Könyvespolc 2014

2014.



Alexandre Dumas: A fekete tulipán

December 31.
Saját könyv
Pontszám: 7



Ez a könyv már ki tudja, mióta üldögélt a polcomon, ifjú tinédzserként kaphattam és úgy tűnik, akkor nem éreztem késztetést az elolvasására. Az utóbbi időben kezdett mocorogni bennem az érzés, hogy ugyan, van nálam jó pár könyv amit nem kéne olvasatlanul hagyni, és könyvtárazás meg a bestsellerek kölcsönkérése helyett inkább ezekre kellene rávetnem magam. Igaz, hogy mostanában is sokat tanulok, de az ünnepek alatt volt egy kis időm arra, hogy belekezdjek ebbe az alig háromszáz oldalas könyvbe, és pár nap alatt ki is olvassam. A fekete tulipán egy kedves történet, és szerintem ezzel mindent el is mondtam róla. Van benne némi kaland és izgalom, a stlíusa is szórakoztató, a történelmi háttér és korrajz érdekes, de leginkább mégis a kedves karaktereket szereti meg az ember. Történet egy fiatal szerelmespárról és egy rendkívüli virág születéséről.

„De megölni egy tulipánt szörnyű bűn egy igazi tulipánkertész szemében.
Megölni egy embert, az még csak hagyján.”

„Az ítélet felolvasása után az íródeák azt kérdezte tőle, hogy van-e valami megjegyeznivalója.
- Semmi a világon – felelte Cornelius. – De bevallom, hogy a sokféle halálnem között, amelyre az óvatos ember gondolni szokott avégből, hogy kikerülhesse, ez az egy igazán soha nem jutott volna eszembe.”




Su-La-Ce: Feljegyzések Lin-csiről

November 29.
Saját könyv
Pontszám: 7


Ez a könyv a harmadik és egyben befejező kötete annak a sorozatnak, amely Lin-csi, a híres keleti mester tanításait tartalmazza. Lassan haladtam vele, mivel mindig csak egy-egy történetet olvastam el a Huo-to folyó partja menti kolostorról. Nagyon kellemes szellemi kikapcsolódás.

,,Amikor az isteni nemzőatya, Tvasztri, meg akarta teremteni a nőt, meg kellett állpítania, hogy nincs miből létrehoznia, mert már minden anyagát felhasználta a férfi teremtéséhez. Így alapos megfontolás után fogta a Hold keringését, a kúszónövények kerekded mozgását, az indák simulékonyságát, a füvek remegését, a nád magasba nyúló karcsúságát, a virágok frissességét, a levelek súlytalanságát, az elefántormány vékonyodó karikáját, az őzek szemének pillantását, a méhraj laza rendjét, a napsugarak öömteli ragyogását, a felhők zokogó panaszát, a nyuszik félénkségét, a pávák hiúságát, a papagáj keblének puhaságát, a gyémánt keménységét, a méz édességét, a tigris kegyetlenségét, a tűz izzásának meleg fényét, a hó hidegségét, a szajkó fecsegését, a kakukk csalogató hívását, a daru kétszínűségét és a fogoly hűségét - s mikor mindez együtt volt, megteremtette belőlük a nőt , és odaadta a férfinak."

„- Hívek! Ma elmondom nektek, hogy miért nem érdemes bölcseleti választ adni minden bölcseleti kérdésünkre. Miért nem szabad filozófiai értelmezést fűzni minden érzésünkhöz. Azért, szerzetesek, mert ha rendszeresen így járunk el, akkor becsavarodunk.
Itt van például a kedvencünk, a „miért küzdjük végig a ránk szabott időt?” kérdése. Ez a legfontosabb ontológiai kérdésfeltevés a világon. Bölcseleti eszmefuttatás helyett olykor mégis megelégszem a szív rögtönzött válaszával. Az enyém például leggyakrabban azt feleli erre a kérdésre, hogy azért érdemes végigvergődnünk a ránk szabott időn, mert minden délután van egy pillanat, amikor a cellám ablakán úgy esik be egy nyalábnyi sugara a napnak, hogy attól a látványtól el tudnék szállni örömömben. Bukfencet tudnék vetni, vagy kiabálva végigrohanni a folyosón, kizavarni benneteket a cellátokból, hogy gyertek azonnal, nézzétek meg sugaraim szépséges aranyos barnaságát. Nézzétek a vörösét, a sárgáját, a narancsos rózsaszínjét. És eszetekbe ne jusson bármi okosat mondani róluk, eszetekbe ne jusson értelmetni, magyarázni a falra vetülő képet, mert akkor közétek csapok. De nem is tudnátok akkor megszólalni, híveim, elakadna a lélegzetetek!”





Szabó Magda: Abigél

November 4. 
Saját könyv
Pontszám: 10


Végre egy fantasztikus, letehetetlen olvasmány. Régóta szerettem volna elolvasni az Abigélt, szintén alapmű volta miatt, illetve azért is, mert a regényből készült klasszikus filmsorozatot többször is láttam már, és nagyon tetszett. Olvasás közben is végig előttem volt a szereplők fekete-fehér alakja, zseniális játékuk. A történet verhetetlen, a stílus is magával ragadó, úgyhogy egy egész délután kihagytam a tanulást, hogy olvashassam, sőt, a könyvet Bálintnál olvastam ki - megkértem, ne haragudjon, de hadd olvassam el ezt a maradék húsz oldalt, mert megveszek, ha másnapig kell várjak vele. (Mindezt úgy, hogy a sztorit, a főbb csavarokat, izgalmakat a film miatt ismertem).
Ami a regényben nekem a legszebb, hogy minden egyes szereplő csodálatosan van megrajzolva, és nem csak a főszereplő és közvetlen környezete, de szinte minden, a regényben felbukkanó karakter sorsát, érzéseit át tudja érezni az olvasó. Kőnig, Zsuzsanna, Torma Gedeon, a lányok, a tábornok... mind-mind érdekes egyéni sorsok, amiken merengeni, örülni, szomorkodni lehet.

„ - Isten segítsen! – szólt vissza Zsuzsanna a küszöbről, rámosolygott szép mosolyával, aztán kilépett. „Valami egyszerűbbet kellett volna mondania – gondolta Gina –, nekemvalóbbat, valamit, amitől könnyebben tudnék lélegezni.” Később, hónapokkal később, mikor már jól ismerte Zsuzsannát, fogta csak fel, hogy Zsuzsanna számára ez volt a legegyszerűbb és egyedül elképzelhető mondat, hogy a diakonissza olyan közelségben élt Istennel, hogy azt hitte, Gina sincs másképpen, és megérti, hogy kurta kívánsága azt jelenti: „Nagyon sajnállak, te gyermek, mert bizony nehéz lehet neked itt, és én a magam módján majd iparkodom is segíteni, hogy minél hamarabb beleszokj, de persze ehhez én kicsi vagyok, ezt majd valaki nálam hatalmasabb oldja meg. De megoldja, ne félj!”

„ - Amit most elmondok neked, attól életek függnek. Nem akartam, hogy tudd, nem mintha nem bíznám benned, de se megijeszteni nem kívántalak, sem olyan gondokat zúdítani rád, amelyek elviselésére fiatalnak hittelek. Csakhogy ha most megint magyarázat nélkül hagylak itt, és egyszerűen megparancsolom, hogy itt maradj, anélkül, hogy tudnád, miért, talán valóban megszöksz megint, vagy elkezdesz kételkedni bennem és a szeretetben, amely bennünket összeköt. Hát beszélek, de meglesz az ára. Ettől a pillanattól fogva vége a gyermekkornak, Gina. Felnőtt leszel, és soha többé nem élhetsz már úgy, mint más gyermekek. A magam életét, a sajátodat és a másokét teszem kezedbe. Mire esküszöl, hogy nem árulsz el bennünket?”



George Orwell: 1984

Október 31.
Saját könyv
Pontszám: 7


Ezt a könyvet régóta terveztem elolvasni, végül is alapmű, ezen kívül kíváncsi voltam, ki az a rejtélyes Syme, aki annyira megtetszett Bálintnak, hogy ezzel a névvel ír alá a kevésbé formális iratokat (mint kiderült, Syme csak egy kétoldalas szereplő, a karakter egyáltalán nem fontos, csak jó a név). Az sem elhanyagolható, hogy az 1984 politikai regény, engem pedig érdekel a politika. Hát, azt kell mondjam, mindenféle várakozás és ajánlás ellenére sem nyűgözött le ez a könyv. Abszolút látom benne, hogy miért fontos és sikeres, de engem azért nem tudott igazán megfogni, nem véletlenül rágódtam rajta egy hónapig (azon kívül, hogy persze tanulnom is kellett). Jól meg van csinálva a világ, a politikai rendszer, és abszolút érezni az áthallásokat mindenféle totális diktatúrával (még a mostani kormánnyal is). Amiért nem jött be ez a könyv, az talán az én érzékeny lelkivilágom, hogy nem szívesen olvasok politikai terrorról, ráadásul a történet második fele tényleg elég brutális mind fizikai, mind lelki szempontból. Ezt egyszerűen nem tudtam megemészteni, rossz érzésekkel tettem le ezt a könyvet, de azt aláírom, hogy roppant tanulságos.

"Winston leeresztette a karját, és lassan újra teleszívta a tüdejét levegővel. Gondolatai elkalandoztak a duplagondol világának útvesztőiben. Tudni és nem tudni, tudatában lenni a teljes igazságnak s közben gondosan megszerkesztett hazugságokat mondani, egyidejűleg két egymást kizáró vélemény birtokában lenni, tudva, hogy ellent mondanak egymásnak és mégis hinni mindkettőben, logikát alkalmazni logikával szemben, elutasítani az erkölcs fogalmát és közben mégis igényt tartani rá, hinni, hogy a demokrácia nem is létezhet, s ugyanakkor, hogy a Párt a demokrácia őre, elfelejteni valamit, amikor felejteni kell, aztán ismét emlékezni rá, amikor arra van szükség, majd azonnal ismét elfelejteni, s ezenfelül még ezt a módszert alkalmazni magával a módszerrel szemben is - ez az utóbbi volt a legkörmönfontabb az egészben: tudatosan tudattalanságot előidézni s aztán elfeledkezni a végbe vitt önhipnózisról. Még a „duplagondol” jelentésének megértéséhez is szükség volt a duplagondol alkalmazására."

„A lánnyal folytatott beszélgetések során jött rá Winston, milyen könnyű párthűnek látszani anélkül, hogy az embernek a leghalványabb sejtelme lenne arról, mit is jelent a párthűség. Kétségtelen, hogy a Párt világnézete az olyan emberekre kényszeríthető rá a legeredményesebben, akik képtelenek azt megérteni. Az ilyenekkel el lehet fogadtatni a valóság legdurvább megsértését is, mert nem is sejtik, milyen iszonyú az, amit tőlük kívánnak, s nem törődnek annyira közügyekkel, hogy rájöjjenek, tulajdonképpen mi is történik. Az értelem hiánya következtében egészségesek maradnak. Egyszerűen lenyelnek mindent, s amit lenyelnek, nem árt meg nekik, mert éppen úgy nem marad meg bennük, mint amikor a gabonaszem megemészthetetlenül megy át a madár testén.”

„A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő az négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.”

"A HÁBORÚ: BÉKE
A SZABADSÁG: SZOLGASÁG
A TUDATLANSÁG: ERŐ"




Neil Gaiman: Óceán az út végén

Szeptember 20.
Könyvtári könyv
Pontszám: 7


Már többször írtam a különleges Neil Gaiman-világról, úgyhogy ezt itt nem is ragoznám, maradjunk annyiban, hogy a szerző hozta a formáját. Rövid, gyorsan olvasható történetről van szó, ami ezúttal nem is túl bizarr, úgyhogy tetszett. Ha nagyon szeretnék benne értelmet látni, akkor a gyerekkor varázsáról szól, arról, amit felnőttként elveszítettünk. Olyan szívesen laknék én is a Hempstock-farmon!

„Otthon apa ette meg az összes égett pirítóst. „Nyamm” mondogatta, meg hogy „Faszén, finom is az!” meg hogy „Égett pirítós! A kedvencem!”, és mindet megette. Amikor sokkal idősebb lettem, bevallotta, hogy soha nem szerette az égett pirítóst, csak azért ette meg, hogy ne kelljen kidobni, és akkor a pillanat törtrészére az egész gyerekkorom hazugságnak tűnt: mintha hitem egyik alappillére omlott volna porrá, ami a világomat tartó egyik oszlop.”

„Azon töprengtem, ahogy abban a korban sokszor, hogy ki vagyok én, hogy valójában mi nézi az arcomat a tükörben. Ha az arc, amit nézek, nem én vagyok – és tudtam, hogy nem, mert akármi történne az arcommal, én attól még én lennék -, akkor mi vagyok én? És mi figyel engem?”

„A felnőttek ösvényeket követnek. A gyerekek felderítenek. A felnőttek megelégednek azzal, hogy ugyanazt az utat járják meg százszor, ezerszer; a felnőtteknek talán eszükbe sem jut lelépni az ösvényről, bebújni a rododendronok alá, megkeresni a lyukat a kerítésen.”

„A gyerekkorom nem hiányzik, de az igen, ahogyan örömömet leltem a kis dolgokban, még akkor is, amikor a nagyobb dolgok összeomlottak körülöttem. Nem tudtam irányítani a világot, amiben voltam, nem tudtam otthagyni fájdalmas dolgokat, embereket vagy pillanatokat, de örömömet leltem kis dolgokban, boldoggá tettek. A tejsodó édes és krémes volt a számban, a sötét gyümölcsdarabok a vastag, rágós pudingban jellegzetes ízűek, és talán meghalok még éjjel, talán soha nem kerülök haza, de finom vacsora volt, és hittem Lettie Hempstockban.”



Vavyan Fable: Holt volt, holt nem volt... (Banyamese)

Szeptember 18.
Könyvtári könyv
Pontszám: 7


Ezt a könyvet még Aileennél láttam a táborban, és kíváncsi lettem rá, úgyhogy amint megláttam a könyvtárban az újonnan érkezett olvasmányok között, rögtön lecsaptam rá. Erős is a gyanúm, hogy én olvastam először. :) Be kell valljam, a címet egészen sokáig egyszerűen Hol volt, hol nem voltnak olvastam, ráadásul sok idő kellett hozzá, mire leesett, hogy a szerző magyar, csak ilyen különös álnéven ír. Azt tudtam, hogy több népszerű könyve is megjelent már, de ez az első, amihez szerencsém volt.
Hát... nagyon-nagyon különös ennek a könyvnek a világa! Először is, ahogyan azt a borítón is olvashatjuk, mese, ami több dologban is megnyilvánul: egyrészt, bár a történet a valóságban játszódik, mesei elemekkel erősen dúsított: szellemek és boszorkányok nyüzsögnek benne. Másrészt, bár hőseink veszélyes kalandokba keverednek és valódi gonoszsággal találkoznak, sosem kell igazán félnünk attól, hogy bajuk esik, mert mindig nagyszerűen kivágják magukat, miközben a rosszak folyton felsülnek. Ez a történetet nagyon könnyeddé és szórakoztatóvá teszi, sok stressztől kímélve meg az olvasót. Viszont felfedeztem, hogy egyáltalán nem beszélhetünk arról, hogy ezzel együtt a történet felszínes vagy semmitmondó lenne: valójában nagyon is komoly témákat feszeget, mikor háborúról, háborús bűnösökről, vagy egyszerűen csak a hétköznapi rosszakarókról ír. Még politizálgat is egy kicsit: a begyöpösödöttséget, konzervativizmust nevetségessé téve hirdeti a liberalizmus, a női egyenjogúság és hasonló értékek szépségeit. A történet röviden: Egy kis szigeten esküvő zajlik, ide érkezik a leendő férj exneje, Samira, akinek a lagzin kívül más, rejtélyes elintéznivalója is akad a szigeten: régi történetek és kincs után kutat. Ezzel nincs egyedül, úgyhogy akcióit az élők és holtak is akadályozzák, és ha mindez nem lenne elég, persze rátalál a szerelem is. A könyv tele van szereplővel, általános jellemzőjük, hogy mindegyik kettyós, és személyes drámáik pusztán azt a célt szolgálják, hogy az olvasó szórakozzon. A vipera anyós, a babákért rajongó Anyaság, a szexmániás Dick Size, a gót Thyra csupa lökött karakter, akiken mosolyogni lehet. Annyi problémám akadt, hogy a szerző mindenkire több szinonimát használ, és a könyv végére egész egyszerűen elvesztettem a fonalat, már nem tudtam, ki kicsoda. Amúgy is jellemző a stílusra az (amit egyébként egyesek BK-s játékaiban láttam régen) hogy nagyon változatos szókincset használ, és hétköznapi beszédben alig előbukkanó szavakkal cifrázza-tarkítja a történetet. Ez tulajdonképpen élvezetes és szórakoztató, de valamilyen szinten fárasztó is. Hm, és ha már itt tartunk, végül meg kell jegyezzem, hogy a könnyed-mesés-habos történetben elég érdekesen hat, hogy tele van szexualitással, bár általában arról is csak virágnyelven esik szó.

„- És maga kicsoda?
Tényleg ezt akarja? Jól van. Bemutatkozom, ha ráér. Casablanca Biscaya Cavall Conamore Dharma El Aziz Gnoma Maha Nemesis Sangraall Vadzsra Glock vagyok.
A lány nevetve visszhangozta:
- Casablanca? Biscaya?
- Anyám kedvenc filmje és tengeröble.”

„- Ez itt a duzmavárosi temető – tudatta Casablanca. – Anyám kedvenc tartózkodási helye. Befana is gyakran jár ide, eltrécselget az elhunytakkal, és leírja a tőlük hallottakat.
- Mit csinál a feljegyzésekkel?
- Hiába mondogatom neki, hogy bitang sikeres másvilágügyi blogger lehetne, fütyül rám.”

„Befana szerint örömeink aranyszálakként színesítik élettörténetünket, de csak a vége felé mérhetjük fel, mennyi ragyogást szőttünk a vásznunkba.”

„A gonosz szellemek ellen kakukkfűvel, fokhagymával dúsított orchideás aracsokor elhajítása érdeklődés hiányában csaknem elmaradt. Delphine hozzákészülta dobáshoz, széles terpeszben meglengette a trófeát. A válla fölött hátrasandított, hogy lássa, melyik hajadon ácsingózik érte a legjobban.
Ácsingózás helyett azonban mit látott? Ki jobbra, ki balra menekült a közeléből.
Döbbenten megpördült. Már csak néhány rózsaszín masnis kislány ténfergett mögötte. Nem esett kétségbe, kiszemelte a násznép között bujkáló Thyrát, és célba vette a csokorral. A kutacstól lúdtalpig feketébe lényegült tinilány észvesztve iszkolt előle. A bokréta vészesen közelgett egy másik férjezetlenhez, csakhogy az ököllel ütötte félre. A tövaröpített trófea megközelítette Samirát, ő azonban talajközelbe bukott előle. Zsömönfu kapta el a csokrot, ám hiába kínálgatta, sorozatkosarat kapott a hadonászva tiltakozó lánytól. Így hát a mellettük álló, dédi korú hölgy kezébe adta az elbúsult bokrétát. A nő unottan átvette, és a háta mögé dobta.”

„Casablanca az ökleit zsebre vágva, feszülten szemlélte a küzdőket, némileg Anyeginnek érezve magát.
- Hajrá, fegyverhordozóm! – biztatta fanyarul a lányt. – Grillezd meg a máját! Amúgy nem gondolod, hogy túlzottan előreszaladtál a női egyenjogúsítással?
- Férfiasnak találsz?
- Nem ezt mondtam.
- Hanem? – Samira köldökön sokkolta a vörös hajút. Amikor az előregörnyedt kínjában, a homlokát is stimulálta. A fickó fogai átvették a szikrázást.
- Nagyon is nőies vagy, de a te pasidnak gyakran szüksége lehet vérátömlesztésre.
- Nem vagyok én vámpír!
- Sajátos fénykardozásod látványa elég rendesen elszívja a férfiúi önbecset.
- Üsd le a másik két manust.
- Még magukhoz se tértek!
- Akkor lazíts. Nem kell mindig hasznosnak lenni.”

„- Iszonyú korokban a tehetségekkel, nagy tudásúakkal kezdik az irtogatást. A közép- és kisszerűek, a pitik húzzák meg a ravaszt, elégtételképpen. Beköltöznek a meggyilkolt házába, az ágyába fekszenek, a poharából isznak, a tányérjából esznek. Hasvakarósan röfögnek és pöffeszkednek, de végül persze ők is sorra kerülnek: a háborús szörnyeteg éhe olthatatlan. Ha túlélik, magukba fojtják bűneik szégyenét. Melldöngetve önigazolást bömbölnek, ezt adják át leszármazottaiknak, így örökítik tovább a beteges gyűlöletet degenerációról degenerációra.”




Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

Szeptember 10.
Könyvtári könyv
Pontszám: 8


Erre a könyvre már régóta kíváncsi voltam, Bálint is nagyon ajánlgatta. Az olvasás közben nagyon sokszor eszembe jutott a tavalyi ELTÉs órám, a Totális intézmények, ugyanis a történet éppen egy ilyenben játszódik: egy elmegyógyintézetben. Érdekes volt rábukkanni olyan helyzetekre, motívumokra, amikről szó esett az óra során. Szerintem nagyon különleges a témaválasztás, ami már önmagában megéri, hogy az ember elolvassa ezt a könyvet. A helyzet adott: egy elmegyógyintézetben minden hatalom az ápolóké - és elsősorban a Főnénié - úgyhogy az elnyomás és a néha kegyetlen módszerek hatására végül az is bekattan, akinek egyébként még lenne esélye arra, hogy "odakint" folytathassa. De aztán felbukkan egy új tag, a nagyhangú, kártyás-piás-nőimádó McMurphy, aki változtatni akar a szabályokon. Hatalmi játékról van tehát szó, és az olvasó lélegzet-visszafojtva várja, ki kerül ki belőle győztesen. Szintén nagyon jó, hogy a történetet egy ténylegesen kettyós bennlakó, az indián Serteperte Főnök szemszögéből nézhetjük végig. A könyv a végén váratlan csavarral elég rendesen meglepi és elgondolkodtatja az olvasót. Várom, hogy megnézhessem a filmet is.


„És fújják be egymást. Néha valamelyiknek kicsusszanik a száján egy olyasmi, amit inkább megtartott volna magának, erre az egyik kollégája föláll mellőle, ásít egyet, odabattyog a nővérek figyelőablakához, ahol a nagy osztálynaplót tartják, és beírja, amit megtudott - a Főnéni szerint ez a gyógykezelés hasznát szolgálja, de én már tudom, hogy az osztálynaplóba csak gyűlik-gyűlik a rovása az embernek, és aztán egy szép nap fogják s viszik át a Főépületbe, és rekondicionálják, vagyis adnak a formájának. Az a szivar, amelyik a másikat beírta az osztálynaplóba, az a névsorban csillagot kap a neve mellé, és másnap tovább alhatik.”

„Csakhogy az új fiú más, azt láthatják a Hevenyek is -más, mint aki ebben az utóbbi tíz évben idevetődött, más, mint akikkel találkozhattak odakinn. Lehet, ő is ugyanúgy ráfizet, de az Üzem gépszíja még nem kapta el.
- “Szekerem rakva - énekli -, az ostorom cserdül..."
Hogy bír kicsusszanni a markukból? Úgy van talán ő is, mint az öreg Pete - az Üzem nem tudta berántani idejekorán. Talán vadon nőtt föl, csatangolt összevissza az országban, soha egy városban meg nem maradt pár hónapjánál tovább, még mikor iskolába járt se, úgyhogy nem bírták rátenni a kezüket, mert ő csak kártyázott itt egy kicsit, aztán szedte a betyárbútort, majd ott egy kicsit és állt tovább, az Üzemnek nem volt ideje, hogy beleszereljen valamit. Talán ez lehet. Soha nem engedte az Üzemet a közelébe, ahogy azt a feketét se eresztette a közelébe tegnap a hőmérővel, és a mozgó célpontot nehéz eltalálni.”

„- A szekrénybe van elzárva, mi? Ejnye-ejnye! És mégis mit gondolsz, miért lehet az a fogpaszta zár alatt? Tán csak nem akkora veszedelem? Hogy meg lehetne valakit mérgezni vele? Vagy a fejét lehetne szétverni valakinek a tubussal? Mit gondolsz, mi lehet az oka, hogy az ilyen ártatlan jószágot elzárva tartják?
- A házirend az oka, Mr. McMurphy. - S mikor látja, hogy ez az érv nem veri le a lábáról McMurphyt, rásandít a vállára nehezedő kézre, és hozzáteszi: - Mi lenne itten, ha mindenki akkor állna neki a fogát sikálni, amikor eszébe jut?
McMurphy elengedi a vállát neki, és a melle bozótjában kezd bogarászni. Eltöpreng. - Ühüm, ühüm. Már kezdem érteni. Vagyis a házirend az ellen szól, hogy ne mindenki odaállhasson evés után a fogát mosni.
- Hát világos, nem?
- Persze. Értek én a szóból. Mert mi volna akkor, ha mindenki fogná, amikor csak kedve szottyanik, s mosná a fogát, igaz?
- Hát. Képzelje, mi volna itt. ..
- Rossz elképzelni. Volna, aki már fél hétkor odaállna, volna, aki már negyed hétkor, de volna olyan is biztos, aki már hatkor nagyba sikárolná a fogát. Persze. Értem én az elgondolást.”

„Mikor aztán a Főnéni kiragasztotta a névre szóló teendőket a hirdetőtáblára, és McMurphynek a klozett-tisztogatás jutott, odament a kalicka ablakához, bekopogott, és személyesen akarta megköszönni a megtisztelő feladatot, s ígérte, hogy mindig szeretettel gondol majd a Főnénire, valahányszor a csészét löttyinti körül. A Főnéni azt válaszolta, hogy a megemlékezés nem szükséges, elég, ha a munkát tisztességesen elvégzi.
Közben csak annyit tett, hogy körülkandargatta kétszer a kefével a csészét, és énekelt hozzá, majd az oldala dűlt ki, aztán egy kis Cloroxszal meghintette, és kész is volt. Elég tiszta az - nyugtatta meg a feketét, amelyik utánament ellenőrizni, mikor látta, milyen hamar kész -, habár lehet, egyesek enni készülnek belőle, én inkább csak hugyozásra használom. - Végén aztán a feketék annyit sírtak a Főnéninek, hogy vette a púderdobozát, és a tükrével alá nézett minden csészének, hogy tényleg koszos-e maradt. S ahogy ment csészéről csészére, és rázta a fejét és sopánkodott, hogy: - Ez borzasztó! Ez borzasztó! -, McMurphy is ott oldalgott, és mindegyre azt hajtogatta: - Ez nem annyira borzasztó, mint inkább vécécsésze.”



Chris Howard: Gyökértelen

Augusztus 31.
Könyvtári könyv
Pontszám: 5


Ez a könyv érdekesnek és jónak indult, aztán ahogy olvastam, egyre rémesebbé vált, a közepe táján eljött egy olyan pont, hogy legszívesebben a sarokba hajítottam volna, de utálok könyvet félbe hagyni, és ha nem olvasom el, nem is írhatok ide lesújtó kritikát róla. Úgyhogy befejeztem - szerencsére nem volt akkora teljesítmény, mert alig 300 oldalas a történet.
Disztópiáról van szó, amiket köztudottan kedvelek, és ennek a történetnek is jó az alapkoncepciója: a távoli jövőben az emberiség sikeresen kiirtotta maga körül a természetet, már nincsenek se növények, se állatok, az emberek poros síkságok közepén emelt acélvárosokban tanyáznak, mást sem esznek, csak egy különleges, génmódosított popcornt - már akinek jut, mivel rengeteg a nincstelen, az éhező, a csóró. A főszereplő, Banyan fémhulladékból épít fákat gazdag megrendelők számára, mikor hozzá is eljut a hír, hogy esetleg még létezhetnek valahol igazi fák, és nekivág, hogy felkutassa őket, csak persze ezzel nincs egyedül.
A problémák akkor kezdődnek, mikor beindul a sztori, ekkor azonban borzasztóan zavaros, fejetlen, hullámvasútszerű lesz az egész. Hősünk egy saroktól a másikig nem tud eljutni anélkül, hogy valaki ne támadná meg, ne fogná el, ne fedjen fel különös titkokat a számára. Tele van a  könyv szereplővel, de azok is csak kavarnak, sose tudod, melyik oldalon is állnak, ha meghalnak, akkor is tuti, hogy valamiként mégis előbukkannak három fejezet múlva. A végére az egész történet nagyon erőltetett és megcsinált lesz, és inkább a pokolba kívántam Banyant, ahelyett, hogy szurkoltam volna neki. Így hát, kedves olvasók, azt ajánlom, ezt a könyvet nagy ívben kerüljétek el.

„Tüzetesen szemügyre vettem a poros utcát, a műanyag falakat, a megszáradt húgyfoltokat. Azt hiszem, az emberek pont azért kezdtek bele a faépítésbe, mert nem maradt más nekik, csak az ilyen bádogbódés nyomortelepek, meg az Acélvárosok. Mert az élet még a gazdag kreténeknek is ocsmány. De ha építesz egy fát, máris van valamid, amit érdemes megnézni. Valamid, amiben érdemes hinni.”

„Íme a világ összes vagyona, és tessék, ezt művelik vele. Hatalmas épületeket emelnek, és olyan lámpákat gyújtanak, amelyek kétszer olyan fényesen világítanak, mint a nap, ráadásul egész éjjel égnek. Olyan retenetesen sok dzsúsz kellett ehhez, hogy azon tűnődtem, hogy maradhat ezek után egyáltalán bármennyi ehető kukorica. Ám abban is biztos voltam, hogy akik itt laknak, azoknak bőséges táplálék jut ebben a városban, amely sosem alszik.” 



Gavin Extence: Az univerzum és Alex Woods

Augusztus 20.
Könyvtári könyv
Pontszám: 7


Ezt a könyvet kíváncsian és nagy lelkesedéssel olvastam a táborban, és a többiek is lesték, kérdezték, hogy milyen, úgyhogy íme, a várva-várt beszámoló! Nos, ez a könyv baromi érdekes, mert nagyon sokáig nem tudod, mi fog belőle kisülni. Körülbelül a történet feléig a főszereplővel ismerkedünk: a múltjával, a lelkivilágával, a gondolataival. Alex cseppet sem hétköznapi srác, korához képest nagyon értelmes és érett. Körbejárunk egy csomó fura részletet vele kapcsolatban, aminek igazából csak félig-meddig van köze a történet lényegéhez, de kell ahhoz, hogy igazán megérthessük őt. Van itt minden családi kérdésektől iskolai erőszakon át az orvostudományig... de hogy mi is fog igazán kisülni ebből a könyvből, azt csak akkor tudjuk meg, mikor hősünk összebarátkozik egy magányos, idős férfival, Mr. Petersonnal. Innentől kezdve száznyolcvan fokos fordulatot vesz a történet, és elképesztően komoly erkölcsi kérdéseket boncolgat, amelyek fókuszában - spoilerezésmentesen szólva - az áll, hogy van-e jogunk rendelkezni a saját létünk felett? Alex végül is hozzám hasonlóan gondolkodik, és döntéseit mindig nagyon alaposan átgondolja és megfontolja, de kíváncsi lennék, milyen ez az olvasmány valakinek, aki nem ért vele egyet. Sok ebben a könyvben a tanulság, kéremszépen.

„- És fölöttébb pontos – felelte Mr. Peterson. – Találóan leképezi, mit ér egy baka a hadseregben: nem egyéb távirányított fegyvernél, amelyet a haza érdekében működtetnek.
- Miért, maga szerint nem szép, ha a hazánkat szolgáljuk?
- Hát nem – mondta Mr. Peterson. – Azt hiszem, az elveinket kell követnünk. Márpedig a hadseregben senki nem a lelkiismerete parancsára cselekszik. Parancsra öl. Soha ne add fel a jogod, hogy erkölcsi döntéseket hozhass, kölyök!”

„- Mr. Peterson – szólaltam meg egy idő után. – Mit gondol, mi történik, amikor meghalunk?
Pár pillanatig méregetett, mintha felbecsülne bennem valamit. Aztán azt mondta:
- Nem hinném, hogy bármi történne.
Ezen elgondolkoztam.
- Én sem – mondtam.
Először beszéltem erről bárki embernek. És talán először ismertem el önmagam előtt is. Nagy horderejű beismerésnek tetszett, mégis örültem, hogy kimondtam. Fontos volt nekem.
Ezután otthagytuk a virágágyást, és bementünk a házba.”

„- Jó – mondtam. – Szóval, arra akarok kilyukadni, hogy amikor kómában voltam, semmi rosszat nem éreztem. Voltaképpen nem volt semmi sem. Nem voltak álmaim, nem vett körül sötétség, még idő sem volt. Ami engem illet, ez a két hét egyszerűen kiesett a tudatomból. Nem történt meg. És azt hiszem, a halál is pont ilyen. Az is maga a semmi. Még csak nem is az űr… legalábbis nem annak, akivel megtörténik. Érted már?
Ellie hosszan kifújta a füstöt, azután azt mondta:
- Aki meghalt, az meghalt. Elég depressziós téma egy vasárnap reggelen, de te is ezt magyarázod, nem?
- Igen, pontosan. Ha meghaltál, akkor halott vagy, és kész. Én legalábbis ebben hiszek, ahogyan Mr. Peterson is. A lényeg azonban az, hogy amennyiben ez a helyzet, nincs miért depresszióba esnünk. Félnünk pedig semmiképpen nem kell a haláltól. Evolúciós szempontból természetesen félelemre adhat okot, logikailag azonban nem.
- Jesszusom, Woods! Kell félnünk, aztán meg nem kell félnünk… nem erre számítottam, amikor ajtót nyitottam neked. Tégy meg nekem egy szívességet: ne baszogasd tovább az agyamat, hanem mondd el normális emberi nyelven, mire akarsz kilyukadni.
- Azt mondom ezzel, hogy a halálnál nincs könnyebb a világon. Csupán a haldoklás az, ami borzasztó.”



Wolfgang Herrndorf: Csikk

Augusztus 10.
Könyvtári könyv
Pontszám: 7


Ezt a könyvet találtam a Scolar kiadó ifjúsági sorozatában a leggyengébb darabnak, és az elődei miatt ezért egy kicsit csalódás volt, annak ellenére, hogy nem rossz könyv. Egy kamaszodó fiúról szól, aki szerető szülők és barátok híján teng-leng a nyári szünetben, míg fel nem bukkan Csikk, az orosz származású osztálytárs, aki betuszkolja egy "kölcsönvett" ladába, és innentől kezdve együtt utaznak, maguk sem tudva, merre. A könyv szerintem jól ragadta meg a fiatal, tetteikért még felelősséget nem igen vállalni tudó, sebezhető kamaszokat, de valahogy én végig nem tudtam megkedvelni, igazán megérteni a főszereplőt, Maikot, de Csikket sem. Érdekes, de bosszantó volt az is, hogy a fiúk egy csomó baromságot csinálnak, egyszerűen azért, mert még fiatalok, de azért vannak egész komoly gondolataik a világról. Épp ezért sok hosszú idézetem is van. Be is teszem őket. Úgy olvassátok, hogy ez már a szortírozott, vágott verzió...

„Csikk mindig ugyanabban a leharcolt ingben jött iskolába, a tanulásban nem vett részt, ha felszólították, csak annyit nyögött ki, „igen”, vagy „nem”, vagy „nem tudom”, és nem zavarta az órát. Senkivel sem barátkozott, és még csak meg sem próbált bárkivel is összebarátkozni. Másnap már nem bűzlött az alkoholtól, de ha az ember hátrapislantott, úgy érezte, valahol távol jár, nincs igazán jelen. Magába roskadva ült a vágott szemével, és sosem tudhattuk: most szundikál, vagy piás, vagy egyszerűen csak ennyire laza?”

„Sokáig fel nem foghattam, miért nem válnak el. Egy ideig azt képzeltem, miattam. Vagy a pénz miatt. De valamikor rájöttem, hogy szeretnek üvöltözni egymással. Hogy szívesen boldogtalanok. Egyszer azt olvastam egy újságban: vannak olyan emberek, akik szívesen boldogtalanok. Szóval, akkor boldogok, ha boldogtalanok. Meg kell hagyni, ezt nem egészen értettem. Valamit rögtön kapiskáltam, valamit meg nem.”

„Soha nem tudtam elképzelni, hogy egyszer én magam is ilyen bézsbe bújt nyugdíjas leszek. Pedig az összes idősebb férfi, akit ismertem, mind ilyen bézsbe bújt nyugdíjas volt. A nyugdíjas nők is ilyenek, bézs-szürke árnyalatúak. Csupa palaszürke. Rettentő nehezemre esett elképzelni, hogy egykor ezek a nyugdíjas nők is fiatal lányok voltak. Hogy egykor ők is annyi idősek lehettek, mint Tatjana, esténként kifestették magukat, elmentek valami táncos buliba, ahol ötven vagy száz évvel ezelőtt fiatal fehércselédeknek vagy minek nevezték őket. Nem mindet természetesen. Nyilván akadt köztük olyan is, aki már akkor is savanyú volt vagy csúnya. De a savanyúak és unalmasak is nyilván terveket szőttek a jövőről. A teljesen normális embereknek is voltak terveik, persze egészen biztos, hogy egyikük sem tervezte, hogy ilyen palaszürke nyugdíjas lesz egyszer. Minél tovább töprengtem a buszból előmászó öregeken, annál depressziósabb lettem. A leginkább lelombozó az volt, hogy a nyugdíjas nők között bizonyosan előfordultak olyanok is, akikegyáltalán nem voltak savanyúak vagy csúnyák lánykorukban. Sőt szépek, az évfolyam királynői, akikbe mindenki szerelmes, és hetven évvel ezelőtt bizonyosan akadt olyan srác, aki ott ült a maga indiántornyában, és arra várt, hogy megjelenjen a lány ablakában az a bizonyos fény. Ezek a tündöklő lányok most bézsbe bújt nyugdíjasokká vedlettek, és az ember már nem tudta őket a többi bézsbe bújt öregasszonytól megkülönböztetni. Mindegyikük fején ugyanaz a szürke kalapka, orruk és fülük kövérkés, és ez annyira levert, hogy majdnem rosszul lettem.”

„Csikk elővette a zsebkését, és nekiállt a vésésnek. Miközben napoztunk, beszélgettünk, és néztük, hogyan vési Csikk a betűket, egyfolytában azon rágódtam, hogy száz év múlva mindannyian halottak leszünk. Ahogy Anselm Wail halott most. A családja is halott, a szülei is, a gyermekei is, mindazok, akik ismerék őt. És ha életében netán tett, épített vagy hátrahagyott valamit, feltehetően az is halott már, szétzúzta, elsöpörte két világháború, és az egyetlen, ami Anselm Wailból megmaradt, a neve ebbe a fába belevésve. Miért karcolta ide a nevét? Talán ő is egy nagy utazáson volt, mint most mi. Talán ugyancsak ellopott egy autót, vagy egy szekeret, vagy egy lovat, vagy amit akkoriban használtak, és vidáman lovagolgatva élte az életét. De ez totál mindegynek tűnt, mert ami volt, elmúlt, és ez sohasem fog senkit érdekelni, mert semmi sem maradt a vidámságából meg az életéből és az egészből, és csak az tudja egyáltalán, hogy Anselm Wail a világon volt, aki felhág erre a hegycsúcsra. És ekkor azt gondoltam, logikus, hogy mi is ugyanígy járunk majd, és akkor azt kívántam, hogy Csikk a teljes nevünket vésse bele a fába. Ám a hét betű és a két szám is majdnem egy órát vett igénybe. Nagyon szépen dolgozott, a végül aztán ott állt: IS MK ACS 10.”



Markus Zusak: A könyvtolvaj

Július 19.
Saját könyv
Pontszám: 8


A könyvtolvaj eredetileg az a könyv lett volna, amit majd Izraelben olvasok, de előbb elkezdtem, és magam is meglepődtem, hogy még az utazás előtt sikerült kiolvasnom. 600 oldalas könyv, de valamiért faltam a lapokat. A könyv egyrészről azért jó, mert egy olyan témtról szól, ami mindig elgondolkodtat és meghat bennünket, de szerintem Zusaknak sikerül újszerűen bemutatni a II. világháborút. Ami szerintem nagyszerű, hogy az elbeszélő nem más, mint maga a halál - illetve az a rejtélyes, sötét alak, aki figyeli a világunkat, és ha eljön az időnk, megérkezik, és óvatosan elviszi a lelkünket - nem tudjuk meg, hová. A halál a történetben szimpatikus figura, aki tulajdonképpen szereti és sajnálja az embereket, és gyűlöli a háborút, ami annyi munkát ad neki. A könyv főszereplőjével, Liesel Memingerrel háromszor találkozik, és elmeséli nekünk a kislány történetét. Liesel nevelőszülőkkel él egy német kisvárosban, s tulajdonképpen teljesen hétköznapi, ám mikor az ország helyzete egyre feszültebbé válik, neki is ki kell dolgoznia módszert a túlélésre: ő az olvasást választja. Nekem személy szerint nagyon tetszett, hogy a második világháborút a német civil lakosság szemszögéből ismerteti a könyv. Vannak itt Hitler csodálói és gyűlölői, és olyanok is, akiket nem érdekel a politika, egyszerűen csak tehetetlenül végignézik, ahogy gyermeküket harcolni viszik, legjobb barátjukat sárga csillaggal bélyegzik meg, a házukat lebombázzák. A karakterek csodálatosan vannak megrajzolva: Liesel életének alakjai, a Himmel utca lakói, barátai és nevelőszülei mind nyitott könyvként tárulnak elénk. A halál nagy mesemondó, mindent lát és mindent hall, és olyan titkokat is elárul nekünk, amit a könyv szereplői sem tudnak. Érdekesek azok a kis, levéljelecske közé tett beszúrások, amikkel színesíti az elbeszélését. Bevallom, az utolsó oldalaknál elpityeredtem. De valamiért megnyugtató volt végig a rejtélyes alak szemszögéből olvasni a történetet: tudni azt, hogy ha eljön az idő, egy szelíd kéz emeli majd fel a lelkedet, hogy elvigye...

„Mondhatjuk-e, hogy ezek az emberek nem érdemelték ezt meg?
Hányan üldöztek aktívan másokat, megrészegülve Hitler tekintetétől, ismételve a mondatait, a bekezdéseit, a művét? Rosa Hubermann felelős volt? Egy zsidó rejtegetője? Vagy Hans? Mindannyian megérdemelték, hogy meghaljanak? A gyerekek is?
Nagyon érdekel, hogy mi lehet a válasz mindezekre a kérdésekre, bár nem engedhetem, hogy elbódítsanak. Csak azt tudom, hogy ezek az emberek mindannyian a közelükben éreztek engem azon az éjszakán, kivéve a legkisebb gyerekeket. Én voltam a sugallat. Én voltam a tanács, az én képzelt lábaim sétáltak a konyhában, és végig a folyosón.

Amikor olvastam a könyvtolvaj szavait ezekről az emberekről, sajnáltam őket – általában így vagyok az emberekkel -, de nem annyira, mint azokat, akiket különböző táborokból szedtem össze azokban az időkben. A pincékben gubbasztó németek persze szánalmat ébresztettek bennem, de nekik legalább volt esélyük. Az ő pincéjük nem egy mosdó volt. Nem zuhanyozni küldték őket oda. Ők még visszajuthattak az életbe.”


Í EGY APRÓ, DE FONTOS MEGJEGYZÉS Ô
Annyi sok fiatalembert
láttam az évek során, akik azt hitték,
más fiatalemberek felé futnak.
Pedig nem.
Énfelém futnak.


„De azonnal el kell mondanom, hogy nagyon sok idő telt el az első ellopott könyv és a második között. Szintúgy érdemes megemlíteni, hogy az elsőt hóból lopta, a másodikat tűzből. És ne felejtsük el, hogy kapott is könyveket. Úgyhogy összesen volt neki tizennégy, de ő a saját történetére úgy tekintett, mint ami inkább csak tízből áll közülük. Abból a tízből hat volt lopott, egy csak úgy ott volt a konyhaasztalon, kettőt egy rejtőzködő zsidó készített számára, és egyet egy puha, sárgába öltözött délután hozott.”



Robert Williams: Luke és Jon

Július 14.
Könyvtári könyv
Pontszám: 9


A Scolar kiadó ifjúsági sorozatából már kettőt, a Fiút és a Semmit olvastam, és mivel mindkettő nagyon tetszett, kivettem a következő darabot, a Luke és Jont (és egyébként a Csikket is, de annak az elolvasása kicsit még várat magára.) Nem csalódtam. Olyan nagyszerű olvasmányról van szó, aminél már az első bekezdéskor érezni lehet, hogy remekművet tart a kezében az ember. Egyszerűen szép az, ahogy az író összefűzi a szavakat, mondatokat. Ha lenne időm és türelmem, sokkal több idézetet tudtam volna kiírni. A történet apáról és fiáról szól, akiket nemrég veszítették el a családanyát. Mélyen a gyászba temetkezve igyekeznek újra talpra állni, de ez nem könnyű, hiszen az anyagi problémáik miatt költözniük is kell. Az új otthonukban azonban egyszer csak felbukkan a különc, maga is problémákkal küszködő Jon, és a furcsa triónak valahogy sikerül jobbá tennie egymás életét.

„Apu szemlátomást kedvelte Jont. Szerintem hozzám hasonlóan ő is látta, hogy Jon az a fajta kóbor jószág, akihez anyu vonzódott volna. Ő mindig a kitaszítottak és a gyengék pártján állt. Amikor elmentünk az állatvédő ligához macskát keresni, a legöregebbet és legápolatlanabbat választotta, amelyik senki másnak nem kellett. Még azt is megtudakolta, melyik macska van ott legrégebben. Mi apuval elnevettük magunkat, amikor megmutatták. Öreg, ronda, gonosz ábrázatú, vöröses cirmos volt; köpködött és acsarkodott, amikor valaki a közelébe ment. Az egyik fülét leharapták. Anyu ragaszkodott hozzá, hogy őt vigyük haza. Úgy vélte, azért köpköd és acsarkodik, mert köpködnie és acsarkodnia kell a túlélésért, s egyszerűen csak arra van szüksége, hogy valaki törődjön vele. Igaza lehetett, mert a kandúr végül tényleg felhagyott a karmolászással. Amint anyu belépett az ajtón, nyomban megtalálta, és mindig rajta aludt el. Raszputyinnak neveztük. De azért aput meg engem sohasem kedvelt meg.

Szóval szerintem mi az a fajta család voltunk, amelyik szeretettel fogadta a kívülállókat.”

„Átnéztem Jon ágya fölött; láttam hármunk tükörképét a fekete üvegen, és eszelős módjára vihogni kezdtem. A kezemet a szám és az orrom elé tartottam, és megpróbáltam elnyomni és visszatartani, de minenképpen kibuggyant belőlem. Apu bosszúsan nézett, Jon pedig döbbenten. Sikerült lecsillapítanom magam, és visszafojtanom a nevetést, és elnézést kértem. Azt mondtam, ez azért van, mert ideges vagyok. És bár ez igaz, csakugyan nevetek, amikor ideges vagyok, ezúttal a látvány indított be, ahogyan a hármunk képe visszatükröződött a kórház ablakán. Annyira ostobának és össze nem illőnek, olyan átkozottul bénának tűntünk. De legalább belevágtunk. Nem lehet azt állítani, hogy nem.”



David Almond: Csókás nyár

Július 7.
Könyvtári könyv
Pontszám: 5


Nem tudom, mit akart ezt a könyv, de borzasztó gyengén sikerült neki. Végig azt vártam, hogy a sztoriból majd kerekedik valami, de nem kerekedett. Oké, értem, hogy valami olyasmit szeretett volna leírni, hogy milyen nehéz felnőni, meg hogy a gyerekek (főleg a fiúk) milyen féktelenek és vadak. De hogy mindehhez miért kellett belekeverni egy megtalált kisbaba, egy menekült libériai gyerekkatona és egy szociopata tinédzser történetét, igazán fel nem foghatom. Az egész valahogy értelmetlennek tűnt. És lehet, hogy hülyeség, de szerintem túl sok papírt pocsékoltak erre a könyvre: alig van betű egy oldalon, és minden fejezetet új lapon kezdenek, a kimaradt oldalakat pedig csókalábnyomok díszítik. Pedig ezért a regényért igazán kár volt irtani a szegény esőerdő fáit.

„Nem akarok megint kicsi lenni. Ugyanakkor mégis. Azt szeretném, hogy olyan legyek, mint amilyen akkor voltam, olyan, amilyen most vagyok, és olyan, amilyen a jövőben leszek. Én akarok lenni, semmi más, csakis én. Bolond akarok lenni, mint a bolondgomba, vad, mint a szél, és nyugodt, mint a föld. Minden egyes dolog akarok lenni, ami csak létezik. Felnövök, és nem tudom, mi az a felnövekvés. Élek, de még nem kezdtem el élni.”


„Ha van Isten, ő a legnagyobb háborús bűnös a világon.”





Romain Gary: Lady L.

Július 7.
Kölcsönkönyv
Pontszám: 7


Ezt a könyvet legnagyobb meglepetésemre nagyi adta kölcsön azzal, hogy ő nagyon szerette régen, úgyhogy olvassam el én is. Engem annyira nem ragadott meg, bár érdekes a történet és szórakoztató a nyelvezete. A könyv elején a köztiszteletben álló idős arisztokrata hölgy, Lady L. arra kényszerül, hogy elmesélje élettörténetét, és az cseppet sem úgy alakul, ahogy a hallgató várná: Anglia dísze valójában párizsi utcalányként kezdte, majd anarchisták karolták fel és tanították arra, hogyan is viselkedjék előkelő hölgy módjára, hogy beférkőzhessen azoknak a köreibe, akiket majd a nép nevében kirabolnak vagy felrobbantanak. A könyv az ifjú Annette kalandjainak és szerelmi hányattatásainak története, aki bár szenvedélyesen szerelmes anarchista társába, be kell látnia: a "másik" hölgy, a féktelen és arctalan "emberiség" mindig uralni fogja ennek a vad idealistának a szívét.

„Lady L. egyébként sose tekintette a szexuális magatartást a jóság vagy elvetemültség fő ismertetőjegyének. Nézete szerint az erkölcs nem ezen a szinten dől el. A nemi szervek rajzai, amelyeket már kiskorában ott látott a falakon, még manapság is sokkal kevésbé visszataszítóak számára, mint az úgynevezett „dicsőséges” csatamezők; a pornográfia az ő szemében nem annak a leírása, amit az emberek bizonyos záróizmaikkal csinálnak, hanem a politikai szélsőségeké, amelyek vérözönt zúdítanak földünkre; mindazok a dolgok, amit egy prostituálttól a vendége követel, hófehér ártatlanság a rendőrállamok szadizmusához képest, az érzékek kicsapongása csekélység a szélsőséges eszmék csapongásához képest, az erotikus perverzitások szende leányka-regények a zavaros eszmék megszállottainak perverzitása mellett, akik eszelősen ragaszkodnak rögeszméikhez; röviden, az emberiség sokkal több becstelenséget követ el a fejével, mint az altestével.”


„De Annette még csak húszéves volt és tudatlan, nem is gyanította, milyen romboló hatalma lehet a szélsőségekbe hajló logikának, akár az igazság, akár a tévedés útján halad, csak annyit tudott, hogy Armand egy eméztő szenvedély rabja, és neki a szenvedély morzsáival kell beérnie. Azt is észrevette, hogy az emberiségről úgy beszél, mintha az nő lenne, s ő gyűlölte ezt az arc nélküli, titokzatos, megfoghatatlan és zsarnoki vetélytársat, ezt a kielégíthetetlen bestiát, akinek legnagyobb gyönyörűsége, ha a férfiakat vesztükbe taszítja.”

„- Igazán nem volt szerencsém – mondja. – Bár szerettem volna egy részegest, egy kártyást, egy szélhámost vagy akár egy olyan alakot, aki kábítószerekkel tömi magát. De nem! Én egy hamisítatlan idealistába bolondultam bele…”




Gregory Hughes: A holdat az égről...

Július 2.
Könyvtári könyv
Pontszám: 8


Ez a könyv egy korántsem mindennapi testvérpár, Bob és a Patkány kalandjairól szól. A könyv elején kicsit küszködtem, mire rájöttem, hogy Bob, a báty az elbeszélő, és a Patkány nem más, mint a tízéves hugi. Azt is idő volt megszokni, hogy a neve elé mindig odakerült a határozott névelő: nem "Patkány", hanem "a Patkány". Na jó, szóval mi is ez az egész? A két kanadai fiatal egyszer csak azon kapja magát, hogy régóta halott édesanyjukat az apjuk is követte a sírba. Egyedül vannak, ugyanakkor nem akarnak intézetbe kerülni. Ekkor döntenek úgy, hogy elutaznak New Yorkba, hogy ott megtalálják sosem látott nagybátyjukat. A könyv egyértelműen Patkány karakterére épül: a kislány alig nőtt ki a földből, a nyelve mégis csípős, éretten látja a világot, bármilyen helyzetből kivágja magát, és ráadásul - valószínűleg azért, mert az indiánok földjén született - némi különös látnoki képességgel is meg van áldva. Lássuk be, Patkány bolond, de végig ő irányít, és Bob, az elbeszélő félve bár, de mindenhova követi - ott vannak egymásnak, bármi történjen is. A páros észvesztő kalandokba keveredik a Nagy Almában, különös barátokra tesznek szert, a Central Parkban csöveznek, bátrak és spontánok. Érdekes volt rádöbbenni, milyen is lehet az élet a nagyvilágban, ha az ember egyszer feladta a biztonság kötelékeit: az otthont, a családot. Életben lehet maradni, csak érteni kell a módját...
Érdekes módon a könyv olvasása közben végig az járt a fejemben, hogy zseniális lenne megfilmesítve. Korábban nem éreztem ilyet könyveknél. Valakinek rá kéne harapnia erre a témára... Jól leforgatva tuti siker lenne!


„- Mit gondolsz, mi történhetett azzal a szemét Plutóval? – kérdeztem a Patkányt.
- Talán elkapta egy windigo – válaszolta ő.
- Sokkal valószínűbb, hogy te kaptad el.
- Ne törődj vele! Megütötte apát. Átkozott pedofil!
- Azért, mert megütötte apát, még nem pedofil.
- Nos, valóban, de úgy néz ki, mintha az lenne.
- Fogalmad sincs, hogy néz ki egy pedofil.
A Patkány megvillantotta azt a kegyetlen gyermeki pillantását.
- Pontosan tudom, hogy néznek ki. Előlem nem bújhatnak el.
Ehhez nem tudtam mit hozzátenni. Kezdett megőrjíteni.
- És ha az a szemét Pluto nem is egy átkozott pedofil, akkor is megütötte apát. És ezzel pont a pedofilokkal egy szintre süllyedt.
A Patkány néha elég makacs tudott lenni, és ez tényleg idegesített, de igaza volt. Bárki, aki kezet emel az apánkra, egy átkozott pedofil. Ennyit erről.”

„Beszéltünk egy közlekedési rendőrrel, egy gyerekét sétáltató anyukával és egy létra tetején dolgozó festővel. Megkérdeztünk egy taxisofőrt, aki egy pizzéria előtt parkolt, egy postást és a vele vitatkozó asszonyságokat. Megkérdeztük a bolttulajdonost, az újságárust és a fiút az édességboltban, ahol a Patkány rágót vett magának. A tetoválószalonos fickót és a lányt, akit épp tetovált, és a lány barátnőjét, aki azt mondogatta, hogy az anyja ezért meg fogja ölni. Megkérdeztük a pultoslányt az ír kocsmában, ő pedig megkérdezte a bárpult tetején ücsörgő kutyáját, aki szintén nem ismerte Jerome bácsit. Megkérdeztük az esőben ugrabugráló fekete lányokat, ők pedig megkérdezték a barátnőjüket, Leticiát, aki nem tudta, és nem is érdekelte. Megkérdeztünk egy koszos öltönyös fickót, aki azt állította, hogy ő megtalálja nekünk, de az némi pénzbe fog kerülni. És megkérdeztünk egy kocsiból kiugró pasast, akit végigüldöztünk az utcán, de nem válaszolt. Érdeklődtünk egy törött esernyős nőtől és egy fülhallgatós sráctól, aki folyamatosan táncolt. Egy görkorcsolyás lánytól, a fickótól, akivel nem akart randizni, és a fickó barátjától, akit egyszer már szintén kikosarazott. Kérdeztünk fekete és fehér embereket, és koreaiakat, akik a gyorsétterem ajtajában ácsorogtak. Kérdeztünk ezernyi latin embert, akik minden környéken a legtöbben voltak, de senki sem ismerte a nagybátyánkat. Egyetlen lélek sem.”

„Odafordultam hozzá, és a szemébe néztem.
- Szomorú vagy a halála miatt, igaz?
- Hát persze. Szerettem apát, és nagyon fog hiányozni. De sohasem volt igazán boldog. Anyával akart lenni, és most vele van.
- Azt te nem tudhatod.
- De tudom. Nézd, Bob, amikor meghalsz, a lelked elhagyja a testedet, és galaxisok körül kering, sokszor fénysebességgel halad át olyan világokon, amiket mi el sem tudunk képzelni. A halál a belépőjegyed a csillagok közé, így hát meg kell halnod, hogy oda juthass. Amíg meg nem történik, csak álmodhatunk róla.” 



Kathryn Stockett: The Help

Június 21.
Kölcsönkönyv
Pontszám: 9


Egy nem is olyan rég letűnt világba keveredünk, 1962-be, a Mississippi Jacksonba, ahol úgy tűnik, a feketék és a fehérek között minden rendben van. Csak ha kicsit megkapargatjuk a felszínt, vesszük észre, hogy fekete házicselédjükkel a fehérek még mindig lenézően beszélnek; hogy ha eltűnik egy ezüst villa, máris megvan a gyanúsított; hogy elég egyetlen rossz mozdulat, egyetlen fehér asszony haragja, és és az ember fekete lánya máris az utcán találja magát pénz és kilátások nélkül. Mi ilyenkor a legjobb megoldás? Természetesen az, ha az ember lánya hallgat. Csendesen végzi a munkáját, nem szól bele a fehérek dolgába, szótlanul főz, mos és takarít, és ha megkérdezik tőle, örül-e annak az új fürdőszobának, amit a garázsban tákoltak össze számára azért, hogy ne érintkezzen a fehérekkel, csak annyit válaszol: Yes ma'am. Okos, aki így tesz, hiszen állása így megmarad, s ha szorgosan dolgozik, fizetheti a lakbérét, etetheti a gyerekét, s talán a templomnak is adományozhat. De biztos ez-e a legjobb megoldás? Mi történik, ha a fekete asszonyokat végre megkérdezik, hogyan érzik magukat valójában munkaadóiknál, ők pedig mernek is beszélni? Bátorság vagy botorság felemelni a hangunkat az elnyomó rendszer ellen? Tehet-e valamit néhány szinte iskolázatlan fekete asszony egy jobb világért? Vagy szándékaik ellenére éppen ártanak majd maguknak? Kathryn Stockett lebilincselő könyvéből kiderül.


„After a while, my mind done drifted to where I wish it wouldn’t. I reckon I know pretty well what would happen if the white ladies found out we was writing about them, telling the truth a what they really like. Womens, they ain’t like men. A woman ain’t gone beat you with a stick. Miss Hilly wouldn’t pull no pistol on me. Miss Leefolt wouldn’t come burn my house down.
No, white womens like to keep they hands clean. They got a shiny little set a tools they use, sharp as witches’ fingernails, tidy and laid out near, like the picks on a dentist tray. They gone take they time with em.
First thing a white lady gone do is fire you. You upset, but you figure you’ll find another job, when things settle down, when the white lady get around to forgetting. You got a month rent saved. People bring you squash and casseroles.
But then a week after you lost your job, you getting this little yellow envelope stuck in your screen door. Paper inside say Notice of eviction. Ever landlord in Jackson be white and ever one got a white wife that’s friends with somebody. You start to panic some then. You still ain’t got no job prospects. Everwhere you try, the door slams in your face. And now you ain’t got a place to live.
Then it starts to come a little faster.
If you got a note on your car, they gone reposess it.
If you got a parking ticket you ain’t paid, you going to jail.
If you got a daughter, maybe you go live with her. She tend to a white family a her own. But a few days later she come home, say, „Mama? I just got fired.” She look hurt, scared. She don’t understand why. You got to tell her it’s cause a you.
Least her husband still working. Least they can feed the baby.
Then they fire her husband. Just another little sharp tool, shiny and fine.
They both pointing at you, crying, wondering why you done it. You can’t even remember why. Weeks pass and nothing, no jobs, no money, no house. You hope this is the end of it, that she done enough, she ready to forget.
It’ll be a knock ont he door, late at night. It won’t be the white lady at the door. She don’t do that kind a thing herself. But while the nightmare’s happening, the burning or the cutting or the beating, you realize something you known all your life: the white lady don’t ever forget.
And she ain’t gone stop till you dead.”




Kosztolányi Dezső: Esti Kornél kalandjai

Június 7. 
Könyvtári könyv
Pontszám: 8


Mivel annyira tetszett az Esti Kornél, elolvastam a kalandjait is. Rövid, ám hasonlóan sziporkázó történetek, eszmefuttatások. Azért be kell valljam, a végére kicsit besokalltam: úgy tűnik, nagy dózisban még ezektől a remek novelláktól is meg lehet csömörleni. Úgyhogy fogyasztása apró kortyokban ajánlott.

„Jaj, mennyire megkönnyebbültem. Nem kell többé élnem, tehát élhetek. Nem kell többé írnom, tehát ismét írhatok. Élni kezdtem, barátom, azonnal, lelkemben az édes Violával, s írni is kezdtem, nem törődve azzal, hogy nincs több olvasó, tiszteletdíj és dicsőség, csak írtam, írtam, a vészes, egyre növekvő csillagzat előtt, a pokoli hőségben, esztelenül és boldogan, egész hajnalig, s belemámorosodtam az örömbe, a háromnapos jövendőmbe és munkámba. Mert jegyezd meg, hogy csak az élhet, aki teljesen el van készülve a halálra, s mi, ostobák, azért halunk meg, mert csak az életre készülünk el, és mindenáron élni akarunk. A rend, melyet magad körül látsz, voltaképpen rendetlenség, s a rendetlenség az igazi rend. A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled.”

„- Eszerint a halál a föladatod?
Nem a halál – arról nem tudom, hogy micsoda, és így nem is törődtem vele -, hanem a meghalás. Ez már rám tartozik. Ezt el kell egyszer intéznem. Ez minden ember egyetlen komoly föladata. Ez az a nagy-nagy vizsga, melyet föltétlenül le kell tennünk.”






Janne Teller: Semmi

Június 1.
Saját könyv
Pontszám: 10


Ideje, hogy lerántsuk a leplet a gyerekek hamis ártatlanságáról, és rájöjjünk, hogy valójában könyörtelen szörnyetegek. A Semmi, amit több országban betiltottak, majd kötelező olvasmánnyá tettek, a filozófia legmélyére vág: azt mondja, hogy lehet, hogy semminek sincs értelme. Pontosabban Pierre Anthon mondja ezt, az a gúnyos Lucifer-alak, aki egyszer csak fogja magát, otthagyja az iskolát, felül a szilvafára, és onnan kiabálja osztálytársainak: semminek nincs értelme, semmit nem érdemes csinálni, a felnőttek világa csupán színjáték. Tekintsünk el attól, hogyan is lehetséges az, hogy egy gyerek megteheti ezt anélkül, hogy az iskola vagy a szülők közbelépnének. Maradjunk a lényegnél, annál, hogy az osztálytársak szívét összeszorítja a rettegés, hogy Pierre Anthonnak igaza lehet. És hogy oldjanak félelmükön, elkezdik építeni a Fontos Dolgok Halmát, hogy bebizonyítsák: mégis vannak még értelmes dolgok. Varázslatos, hogy a gyerekek milyen ügyesen tapintanak rá azokra a dolgokra, amelyek tényleg fontosak nekünk, embereknek: az identitásunkat, hitünket meghatározó elemekre, mindenre, amit óvunk és védünk, amitől azok vagyunk, akik. De hiába. Pierre Anthon a szilvafa tetején ül, és nevet. És azt kiabálja, hiába erőlködtök. Nincsen értelme semminek.

Hihetetlenül megérintett és felkavart ez a könyv, talán éppen azért, mert nekem is volt egy Pierre Anthon-korszakom a tinédzseréveim közepén. Érdekes, hogy Bálintot nem annyira fogta meg a történet, számára a probléma tulajdonképpen nem probléma. Én azért úgy gondolom, ha nem vagy tisztában azzal, mit is akarsz az életedtől és mitől is értelmes számodra a lét, ez a könyv kibillenthet az egyensúlyodból. Nagyon várom, hogy megnézhessem a könyv feldolgozását a Budapesti Bábszínházban.

„Semminek sincs értelme.
Ezt régóta tudom.
Ezért semmit sem érdemes csinálni.
Erre most jöttem rá.”


„- Hát a szerelmesdinek mi értelme van, csajok? – kiabálta egyik reggel, amikor Rikke-Ursulával karöltve elhaladtunk a házuk előtt. – Először szerelmesek leszünk, aztán járunk, aztán már nem vagyunk szerelmesek és szakítunk – folytatta Pierre Anthon.
- Pofa be! – kiabálta Rikke-Ursula nagyon-nagyon hangosan.
Lehet, hogy Pierre Anthon megjegyzése különösen érzékenyen érintette, mert épp Jan-Johanról beszélgettünk, meg arról, hogy azt a sok érzelmet se megérteni, se irányítani nem lehet.
Pierre Anthon mosolygott, és barátságosan folytatta: - És így megy ez, egyik a másik után, amíg annyira meg nem unjátok az örökös ismétlést, hogy úgy döntötök, épp a közeletekben lévő fiú az egyetlen igazi. És akkor jó képet vágtok az egészhez.”

„- Azért járunk iskolába, hogy utána dolgozhassunk, és azért dolgozunk, hogy utána szabadságra mehessünk. De akkor miért nem kezdjük rögtön a szabadsággal? – kiabálta, s egy szilvamagot köpött felénk.”

„Az egyik nap olyan volt, mint a másik. És bár hét közben nem győztük várni a hétvégét, a végén mindig csalódtunk. Aztán hétfő lett megint, és kezdődött elölről az egész. Ez az élet, semmi több. Kezdtük megérteni, miről is beszél Pierre Anthon. És hogy a felnőttek miért úgy néznek ki, ahogy. És akkor is, ha megfogadtuk, hogy mi sose fogunk rájuk hasonlítani, pontosan ez lesz a helyzet. Pedig még a tizenötöt se töltöttük be.
Tizenhárom, tizennégy, felnőtt. Halott."




Karen Thompson Walker: Csodák kora

Május 29.
Könyvtári könyv
Pontszám: 8


A könyv a borítója alapján tetszett meg a könyvtár tinirészlegén. Sajátos utópiáról van szó: egy 11 éves, kaliforniai kislány szemével írja le azt, hogy egyszer csak a tudósok bejelentik: a Föld forgása lassulni kezdett. S bizony, a nappalok és az éjszakák egyre nyúlnak, ami drasztikus változásokat okoz: egyes növények és állatok kihalnak, az emberek életritmusa megváltozik, eluralkodik a bolygón a világvége-hangulat. Ami tetszett, hogy a könyv nagyon érzékletesen mutatja be, mennyire felbolygatná a világunkat egy ilyen változás. Ami kevésbé jött be, hogy néha nagyon "stresszes" volt olvasni ezt a könyvet: mivel a kislány visszaemlékezéseiről van szó, rengeteg olyan mondattal találkozhatunk, hogy "akkor még nem tudtuk, hogy milyen szörnyűségek várnak még ránk", vagy "ha tudom, hogy ekkor látom utoljára, talán másképp búcsúzom tőle", ami egyszerűen idegőrlő. Ami még furcsa volt, hogy a könyv a katasztrófán kívül bemutatja a kislány érzéseit, küzdelmeit a felnőtté válással, de valahogy egy csomó olyan problémáról is ír, ami szerintem a 11 éveseket azért még nem érinti. Illetve ismét elgondolkodtam azon, hogy lehet, hogy Amerikában már a kisgyerekek is tényleg ezeken a dolgokon kattognak? A melltartóhordáson, a pasizáson és a bulizáson? Mert ha igen, akkor az gáz. Ami tetszett, hogy az író nem oldja fel a feszültséget: a könyv végén nyitva marad a kérdés, vajon mi lesz az emberiséggel - és én hajlok afelé, hogy úgy gondoljam: sajna bizony kihal.

„Nehéz volt elhinni, hogy nem is olyan nagyon régen, még vastag naptárakat adtak ki ebben az országban, amelyekben sok más tény mellett szerepelt minden napfelkelte és naplemente pontos ideje, egy egész évre előre. Azt hiszem, valami mást is elvesztettünk, amikor le kellett mondanunk erről a pergő ritmusról: a hitünket abban, hogy bizonyos dolgok mindig ugyanúgy lesznek.”

Egy kis erőfeszítéssel az ismerős dolgokat is teljesen abnormálisnak láthatjuk. Gondoljunk csak bele, milyen brutális és hihetetlen dolog például ez is: egy ember növeszteni kezd magában egy másik kis embert, növeszt egy új szívet, egy új agyat, két új szemet, új kezeket-lábakat – mindenből még egyet, mintha tartaléknak kellene. Aztán valamivel kevesebb mint egy évvel később kitolja ezt a másik kis üvöltő lényt a hasából a világra, az életre.
Hát nem bizarr?”


„Nem szóltam semmit, de éreztem a gyülekező viharfelhőket körülöttünk. Láttam magam előtt a jövőt: tudtam, hogy apám nem jön többé haza. És ez az egyetlen tény újabb és újabb tényekre világított rá: például hogy a szerelem elmúlik, az emberek becsapják egymást, hogy az idő nem áll meg, a korszakok lezárulnak.”



Takeshi Kitano: Fiú

Május 21.
Könyvtári könyv
Pontszám: 8


Nagyon ritka az, hogy egy könyv az alapján tetszik meg nekem, amit a hátulján írnak, de most ez történt (lásd a lenti idézetet). A Fiú egy japán szerző három novelláját tartalmazó kötet, mindegyik mű fiúk/fiútestvérek életéről, viszonyáról szól. A történetek egyszerűek, semmi nagy fordulat, semmi fellengzés: az életről szólnak, lényegre törően, röviden, mégis elgondolkodtatóan. Számomra úgyis mindig különleges, ha más kultúráról olvashatok: ha csak magam elé idézem a zsúfolt japán utcákat, a vágott szemeket, már úgy érzem magam, mintha egy teljesen más világban járnék, még akkor is, ha a problémák, élethelyzetek gyakran közösek.

„Aznap este anya a konyhában sürgölődött, ami már nagyon régóta nem fordult elő vele. Levest készített, és sült garnélarákot. Az étel nagyon ízletes lett, de engem a bátyám arcán látszó horzsolás és duzzanat aggasztott. Még föl sem tehettem a kérdést, már azzal állt elő, hogy elesett. Anya észre sem igen vette, mi történt vele. Mélyen a gondolataiba merült ezekben a napokban.
A vacsora befejeztével anya megszólalt: - Szeretném, ha most vasárnap bemutathatnék valakit mindkettőtöknek! Én kedvelem, és biztosra veszem, hogy ti is megkedvelitek.
(…) el kellett tűnődnöm azon, hogyan felejthette el anya ilyen gyorsan apát? Hiszen apa tanította meg nekünk a csillagképeket, és ő tanított meg tüzet gyújtani gyufa meg öngyújtó nélkül. Anya talán sosem hallotta, hogyan beszél apa a csillagokról? Vagy a felnőttek mindent ilyen hamar elfelejtenek?



Jojo Moyes: Me before you

Május 15.
Saját könyv
Pontszám: 8

Ezt a könyvet Shizu adta nekem a szülinapomra, és tényleg élveztem olvasni, hamar elkapott a történet, úgyhogy némi bűntudattal, főleg esténként olvastam, mikor tanuláshoz amúgy sem lett volna erőm. Annak ellenére volt pörgős és könnyen olvasható, hogy angol nyelvű, úgyhogy jól is esett kicsit idegen nyelven olvasni - úgy látom, idén ez az első. Ami nem tetszett, hogy az alaptémát rögtön egy koppintásnak éreztem, hiszen a kőgazdag tolószékes és a csóró ápoló történetét már megírták és meg is filmesítették az Életrevalókban. Ami itt más, hogy egy lányról és egy fiúról van szó, akinek a kapcsolata fokozatosan alakul az együtt töltött napok során. A könyv jól mutatja be a segítségre szoruló és környezetének dilemmáit, mindennapi küzdelmeit, valóban elgondolkodtat. Lou kapcsolata a barátjával, Patrickkal nagyon idegesített, valamiért kidolgozatlannak éreztem ezt a szálat, sok mindent hiányoltam. A végkifejletről sajnos nem írhatok, hiszen nem szeretném lelőni a poént, tetszett, de meg is lepett, és persze elgondolkodtatott. Jaj, tényleg nem írhatom le, hogy hogyan végződött, anélkül, hogy ne lenne spoiler. De a végső üzenete nagyon-nagyon szomorú, és ez nyugtalanító.

„There are things you don’t notice until you accompany someone with a wheelchair. One is how rubbish most pavements are, pockmarked with badly patched holes, or just plain uneven. Walking slowly next to Will as he wheeled himself along, I noticed how every uneen slab caused him to jolt painfully, or how often he had to steer carefully round some potential obstacle. Nathan pretended not to notice, but I say him watching too. Will just looked grim-faced and resolute.”

„I frowned at the list. ’So… I’ll go back and tell the Traynors that I’m going to get their suicidal quadriplegic son drunk, spend their money on strippers and lap dancers, and then trundle him off to the Disability Olimpics – ’

Treena snatched the list back from me. ’Well, I don’t see you coming up with anything more bloody inspirational.’



Neil Gaiman: Tükör és füst

Május 5.
Könyvtári könyv
Pontszám: 7

Neil Gaimantől eddig a Soseholt és a Csillagport olvastam, és már ennyi elég volt ahhoz, hogy megismerjem különlegesen jellegzetes, borzongató stílusát, amelyről nem tudom eldönteni, szeretem-e vagy sem. Van, amikor kifejezetten érdekes és lebilincselő, de néha fárasztó, fölösleges és bosszantó. Ez történt a Tükör és füst esetében is, ami egy novella- és verseskötet. A rengeteg mű között akadtak felejthetőek, és néhányukat egyszerűen nem is érettem. Nem tudom eldönteni, azért-e, mert Gaiman túlságosan összetett és bonyolult szimbólumrendszert használ, amit lusta vagyok kibogozni, vagy csak azért, mert az egésznek tényleg semmi értelme sincs. Számomra Gaiman esetében inkább a hangulat, a történetek atmoszférája számít, mint maga a sztori. Tökéletesen megragadja a kisszerűséget, a semmitmondó, lényegtelen és lassan elrothadó életeket, a rosszul működő családokat, az emberi gyarlóságot. A novellák tele vannak szexualitással és perverzióval is.
A kötetben nekem az alábbi novellák tetszettek leginkább:
Keresem a lányt: a főszereplő férfi egyre öregszik, élete hamuként porlik szét az ujjai között, miközben ideálja, a Penthouse magazin lapjain időről időre pózoló tökéletes lány örökké tizenkilenc éves marad.
Nagykeráron beszámítjuk: A kizárólag a jó vételeknek élő szürke kisember meggondolatlanul felbérel egy bérgyilkost, hogy irtsa ki az egész emberiséget, egyszerűen azért, mert annyira olcsó.
Egér: A főszereplő képtelen lenne megölni bárkit is – inkább furmányosan csapdába ejti az egeret a pincében, majd elereszti – a barátnőjének abortusza azonban láthatóan teljesen hidegen hagyja.
A gyilkosság misztériuma: A világ születése előtt az Ezüst Városban az angyalok az univerzumon dolgoznak: fáradhatatlanul alakítják a színek, a szeretet és a halál fogalmait.
Hó, üveg, alma: Hófehérke története kicsit másképp. Zseniális történet, de lehet csak azért mondom, mert ezt olvastam legutoljára. Hófehérke valójában egy vámpírszerű lény (hófehér bőr, sötét haj, vérvörös ajak? Naná!) az őt megmentő herceg pedig egész egyszerűen nekrofil (hát persze, eddig hogy nem zavart, hogy hullákat csókolgat?) az egész történetben pedig a mostoha a jó arc, aki csak megpróbálja helyre tenni a dolgokat.

„A fantázia – márpedig ilyen vagy olyan értelemben minden történet fantázia – szintén tükör. Torz tükör, ez igaz, ráadásul rejtő tükör, amivel olyasmiről mesélhetünk magunknak, amit amúgy talán nem is látnánk. (A tündérmesék nagyon is igazak, mondta egyszer G. K. Chesterton. Nem azért, mert azt mondják, léteznek sárkányok, hanem mert azt mondják, a sárkányokat le lehet győzni.”



Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

Április 16.
Saját könyv
Pontszám: 10

Istenem, Kosztolányi egyszerűen zseniális. Az Esti Kornélt eredetileg hangoskönyvben kezdtem hallgatni az unalmas Bálnában végzett munka során, de a novellák olyan hosszúak voltak, hogy a lejátszóm eleme lemerült, mire a végére értem volna, így hát végül megkérdeztem anyut, nincs-e meg nekünk a kötet, és bizony előkerítette nekem - egy százéves, megsárgult, öregkönyv-szagú salátát, amit élmény volt olvasni. :) Mind a történetek, mind a megfogalmazás - igen, főleg a megfogalmazás - számomra az irodalom csúcsa, elképzelésem sincs, mi lehet annak a fejében, aki így sziporkázik, de minden tiszteletem. Nem voltak újak a történetek, olvastuk őket régebben irodalom fakton, és jópofa volt, ahogy újra eszembe jutottak, milyen kommentárt is fűztünk egy-egy fejezethez. A történetek bővelkednek az allegóriákban, egyszerűen imádom a korabeli Budapestet, a füstös kávéházak világát és a bohém írókat, akik újabb és újabb "feketét" rendelnek. Zseniális. Nincs rá más szó. Zseniális.

"Kornéllal való barátságunk akkor mélyült el igazán, amikor homlokunkon feltünedeztek az első pattanások, a kamaszkori tavasz bíborrügyei. Sülve-főve együtt voltunk. Olvastunk és vitatkoztunk. Én ellene szegültem, hevesen cáfolgattam istentelen nézeteit. Annyi bizonyos, hogy minden rosszba ő avatott be. Ő világosított föl annak idején, hogy születik a gyermek, ő fejtette ki előttem először, hogy a felnőttek sárga, dohányszagú, puffadt zsarnokok, és semmi tiszteletet sem érdemelnek azért, mert rútabbak, mint mi és hamarabb meghalnak, ő biztatott arra, hogy ne tanuljak, hogy reggel minél tovább lustálkodjam az ágyban, még ha elkésnék is az iskolából, ő bújtatott, hogy feltörjem édesapám fiókjait és kinyitogassam leveleit, ő hozott nekem vad könyveket s levelezőlapokat, melyeket a gyertyaláng elé kellett tartani, ő tanított meg énekelni, hazudni és verset írni, ő bátorított, hogy hangosan kimondjam a szeméremsértő szavakat, valamennyit egymás után, hogy nyáron a fürdőfülkék repedésén lessem meg a vetkőző leányokat, s a tánciskolában illetlen kívánságaimmal zaklassam őket, ő szívatta el velem az első cigarettát, ő itatta meg velem az első pohár pálinkát, ő kapatott rá a testi örömökre, a torkosságra és a bujálkodásra, ő fedezte föl számomra, hogy a fájdalomban is titkos gyönyörűség van, ő tépette le viszkető sebeimről a heget, ő bizonyított be, hogy minden viszonylagos, s egy varangyosbékának éppúgy lehet lelke, mint egy vezérigazgatónak, ő szerettette meg velem a néma állatokat és a néma magányt, ő vigasztalt meg egyszer, amikor a ravatal előtt könnyeimben fuldokoltam, megcsiklandozva véknyamat, amire tüstént kacagni kezdtem az elmúlás buta érthetetlenségén, ő csempészte érzésemhez a gúnyt, kétségbeesésemhez a lázadást, ő tanácsolta, hogy azoknak a pártján legyek, akiket a többség leköp, bebörtönöz és felakaszt, ő hirdette, hogy a halál örökkévaló, s ő akarta elhitetni velem azt a kárhozatos hazugságot is, mely ellen kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy nincs Isten."



Lois Lowry: A fiú

Március 18.
Saját könyv
Pontszám: 7

Végre elolvashattam a nyáron kapott új, sorozatlezáró kötetet. Őszintén szólva aaannyira azért nem nyűgözött le. A sorozat legjobb kötete egyértelműen az első, Jonas története. Shizu mondta, hogy mintha az író jobban bánna a férfi karakterekkel - és talán igaza is van, nem igazán sikerült megkedvelnem Claire-t, és bár szép a kisbabája után folytatott harca, ezzel sem igazán tudtam azonosulni. Zavart, hogy a fordító következetlen a többi kötettel kapcsolatban, és bizonyos kifejezések máshogy szerepeltek, mint az első kötetben. Az egész könyv tulajdonképpen nagyon direkt és banális módon tolja az arcodba a tanulságot, főleg az utolsó jelenet, a "gonosz legyőzése" ami teljesen elcsépelt és fantáziátlan, ennek ellenére nem szeretném nagyon lehúzni a könyvet, mert a világleírás, a szereplők továbbra is érdekesek, és a tanulságokon azért érdemes elgondolkodni.







Lois Lowry: Hírvivő

Március 9.
Könyvtári könyv
Pontszám: 7

A Hírvivő még az előző kötetekhez képest is egy relatíve rövid, néhány óra alatt elolvasható könyv. Itt már nagy hangsúlyt kap a misztikum, ami nekem csak azért tűnt problémásnak, mert az előző kötetekre még rá lehet húzni, hogy "igen, akár ilyen is lehet a jövő", itt viszont már egyértelműen fikcióról van szó, ahol az emberek különleges képességekkel bírnak, és az erdő fáinak is akarata van. Ettől még a Hírvivő egy nagyon jó könyv, és így újraolvasva elcsodálkoztam azon, hogy is hihettem azt, hogy ez a sorozat utolsó kötete - ugyanis nagyon nem zárja le a dolgokat. Nagyon érdekes, ahogy összekapcsolja az előző két kötetet, én örültem, hogy újra találkoztam Jonassal, mert őt szerettem a legjobban. :)







Lois Lowry: Valahol, messze

Március 4.
E-book
Pontszám: 7 

Ezt a könyvet is rengetegszer olvastam már. Akárcsak Az emlékek őre, ez is a jövőben játszódik, azonban itt nem tökéletes világról van szó, melyet a béke, az elégedettség és jólét ural. A Valahol, messze egy olyan közösséget vázol elénk, amely középkori körülmények között él, kínlódik a mindennapi betevőért, a gyengéket és magatehetetleneket pedig kiveti magából. Nem is maga a cselekmény az érdekes, sokkal inkább a társadalomrajz, azt hiszem.














Lois Lowry: Az emlékek őre

Február 11.
Könyvtári könyv
Pontszám: 9

Oké, ha ezt a könyvet nem olvastam már legalább ötször, akkor egyszer sem. Még abban az időben kiszúrtam magamnak, mikor órákat csellengtem a Krisztina körúti könyvtárban gimi után. Szintén többször olvastam a "második kötetet" is, a Valahol, messze-t; évekkel később véletlenül, ujjongva fedeztem fel, hogy a "harmadik kötet", a Hírvivő, a két kötet összekapcsolása. És azt hittem ezennel vége is, egészen addig, míg a tavalyi Varázslatos táborban ki nem derült, hogy van egy mindent lezáró, "negyedik kötet", A Fiú, amit ráadásul volt szerencsém a tábor végén megnyerni. Most tehát azért olvasom újra a sorozatot, hogy értelmet nyerjen ez az utolsó könyv. A "köteteket" egyébként azért tettem idézőjelbe, mert nem hétköznapi sorozatról van szó - a könyvek önálló egységet alkotnak, ami összeköti őket, hogy mindegyikük utópia, melyek lazán kapcsolódnak egymáshoz ebben a jövőbeli, elképzelt világban. Sajnos nem sokat írhatok az Emlékek őréről, mivel szinte bármit mondanék, spoiler lenne. A lényeg, hogy ahogyan az az utópiákban már lenni szokás, egy olyan állapotot ír le, ami ugyan nagyon jónak tűnik, de valami azért mégis sántít. Az olvasó pedig megtudja, mi is az, és szinte beszippantja a könyv. Nekem fél nap kellett az elolvasásához, igaz, nem hosszú, és nagy betűkkel vannak szedve az oldalak. Már meg is kaparintottam a többi kötetet is, úgyhogy hamarosan mind itt fognak sorakozni a blogban! A könyvről egyébként egy nagyon szuper beszélgetést folytattunk a táborban. A végső kérdésnél, nevezetesen, hogy lenne-e olyan, aki élne ebben a világban, ha jól emlékszem, csak egy ember tette fel a kezét. Érdemes azért ezen a dilemmán elgondolkodni.

„- Hát… - Jonasnak össze kellett szednie a gondolatait. – Ha minden egyforma, akkor nem lehet választani! Olyan jó volna, ha reggel, mikor felkelek, eldönthetnék dolgokat! Például azt, hogy kék inget veszek-e fel aznap vagy pirosat.
Fejét leszegve végignézett magán, színtelen szövetből varrt ruháján.
- De nem választhatok, mert mindig minden egyforma… - szégyellősen nevetett egy kicsit. – Tudom, nem fontos, milyen ruhát hord az ember, de mégis…
- A választás lehetősége a fontos, igaz? – segítette ki az örökítő.”

Jonas
Az emlékek őrzője

1. Minden nap tanítás után menj egyenesen az Öregek Háza mögötti hátsó szárnyba, és jelentkezz a recepciósnál.
2. A napi kiképzés után menj egyenesen haza.
3. A tapintatosságot előíró szabály mostantól nem vonatkozik rád. Tetszésed szerint bárkitől bármit kérdezhetsz, és kérdéseidre választ is fogsz kapni.
4. Kiképzésedről a közösség egyetlen tagjával, még gondviselőiddel vagy a döntéshozókkal se beszélj.
5. Mostantól nem számolhatsz be az álmaidról.
6. Gyógykezelést ezentúl csak a kiképzéstől független betegség vagy sérülés esetén igényelj.
7. Nem kérvényezheted az elbocsátásodat.
8. Hazudhatsz.



Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Február 10.
Könyvtári könyv
Pontszám: 5

Nos, ööö, szóval én azt hittem, hogy ez a könyv jó. Közben meg nem az. Vagyis nem szeretek ilyen kijelentéseket tenni, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy végig nem tudtam felfogni, hogy ez a könyv mitől szép, izgalmas vagy érdekes. Nehezen rágtam magam végig rajta, és csak azért nem tettem félre, mert utálok könyvet félbe hagyni. Valahogy úgy éreztem, nincs jól összerakva a történet. Érdekes az alapkoncepció, érdekesek lennének a szereplők is, de valahogy az egész nem ragadja meg az olvasót. Néha olyan, mint egy dedósoknak való mese rengeteg értelmetlenséggel, néha pedig emelkedett és költői, mintha a világ minden kérdését meg akarná fejteni. Na mindegy. Egyáltalán nem tetszett. A könyvből egyébként legnagyobb meglepetésemre készítettek egy rajzfilmet, ami teljes hosszában fent van a youtube-on. Nem néztem meg, de ha valakit érdekel...

"- Kicsoda ő, Molly? - kérdezte a herceg. - Miféle nő az, aki azt hiszi... tudja, hiszen láttam az arcán... hogy egy érintésével sebeket tud gyógyítani, aki egy könnycsepp nélkül sír? 
Molly folytatta a munkáját, még mindig dúdolgatva magában.
- Minden nő tud könnyek nélkül sírni - válaszolta a válla fölött visszaszólva -, és a legtöbb tud az érintésével gyógyítani. Sebe válogatja. Amalthea nő, fenség, és ez már önmagában is elég talány."




Kerstin Gier: Rubinvörös / Zafírkék / Smaragdzöld

Február 1., 2., 4.
Könyvtári könyvek
Pontszám: 8,5



Most először adok könyvnek fél pontot, azért, mert nem igazán tudtam, 8 legyen-e vagy 9; Kerstin Gier trilógiája ugyanis "csak" egy kamaszoknak szóló kalandsorozat, mégis hihetetlenül lekötött és magával ragadott! (ez jól látszik a könyvek kiolvasási dátumán - lényegébe véve négy nap alatt faltam be több mint ezer oldalt.) Miután elkapott a történet, tényleg nem tudtam letenni a könyvet, és hatalmába kerített az a ritka érzés, hogy semmihez nincs kedvem, csak feküdni az ágyamon és olvasni, és ha abba kell hagynom, morcos leszek. Azért blogolok róla egyben, mert a három kötetet lényegébe véve egy könyvben is ki lehetett volna adni, annyira nincs átmenet közöttük. Nem is érdemes máshogy olvasni, csak úgy, hogy az egyik kötet kiolvasása után az ember már veszi is fel a következőt. A történet főhőse Gwendolyn Shepherd, akiről váratlanul kiderül, hogy ő örökölte a családi időutazó gént, és ettől fenekestül felfordul az élete. A sztori fordulatos, ötletes, a szerelmi szálon lehet izgulni és olvadozni (nincs is jobb, mint két fiatal, akik a történet kezdetén még utálják egymást). A könyvekből rengeteg idézetet írtam ki, mert nagyon sok a vicces szófordulat - gyakran nevettem fel rajta hangosan. Ami bosszantó volt, hogy néha Gwen elég furán viselkedett, amit nem tudtam hova tenni. Például rögtön az elején, mikor felfedezi a képességét, nem az az első dolga, hogy hazarohan, és segítséget kér, hanem még napokig titkolja és őrlődik. Aztán persze ott van az, ami az ilyen könyveknél tipikus: Hogy a főhős nem akarja magának a képességét, sőt, határozottan tiltakozik ellene, és visszautasítja, hogy különleges küldetése lenne. Minden hasonló sztoriban ez van, én pedig folyton kiakadok. Anyám! Ha egyszer rólam derülne ki ilyesmi, majd kiugranék a bőrömből örömömben. Na de mindegy. Ami még kicsit zavaró volt, hogy a nagy titkokra az olvasó még jóval a szereplők előtt rájön. De gondolom, ez volt az írónő célja, különben ne tett volna olyan egyértelmű célzásokat. A könyv végén sajnos nem minden szál zárul le teljesen, amit szintén sajnálok. Ami jópofa, hogy a könyv szövegét a címnek megfelelő színnel nyomtatták, és a borítók és olyan szépek, jó őket nézegetni. :) Lényeg: csak ajánlani tudom, téli estékhez, pokróc és takaró mellé kiváló!

„Paul de Villiers, a Fekete Turmalin, ma a megbeszéltek szerint megérkezett az 1992-es évből, hogy az irattárban elapszáljon. Ezúttal egy vörös hajú lány társaságában jelent meg, aki azt állította, hogy Lucy Montrose-nak hívják, és adeptusunk, Lucas Montrose unokája. Minden tekintetben rendkívüli hasonlóságot mutatott Arista Bishoppal (Nefrit vonal, 4-es obszervációs szám).
Lucas irodájába vezettük őket. Most már mindannyiunk számára világos, hogy Lucas Arista kezét fogja megkérni, és nem Claudine Seymore-ét, ahogyan korábban reméltük. (Bár meg kell hagyni, Aristának szebb lába van, és tényleg kiváló a fonákütése).
Felettébb különös érzés, amikor az embert meglátogatják a saját unokái, még mielőtt gyerekei születnének.”

„Csókolózás után (sőt, lehetőség szerint még előtte, de ezzel már elkéstünk) mégiscsak illenék néhány alapvető dolgot tisztázni, nem? A csók esetleg szerelmi vallomás akart lenni? Talán még az is lehet, hogy Gideon és én mostantól együtt járunk? Vagy csak smároltunk egy jót, mert épp nem volt jobb dolgunk?”

„- Én majd beszélek, te pedig szépen megerősíted, amit már elmondtam. Rendben?
- Igen, de ezt már legalább hússzor hallottam tőled! – feleltem ingerülten, és a „Hölgyek” feliratú sárgaréz táblácska előtt megállva nagyot toppantottam a lábammal.  – Kezdjétek csak el nélkülem, nekem ugyanis már 1912 júniusa óta vécére kell mennem.”




Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

január 28.
Hangoskönyv
Pontszám: 10

A kis herceget olvastam már korábban, de szintén olyan rövid, vékonyka történetnek tűnt, amit érdemes hangoskönyvben magamhoz venni az unalmas munkanapokra. Nem csalódtam. A kis herceg története zseniális. Nem igazán tudom megfogalmazni, miért, de az. Olyan komoly igazságokat mond ki, és mindezt olyan egyszerű, kedves formában, hogy az embernek néha sírni támad kedve. (Tényleg elpityeredtem néha, mikor hallgattam). A rókás rész a kedvencem: mindent elmond az emberi kapcsolatokról. Külön kiemelném, hogy a felolvasó, Komlós Róbert előadása fantasztikus volt. 

"- Hol vannak az emberek? - kérdezte később a kis herceg. - Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.
- Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem - mondta a kígyó."

"- Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra..."

"- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél... az teszi olyan fontossá a rózsádat."



Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

január 25.
Könyvtári könyv
Pontszám: 9

Ó, ez a könyv igazán nagyszerű volt, amit jól jelez az, hogy egyetlen nap alatt végeztem vele. Viszont annyi gondolat cikázik róla a fejemben, hogy azt sem tudom, mit írjak le. Biztos vagyok benne, hogy rengeteget, tényleg rengeteget lehetne ezt a könyvet elemezni, csak nem értek hozzá eléggé. Mindenesetre a "modern Zabhegyező"-nek tartják, és mivel a Zabhegyezőt tavaly olvastam, elmondhatom, hogy találó a hasonlat. A Zabhegyezőből annó ezt az idézetet írtam ki: "Korán érkeztem, így aztán leültem a hallban egy bőrkanapéra az óra mellett, és stíröltem a lányokat. Egy csomó iskola már kiadta a szünetet, és rengeteg lány ücsörgött meg ácsorgott, várták a srácukat. Lányok keresztbe vetett lábbal, lányok nem keresztbe vetett lábbal, lányok isteni lábbal, lányok eltörni való lábbal, csini babák meg kis kurvák, legalábbis gondolom, hogy azok. Fantasztikus látvány volt, ha érted, mire gondolok. Másrészt hervasztó, mert állandóan az járt az eszemben, mi minden történik majd velük később. Mikor majd befejezik az iskolát, a kollégiumot, úgy értem. El bírom képzelni, hogy a legtöbbjük majd mindenféle süket palihoz megy férjhez. Olyan palihoz, aki állandóan arról beszél, hány liter benzint fogyaszt kilométerenként a kocsija. Meg olyanhoz, aki gyerekesen elkeseredik, ha a golfban veszít, vagy más ostoba játékban, például pingpongban. Nagyon kisstílű emberekhez, akik soha egy könyvet nem olvasnak. Akik dög unalmasak." Aztán a Különc srácban bukkantam erre: „Én pedig láttam magam előtt a fiút, ahogy ahogyan a házi feladatát írja, és a meztelen nővérem jár a fejében. Láttam, ahogyan kéz a kézben néznek olyan focimeccseket, amik nem is érdeklik őket. Láttam, hogy a fiú a bokorba hány egy házibulin. S láttam, hogy a nővérem beletörődik a dologba. Mindkettőjüket nagyon sajnáltam.” Mikor ezt olvastam, automatikusan az jutott eszembe, mennyire fog passzolni az előző idézethez. Akárcsak Holden, Charlie is úgy szemléli a körülötte lévő világot, hogy közben a dolgok mögé néz. És rájön, hogy az életünk mindennapjait mozgató legegyszerűbb szabályok is milyen érthetetlenek és ostobák, ha jobban megfigyeli őket az ember. Talán ezért is nem figyeljük meg őket soha, hiszen Charlie-nak is sok ez: mondjuk ki, bekattan. Viszont mázlija van, mert annak ellenére, hogy hihetetlenül különc, mégis talál barátokat. Ami úgy gondolom, nem egészen fair. Mert ha a barátai nem is mind százasok, azért mégis nagyon jó barátok. Akkor hát mit is beszélünk itt magányosságról? A könyv mindenesetre jól mond ki olyan dolgokat, amiket mi talán meg sem fogalmazunk magunknak. Itt van például ez: „Olyan ez, mint amikor nézed magad a tükörben, és kimondod a nevedet. Aztán egy idő után úgy tűnik az egész, mintha nem is valóság lenne.” Lol, sosem gondoltam volna, hogy ilyet más is csinál, nem csak én. Egyébként a könyv hihetetlenül sok nagyon mély kérdést feszeget, ilyen szempontból nekem egy kicsit "sok" is. Úgy értem, ebben tényleg minden van, kábítószer, szex, abortusz, családi kapcsolatok, öngyilkosság, homoszexualitás, szexuális zaklatás... És egyszerűen nem hiszem el, hogy egy átlagos amerikai ember életében ezek mind jelen vannak. Na jó... a szerző talán csak túl sok kérdést szeretett volna megmutatni egyszerre. Még ha sarkítva is, azért elgondolkodtam ezen az egész "amerikai élet" dolgon. Hiába élünk globalizált világban, azért Amerika teljesen, totálisan más, mint itt! A fiatalok, az egész gimis élet, a bulik! Ez az egész "én népszerű vagyok, a pomponlány csapat kapitányával járok, de meg lúzer vagy, ezért minden nap belenyomom a fejed a vécékagylóba" téma nálunk szerintem totálisan nem létezik. De javítsatok ki, ha tévedek. 
Megnéztem egyébként a filmet is, mert nagyon kíváncsi voltam rá. Más mint a könyv, valahogy másképp adja vissza a dolgokat, de nekem tetszett. Meg aztán itt van ez a mondat: "Charlie, azt a szerelmet viszonozzuk, amit megérdemlünk.” A filmben úgy hangzik el: "...amit szerintünk megérdemlünk." Ez aztán már óriási különbség, és lássuk be, így több értelme is van. Ezen gondolkodtam egy darabig. Szóval jó könyv na. Tényleg.



Ugron Zsolna: Erdélyi menyegző

január 25.
Saját könyv
Pontszám: 5


Karácsonyra kaptam ezt a könyvet apu nővérétől, Zsuzsitól, és egészen érdekes is lett volna, ha nincs olyan rosszul megírva. A történet Báthory Annáról szól, a korabeli Erdélyt, a politikai viszonyokat igyekszik lefesteni. A probléma az, hogy a könyv erőfeszítést sem tesz arra, hogy kifejtse, ki kicsoda, mi is pontosan a történelmi háttér. Nagyon hiányoltam a könyv végéből egy családfát és egy térképet, hogy átlássam, mégis melyik szereplő kicsoda a könyvben, honnan származnak, kikkel vannak rokonságban, milyen címeik vannak... Ugyanis a történetben csak úgy dobálóznak a nevekkel, de az ember egyszerűen nem tudja hova tenni őket. Nem hiszem, hogy a műveltségem hiányos, ha nem vágom fejből a három részre szakadt Magyarország politikai viszonyait és főurait. A történet a korabeli nyelvezettel van megírva (illetve én elhiszem, hogy abban, aztán ki tudja, tényleg így beszéltek-e akkor) és mivel mindenki "húgomasszonynak" meg "nénémasszonynak" meg "bátyámuramnak" hívja a másikat, a rokonsági fok innen sem derül ki. Így hát megpróbáltam a könyvet úgy olvasni, hogy nem akadok fent ezeken, sem azon, hogy épp ki ki ellen visel hadat, kit árult el, milyen várakat szerzett meg, kivel szövetkezett. De mondanom sem kell, ha az ember ezeket nem tudja követni, a könyv máris nagyban veszített értékéből. A főszereplő, Báthory Anna szimpatikus és jól megrajzolt karakter, az egyetlen, ami érdekes, a szerelmi szál, de az meg persze kudarcra van ítélve, miért is örüljön az olvasó. 



Lewis Carroll: Alice Csodaországban

január 15.
Hangoskönyv
Pontszám: 5


Életem első hangoskönyveként olvastam az Alice-t, méghozzá azért, mert a Bálnában töltött unalmas munkaidő elűzésére ez látszott a legjobb megoldásnak. Mivel a kint zajló dolgokat figyelnem kell, olvasni, telefont nyomkodni nem igazán tudok, de a fülemet bedugaszolhatom, főleg, mert a pulcsi, a sál, a hajam úgyis eltakarja. Ez a megoldás kiválóan bevált, a történet talán már kevésbé. Nem akartam egy hosszabb, hetekig tartó könyvet választani, így hát maradt a mese. Talán anyu olvasta is nekem, mikor még kicsi voltam, tudtam én, hogy van benne fehér nyúl, őrült királynő meg kártyalapok, de most végre egészében is átláttam a történetet. Hát... pontosan olyan az egész, ami: egy kislány katyvaszos álma. Semminek nincsen benne értelme, nincs igazán története sem. Ez meglehetősen zavaró, ha nagy dózisban kapja az ember, lehet, hogy jobb lett volna, ha naponta csak egy fejezetet olvasok belőle. Így aztán nem teljesen értem a könyv körül kialakult kultuszt, szerintem korántsem annyira jó... Amin jól meglepődtem, az a macska volt. Ugye mind tudjátok, hogy van a történetben egy macska, aki olyan szélesen vigyorog, hogy az egész arca voltaképp egy nagy vigyorból áll csupán? Na, ez az állat a magyar fordításban kutya. Fakutya a neve. 



Su-La-Ce: Az ifjú Lin-csi vándorlásai

január 14.
Saját könyv
Pontszám: 7


Lin-csi, a buddhista tanítómester története Su-La-Ce tollából, Sári László közreadásával kerül az olvasó elé. Ez a második könyv abból a háromból, amely az öregről megjelent. Az elsőt még régebben olvastam, ebbe a másodikba is sokszor belefogtam már, és most hogy végeztem vele, jöhet is hamarosan a harmadik. Sári László még dedikálta is nekem. Tulajdonképpen azt hiszem, sokáig nem tudtam, hogyan is kell olvasni ezt a könyvet. Rövid, másfél-kétoldalas fejezetekből áll, mindegyikben Lin-csi rácsodálkozik valamire utazása közben, és levon valamijen tanulságot. Érdemes megfontolni, átgondolni, amire jut, de ez nem mindig egyszerű, mert Lin-csi gondolkodását néha nehéz követni. Ezért nem is érdemes egyszerre sokat olvasni a könyvől, viszont az sem jó, ha az ember hosszabb időre félrerakja, mert akkor meg elfelejti, amit addig olvasott. Hát ezért tartott nekem olyan sokáig, míg a végére jutottam. Általában este olvastam, jólesett a fárasztó nap után egy-két oldal bölcselkedés.

„Szívedre és józanságodra egyaránt bízd látásodat.”

„Lúdtalpas, hibbant csavargók járják a birodalom tájait, fölnéznek a felhőre, le a fűszálra, s máris mindent tudnak az égi és földi világról. Kiművelt, képzett írástudók járják a birodalom könyvtárait, reggel is, este is elolvasnak egy-egy tankölteményt, mégsem tudnak semmit az égi és földi világról.”




Sarah Mason: Partiszezon

január 9.
Kölcsönkönyv
Pontszám: 7


A Partiszezon annak ellenére, hogy csak egy egyszerű limonádé, nagyon sok kellemes percet szerzett nekem. Egyszer a metrón utazva olvastam, és nem bírtam visszafogni magam, néha hangosan fel-felnevettem, aztán persze nem mertem felnézni, hogy hányan bámultak meg. A főszereplő mindig lehetetlen, bolond szituációkba keveredik és beégeti magát, aztán persze a szerelem őt is utoléri... Nagyon jó volt ezt a könyvet olvasni pihenésképpen, mikor a napjaim nagy részét már a vizsgákra való készülés vette el. :)

„Miután hosszú éveken át London egyik legnevesebb rendezvényszervező cégénél dolgoztam, itt ólálkodok gyanúsan egy vendég szobája előtt, két kezemmel egy hamvakkal teli urnát szorongatok. Az élet mindig tartogat meglepetéseket.”

„- Kedvesem, tudod jól, hogy a felesleg soha nem a melledre rakódik, hanem a hasadra. A természet undokul elbánt velünk.”

„- Úristen Flo! Josephine Bradshaw meghalt!
- Jo Bradshaw? Meghalt? Biztos vagy benne?
- Remélem, mivel eltemették.”

„Nagyon szexis, ha egy férfi ért ahhoz, amit csinál.”



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése