2017. február 26., vasárnap

Úton az Adománytaxival

Egyik kollégám, Tomi, akivel együtt dolgozom nap mint nap a Mozaik HUB-ban, bő egy éve gondolt egy nagyot, és létrehozta az Adománytaxi nevű szervezetet. A gondolata az volt, hogy bizonyára rengeteg embernél van otthon fölössé vált ruha, játék, amitől legszívesebben megszabadulna, de nincs ideje/energiája elvinni sehová, illetve nem is tájékozott kellőképpen a lehetőségekről, szervezetekről, akik fogadnák az adományát. Az Adománytaxi egyszerű megoldást kínál: autóval mennek önkéntesek az adományokért, így az adományozónak tulajdonképpen nincs más dolga, mint hogy átadja a már megunt ruhákat. Az önkéntes csapat később kiválogatja, zsákba pakolja azokat, és időről időre elszállítja egy olyan magyar településre, ahová hasonló adományok másképpen sosem érnének el. Tomi felismerte azt, hogy míg Budapest szociális hálózata viszonylag jól kiépült, vidéken rengeteg olyan leszakadt település, zsákfalu van, amelynek hátrányos helyzetű - sokszor roma - lakosaival a kutya sem törődik. Az Adománytaxi tehát nekik segít, de ennél jóval több is: az önkéntesek nem egyszerűen leviszik az adományokat, hanem időt is töltenek a helyiekkel, megpróbálnak megismerkedni az életükkel, bepillantást nyerni kicsit a magyar valóságba. Hosszútávú terv, hogy ezek az utak közösségi programokat is magukba foglaljanak, például közös foglalkozást a helyi gyerekekkel, főzést, beszélgetést, játékokat, aminek köszönhetően valós, kölcsönös adok-kapok viszony alakul ki az önkéntesek és a helyiek között, az alárendelt adományozó-adományozott viszony helyett.

Az Adománytaxihoz lazábban már régóta kapcsolódom: annak idején, mikor Tominak buszra volt szüksége, beszerveztem Bálintot, aki a saját családi kisbusszal szállított adományt vidékre, illetve részt vettünk közös begyűjtésben is. Tegnap volt azonban az első alkalom, hogy vidéki útjára kísértem a Taxit. Ezúttal a Nógrád megyei Tar falut látogattuk meg, mely közel sem a legborzasztóbb települések egyike, de itt is bőven találunk szegénységet és egy kisebb roma telepet.

Reggel egy egész teherautót megtöltöttünk adományokkal teli zsákokkal (nem volt egyszerű a cipekedés!) utána pedig Tarra, a helyi iskolához utaztunk. Az adományosztást előre meghirdették, voltak is érdeklődők bőven. Az ilyen adományozásnál fontos a jó szervezettség, nehogy veszekedésbe, káoszba forduljon át az egész. Az Adománytaxi mindig helyi szervezettel együttműködve dolgozik, az osztás is általában úgy működik, hogy a helyi szociális munkások - akik ismerik a rászorulókat - állítják össze a személyre szabott csomagokat, a lehető legigazságosabb módon. Ezúttal erre nem volt lehetőség, de szabályok felállításával, sorszámhúzással gondosodtak arról, hogy ne legyen tolongás, ezen kívül minden darab 20 forintba került - így mindenki jobban megfontolta, mit vigyen. A "vásár" végén több mint húszezer forint gyűlt össze, melyet a roma önkormányzat használhat majd fel!

Az út érdekes része persze csak ezután kezdődött, mikor ellátogathattunk helyi családokhoz is. A vezetőnk Lenke, a roma önkormányzat vezetője volt, aki nagyon motivált asszonynak tűnt, tenni akarással, sok ötlettel - bár bevallotta, sokszor magára marad. A polgármesterrel jó a viszonya - ami ritka és nagyon értékes egy ilyen faluban - mégis nehéz sokszor keresztülvinnie a közösség érdekeit. Azért megteszi, amit tud: táncházat szervez, kirándulni, múzeumba viszi a gyerekeket, próbálja megoldani a szemétgyűjtés problémáját, és szeretne segíteni egy családon is, akiknél nemrég elzárták az áramot.

Összesen négy családot látogattunk meg. Mindig vittünk nekik egy csomag tartós élelmiszert, és próbáltunk beszédbe elegyedni velük. Ez minden esetben nagyon könnyen ment, bár először aggódtam, mégis mit mondunk, mikor csak úgy besétálunk idegen emberek otthonaiba? Viszont mikor ott voltam, már nem éreztem semmi feszengést, akikkel találkoztunk, mind kedvesen meséltek nekünk. Az otthonok olyanok voltak, amiket eddig csak riportokban láttam: egy-két szoba, innen-onnan összeszedett bútorok, mindenki fekvőhelye egy helyen. Maszatos, de nagyon szép arcú, hatalmas szemű kisgyerekek bukkannak elő. A forgatókönyv általában ugyanaz: az édesanya otthon van a 3-4-7 gyerekkel, az apa közmunkás, esetleg idénymunkás. Szerencséseknek van állandó munkájuk a közeli gyárakban, szerencsétlenebbeknek semmi munkájuk nincs, és kizárólag segélyből élnek. A gyerekek a helyi oviba, iskolába járnak. Kevesen folytatják a tanulmányaikat a kötelező, 16 éves kor után. 

Az otthonokba látogatva nem éreztem rosszul magamat, de hazajönni nehéz volt. Az egész napos kirándulás után átfázva, fáradtan estem haza, hosszú forró fürdőt vehettem, tiszta ruhát vehettem fel, anyu pedig csodálatos, három fogásos meleg vacsorával várt (délben vendégek jöttek, volt maradék). Belegondoltam, hogy a nemrég vett csizmám ára alig kevesebb annál az összegnél, amiből kisgyerekes családok próbálnak hónapról hónapra megélni. Óriásiak a különbégek, és csak a szerencsének köszönhetem, hogy én vagyok itt, ők vannak ott, nem pedig fordítva. És sajnos úgy érzem, valójában nem nagyon tehetek mást, mint hogy sóhajtok néhányat, és az apróbb segítségnyújtáson kívül visszafordítom az arcomat a saját életem felé - és hálás vagyok, hogy olyan, amilyen.

Mégis, mindenkit arra biztatok, hogy figyeljünk oda egymásra, és tegyük meg, amit tehetünk - ha mással nem, hát annyival, hogy ami számunkra felesleges, de még jó állapotú, felajánljuk annak, akinek szüksége van rá. Írjatok bátran az Adománytaxinak, és ha érdekel, csatlakozzatok a vidéki utakra is! Persze nézzetek körül más szervezetek háza táján is - segítsen mindenki ott, ahol tud!


2017. február 19., vasárnap

Berlini szeminárium

Múlt hétvégén, vasárnaptól keddig tartott a Centropa berlini CJN (azaz Centropa Jewish Network) tanárszemináriuma, melynek a szervezésében én is aktívan részt vettem. Éppen ezért izgatott voltam a programmal kapcsolatban, de szerencsére minden jól sikerült - a szeminárium egy határozottan pozitív élmény volt.

Röviden az eseményről: A Centropa ugye elsősorban oktatási anyagokat készít, a szemináriumokon pedig tanároknak mutatjuk be ezeket az anyagokat, és próbáljuk inspirálni őket (illetve ők is inspirálják egymást) hogy hogyan tudják ezeket az óráikon is felhasználni. Ezek a szemináriumok elsősorban nem zsidó iskolák pedagógusainak szólnak, és folyamatosan szervezzük őket különböző országokban Európában, Amerikában és Izraelben is - ilyen volt például a tavalyi kijevi, krakkói és budapesti szeminárium. Ebből a sorból kilóg egy kicsit a CJN, ami az európai (és izraeli) zsidó iskolák folyamatosan épülő hálózata. Azon kívül, hogy ezeknek az iskoláknak is szólnak az anyagaink, próbáljuk elősegíteni, hogy a pedagógusok kapcsolatba lépjenek egymással, és határokon átívelő projekteket szervezzenek a diákjaik számára, ezzel is erősítve bennük a zsidó identitást, megismertetve őket a zsidóság sokszínűségével. Whatever. A lényeg, hogy az évente megrendezésre kerülő (idén az ötödik) CJN szeminárium is ezt a célt szolgálja: jöjjenek össze pedagógusok Európa zsidó iskoláiból, beszélgessenek a közös kihívásokról is sikerekről, osszák meg projektötleteiket és tapasztalataikat a Centropa anyagaival kapcsolatban. 

Már öt hónapja a Centropánál dolgozom, de ez volt az első szeminárium, aminek a szervezése az én vállamon nyugodott (bár Marcell persze sokat segített). Az is jót tett, hogy a korábbi eseményeken már láttam, hogyan is kell kinéznie egy ilyen programnak. Én hirdettem meg a jelentkezést, küldtem ki az emailek ezreit, mire tényleg lettek jelentkezők, én egyeztettem a hotellal, intéztem a kaját, leveleztem a jelentkezőkkel, és intéztem apró-cseprő kéréseiket. A szeminárium során is az én felelősségem volt, hogy minden rendben menjen, miközben Marcell a programmal, a tartalommal törődik.

Azt kell mondjam, hogy nagyszerűen sikerült a szeminárium! Már eleve az szuper volt, hogy Berlinbe utaztunk, ahol még sosem jártam. Egy nappal előbb utaztam ki és egy nappal később jöttem haza, így volt némi időm városnézésre is, bár meglehetősen hideg volt. Szombaton reggel érkezett a gépünk, a szállodában pedig nem csekkolhattam még be, ezért ott hagytam a motyóm, és felfedezőútra indultam. Megnéztem a Brandenburgi Kaput, a Holokauszt Emlékművet, a Reichstagot (kívülről), majd végigsétáltam az Unter den Lindenen, kajáltam, és megnéztem a Berlini Dómot. Iszonyatosan szétfagytam a végére, de mégis jó volt látni valamit a városból. Kicsit a tömegközlekedéssel is ismerkedtem, és az emeletes 100-as busszal mentem haza, ami felért egy kész városnézéssel. 
A hotel valami csodálatos volt. A főnököm, Ed miatt policy, hogy négycsillagos szállodákba szervezzük a programjainkat - személy szerint én ezt felesleges fényűzésnek tartom, de persze csodálatosan éreztem magam! Volt egy remek hotelszobám, a fürdőszobában kád volt, szóval vehettem egy forró fürdőt az átfagyás után. Másnap reggel pedig egyszerűen csodálatos volt a reggeli - minden, amit csak kívánhat az ember, gyümölcsök, joghurtok, sajtok, tojásételek, palacsinta, füstölt lazac, édességek, teák és dzsúszok - olyan lassan és élvezettel fogyasztottam el, ahogy egyébként meglehetősen ritkán szoktam enni. Az egész berlini tartózkodásomat meglepő nyugalom jellemezte. Azt hittem, nem így lesz, mert 1) Rajtam nyugszik a szeminárium szervezése és ki tudja, mi romlik el, 2) Egyedül leszek egy idegen városban, ahol ugyan beszélem a nyelvet, de azt is bénán.
Félelmeim nem igazolódtak be. Az egyedüllétet, a szobám nyugalmát és a város felfedezését hihetetlenül élveztem, és a szemináriummal is hasonló volt a helyzet.

A szemináriumra 16 országból érkezett 30 tanár: jöttek Izraelből, illetve Európa minden részéből: Törökországtól Angliáig, Svédországtól Olaszországig. Rögtön az elején az tűnt fel, hogy a tanárok rendkívül nyitottak, kedvesek, mosolygósak. Egy részük már ismerte a Centropát, ők lepacsiztak Marcellal; mások újak voltak. De mindenkit összekötött az, hogy érdeklődéssel, a tanulás vágyával jött ide, azért, hogy partnerkapcsolatokat létesítsen. A jó hangulat tehát megalapozott volt, már csak arra kellett vigyáznunk, hogy ne rontsuk el - szerencsére nem is tettük. A háromnapos program annak rendje és módja szerint zajlott le. Pozitív visszajelzéseket kaptunk, a tanárok jónak, hasznosnak tartották a szemináriumot. Borzasztóan meghatott, hogy kifejezetten sokan jöttek oda hozzám, megköszönték, megdicsértek, hogy milyen jó volt a szervezés, mennyit segítettem nekik, és egy csomó tanártól ajándékot is kaptam - csokit, füzetet, tollat az iskolák logójával, és ami a legjobb, egy holt tengeri ásványos kézrémet az egyik izraeli tanártól.

Az egész program során végig nagyon jó éreztem magam, tényleg, nehéz leírni azt a pozitív légkört, ami a tanárok között uralkodott. Nagyon örülök, hisz ez egy pozitív visszajelzés volt nekem és Marcellnak is, hogy jól végzem a munkám. 

Később volt időm arra, hogy megnézzem a berlini fal maradványait. Sokkal több sajnos nem fért a programba, de úgy tűnik, hamarosan ismét visszatérek Berlinbe - de erről bővebben később. 

Azt kell mondjam, határozottan szeretem a munkám. :)