – jegyezte meg Palli szárazon – a tegnap reggeli megjegyzésed Lady Betriz orrára elég súlyos ballépés volt.
- De hát nem akartam csúfot űzni belőle! – ellenkezett bosszúsan Cazaril. – Még akkor is haragudott, amikor elindultak?
- Nem, akkor már nem. Meggyőzték róla, hogy a láz beszélt belőled, és nagyon aggódott. Én a helyedben ráhagynám, hogy a láz volt.
- Az egész személyéről most még nem tudnék költeményt írni. Túl nagy falat lenne.
- Hát, ha már mindenáron ki kell választani egy testrészét, akkor inkább az ajkát válaszd. Az sokkal romantikusabb, mint az orr.
- Miért? – kérdezett vissza Cazaril. – Hát nem csodálatos benne minden?
- Igen, de az ajkakat szoktuk megcsókolni, nem az orrot. Mármint általában. A férfiak azért írnak verset szerelmük tárgyához, hogy közelebb édesgessék magukhoz.
- Milyen ügyes! Ez alapján azt hinné az ember, hogy több vers készül a hölgyek titkosabb részeiről.

- Akkor a hölgyek megpofoznának. Az ajak biztonságos kompromisszum, afféle ugródeszka a mélyebb rejtelmek felé.”




Shani Boianjiu: Bátraké a mennyország

Január 11.
Orsi könyve
Pontszám: 4

Ezt a könyvet Orsi kapta nagyitól még mielőtt Izraelbe ment, mivel a történet izraeli katonalányok életét kíséri végig. Orsi elolvasta a könyvet, és nem tetszett neki, de én azért kíváncsi voltam rá, úgyhogy most, hogy több beadandómat is Izraelről írtam, elérkezettnek láttam az időt, hogy én is elolvassam. Jelenthetem, ultra szar. Egy ennyire rossz könyv esetében nem is tudom, hogyan pontozzak. Tekintsünk el attól, hogy 4-est adtam neki, mert oké, vannak értelmes, érdekes és elgondolkodtató morzsák a történetben, de alapvetően egy nagy rakás szörnyűség. Mindenki olyan messziről kerülje el, amennyira csak lehet. És ez azért érdekes, mert a szerzőt a könyve alapján "2012-ben az amerikai Nemzetközi Könyvalapítvány az öt legjobb 35 évnél fiatalabb szerző közé választotta." Úristen. A szerző amúgy nem tudom, milyen származású lehet, mert ugyan személyes ihletésű a történet, a könyv angolul íródott. Mindegy. Elmondom mit gondolok. Azt, hogy ez valami amerikai furcsaság lehet, hogy ezeket a kitekert, szenvedéstől túlcsodruló, agyonszexualizált és értelmetlen sztorikat körülrajongják. A következő a helyzet a Bátraké a mennyországgal: mindenki szenved benne. A történet három fiatal izraeli lány életét kíséri végig, akik egy poros faluból származnak, ahol szenvednek, majd elmennek a katonaságba, és ott szenvednek, végül hazatérnek, és ott is szenvednek, és a történet véget ér úgy, hogy mind sejtjük, hogy ezek a lányok megnyomorodtak egész életükre. Nem azt mondom, elismerem, hogy vannak helyzetek, emberek, események, amikor valóban másból sem áll az élet, csak szenvedésből. De itt nem erről van szó. Itt öncélú, fölösleges szenvedés van, ugyanaz, amiért kritizáltam tavaly a Különc srác feljegyzéseit (Amerika!). Egyszerűen nem reális az, amikor egy ilyen történetbe mindent belezsúfolunk: családi viszályt, szexuális erőszakot, öngyilkosságot, gyilkosságot, depressziót, kurvázást, abortuszt, szegénységet, jövőbeli tervek hiányát, és még sorolhatnám. Mert ebben a könyvben minden van. Valahogy minden szereplő, aki felbukkan, lelki nyomorék. Mert vagy megölték az anyját, vagy elvált a férjétől, vagy megerőszakolták, vagy elvetélt. Tulajdonképpen sztori nincs is, csak ezeknek a válogatott borzalmaknak a felsorolása. Ráadásul egy szereplő sem tűnik reálisnak, mindegyiknek elmebeteg gondolatai vannak, olyasmi, ami leírva annyira kitekert, hogy csak húzogattam a szemöldököm. Álljon itt néhány idézet, mondanivalómat demonstrálandó:

„Reggelente kész tragédia volt felkelni, mintha a saját anyádat kellene megölnöd, vagy egy olyan srác venné el a szüzességedet, aki csak egyszer fog ágyba vinni, és már csak akkor jössz rá, hogy mit tettél, amikor már nyitni kell a szemed.”

„És ekkor tudtam, mikor jött ez a gondolat, hogy nekem annyi; hogy nem számít, mi történik, nem számít, mit teszek, minden hiába – soha, soha, még egy millió év alatt sem válhatok szőlőszemmé.”

„Hágár a jobb oldalamon ült, a hajammal játszott. Jó érzés volt, ahogy hosszú körmei a fejbőrömet kapargatták; ujjainak nikotinszaga összekeveredett uborkás parfümjének illatával, és ez ellazított.”

Ugye hogy szar? Rágugliztam, és az első magyar vélemények, amiket találtam, ugyanilyenek. De esküszöm, ezért nagyon sok ember odáig van, ha egyszer ekkora sikert ért el. Külön ambivalens érzéseket kelt bennem az, hogy a történet Izraelben játszódik. Eléggé más képet fest az országról, mint amit én eddig megismerhettem. Izrael egy nagyon dinamikusan fejlődő, majdhogynem 'nyugati' színvonalú ország. Igen, háború van és igen, a fiatalok bevonulnak, de ezt nagyon sokan szívesen teszik, mert úgy gondolják, ez a helyes, és  életre szóló élmény számukra az a 2-3 év, ahol szoros barátságok köttetnek. Biztos vagyok benne persze, hogy ez csak az érem egyik oldala: tuti vannak Izraelben is kis, poros falvak, ahol az emberek alulképzettek és nincs jövőképük, biztos van Izraelben is családon belüli viszálykodás, és persze tuti vannak, akik a katonaságot nehézségként élik meg. De az  borzalmas kép, amit ez a könyv fest az olvasó elé, nekem egyszerűen túl torz. Mintha minden izraelinek lenne egy rokona vagy barátja, aki háborúban halt meg vagy önygilkos merénylő robbantotta fel. Nem tudom. Egyszerűen nem reális. Ami jó volt a könyvben, hogy néha azért jól mutatja be mondjuk a palesztinok helyzetét és azt, hogy a határőrök valóban találkoznak menekültekkel, csempészekkel. De ezért a néhány érdekes leírásért igazán fölösleges órákat vesztegetni az életetekből erre a könyvre. Ha meglátjátok, MENEKÜLJETEK!





Reza Aslan: A zelóta


Január 9.
Apu könyve
Pontszám: 7

Ez egy másféle könyv, mint amit általában olvasok, ugyanis tudományos jellegű. Egy valláskutató történész írta, aki a názáreti Jézus életét és korát mutatja be a könyvben. A történet olvasmányos, de ismeretterjesztő is, és nagyon komoly tudományos kutatáson alapul. A borító a könyvet "napjaink legprovokatívabb botránykönyve"-nek minősíti, ebben biztos van egy kis marketingfogás is, de tény, hogy a könyv könnyen sértheti az erősen vallásos embereket, ugyanis a történelmi Jézust igyekszik felvázolni. A szerző egyáltalán nem támadja a kereszténységet, de világossá teszi, hogy arra törekszik, hogy bemutassa, milyen volt Jézus, az ember. Az, aki kétezer évvel ezelőtt valóban ott élt Palesztinában. Ehhez pedig az kell, hogy fokozatosan lehámozzuk Jézusról mindazt, amivel a későbbi korok ruházták fel őt, és feltárja, milyennek is láthatta őt a saját kora. Nem csak Jézusról van szó a könyvben, de az őt körülvevő emberekről, a zsidó társadalomról, történelemről is. Számomra a történet nagyon érdekes volt és sok tanulsággal szolgált. A szerző azt állítja, hogy az 'igazi' Jézus egy teljesen másmilyen figura volt, mint amilyennek a kereszténység  ábrázolja. Abban a korban, mikor Jézus élt, Palesztina forrongott: a zsidók római fennhatóság alatt voltak, de mindenáron próbáltak ettől megszabadulni. Szinte minden nap felbukkant valaki, aki prédikált, embereket gyűjtött maga köré, messiásnak kiáltotta ki magát, és igyekezett kitakarítani a rómaiakat az országból. A messiásjelöltek – a zelóták – arra törekedtek, hogy megszabaduljanak a római fennhatóságtól, és ismét zsidó kezekben legyen az a föld, amit még nekik adott annó a Mindenható. Persze mindegyiküket jól legyilkolták, általában a kereszten végezték, ami a korban a lázítóknak, rablóknak kijáró büntetési forma volt. Ilyen szempontból Jézus egy korántsem újszerű figura volt. Ő is prédikált és tanítványokat gyűjtött. A szerző szerint egyáltalán nem az a békés, szent ember volt, aki odatartotta a másik arcát is; saját korában Jézus politikai aktivista, pont úgy, mint elődei. „Isten országát” a földön kívánja megvalósítani, legfőbb ellenségei pedig a rómaiak és a felfuvalkodott, gazdag zsidó papság. Nem akar új vallást teremteni, abszolút a zsidó vallás keretein belül működik. Hangsúlyozni kell, hogy a korban Palesztina forrongó katlan. Az emberek folyton egymást öldösik, válogatott undorító módokon. A római helytartók könyörtelenül tartják fenn a rendet, a halálba küldve bárkit, aki egy kicsit is lázít a fennálló rend ellen. Így hát ne lepődjünk meg, hogy miután Jézus bevonul Jeruzsálembe, a papok ellen prédikál és felfordulást rendez a templomban, egszerűen őt is elfogják, és a keresztre küldik, mint az összes többi lázadót előtte, aki királyi címre tört. Ilyen szempontból – és ez tényleg elég provokatív – Jézus tömeggyártmány. Millió messiás jött már előtte, és mind a kereszten végezte, és olvasás közben csóváltam is a fejem, hogy hát minek ment ő is oda, ha egyszer nyilvánvaló volt, hogy ez lesz a sorsa? Szóval, már elnézést a megfogalmazásért, de számomra a történet végén Jézus egy lúzer (bár a szerző sosem állít ilyet). Persze az érdekes kérdés ekkor jön, hiszen Jézust nem felejtették el úgy, mint a többi messiást, sőt. A szerző azzal érvel, hogy Jézus követői, és később az evangélisták is arra törekedtek, hogy megváltoztassák a forradalmi Jézus-képet, hiszen azt Róma üldözte; helyette alakult ki a békés Krisztus, aki Isten országát nem a földön, hanem a túlvilágon kívánta megvalósítani, és sosem volt Róma ellen. Ezért került bele az evangéliumokva az, hogy szegény Pilátusnak esze ágában sincs elítélni az ártatlan Jézust, de a gonosz zsidók kényszerítik rá. A szerző rámutat, hogy ez az egész egy kamu, Pilatus egy vérengző vadállat volt, aki gyűlölte a zsidókat és ezreket küldött a keresztre. Jézust a rómaiak ölték meg lázításért, de később, hogy a vallás fennmaradhasson és Róma tolerálja, az egészet a zsidókra kenték, akik azóta is szenvedhetnek az antiszemitizmustól.

Már így is elég sokat írtam, és persze ez a leegyszerűsített verzió, szóval tényleg nagyon ajánlom ezt a könyvet, ha valakit érdekel a téma. Persze ez olyasmi, amiről tudósok százai vitatkoznak, szóval szó sincs arról, hogy ez most maga az igazság, de nekem azért nagyon meggyőző és szimpatikus volt. És fontos tényleg hangsúlyozni, hogy a szerző nem vallásellenes, és nem támadja a kereszténységet, csak az egy más kategória, nem történelem, hanem hit. És én speciel elgondolkodtam azon, hogy egy ilyen könyv elolvasása után hogy lehet egyáltalán hinni, de gondolom, nem lehetetlen. 

„Jézus bizonyosan nem az első ördögűző volt, aki a Genezáreti-tó partján sétált. Az I. századi Palesztinában a hivatásos csodatevő ugyanolyan bevett állás volt, mint az ács vagy a kőműves, csak sokkal jobban megfizették. Galilea különösen bővelkedett a karizmatikus fantasztákban, akik bizonyos összeg fejében megfelelő helyre irányították az isteni erőket.”

„Egy pillanatra tegyük félre azokat a szövegmagyarázatnak nevezett bűvészmutatványokat, amelyek Jézus szolgálatának eme epizódját elemezték.”

"A modern ember számára Jézus gyógyításai és ördögűzései finoman szólva is kétséges hitelűek. Csodatetteinek elfogadása képezi a legvilágosabb választóvonalat a történész és a hívő, a tudós és az istenkereső ember között. Helytelennek tűnik tehát azt mondani, hogy több történeti forrás erősíti meg Jézus csodatetteit, mint Názáreti születését vagy a Golgotán elszenvedett kereszthalálát. Hogy tisztán lássunk: Jézus egyetlen csodáját sem bizonyítja semmilyen dokumentum. A tudósok hasztalanul próbálták megítélni, hogy a Jézus gyógyításairól vagy ördögűzéseiről szóló leírások mennyire hitelesek. Értelmetlen azon vitatkozni, hogy nagyobb a valószínűsége egy béna meggyógyításának, de kisebb a valószínűsége annak, hogy Jézus feltámasztotta Lázárt. Jézus csodás történeteit kiszínezték az idők folyamán, és a csodák olyan jelentőségre tettek szert a krisztológiában, hogy egyetlen esetet sem lehet történetileg hitelesíteni. Ugyanilyen értelmetlen az is, hogy tudományos alapot keresve demitologizáljuk Jézus csodáit. Például hogy csupán úgy tűnt, mintha Jézus vízen járt volna, hiszen valójában apály volt. Vagy hogy Jézus csak látszólag űzte ki a gonosz lelket egy emberből, aki valójában epilepsziás rohamot kapott. Nincs jelentősége, hogy a modern világban miként tekintünk Jézus csodáira. Csak azt tudhatjuk, hogy az ő korában hogyan tekintettek azokra. És ez jelenti a történeti bizonyítékot is. Hiszen a korai egyházban dühödt vitákat folytattak arról, Jézus vajon rabbi volt-e, vagy a messiás, vagy a megtestesült Istenség, ám azt sohasem vonták kétségbe – sem a követői, sem a becsmérlői – hogy ördögűző és csodatevő volt.”






Isaac Asimov: Alapítvány


Január 5.
Kölcsönkönyv
Pontszám: 6

No jó, egy kis csalás, hogy ez a könyv itt szerepel, ugyanis Bálint kábé egy éve adta kölcsön a teljes Alapítváncs-trilógiát, mikor elment síelni, és annyit mondott, hogy szerinte kiolvasom, mire visszajön. Nos, mint az látható, közel sem így történt - kábé egy évig rágódtam az első köteten, aztán persze félretettem, és nemrég végre elolvastam azt a tíz oldalt, ami még hátravolt. Ez a hozzáállás egyáltalán nem jellemző rám, általában befejezem a könyveket, akkor is, ha rosszak. De senkit sem szeretnék elrettenteni, mert Bálint nagyon lelkesedett a sztoriért és dicsérte, és van is bennem egy kis bűntudat, hogy én ilyen hálátlan voltam, és nem tetszett a könyv. Igazából jó az alapötlet, alighanem egyszerűen csak nem vagyok vevő az ilyesmire. A jövőben játszódik az űrben, amikor már mindenféle galaktikus birodalmak épültek ki. Ebben a birodalomban pusztán matematikai módszerekkel egy tudós modellezi a társadalmat, amivel meg tudja jósolni, hogy milyen nagyméretű változások fognak bekövetkezni a jövőben. A történet innentől kezdve csupa politika. A főszereplők is politikusok, akik azon spekulálnak, hogyan kerülhetik el azokat a kríziseket, amiket a tudós annó megjövendölt. Szóval az alapötlet jó, a megoldások is egész érdekesek, de engem sajnos nem kötött le. De már nem is igazán emlékszem - a könyv első felét tényleg egy éve olvastam el... 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése