2017. november 24., péntek

Anyu szülinapja - kis csavarral

Tegnap volt anyu szülinapja, amire nagy tervekkel készültem. Mostanában kedvem lett kísérletezni a konyhában, és úgy döntöttem, szülinapi vacsi gyanánt előállok egy tapas-tállal. Ez volt a menü:

Tabbouleh-saláta
Kecskesajtgolyók szőlővel, dió- és pisztáciabundában
Baconbe tekert aszalt szilva
Hagymacsatni
Sültpaprika-krém
Olívabogyó krém
Friss bagett

Ehhez először is persze agy adag időt töltöttem receptek nézegetésével, aztán a szülinap előtti napon elmentem bevásárolni. Nem is volt olyan könnyű beszerezni minden hozzávalót! Már szerdán elkészítettem a hagymacsatnit és a sültpaprika-krémet, a többi teendő azonban tegnapra maradt. Nem gond, mert korán hazaértem a munkából, gondolván, hogy a délutánt a menü tökéletesítésével töltöm. Petra is hazajött 3-kor a suliból, és nekiállt muffinokat gyártani. Épphogy elkezdhettem volna a főzést, mikor csöngettek - Pista bácsi állt az ajtóban!

Pista bácsiról tudni kell, hogy ő a családunk legidősebb tagja, most lesz 93 éves, és nagyon szoros a kapcsolata anyuval. Ezért így november végén mindig eljön hozzánk, hogy felköszöntse anyut, és mi is megünnepeljük őt. Most is megbeszéltünk egy találkozót vele a mai napra öt órára, csakhogy ő tegnap jelent meg nálunk, fél négykor. Már ő sem a régi, és összekeverte a dolgokat. Én persze beinvitáltam, leültettem, de megijedtem, hogy na most mi lesz? Pista bácsi rögtön belefogott a szokásos monologizálásba a deportálásról, én figyelmesen bólogatva hallgattam, Petra sütötte a sütit. Egy idő után aggódni kezdtem - hogy lesz ebből vacsora, ha nem tudok főzni? 

Szerencsére minden jól alakult, mert hamarosan megérkezett anyu és apu. Anyu szóval tartotta Pista bácsit, apuval pedig pikk-pakk elkészítettük a vacsorát. Végül egész estig velünk maradt Pista bácsi, közösen ettünk, ünnepeltünk és beszélgettünk, a vacsorám pedig óriási sikert aratott, erre nem is számítottam. Petra muffinja is nagyon finom lett, és anyu nagyon örült mindennek. Úgyhogy remekül sikerült az este! Pista bácsi, mint mindig, írt egy verset anyu szülinapjára, és dátumnak ezt írta rá: 1917. 11. 24. :)

Plusz öröm, hogy nap közben Orsi értesítette anyut, hogy meglepiből Saharral ideutaznak hozzánk jövő héten! Nem is bírtam magammal, vettem egy karácsonyi színezőkönyvet, jól jön az majd nekünk, és talán mézeskalácsot is tudunk majd közösen sütni. :)

2017. november 19., vasárnap

Karácsonyi Tschibo-katalógust lapozgatva elfogott a szomorúság, hogy senkinek sem vehetek Star Wars-os alsónadrágot.

2017. november 13., hétfő

Krakkói beszámoló

Október 27-31 között munkaügyben kellett Krakkóban lennem, és elhatároztam, hogy utána kint maradok kicsit egyedül is. Még a nyáron jöttem rá, hogy egyrészt irtó mázlista vagyok a munkámmal, mert sokat tudok vele utazni, másrészt ezt jobban ki tudnám használni, ha extra napokat adnék a kinttartózkodáshoz. Szóval egészen november 3-ig Krakkóban maradtam.
Az egész ott kezdődik, hogy én Amszterdamot leszámítva nem utaztam sehová egyedül, de egy ideje nagyon foglalkoztat a gondolata, egyrészt, mert élményeket szeretnék gyűjteni, másrészt, mert meggyőződésem, hogy segítene kicsit önállóbbnak lennem és nagyban hozzájárulna a személyes fejlődésemhez. Vicces, hogy már ennek a három napnak a megszervezése és tök komoly feladatnak bizonyult, és izgultam is miatta, pedig hát ugye nem a dzsungel közepére utaztam távol a civilizációtól. 

A dolog munka része egyébként jól sikerült, két eseményünk is volt: egy diákprojektünk záróeseménye és egy háromnapos tanárszeminárium. Örülök, hogy jól sikerültek, különösen a szeminárium az, ahol már tavaly is nagyon lelkes tanárok voltak, kedvesek, akik tök hálásak az egészért, és mindegyiküktől egy csomó pozitív visszajelzést kaptam, sőt egyesek kis ajándékokkal is kifejezték a hálájukat. Ez tök jó érzés!

A szeminárium 31-én, kedden ért véget, én pedig iszkoltam a Wawel kastélyhoz, ahol idegenvezetésen vettem részt. Megnéztem az uralkodói termeket, meg az egyéb mindenféle szép szobát, ahol a vendégeket és követeket fogadták. Különösen a faliszőnyegek voltak nagyon szépek, illetve láttam azt a híres termet, ahonnan a plafonról faragott fejek kukucskálnak lefelé. Az kicsit bizarr volt. A termek megnézése után jutott időm a katedrálisra is. Az egész egyébként kívülről is nagyon szép. Miután mindent bejártam, eljött az ideje hogy megnézzem a szállásomat. Ez elég izgi volt. Most laktam először hostelben, leszámítva a belgiumi utazásunkat Hannahval, ami januárban volt, és egy lélek nem volt ott rajtunk kívül. Ezt a hostelt gondosan választottam ki a netről, de persze így sem tudtam, mire számítsak. Az volt bennem, hogy majd valahogyan biztosan megismerkedem ott emberekkel, amiből valami tök jó is kisülhet, csak fogalmam sem volt, hogyan fog ez történni. Mikor a hostelbe megérkeztem este 6 körül, elég nagy pangás volt. Fölcipeltem a motyóm a harmadik emeletre, és megnéztem a szobámat - négyágyas volt, de nem volt még ott senki rajtam kívül. Amúgy nem volt túl nagy, két emeletes ágy, szekrények, asztal és három szék. Lecuccoltam, aztán szemrevételeztem a konyhát. Ott már lődörgött pár ember, de senki sem akart sürgősen barátságot kötni velem. Nem tudtam, mit is tehetnék, úgyhogy hamarosan ismét felkerekedtem, jártam egy nagyot az óvárosban, és bementem minden üzletbe szuvenírekre vadászva. Mikor visszatértem a hostelbe, még mindig pangás volt, én meg fáradt voltam, szóval úgy döntöttem, elvetem a barátkozás és a bulizás ötletét, és lefekszem. Nyugtalanul aludtam, mert tudtam, hogy előbb-utóbb fel fognak bukkanni a szobatársaim, akikről még nem tudtam, kicsodák. Végül hajnali egy körül jelent meg az első srác, aki igyekezett csendes lenni, de az egész táskája kizuhant a szekrényből, szóval esélyem sem volt nem felébredni rá. Ausztráliából jött és hamar rájöttem, hogy a beszédének csak a felét értem, ami tök bosszantó volt. Visszaaludtunk, és egy másik srác is megérkezett hajnali 3-kor. Ő már meg sem próbált csendes lenni, aztán pedig álmában is olyan borzasztóan horkolt, hogy rögtön újragondoltam, jó ötlet volt-e ez a négyágyas szoba. Végül valahogy csak elaludtam, a horkolós személy pedig korán reggel el is tűnt, úgyhogy sosem tudtam meg, ki az.

A következő nap november 1-re, mindenszentekre esett, ezért a legtöbb hely Krakkóban zárva volt. Aggódtam, hogy nem fogok-e emiatt unatkozni, de végül semmi ilyesmi nem történt. Délelőtt egy ingyenes városnéző sétán vettem részt. Ez úgy működik, hogy az ember megjelenik a találkozási pontnál, aztán a csoporttal tart, ameddig jól esik neki. A végén, ha tetszett az idegenvezetés, mindenki annyi borravalót ad, amennyit jónak ítél. Én teljesen meglepődtem, hogy egy igazi, komoly városnézésről van szó, két órán keresztül sétáltunk ugyanis az óvárosban! Az idegenvezetőnk nagyon cuki és szórakoztató volt, és egy csomó érdekes történetet mesélt a városról. Úgy gondolom, a jó idegenvezető a garancia arra, hogy ezek az "ingyenes" túrák egyáltalán fenn tudnak maradni. Rengeteg szép dolgot láttam, és mindenhol azt éreztem, hogy itt is megállnék, meg ott is, ezt is lefotóznám, meg azt is, de nem akarok lemaradni a csoporttól, szóval majd visszajövök később... A csoportban egyébként több magányos utazó is volt, és elég hamar megszólított egy svéd srác, aztán pedig egy koreai fiú. Végül az idegenvezetés végén hárman úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk és megebédelünk, aztán a svéd fiúval kettesben indultunk el felfedezni a zsidónegyedet. Kicsit fura érzés volt, mert lám, viszonylag könnyen megkaptam amit akartam - a társaságot - de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem minden társaság öröm és igazából attól még, hogy itt vagyok Krakkóban, nem lettem kevésbé önmagam, vagyis: sokkal szívesebben lennék egyedül. Nem mintha bármi gond lett volna a srácokkal, de nem éreztem azt, hogy túl sok dolgunk lenne egymással. Antonnal megnéztük a zsidónegyednek azt a részét, amit már ismertem, aztán átkeltünk a Visztulán a számomra is ismeretlen terepre. Itt szerencsére ismét belefutottunk egy ingyenes városnéző csoport legvégébe, és velük megnéztük a teret, ahol régen a gettó volt (ma 68 üres székből álló emlékmű van itt), illetve a Schindler gyárat, amit ma múzeummá alakítottak át. Anton elfáradt és innen hazament, én viszont folytattam a sétám még délebbre. Megnéztem azt a két helyet, ahol megmaradt a gettófal (az egyik egy iskolai játszótér mellett van, a hintákkal, mászókákkal, elég bizarr) utána pedig elmentem temetőzni. Közel esett ugyanis egy nagy városi temető, én pedig tudtam, hogy a halottak napja miatt csodálatos fényekben fog pompázni éjjel. A kirándulásomnak ez a része már meglehetősen spontán volt. Megnéztem egy régi temetőrészt, aminek különleges hangulatot adtak a középkori, gótikus faragványok, aztán továbbsétálva észrevettem, hogy nem messze áll egy olyan mesterséges domb, amelyből több is van Krakkóban. Mire megmásztam, besötétedett, és lepillantva a másik oldalon a szemem elé tárult a temető - és fantasztikus volt! Az egész narancssárga és piros fényekben ragyogott, meseszerű és hívogató volt. Alig bírtam magammal, leszaladtam és megtaláltam a bejáratot. A temetőben hömpölygött a tömeg, mindenki eljött meglátogatni a szerettei sírját. Minden egyes sír kivétel nélkül tele volt virággal és mécsesekkel - nem csak néhány darab volt rajtuk, hanem legalább egy tucat! Ez a látvány a halottak napját is örömünneppé varázsolta, azt közvetítette, hogy akik itt nyugszanak, ugyan már eltávoztak, de mégis itt vannak közöttünk. 

A temetőtől végül egy bő húszperces séta volt visszajutni a szállásomig. Egész nap kutyagoltam, de igazából csak a végére fáradtam el, és imádtam! Bár Antonnal és a koreai fiúval azt beszéltük, hogy találkozunk este meginni valamit, végül lemondtam a dolgot, nem volt kedvem kimozdulni. Az ausztrál szobatársam, Nathan otthon volt, és megérkezett egy új lakótárs, a mexikói Marta is. Mivel Angliában tanult és utazgatott egy ideje, ő is folyékonyan és tökéletesen beszélt angolul, és emiatt bizony zavarban voltam köztük - és ez tök béna, hogy ilyesmi még előfordulhat velem! Egyébként Nathan egy kártyajátékot tanított nekünk, amivel remekül el is voltunk, aztán mindenki kidőlt aludni.

A következő napon meglátogattam Auschwitzot. Ez azért volt izgalmas, mert hosszas vacillálás után végül úgy döntöttem, teljesen egyedül, csoport és vezetés nélkül megyek, és ez önálló szervezést igényelt. Hajnalban ki kellett jussak valahogyan a buszállomásra, majd onnan busszal Auschwitzba, később pedig ugyanezt vissza. Szerencsére minden flottul és könnyen ment, nem volt semmi fennakadás. Auschwitz két részből áll: Auscwitz I és Auschwitz-Birkenau. Először az első részét tudtam megtenni önállóan, egy kis füzetke segítségével. Rögtön az elején le kell szögezzem, hogy nagyon örülök, hogy egyedül voltam, és nagyon fontos élmény, hogy elmentem. Sajnos azonban borzasztóan zavaró volt, hogy micsoda tömeget alkot a rengeteg látogató. Rengeteg csoport, idegenvezető, millió különböző nyelven nyomakodik körülötted, miközben próbálnád megnézni a kiállítás egyes részeit. Ami még zavaróbb, az a fotózás - fel nem foghatom, miért fotóztatja valaki magát az Arbeit macht frei kapunál vagy a barakkoknál, de többen megtették, miután elrendezgették a frizurájukat. A diákokon is azt láttam, hogy csak bambán mennek körbe, és lefotóznak mindent, ami eléjük kerül. Egy anya éppen a kivégzésre használt tér közepén érezte úgy, hogy segít kinyomni a lánya arcán egy pattanást. Ezek a jelenetek borzasztóan felhúztak, néha kedvem lett volna rájuk szólni. Komoly erőfeszítésembe került, hogy kizárjam a többi embert, és csak a helyre, illetve saját magamra koncentráljak, de végül sikerült. 

Különösen Auschwitz I-et nagyon lassan jártam be, megnéztem majdnem mindent, amit lehetett. Azon kívül, hogy az ember látja kívülről, hogyan is nézett ki minden - a kapu, a barakkok, a szögesdrót, a krematórium - a barakkokon belül tematikus kiállításokat rendeztek be. Ezek egy része magát a tábori életet, mások az egyes nemzetek háborús sorsát dolgozza fel. A táborról szóló részek különösen emlékezetesek. Még akkor is, ha az ember igazából tudja, mi történt, sokkal inkább felfogja, mikor a szeme elé tárul egy szoba padlótól a plafonig tele emberi hajjal, melyet a felszabadítás után zsákokban találtak. Ugyanígy hatalmas kupacban cipők, szemüvegek, fésűk és hajkefék. Egy külön terem csak edényekkel volt tele. Kényszerítettem magam, hogy a tömeg mellett megpróbáljam látni az egyént is - a kis, virágos szélű csuprokat, mintás zománcfazekakat, melyek talán a család legféltettebb darabjai voltak, melyeket nagy szeretettel hoztak el otthonról remélve, hogy hasznát veszik majd. Nem tudom részletezni a kiállítások minden elemét, de nagyon fontosnak és megindítónak találtam őket. Különösen fontosak a vitrinasztal mögött kiállított dokumentumok, melyekre egy idő után a többség valószínűleg ügyet sem vetne. Némettudásom lehetővé tette, hogy bele is olvasgassak. A dokumentumok mindenféléről szóltak egyes emberek rekordjaitól a foglyok rejtegetett iratain át a gázkamrák és krematóriumok felállítására vonatkozó utasításig és később a kihúzott aranyfogak számbavételéig.

Auschwitz I után egy kisbusz vitt a közeli Auschwitz-Birkenauba, ahol már nincs kiállítás, maga a hely beszél. Ez a tábor is óriási, nagyon sok idő volt bejárni, és közben aláfestő hangulatként végig hideg eső szemerkélt. Ez az a tábor, ahová befutnak a vasúti sínek, ahová a deportált magyar zsidók többsége is érkezett. A tábor közepén, a sínek mellett rögtön szelektálták őket, háromnegyedük pedig azonnal a tábor végén álló gázkamrák és krematóriumok valamelyikében végezte. Még akkor is, ha tudomásom volt erről, megrendítő volt ott látni igazából, a teljes valójában.

Nagyon fontosnak tartom, hogy megnéztem ezt a helyet, úgy érzem egy jelentős "élménnyel" lettem gazdagabb. Ez a tapasztalat olyasmi, amit fel fogok tudni használni a Haver foglalkozások során is. És úgy érzem, sokkal több érvem van a holokauszttagadással szemben (nem mintha túl sok ilyennel találkoznék szerencsére). Egészen máshogy tudok úgy beszélni ezekről a dolgokról, hogy láttam. És nem csak a gázkamrákat és krematóriumokat láttam, amiket a németek az utolsó pillanatban leromboltak, ezért csak a romjai maradtak mementóként. Láttam a dokumentumokat, amik ezeknek a megépítéséről szólnak, láttam a németek által készített fotókat, láttam a papírokat, melyek a meggyilkoltak vagyontárgyait, ékszereit és fogaikból kiszedett aranyat veszik számba, láttam a tábori foglyok titkos mozgalmának feljegyzéseit az elgázosítottak listájáról. Az egész egy borzasztó, súlyosan igaz egységet alkotó egész, amelyre ráfogni, hogy egytől egyig hazugság - lehetetlen. 

Szeretnék röviden visszatérni arra is, amit korábban a táborban fotózásról írtam. Zavart és nagyon helytelennek találtam, de azért elgondolkodtam azon, hátha tévedek. Egy olyan korban élünk, ahol reggeltől estig mindent dokumentálunk, a reggelinktől kezdve a munkánkon át a barátokkal való szórakozásig, és ez különösen igaz a fiatal korosztályra. Talán az, hogy egy 16 éves diák vakon fotózza az üres gázpalackokat a vitrin mögött, amiről visszacsillan a fény, talán valami sajátos módon próbálja feldolgozni a látottakat és kapcsolatot teremteni velük. Talán ha ezeket a képeket később megosztja, megmutatja másoknak, valójában hozzátesz ahhoz, hogy ennek a helynek az üzenete többekhez elérjen. Nem tudom, viszont érdekes kutatási témának tűnik. Egyébként az sem igaz, hogy én ne fotóztam volna - 4-5 képet készítettem a hely hangulatáról, de persze eszem ágában sem volt magamat is belevenni a kompozícióba.

Auschwitz után egy másfél órás buszút várt haza, ahol a kimerültségtől elaludtam, és ez a kis szünet segített hozzájárulni ahhoz, hogy valamelyest lezárjam a látottakat, és visszatérjek a valóságba. A hostelben ott volt Marta és Nathan, és elmentünk este felfedezni a várost. Szerettem volna megnézni az Alchemia nevű romkocsmát, és tök jó érzés volt, hogy a javaslatomra oda mentünk és tetszett is mindenkinek! Természetesen nekem is - az egész olyan volt mint az alkimista műhelye, sötét ablakok, lombikok és képek a falon, csontvázak és preparált krokodil a plafonról, régi bútorok és gyertyák. Nagy bulit nem csaptuk, két sör (esetemben bor) után hazatértünk.

Pénteken egy fél napom volt még a városban, mielőtt indulnom kellett a repülőhöz. Úgy voltam vele, hogy hiába jártam már rengetegszer az óvárosban, még mindig nem volt alkalmam igazán egyedül, nyugiban, andalogva felfedezni, úgyhogy ez volt a terv. Korán összecsomagoltam és kicsekkoltam, és elkezdtem a céltalan bóklászást, ami közben megnéztem minden ház homlokzatát, rejtett kis utcákat és templomokat találtam, és szépen faragott ajtókat fotóztam le. Sajnos hamar hideg lett és elkezdett esni az eső, úgyhogy kezdtem kívánkozni egy teázó után, és ekkor elém tárult a legcsodásabb hely! Egy kis utcában volt eldugva egy kedvesen lepukkant házban a Cafe Camelot, ahol hangulatos berendezés és nagy teaválaszték várt. Találtam egy asztalt egyik oldalt az ablak előtt, a széles ablakpárkányon (!), és végül ott üldögéltem egy bő félórát. Minden megvolt, amit szerettem volna: egy hangulatos hely, ahol teázhatok, olvashatok, és néha kipillantok az esőáztatta középkori utcákra. Annyira jó volt! A tea után még egy helyet látogattam meg, méghozzá egy nagyon régi egyetemet, a Collegium Maiust. Itt részt vettem egy rövid idegenvezetésen a könyvtárban, a professzorok lakosztályában és az előadóban, valamint megcsodálhattam az egyetem udvarán lévő zenélő órát is. Ezután siettem vissza a hostelbe, ahol még találkoztam Nathannal, és együtt elmentünk a közelbe Zapiekanka-t enni, ami igazából egy óriási melegszendvics! Ez biztosította, hogy kihúzzam az egész napos utazást. 

A Krakkói tartózkodásom ezzel véget ért. Vonattal mentem a reptérre, ahol minden pikk-pakk ment - megtaláltam a járatot, amivel először Bécsbe repültem, majd egy órás várakozás után haza Budapestre. Jó késő lett, mire a BKV-val hazaverekedtem magam, és beestem Petra Halloweeni bulijának a közepébe. Bár fáradt voltam, még átmentem Szabó Petihez osztálytalira, ahol mindenki nagy örömmel fogyasztotta a duty free-ből magammal hozott mogyorós lengyel likőrt.

Összességében nagyon jó volt ez az utazás, egyrészt maga a helyszín miatt: Krakkó csodálatos, igazán beleszerettem. Van valamilyen különleges vonzódásom az ilyen régi középkori negyedek, óvárosok iránt. Másrészt jó volt kicsit egyedül lenni. Semmilyen nagy bonyodalommal, kihívással nem szembesültem, és kicsit megnyugodtam, hogy na, nem nagy ügy ez, ezt én is meg tudom csinálni, nincs itt semmi probléma. Ráadásul egyedül lenni igazán kikapcsoló: senki nem szól bele abba, hogy mit csinálok, oda megyek és olyan tempóban sétálok, ahogyan én akarom, az egész út a saját élményem. Ez a néhány nap lendületet adott ahhoz, hogy belevessem magam a tavaszi Portugál út szervezéséve - az lesz csak a kaland!

2017. november 6., hétfő

Orsi menyasszony lett!

Az aktuális legizgalmasabb családi hír, hogy Sahar október 28-án eljegyezte Orsit!!!



Az egész akkor történt, mikor Krakkóban voltam, így részemről kicsit szerencsétlenül jött ki a dolog. Éppen a Galícia Zsidó Múzeumban üldögéltem a két főnökömmel akik a szemináriumi programot ecsetelték, mikor érkezett a családi Whatsapp csoportunkba egy kép Saharról és Orsiról. Apu csak tetszését fejezte ki a képről, nekem azonban azonnal feltűnt Orsi ujján egy korábban nem látott gyűrű, és rögtön rákérdeztem a dologra. Még mielőtt Orsi válaszolhatott volna, anyu és Petra gratulált, én pedig a két főnök között kapkodtam a fejem és gyorsuló szívveréssel figyeltem, mit ír Orsi. Sok perc telt el míg végre megerősítette, hogy tényleg jól látom amit látok, és hivatalosan is menyasszony!
Erre persze minden részletet tudni akartam, de erre nem volt lehetőség, egyrészt mert Orsi is még ott volt Saharral a sivatag közepén, másrészt pedig várt rám a feladat, hogy szórakoztassak száz lengyel diákot. Egész nap szerettem volna beszélni Orsival, de ez később sem jött össze, mert a hotelszobában vacak volt a net, és bár üldögéltem a lobbiban jó darabig, este tízkor feladtam, szóval csak másnap reggel sikerült végre elérni Orsit és meghallgatni a lánykérés részleteit.

Már itthon vagyok, de továbbra is csak kapkodom a fejem, mert Orsiék máris ráálltak az esküvőszervezésre, helyszíneket néznek, számolják a lehetséges résztvevőket, és dátumot is választanak - lehet, hogy az esküvő májusban lesz! Az máris itt van! Úgy érzem, időm sincs felkészülni. Olyan gyorsan történik minden!

2017. október 19., csütörtök

Szakvélemények

Az utóbbi időben több esetben is szakemberekhez fordultam.

Először is elmentem a B4-be egy edzőhöz, hogy adjon táplálkozási és sportolási tanácsokat. Ezt azért történt, mert szeretnék végre tényleg ráállni az alakformálás témára, és szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy amit csinálok az értelmes és hatékony. Nem mondanám, hogy kifejezetten katartikus élmény volt a konzultáció: az edző igazából elég sablonos tanácsokat adott, úgy mint eddzek legalább heti háromszor, és ne egyek cukrot meg kenyérféléket. Ez még kiegészült pár dologgal, úgyhogy egy darabig tipródtam azon, hogy meddig menjek el ebben a diéta-témában. Alapvetően imádok enni, a kaja számomra nagyon fontos örömforrás, és nem hiszek abban, hogy jó az, ha ezt mértéktelenül megvonom magamtól. Ezen kívül szeretném inkább a sportra helyezni a hangsúlyt, de haha, az ugye nem megy, ha az ember anélkül edz, hogy a táplálkozására figyelne, ne csodálkozzon, hogy a várt eredmény lassabban érkezik. Na mindegy, szóval most az van, hogy kísérleti jelleggel lemondtam a cukorról és a kenyérről, sőt a tejtermékekről is, mert pár hónapig csak kibírom, amíg bizonyos folyamatok beindulnak. Ma van a negyedik nap, és úgy szenvedek, hogy ihaj. :D

Tegnap egy gyógymasszőrnél is voltam, mert augusztus óta valami furán húzódik a lábamban, és a tánctanárom, Jani azt javasolta, hogy nézessem meg. Ahhoz a masszőrhöz mentem, akihez a családból többen is járnak, és nekem is nagyon szimpatikus volt a nő. Megnyugodtam, mert semmi komoly problémát nem talált, sem porckorong-, sem izomsérülést. Ezzel együtt viszont a probléma továbbra is a levegőben lóg, a masszőr azt mondta, valszeg tényleg csak egy húzódás, és tényleg csak pihentetnem kell, de annyival azért komolyabb a dolog, hogy az augusztusi 2-3 hét pihentetés nem használt neki. Szóval most hiába lendültem bele a mozgásba és a fenti diétába, 2-3 hétig most megint nem mozgok semmit, és várom a csodát. 

A harmadik és talán legfontosabb dolog, hogy két hónapja elkezdtem pszichológushoz járni. Ez már régóta motoszkált bennem, és most végre megkaptam a kezdőlöketet. Ahogy Borcsa barátnőm, akinek nagyon bevált a dolog, mondta, "ez egy befektetés", szóval egyelőre reménykedem, hogy egy év múlva megjön majd a heti konzultációk gyümölcse. Az biztos, hogy minden alkalommal örömmel megyek, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy nem lesz hiábavaló az egész.

Összefoglalva a fentieket, úgy látom, hogy most éppen egy olyan fázisban vagyok, hogy ha már szingli vagyok, itthon élek, a munkám terén minden rendben, akkor nyugodtan fordulhatok egy kicsit magam felé, mert időben és anyagilag is megengedhetem, és az elkövetkező időszakban készen állok arra, hogy testileg-lelkileg rendbe jöjjek, és felvértezve ugorjak neki a később rám váró kihívásoknak.

Egy év szingliség

Eljött és el is múlt szingliségem egyéves fordulója. Nem feledkeztem meg róla, de már az is figyelemreméltó, hogy nem éreztem szükségét, hogy még aznap (okt. 13. - péntek) megemlékezzem róla. 

Sőt, most sem vagyok benne egészen biztos, hogy mit írjak. Az van, hogy Bálintot az utóbbi egy évben csak egyszer láttam, ami egy nagyon fontos és jól sikerült találkozás volt. De minthogy bőségesen teltek el hónapok, természetes, hogy már nincs a mindennapi életemben, és sikerült tőle eltávolodnom. Ezzel együtt viszont minden nap gondolok rá (nem úgy, hogy rajta merengek, csak épphogy eszembe jut itt-ott) és az eltelt idő ellenére nagyon közel érzem magamhoz. Szóval ez egy kettős dolog.

És az is kettős, hogy hogyan érzek vele kapcsolatban. Továbbra is úgy érzem, hogy nagyon szeretem, de ez az érzés a távolságnak köszönhetően "parkolópályára" került, és szerelemre már amúgy sem hasonlít.

Szóval az van, hogy nem vagyok túl rajta, de közben mégis. Nemrégiben egészen határozott büszkeség fogott el, és gondolatban vállon veregettem magam, amiért tök jól kezeltem ezt az egészet. Valahogy nagyon rutinosan, tudatosan. Igen, nagyon szar volt, igen, néha még most is nehéz, de még a legnehezebb pillanatokban is volt egy előre törekvés, egy motiváltság a továbblépésre.

Most már igazából az van, hogy tökre megszoktam egyedül, jól vagyok, és nem is tudom elképzelni, hogy megint kapcsolatban legyek. Ezzel együtt persze néha nagyon magányosnak érzem magam, és jó lenne, ha lenne valakim. Néha pedig, amikor jó az idő, és minden jól alakul, és valahogy olyan könnyűnek érzem magam, akkor hirtelen öröm fog el, hogy nahát, még pár év, és megint találok valakit, és az milyen fantasztikus lesz. És ezt úgy lehet várni, mint a karácsonyt - türelmetlenség nélkül, tiszta örömmel.


2017. október 11., szerda

Lassú újraindulás

Az utóbbi hetekben megint kicsit magam alatt voltam, magányosnak éreztem magam és nem igazán haladtam a dolgaimmal. Ez főleg annak köszönhető, hogy volt az a randizgatásom egy hónappal ezelőtt, ami egyáltalán nem volt komoly, és végül azzal a kölcsönös döntéssel zárult, hogy hagyjuk ezt az egészet, de mégis, egy kis érdekesség, meg egy kis emlékeztető arról, hogy milyen lenne, ha lenne valakim, szóval miután véget ért, akaratlanul is eléggé letörtem. Elég kettősek az érzéseim: egyrészt nem érzem még egészen készen magamat egy új kapcsolatra, és úgy érzem olyan magasak az elvárásaim, hogy esélyem sincs bárkit találni a közeljövőben, aki megközelíti őket, másrészt nagyon hiányzik az a sok-sok jó dolog, amit egy kapcsolat meg tud adni. Szóval ennek hiányában búslakodtam és magányoskodtam, és azt vettem észre, hogy emiatt kevésbé is vagyok motivált, és nehezebben veszem rá magam arra, hogy bármit is csináljak. Pedig teendők vannak bőven, amiknek a héten végre sikerült kicsit jobban neki is állnom:

Munka: a Centropánál bőven vannak feladatok, a nagyobb projekt most egy krakkói szeminárium lesz október végén. Szerencsére a szervezésben segítségemre van a lengyel partnerünk, aki nagyon szuperül intéz mindent, így a terhek jó részét leveszi a vállamról. Most hétvégén Pécsett lesz szemináriumunk, és ezen kívül is mindig vannak intéznivalók. A Centropa mellett ismét Michael Miller kutatási asszisztense vagyok, ami szintén rendszeres elfoglaltságot jelent - most például kézzel írt leveleket silabizálok, könyvtárba és levéltárba járok, illetve részt veszek egy kiadvány szerkesztésében. Emellett augusztus óta sok munkám volt Kovács András és a Medián kutatásával, ugyanis a felmérés lezárult, és részt vehettem az adatelemzésben. Szóval SPSS-szel bűvészkedtem, táblázatokat készítettem és fejezeteket írtam. Ez is egy szuper és nagyon izgi lehetőség, mert jó ilyen módon a tudományos szférában maradni, viszont arra is emlékeztetett, hogy kijöttem kicsit a gyakorlatból (sőt, ami az SPSS-t illeti, sajnos soha nem voltam igazán benne a gyakorlatban...)

A munkáim továbbra is biztosítanak elfoglaltságot, szórakozást, szakmai kihívást és megélhetést, szóval nagyon is elégedett lehetek velük.

Haver: elkezdődtek a Haver foglalkozások, amiből valószínűleg sokat tartok majd idén is. Repertoárom bővült a zsidónegyed sétával, most már ilyet is tudok tartani diákoknak. Hármat már tartottam is most ősszel!

Sport: beindultak a táncórák, Lakijani a Casa de la Música stúdióból egy új helyre, a Kassa Jazz hajóra költözött. Igen, ez egy hajó, ami a Batthyány tér közelében "parkol". Sajnos az odajutás nem egyszerű, és terem sem tökéletes, de az órák változatlanul klasszak, én pedig nagyon lelkes vagyok. Még meglátom, hogy hogy alakul az életem, de szeretnék legalább heti 2x megjelenni az órákon. Szeretném idővel valami mással is kiegészíteni a heti sportolást, ez még alakul. 

Héber: végre jelentkeztem héber nyelvtanfolyamra az IKI-be. Az órák csak október végén kezdődnek, és még annyit sem jeleztek vissza, hogy bakfitty. Meglátjuk.

Ha minden igaz, a fentiek bőséges elfoglaltságot biztosítanak majd nekem az idei évre. Fontos is, hogy ne essek ki a lendületből, és minden fronton jól tudjak teljesíteni. Nyár elején a Koin segítségével átgondoltam a pénzügyeimet, végeztem némi stratégiai tervezést arról, mire tudok kevesebbet költeni, hogyan spórolgassak. Bár nagy terv volt, hogy lassan terítékre kerül a lakásnézés, úgy tűnik ezzel még egy jó darabig várnom kell. De talán nem akkora baj, végül is nem tragédia itthon lakni, és amíg nem hitelt és rezsit fizetek, jut pénzem arra, hogy a személyes fejlődésemre fókuszáljak. Szeretnék szakmailag is fejlődni, ennek a lehetőségeit egyelőre még keresem. 

Ami izgi, hogy a krakkói szemináriumunk végén 2,5 napot még a városban maradok egyedül. Nemrég jöttem rá, hogy a Centropás utazásokat össze kéne kovácsolni egyéni utazással, hisz a lehetőség és a repjegy adott. Ez a pár nap rövidnek tűnik, de azért bőven egy komfortzónán túli kezdeményezés lesz. Sosem utaztam még így egyedül! A hostelt már lefoglaltam, izgatottan várom, hogy milyen kalandoknak nézek elébe. Meggyőződésem, hogy néhány ilyen egyéni út nagyban támogatja a személyiségfejlődésemet.

Egyelőre ennyi! Igyekszem tartani a szeptemberben megkezdett szintet és bejelentkezni még párszor októberben is a blogon. :)

2017. szeptember 12., kedd

Beach body?

Rájöttem, hogy a többséggel ellentétben engem egyáltalán nem az frusztrál, mikor nyáron kell megvillantanom testem egyes részeit - épp ellenkezőleg, az alakom előnytelenségei éppen a hosszúnadrágos időszakban mutatkoznak meg leginkább, ami, sajnos, háromszor annyi ideig tart, mint a nyár.

A fő problémám, hogy az utóbbi pár évben alattomosan felkúszott a combomra egy adag fölösleg - tulajdonképpen pont azóta, hogy abbahagytam a Madáchban a rendszeres táncolást. Ez elég szomorú, és eléggé zavar, de azon kívül, hogy kábé minden nap elszomorodom miatta a tükör előtt, nem sok mindent teszek az ügyben. A testem többi része oké, a súlyom optimális, diétázni nem akarok, úgyhogy az a meggyőződésem, hogy egy több hónapon át tartó, rendszeres sportolás helyrehozhatná a dolgot - a gond csak az, hogy hiába törekedtem erre az utóbbi években, sosem jött össze. Általában pár hétig sikerül rendszeresen mozognom, mielőtt közbejönne annyi munka, vagy utazás, hogy az egész borul. Persze biztosan meg lehetne oldani a dolgot, csak ez néha nagyon komoly tudatosságot és szervezést igényel, amin mindig megbukok.

Úgyhogy amíg nem csinálok valamit, marad a két kis pukli a combom oldalán, amit a mostanában divatos, mást-nem-is-kapni feszülős nadrágok csodásan kiemelnek szeptembertől májusig. Hurrá. 

2017. szeptember 10., vasárnap

Fekete pont az IKEÁnak

Az IKEA katalógus érkezése minden évben ünnep, nem csoda, hogy idén már augusztus elején várni kezdtem, és kifejezetten izgalomba jöttem a hónap végén, mikor megkezdődött a terjesztés. Annál nagyobb csalódás volt, hogy a mi postaládánkba nem érkezett semmi, és ma szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy hiába regisztrálnék a honlapon, hogy postázzanak ki nekem egy katalógust, a rendszer közli velem, hogy ez a szolgáltatás az én postacímemre nem elérhető. Magyarul ki kell menjek az egyik áruházba szerezni egyet. 

Az IKEA egyetlen mentsége az lehet, ha környezetvédelmi megfontolásból fejezték be a széleskörű postázgatást. De azért a fekete pontot beírtam. 

Cukiságfaktor kimaxolva

Anyu az előbb bejött a szobámba, és megkérdezte, hogy ha kipillantok az erkélyre, tetszik-e az a színkompozíció, amit ott a különböző virágokból összeállított, vagy meg kellene-e inkább cserélni a cserepeket?

Cukiságfaktor kimaxolva.

Frankfurti kiruccanás

Csütörtökön tettünk egy Centropa-kiruccanást Frankfurtba, amire az egész napunk ráment. Egy workshopot szerettünk volna tartani az egyik ottani iskolában, és maga ez a program csupán három óra volt. Mikor azon gondolkodtunk, hogy hogyan utazzunk ki az eseményre, szomorúan tapasztaltuk Marcellal, hogy a repülőjegyek piszok drágák - ennyi pénzért akár a tengerentúlra is repülhetnénk. Mivel a busz és a vonat a távolság miatt nem jöhetett szóba, végül a valamivel olcsóbb átszállásos repülés mellett döntöttünk, és hogy mielőbb, ott alvás nélkül letudjuk az egészet, még aznap vissza is repültünk Budapestre.

Szóval ez az egész a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy csütörtök hajnali fél 4-kor Marcell eljött értem kocsival, kimentünk a reptérrel, elrepültünk Berlinbe, majd onnan Frankfurtba. Volt pár óránk a workshopig, szóval bementünk az altstadtba, és megnéztük azt az egy darab teret és templomot, amiről Frankfurt híres. Megebédeltünk, megkerestük a sulit, és megtartottuk a workshopot. Utána azonnal irány a reptér, ismét Berlin, majd egy gyors tempójú átszállás után Budapest. Négy darab röpködés és Frankfurt megjárása után végül éjfélkor zuhantam ágyba.

Félretéve azt, hogy ez elég fárasztó volt, és túl sokszor nem szívesen ismételném meg, jó érzés volt ezt a napot kicsit kalandosan, az irodán kívül tölteni. A workshopunk jól sikerült, a résztvevő tanárok nagyon cukik és lelkesek voltak, úgyhogy remélem, látjuk őket a következő szemináriumunkon meg a többi programon. Egy újabb európai város pedig - kis csalással bár - de pipa!

2017. szeptember 1., péntek

Egy éve a Centropánál!

Pont ma egy éve, hogy elkezdtem dolgozni a Centropa Alapítványnál! Hogy rohan az idő... :)

Nagyon szeretek itt dolgozni, elsősorban a társaság miatt, de magát a munkát is élvezem. Ezt az egy évet egy hosszú betanulási időszakként fogom fel, hiszen nagyon sokféle tevékenységet végzünk, és mindig volt valami új,a mit intézni kellett: ősszel-télen a szemináriumok, tavasszal a versenyeink és a final event, nyáron a Summer Academy... Egy év alatt megtanultam nagyjából, hogy hogyan mennek a dolgok, és a nyáron sokat sikerült pihennem, úgyhogy azt veszem észre magamon, hogy most nagyon energikus vagyok és sok ötletem van, illetve a korábbi tapasztalataimat hasznosítva sokkal önállóbban tudok dolgozni. Rögtön az ősz utazásokban, programokban gazdag lesz. Vágjunk bele!

2017. augusztus 30., szerda

Pályázatírói karrierem kezdete

Most kaptuk az értesítést, hogy nyert a Centropa azon a pályázaton, amit még a nyár elején én nyújtottam be. Ez azért nem akkor szám, mivel egy nagyon egyszerű bébipályázat volt, és a programot már két éve csináljuk, szóval csak a korábbi pályázatokból kellett összeollózzam a szövegét. 

De azért mégis! Az első pályázat, és nyertem a Centropának egy millát! :)

(Egyébként nagyon szívesen pillantanék be jobban a pályázatírásba és vállalnék ezen a téren több feladatot, de ezt a tevékenységet - a beszámolóírással együtt - egyelőre mindig Marcell csinálja nálunk.)

2017. augusztus 27., vasárnap

What if he is gay? What if he is a serial killer? What is he is a gay serial killer?

Vakrandira készülök.

Ahelyett, hogy feltárjam a részleteket, beszéljen helyettem inkább Lizzie Bennett:

What if he is gay? What if he is a serial killer? WHAT IF HE IS A GAY SERIAL KILLER???


2017. augusztus 22., kedd

Orsi Vegasban

A legizgalmasabb esemény most a családban, hogy Orsi közel három hónapot Las Vegasban tölt. Az egyetemének van partnerkapcsolata egy kinti szállodával, így Orsi megpályázhatott egy gyakornoki állást, amit meg is kapott három évfolyamtársával együtt. Augusztus elején repültek ki, elfoglalták a szállásukat, elintézték a zöld kártyát, a munka pedig ezen a héten kezdődik a roppant menő Venice Hotelben. A csajok jól kihasználják az idejüket, bejárják Vegast, néha csak a medence mellett süttetik a hasukat (mert az is van a lakásuknál, meg pálmafák...) de jártak már San Franciscoban is! És persze tudom, hogy Orsi ki nem hagyná a Grand Kanyont, az utazást pedig New Yorkkal zárja majd, szóval biztos lesznek élményei bőven.

Hihetetlen, mi? Én a helyében úgy érezném magam, mint aki egy mesébe csöppent :) Hajrá Orsi!

Amszterdam - már 5 éve!

Tegnap volt 5 éve, hogy elkezdődött az amszterdami Erasmus-kalandom :)

Furcsa, hogy mennyire távolinak tűnik ez az esemény, pedig annak idején nagyon meghatározó volt. Ami megmaradt belőle, az a barátságom Hannah-val, ami viszont szuper dolog! Sajnos elég rég láttuk egymást, mert sem tavaly, sem egyelőre idén nem sikerült összehoznunk egy találkozót (valamiért mindketten borzasztóan elfoglaltak vagyunk) de többé-kevésbé rendszeresen (mondjuk havonta) beszélgetünk Skypeon. A legjobb az egészben az, hogy hiába találkozunk és beszélünk ritkán, mikor végre tudunk beszélgetni, az egész annyira természetes, mintha semennyi idő sem telt volna el. Nagyon hálás vagyok ezért a barátságért. 

2017. augusztus 20., vasárnap

és még egy esküvő

... az az awkward feeling, mikor a Facebookról megtudom, hogy Dakó Eszter és Nagy Domi (a Szilágyi régi nagy szerelmespárja még az én időmből) összeházasodtak, és ezt a hírt elsőként Gáborral szeretném megosztani.

UPD.: Felfedeztem, hogy erről a párról korábban álmodtam is. :)

2017. augusztus 17., csütörtök

Csúszdázáááás!

Hétfőn a mogyoródi Aquaparkban voltunk Shizuval, Dollal és Grimmel, és mivel nyári szünet van, én magammal vihettem Petrát is. Az egész talán még Shizu és Angie ötlete volt, és úgy szerveztük, hogy egy csomó embert bevontunk, de végül a többség nem tudott eljönni, ezért maradtunk ennyien. Nem baj, mert legalább befértünk egy autóba. :)

Én a magam részéről azt vettem észre az utóbbi időben, hogy sokkal kevésbé vonz a strand és a pancsolás, mint gyerekkoromban. Ha el is megyünk, akkor is max. egyszer mártózom, nem áztatom magam és ugrándozom órákig, hanem két tempó után kijövök, és a napon süttetem a hasam, vagy az árnyékban olvasgatok. Ez azt jelenti, hogy egy egész napos strandos program már kevésbé az én világom, de azért nagyon jól éreztem magam. Végül is ez egy csúszdapark, ahol tényleg órákat el lehet tölteni azzal, hogy az ember csak csúszik lefelé a különböző csúszdákon, aztán felcaplat a lépcsőn a tetejére ismét (amitől Petrának még izomláza is lett). Szinte az összes csúszdát kipróbáltuk, a legtöbbet talán ott mentünk, ahol felfújható fánk alakú matracokba ülhettünk kettesével (vagy egyedül), és le kellett magunkat verekedni egy pályán úgy, hogy néha a "megállókban" beragadt az ember, és csak jött és jött a többi matracos, akikkel küzdeni kellett a kijutásért. 

A legtöbb időt csúszdázással töltöttük, de egyszer pihenésképpen játszottunk egy Solo-meccset, és persze ebédeltünk is - mi Petrával az otthonról hozott rántott húsos szendvicset, Dolék pedig óriás lángost, aztán mindannyian vettünk óriás palacsintát is. :) A legjobb az volt, hogy ahogy azt előre mondtam Petrának is, biztos voltam benne, hogy a többiek nagyon jó fejek lesznek és simán megtalálja a hangot velük. A nap végén lelkesen csúszkált velük egyedül is, mikor én már fáztam és inkább leültem egy kicsit olvasni. 

Nagyon klassz kis nap volt, és külön örülök, hogy a végére szuperül lebarnultam - ami inkább égésnek indult, de az Aloe First csodát művelt!

Cellamagány

Néha azon kapom magam, hogy a szingliségemre mint egy letöltendő börtönbüntetésre tekintek, ahonnan előbb-utóbb végre szabadulhatok.

Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy helyes hozzáállás.

Csók komplexus

Néha előfordul, hogy álmomban csókolózom valakivel, de ilyenkor a csók mindig elképesztő bénára sikerül. Vagy túl nyálas, vagy épp előtte úsztam, és vizet köpök közben, vagy fura a szánk... Lényeg, hogy már sokadjára fordul ez elő.

Vannak sejtéseim, mi állhat a háttérben. Nem állok készen a csávókra. :/

2017. augusztus 15., kedd

Az első fej lehullt

Mindig, ha valaki jelezte, hogy náluk a volt középiskolai osztályból ennyi meg annyi embernek van már gyereke, én megnyugodva megjegyezhettem, hogy nálunk még csak nem is házas senki.

Na, ennek ezennel vége, ma reggel Virág Dani esküvői fotói fogadtak facebookon. Egyáltalán nem tudtam a nagy eseményről! Az első fej lehullt.

2017. augusztus 9., szerda

Bókok

Ma az informatikusunk, Bence azt mondta, van bennem valami Lara Croftos.

Ez majdnem akkora bók, mint mikor Gábor hajdani barátnője, Brigi Natalie Portmanhez hasonlított, miután látta a Fekete hattyút.


2017. augusztus 1., kedd

Mindenki Montenegróba megy

Mindenki. Most épp az a trendi, mint amilyen tavaly Grúzia volt. A vicces, hogy még én is néztem Montenegrót mikor annó Hannah-val nyaralásban gondolkoztunk, csak az nem ilyen út lett volna, szóval már csírájában elvetettem az egészet. 
A legjobban persze az fáj, hogy Bálint is odautazott, ez volt a barátokkal a szokásos többhetes országokat-városokat bejáró trip, csak persze nekem ezúttal semmi közöm nem volt hozzá. Csak néztem az időről időre a szemem elé kerülő Facebook-fotókat, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezeknek az élményeknek én már nem vagyok részese, de a barátok igen, akik mindig voltak és mindig lesznek, míg az én részem csak kiollózott három év egy egész élettörténetből.

Mindegy. A lényeg, hogy eléggé tehetetlenül tekergek magamban mindig, mikor utazásokról kapok hírt. Éppenséggel két kollégám is épp Montenegróba megy a barátaival, mások a szerelmükkel utaznak, és ha Orsi épp nem vizsgázik őrülten, Izrael köves-patakos tájain kirándul, tavak mellett sátrazik, és szabad tűzön készít poyke-t. Úgy érzem annyival könnyebb lenne, ha nekem is lenne, akivel elutazhatnék. Ha lenne egy párom, akivel természetesen jönne egy utazás. Vagy sokkal inkább ha lenne egy baráti társaságom, akikkel jól érezném magam egy ilyen kalandon. Egy ideig emésztettem magam ezen, és most már kezdek szépen lassan arra jutni, hogy sajnos ez nincs, és valószínűleg nem is lesz, úgyhogy nem érdemes várni rá, ha el akarok utazni, megtehetem egyedül is. A szóló utazásnak tulajdonképpen már egészen nagy divatja van, bőven lehet a neten tippeket fellelni, és hirtelen felbuzdulásból elolvastam most két könyvet is a világgá menésről. Még mindig nem tudom, pontosan mit akarok, hova akarok menni és mennyi időre. Az fix hogy csak pár hét lesz, és valahol közel - nem rögtön Indiával kezdek - és leghamarabb jövő tavasszal kerítenék rá sort. Szóval igenis vannak terveim, és nem hagyom, hogy lehúzzon mások boldog kotori fotója - még ha néha sikerül is. Szóval csak figyeljetek.

2017. július 1., szombat

Az izraeli katonákkal való interakció traumatizáló mellékhatásairól

Az izraeli katonákkal való találkozás mellékhatása, hogy az ember hirtelen sivárnak és jelentéktelennek érzi az életét, és úgy érzi, nem teljesít elég jól. Ezt tapasztaltam a saját Taglitom alatt, és beszámoltak róla később az interjúalanyaim is (lásd a mellékelt részletet a szakdolgozatomból). Az izraeli katonság (elég pozitív) hatása ugyanis, hogy a 2-3 katonaként eltöltött évben (illetve korábban az erre való készülés során) az izraeli fiatalok az európai társadalmak számára szokatlan érettséget, felnőttséget, kitartást alakítanak ki. Éveken át reggeltől estig feszítik a határaikat mind szellemi mind fizikai értelemben, mindezt pedig olyan nemes elvek által vezérelve, mint a család, a nemzet, a haza védelme. És bár nem minden katonát képeznek tényleges harci szituációra, és jó esetben a többség sosem kerül oda, hogy valóban harcolnia kelljen, mindenki érzi, hogy munkájával egy fontos ügyet szolgál. Az a néhány év kötelező szolgálat tehát, amiről könnyen úgy gondolhatjuk, hogy "csak túl kel lenni rajta", valójában nagyon meghatározza a fiatalok egész további életét, és nagyban hozzájárul egy felelős társadalom kiépítéséhez.

Mikor egy átlagos magyar fiatal - vagy bárki más - ezzel szembesül, automatikusan összehasonlítja magát vele, és súlyosan alulmarad. Még ha valaki szorgalmasan tanul, jó eredményeket ér el, esetleg dolgozik is, sosem érezheti magát annyira menőnek, mint az a 18-22 éves illető, aki akadályokon ugrik át, a sivatagban túrázik, célba lő, kiszámítja a vaskupola optimális működését, vagy éppen helikopteres mentőakciókat hajt végre. Ez sajnos rideg tény, úgyhogy ha nem akar valaki abban megsavanyodni, hogy milyen szar alak, kénytelen terveket kovácsolni a jövőre nézve. Ilyen értelemben egy izraeli katonával való találkozás rendkívül motiváló. Az embernek hirtelen egy csomó minden eszébe jut, amit megcsinálhatna, de eddig nem tette, amiben fejlődhetne, vagy amiben máshogy viselkedhetne, úgyhogy energiával telve tér vissza Magyarországra. Aztán persze minden visszatér a régi kerékvágásba, a kezdeti motiváció elsikkad, és rájövünk, hogy akárhogy is, valahol a mi életünk is vállalható.


"Participants regularly compared themselves to the Israelis, and also Hungary to Israel. A recurring narrative was to frame Israeli youths as responsible adults dealing with serious problems, while young people in Hungary are complaining over every minor grievance. Participants often felt ashamed that their problems are so insignificant, and imagined how they would perform in the place of their Israeli peers:

The military cemetery was quite shocking, because there was this big war last year, and you feel it so close to you if you think about what was your biggest problem last year, going to a summer festival or not… And there was a big war, and 18-25 year old soldiers were fighting, exactly your age… (Anna)

I felt so badly, that we in Europe struggle with various problems, but what are those if you compare them [to Israel], where in order to exist as a country, your closest friends need to die daily on the battlefield at the age of twenty. (Kriszta)"

Pál, Borbála. "(Re)creating diaspora? The impact of Taglit-Birthright Israel on Hungarian participants." MA Thesis, p. 81. Central European University,  2016. 


2017. június 28., szerda

Daily breakup milestones

Mérföldkövek szakítás után című rovatunkban: tegnap újra hallgattam Crystal Fighterst. :)

2017. május 30., kedd

Átok

Különös átok telepedett rám, amit úgy jellemeznék, hogy elkezdtem vonzani a a negyvenes férfiakat és/vagy idiótákat. Most már szinte minden napra van egy történetem arról, hogy milyen rémes csávók milyen rémes technikával próbáltak fölszedni. Ez azért bosszantó, mert 1) nagyon kedves és mosolygós vagyok mindenkivel, ezért senkit sem tudok elküldeni a búsba, 2) az intim szférám annyira szent, hogy bármilyen idegen közeledés felzaklat, még akkor is, ha valaki csak tényleg pár bók erejéig szólít meg az utcán.

Az idióta helyzetek részletezését itt kihagyom, maradjanak inkább a fontos kérdések:
1) Hogy lehetnek az emberek ilyen hülyék, és
2) Mi történt, hogy hirtelen mind engem találnak meg?


A csapatmunkáról

Pénteken a Centropának egy nagy rendezvénye volt, körülbelül 300 diák és tanár jött el az évzáró díjkiosztó ünnepségünkre. Ez sok stressz és munka volt az egész csapatnak, de összességébe véve határozottan jól sikerült.

Egy gondolat a csapatmunkáról, ami megfogalmazódott bennem:
a) Fantasztikus érzés azt látni, hogy mindenki külön-külön végzi a dolgát és ebből összeáll egy nagy egész,
b) Piszok bosszantó megtapasztalni, hogy valaki más hibája/ figyelmetlensége miatt nekem is szívnom kell.

I'm gonna go to London

Múlt hétvégén Londonban voltam Marcellal egy konferencián. Egy nappal előbb érkeztünk, így volt időnk megnézni a várost, én ugyanis most először jártam ott. Izgultam is. London annyira menő! Ráadásul minden ami jó, onnan származik. Harry Potter, Sherlock Holmes, Mary Poppins, Mr. Darcy, Paddington maci, Igazából szerelem, a királynő...

Bebuszoztunk a belvárosba egy piros busz tetején, megnéztük a Westminster apátságot, a parlamentet, a Buckingham palotát, a Hyde parkot és a Towert. Másnap pedig ellátogattunk Holmeshoz a Baker street 221/B-be. :)

Főbb benyomásaim Londonról:

1. Tényleg változékony az időjárás.
2. Basszus, ezek tényleg a rossz oldalon vezetnek.
3. A házak irtózatosan tüneményesek. A kis templomocskák szintén. Ha ilyenbe járhatnék minden vasárnap, boldogan lennék anglikán.
4. Imádtam az utcaneveket és a megállóat. Knightsbridge, Burned Oak, Sheperd's Bush, Camden Town, Blackfriers, Royal Gardens... Egytől egyig csodálatos. 
5. A metró bonyolult.
6. Féltem a brit akcentustól, de azt alig hallottam. Mindenki bevándorló.
7. A metrón zötyögő utasközönségben simán megfér a muszlim, az indiai, az ázsiai és az afrikai. És nem is tűnik furcsának. 
8. Golders Green egy minijeruzsálem. Ennyi ortodoxot egyrakáson, a kóser boltjaikkal együtt - szokatlan látvány ez Európában. 
9. A reggeli nem valami nagy szám. A tea sem.
10. A város nagy. Óriási. Perceken át utazik az ember az egyik metrómegállótól a másikig, és órákat a belvárosból a reptérre.  

Nem most voltam utoljára! :)

25

Gyorsan jött és el is telt a 25. születésnapom. Bár az "öregedés" mint olyan sokszor frusztrál, most kifejezetten jól éreztem magam. Régóta vártam ezt a napot, reggel pedig nagyon boldogan keltem, és olyan voltam, mint valami energiabomba. Nagyon sok kedvességet kaptam: az irodában Péter csokit hozott, Eszter sütit, Toma és Marcell pedig meghívtak ebédre - szóval kaptam tőlük egy rántott húst. :) Az a helyzet, hogy tökre meghatódtam, tényleg. Munka után elmentem a made by you-ba, ahol ingyen festhettem, mivel szülinapom van. Az éjszakai cirkusz tematikájú bögrémen végül nyolc órát dolgoztam! Persze este felköszöntött a család is, a következő héten pedig a nagy família. Rengeteg csodálatos dolgot kaptam, és összességében megbizonyosodtam, hogy jó szülinaposnak lenni. :)

Ami a bűvös huszonötöt illeti, tényleg fontosnak érzem ezt a számot. Az életem az utóbbi időben sokat változott: lezártam a tanulmányaimat és dolgozni kezdtem, ami végre egy lépés volt az igazi felnőtt élet elé. Szeretem a munkámat, ami ad egy nagy stabilitást a mindennapjaimnak. Az pedig, hogy a kapcsolatom Bálinttal véget ért, utat nyitott egy csomó más emberi kapcsolatnak, és úgy érzem, hogy az introvertáltságom ellenére is sokkal több baráti kapcsolatot ápolok, mint valaha. Van egy szilárd értékrendszerem, véleményem az engem körülvevő világgal kapcsolatban, és tudom, mit akarok kezdeni az életemmel. Már csak el kéne költöznöm ahhoz, hogy teljes legyen a kép. Szóval összességében egy nagyon boldog 25 éves vagyok, és pár apróságot leszámítva nem sírom vissza a tinédzserkoromat. :)

Viszont sokat gondolkodtam, és összeszedtem néhány dolgot a 25 évesekről:

Viszonylag sok cikk szól róluk. A legalapvetőbb típus azt szedi össze, mi mindenhez kell egy magára valamit is adó 25 évesnek értenie. Ilyenek szerepelnek benne, mint: főzés, IKEA bútor összeszerelése, nemet mondani, és átlátni a pénzügyeket. Szerintem elboldogulok. 

Egyéb cikkek szerint a 25 évesekre egyfajta depresszió telepszik, más kutatások ellenben azt bizonyítják, hogy ekkor a legproduktívabb az ember.

Egy online társkeresőkön végzett kutatás szerint a férfiak - bármilyen életkorúak legyenek is (!) - 24 év alatti lányokat tartanak ideális partnernek. 25 évesen tehát már idősnek számítok - az 50 éves böngészők szerint is. 

Malala még nincsen 25 éves, de már túl van egy életveszélyes támadáson, a világ vezetőivel tárgyal, és három éve átvehette a béke Nobel-díjat. 

Mozart 25 éves korára már számos operát komponált. Michelangelo túl volt a Pietà-n, és éppen belekezdett a Dávid szoborba. Shakespeare viszont csak ekkor lendült bele az alkotásba.

II. Erzsébet királynő éppen 25 éves volt, mikor Nagy-Britannia királynőjévé koronázták. 

A legtöbb általam ismert fantasy-hős 25 éves korára már simán megmentette a világot. Többször. 

Mindez elég kiábrándítóan hangzik, ámde: 

Buddha 25 évesen még otthon éldegélt a családjával, és csak 4 évvel később indult el az igazság keresésének útjára. 

Jézus sem tartott még sehol. 

Frodó még bőven mást sem csinált, mint a Megyében szívogatta a pipadohányt. A sorsfordító esetre Gandalffal majd csak további 25 év múlva kerül sor. 

A szüleim 25 éves korukban még nem ismerték egymást. Anyu 27, apu pedig 34 éves volt. Ez, praktikusan levonva a tanulságot, azt jelenti, hogy számomra is van remény. 


Ha egy kicsit szerencsétlenebb korba születek, 25 éves koromra már elpatkolok gyermekágyi lázban, pestisben vagy náthában.

Papi huszonöt éves korára már túlélt egy koncentrációs tábort.

Nagyapa és a nagymamáim átélték Budapest ostromát, és mindegyiküknek van története arról, hogyan menekültek meg egy olyan helyzetből, ahol mások meghaltak.






... és folytathatnám a kiábrándító tények listáját. Összességében tehát azt mondhatom, jól jártam, és a java még hátravan. 

2017. május 7., vasárnap

Napi pozitívumok és negatívumok

Napi pozitívumok:

  1. Sikerült leadnom a tanulmány-vázlatot, amin napok óta dolgoztam.
  2. Megnéztem moziban az 1945 című filmet, és baromira tetszett.
  3. A film után még egy tartalmas beszélgetésben is volt részem a film alapjául szolgáló történet írójával, Szántó T. Gáborral.
Napi negatívum:
  1. Megtudtam, hogy Szabó Kimmel Tamás házas, ráadásul gyereke is van. Ez most seriously kiakaszt. Egy ennyire jóképű csávó hogy nősülhet meg (28 évesen?!) Pedig azt hittem van esélyem. Oké, várakozzunk tovább. 

2017. május 6., szombat

Aktuális traumák

Még el sem érkezett a 25. születésnapom, de máris menthetetlenül érzem, hogy egy korszak lezárult, és kezdek belesodródni egy új univerzumba, melyet az eljegyzési posztok, esküvői portrék és szoptatási technikák megvitatása jellemez. 

Nem, nem ez az első ilyen bejegyzésem, és attól tartok, nem is az utolsó.

Tegnap este volt szerencsém Szabó Peti volt osztálytársamnál megjelenni egy afféle lakásavató házibulin. A lakás mint olyan nem új, Peti talán körülbelül két éve lakik ott, de nemrég, míg ő éppen síelni volt, szülinapi ajándékként a családja, a barátnője, illetve a barátnője családja felújította. Ezt szerette volna nekünk megmutatni, és persze így megtartottuk a szokásos, havi-másfél havi baráti összejövetelünket is. Az elsők között érkeztem, így a lehető legrészletesebben megnézhettem a lakás minden újítását. Valóban nagyon kedvesre sikerült. Parafatábla és polcok az íróasztal fölött, új ágytakaró és párnák (amit a barátnője saját kezűleg varrt), sőt, még még a WC-be is került egy szép új dekorcsiga (amin az este folyamán elég sokat derültünk). A lényeg: nem lehetett elmenni a tény mellett, hogy Peti lakását mennyire belengi a barátnője jelenléte (akivel én csak egy fél éve ismerkedtem meg, és azóta sem ismertem meg közelebbről). Szerelmes nyuszis kép a falon, lufik és szerelmes üzenet "Boldog szülinapot Tapsim" felirattal, konyhai alátét közös portrékból, kézzel varrt plüssállat az ágyon. S ha mindez még nem hatott volna kellőképp nyomasztóan szingli személyemre, a konyhában díszelgett egy fal színes tenyérnyomokkal - Peti családjának minden tagja odanyomta a mancsát, legkisebbtől  legnagyobbig - Peti pedig megjegyezte, hogy majd ha összeházasodnak, az ő és Ancsa tenyere is odakerül a falra.

Hohó! Hátráljunk csak pár lépést!



Ez volt az a pont, ahol elkezdtem masszívabb sebességgel legurítani a rozéfröccsöket, de ez még mind nem volt semmi, mert beszélgetésbe elegyedtem Peti egyik barátjával a ministráns csapatból, akit szintén nemrég jegyeztek el, és mesélt az esküvői terveiről. Mikor megérkezett a nagyobb csapat, megmutatta az eljegyzéskor készült fotókat is (mécsessel és rózsaszirmokkal körberakott lakás). Később megérkezett egy olyan barát is, akinek már gyereke is van (!) és akkor egy kicsit szóba került a szoptatás, meg úgy az anyalét általában. Azt is többen mesélték, hogy idén nyáron 4-5 esküvőre hivatalosak.

Jóég! Ezen a ponton kezdtem érezni, Karinthy Frigyes szavaival élve, hogy "a fejbőröm a hajam tövében lassan hidegedni kezd." Egyetlen mentségemet Olívia jelentette, akire ránézve néha láttam, hogy hasonlóan áll a kérdéshez.

Félreértés ne essék: én örülök mások boldogságának. Tisztában vagyok vele, hogy a házasság és a család a többség számára a boldogság ultimate útja, és úgy tűnik tagadhatatlan, hogy lassan belépek abba a korba, hogy ismerőseim egy része (majd fokozatosan egyre nagyobb része) erre az útra lép. Érdemes elgondolkodni azon, miért akaszt ez ki ennyire - szó szerint zsigerileg. Valószínűleg azért, mert nagyon határozottan érzem, hogy ez nem az én utam, és nagyon sokáig nem is lesz az én utam (vagy talán sohasem), épp ezért valamiből kimaradok, a világ körülöttem menthetetlenül megváltozik, miközben én nem változom vele. Van ebben valami nagyon ijesztő.

Érdekesek ezek az eltolódások. Peti talán tényleg nemsokára eljegyzi a barátnőjét, megházasodik, és talán gyereke is lesz, mire én egyáltalán találok valakit, akivel el tudnám képzelni a jövőmet. Ez kicsit olyan, mintha én mindig mások mögött lemaradva rohannék - bár persze az aktuális statisztikai adatokat figyelembe véve benne van a pakliban, hogy én épp akkor leszek a csúcson, mikor ismerőseim többsége válni kezd.

Tanulság: ideje lenne elfogadni, hogy egyesek így élnek, mások úgy, és ilyennek és olyannak lenni is oké. 

2017. április 16., vasárnap

Micsoda Egyiptom?

A CEU-ról ismert barátnőm, Borcsa Donáth László evangélikus lelkész lánya, aki gyerekkora óta aktívan részt vesz a Csillaghegyi Evangélikus Egyházközség életében. Tavaly megtudtam, hogy az egyházközség rendhagyó módon minden évben széder-vacsorát tart nagycsütörtökön, ezzel emlékezve arra, hogy Krisztus utolsó vacsorája is egy széder-vacsora volt. Tavaly én hívtam el Borcsát a mi családi széderünkre, idén ő hívott el hozzájuk. Csütörtök este tehát az az érdekes szituáció állt elő, hogy egy evangélikus közösségbe tartottam megülni egy zsidó ünnepet. Nagyon kíváncsi voltam, mire számítsak. 

Az egyházközség Békásmegyeren van, nagyon szép, új építésű templommal, hozzá tartozó közösségi házzal és szeretetotthonnal. Mikor megérkeztem, a közösségi házat és a templom felét is elfoglalták a macesszal, borral, tormával, sós vízzel, petrezselyemmel és hárószettel megterített asztalok, az udvaron pedig már órák óta főtt a vacsora. Hamarosan megérkeztek a gyülekezet tagjai is, és szinte minden asztalt elfoglaltunk. Az esti szertartást Donáth László vezette, akin látszott, hogy érti a dolgát: nem csak hogy tisztán, érthetően, érdekesen beszélt, de tudta azt is, hogyan tegye interaktívvá az estét: folyamatosan kérdezgetett a gyülekezet tagjaitól, bevonta azokat a zsidó származású tagokat, akiknek több információjuk volt az estéről, és különös figyelmet szentelt a fiataloknak is, akiket időről időre megkért, hogy olvassanak fel egy-egy részt, vagy tartsák fel a széder-tálat. A szertartás annyiban különbözött a mi széderünktől, hogy jóval hosszabb volt, mivel részletesebben követtük a Hagada szövegeit. De azért itt is volt némi kavarodás arról, mikor mit ehetünk, mi mi után jön, és persze még így is átugrottunk bizonyos részeket. 

Az est folyamán sok mindenről szó esett. Két dolog, ami bennem jobban megmaradt (bár sajnos nem tudom őket olyan szépen visszaadni, ahogy elhangzott): a zsidók Egyiptom földjén rabszolgák voltak. De micsoda Egyiptom? Egyiptom minden, ami el akar nyomni minket, és zsarnokoskodik fölöttünk. Egyiptom most éppen a tanszabadságot szeretné megvonni tőlünk. 
Elhangzott a négy gyerek - a bölcs, a gonosz, a jámbor, és a kérdezni sem tudó története is. A gonosz gyerek azt kérdezi: minek nektek ez az ünnep? ("Nektek", és nem "nekünk"! - tehát kivonja magát a közösségből). Ennek megfelelő a felelet is, amit kap: "Ha te ott lettél volna velünk Egyiptomban, nem szabadultál volna meg." - Donáth László értelmezésében ez a történet a szolidaritásra tanít bennünket. Szolidaritást kell vállalnunk más közösségekkel, egyként kell érezzünk velük, mert az ellenkezője végül nem kifizetődő.

A szertartás során számos párhuzamot fedezhettünk fel a zsidó és a keresztény hagyományok között. Fontos már önmagában annak felismerése és hangsúlyozása, hogy Krisztus utolsó vacsorája alkalmával egy zsidó ünnepet ült meg. Ezen kívül ott van a macesz megtörése és az arra mondott áldás ("áldott vagy te Örökkévaló, Mindenható Isten, a világ Királya, aki megadod mindennapi kenyerünket") ami visszaköszön a keresztény hagyományokban is. Nagyon fontosnak tartom annak felismerését, hogy a különböző vallások nem egymás mellett, egymással szemben működnek, épp ellenkezőleg: egymásból építkezve, táplálkozva beszélnek ugyanazokról a dolgokról.

A sok-sok beszéd után végül eljött a vacsora ideje is. A menü marhahúsleves volt, majd marhahús hagymás tört krumplival és tormaszósszal. Desszertnek macesztorta és egy másik, Borcsa által sütött sütemény volt. Minden naagyon finom volt. Jövőre kampányolni fogok azért, hogy a családi széderen is ez legyen a menü.

A vacsora közben persze egy csomót beszélgettünk, főleg a politikáról. az egész este egy jó példája volt annak, hogy attól, hogy valaki vallásos, vagy keresztény, nem kell konzervatívnak, kirekesztőnek, "szentfazéknak" lennie. Nagyon jól éreztem magam, és remélem jövőre is meghívnak. :) 

Tüntetés tüntetés hátán

Az utóbbi hetekben kábé minden második napra esik egy tüntetés, amin többé-kevésbé meg is jelenek. Szerdán délután a Hősök terén volt egy nagyobb kiállás a civiltörvény elfogadása ellen, ami után sokan az Oktogonhoz vonultunk lezárni a csomópontot. Egy nagyobb csapat sokáig össze-vissza keringett a városban, de én végig - kb. hajnali 1-ig az Oktogonon maradtam. Jól éreztem magam, mert jó csapat jött össze: Borcsa, az ő ismerőse, Patrick, és összefutottam Gergővel is. Az Oktogonra érve Patrick elővett egy pokrócot, amire letelepedhettünk, és egy kicsi társasjátékot is, amivel nyomban elkezdtünk játszani. A táskákból sörök és rágcsálnivalók kerültek elő. Hamarosan piknikhangulat lett, amit a sajtó képviselői örömmel fotóztak/videóztak. Így kerültünk az Index címlapjára. Vonzottunk másokat is, így megismerkedtünk egy csomó új emberrel, akik egyszerűen csak szerettek volna a takarónkra telepedni és bekapcsolódni a játékba. Borcsával meg is beszéltük, hogy tüntetésen kellene bepasizni, de ez eddig nem sikerült - igazából kissé sokkoló, de a tüntetők jó része már túl fiatal hozzám képest ahhoz, hogy jó parti lehessen. Szívás. Egyébként nagyon jó fej emberekkel találkoztunk, többen hoztak nekünk kaját, például egy hatalmas mekis zacskót tele sajtburgerrel, vagy péksütiket. Ez tök jó érzés volt. Tegnap pedig a Szabadság téren volt "protesztivál" vagyis egy zenés, koncertes, fesztiválos hangulatú tüntetés, amiről viszont már előbb eljöttem. 

Ami nyilvánvaló: végre megmozdultak az emberek, oké, főleg fiatalok, de nem csak ők, és van egy lendület, ami egyelőre nem látszik megtörni. Ideje lenne, hogy ezek a megmozdulások valós tartalmat és célt kapjanak, mert az oké, hogy nagyon sok mindennel vagyunk elégedetlenek és dühösek vagyunk, de ez kezd kevésnek tűnni - nem is beszélve arról, hogy a városban való céltalan éjszakai bóklászás nem fog messzire vezetni. Hangsúlyozom: már ez sokkal, de sokkal több, mint ami az előző években történt, úgyhogy én nagyon hálás vagyok, de egy kicsit izgulok is, mi lesz az egésznek a kifutása. Lesz, aki összeszervezi ezt a népséget, lesznek kiforrottabb, szervezettebb tüntetések? Jó lenne, mert azt szeretném, ha végre a hatalom is komolyan venne bennünket, "bebaszott bulizók" és "Soros által megtévesztett ifjoncok" helyett felelős állampolgárok, akiknek igenis joguk van beleszólni a közügyekbe. 


2017. április 11., kedd

I can't believe I still have to protest this shit

Hiába a felzúdulás, elítélés az USA és az EU részéről, szolidaritási nyilatkozatok magyar és külföldi egyetemektől, kiállás Nobel-díjasok és más elismert tudósok részéről, a parlament felfoghatatlan gyorsasággal tárgyalta (pontosabban: nem tárgyalta) a felsőoktatási törvény tervezett módosítását, és hiába az évek óta nem látott 70 ezres tömeg, amely két órán át vonult át a Lánchídon, hogy a CEU mellett tüntessen, Áder János tegnap este aláírta a törvénytervezetet. Azt hiszem, ennél jobban ki sem fejezhette volna Magyarország kormánya, mennyire magasról szarik a nép és a nemzetközi közvélemény fejére. De persze meglepődtünk? Nem igazán.

Mivel a múlt hét egy részét Berlinben töltöttem egy Haveres projekt meetingen, akkor nem tudtam tüntetni, de vasárnap ott voltam, és ott voltam tegnap este is, miután kiderült, hogy a köztársasági elnökünk jóváhagyta ezt a szennyet. Haza sem tudtam menni a családi széder estéről, ahogy voltam, a magassarkú csizmámban és csini sminkemben igyekeztem a Sándor palota elé, ahonnan aztán Borcsával és pár ezer fiatallal kitartóan végigjártuk a várost: átmentünk a Lánchídon, majd az Andrássyn egészen az Oktogonig, ahol ráfordultunk az Erzsébet körútra, majd a Blahánál a Rákóczira, és végül a Magyar Rádió épületénél állapodtunk meg két óra tájban. Az út lelkes skandálással telt. Hajnali háromkor, mikor hazaértem, még bedobtam egy Coldrexet és egy kis macesztortát.

Most itthon ülök két réteg pulcsival és bekötött torokkal, és dolgozni próbálok. És persze nem adom fel! Ez a tegnapi talán csak egy kis, lelkes megmozdulás volt, de szerdán ismét tüntetés a civilekért, aztán ki tudja, mikor jön a következő? Csak ne törjön le a lelkesedés! Az enyém biztos nem fog, az elmúlt 7 év során, bár bicskanyitogató intézkedések sorát kaptuk, most érzem igazán az, hogy ez engem személyesen érint, ez húsba vág. A CEU az én egyetemem! Úgyhogy ha kell, tüntetek, rekedtre kiabálom magam, sátrat verek a parlament előtt. Rendőrökkel talán nem kelek birokra, de nem hagyom, hogy kiűzzék innen a CEU-t, megbélyegezzék a civileket, korlátozzák a szabad oktatást! Elég volt, elég volt, elég volt!

U.I.: Az Aloe First torokra spriccelve varázslatos hatást fejt ki. Mindenkinek szeretettel ajánlom, aki napi jelleggel óhajt ordítozva az utcára menni. 

2017. április 2., vasárnap

Tényleg, miért ilyen fontos a CEU?

A múlt héten a kormány méltatlanul nekitámadt Magyarország egyik legjobb egyetemének, az alma materemnek, a CEU-nak. Arra gondoltam, hogy azon túl, hogy felháborodok azon, hogy milyen aljas dolog politikai célokból vegzálni egy ilyen kitűnő intézményt, inkább írok egy bejegyzést arról, miért is más a CEU, miért is olyan jó a CEU, miért is kell kiállnunk mellette - ugyanis teljesen érthető módon ezzel sokan nincsenek tisztában.

A CEU-ról én is csak a véletlen folytán értesültem, egy ELTE-s szaktársam jelentkezett oda és mesélt róla. Őt végül nem vették fel, engem viszont érdekelni kezdett ez az egyetem, és el is mentem a nyílt napjára, ami szerelem volt első látásra. Már az aulába érve jó érzés fogja el az embert: modern, jól felszerelt épület, kellemes légkör, mindenhol fiatalok a világ minden tájáról, amint angolul cseverésznek egymással. Nem lehetett nem szeretni. Az is szuper volt, hogy itt tanulhattam igazán azt a szakot, ami az érdeklődésembe vágott - Nationalism Studies - mindezt nagyon izgalmas tantárgylistával. Jelentkeztem, és húúú, felvettek!

A tanévkezdés néhány hetében rendszeresen azt álmodtam, hogy valamilyen magas helyen vagyok, és félek a zuhanástól. Utánanéztem, az ilyen típusú álmok azt jelentik, hogy attól tartunk, olyan feladatok tornyosulnak elénk, melyeket nem tudunk megoldani. Nem csoda, hogy ezt éreztem. A CEU hatalmas kihívásokat állított elém, de egyúttal megteremtett minden feltételt ahhoz, hogy legyőzzem őket, és így kihozzam a legtöbbet magamból. A CEU elvégzése után szakmailag és emberileg is többé váltam.

Lássuk, miért is más a CEU (összehasonlítási alap a másik volt egyetemem, az ELTE):

1. Az ELTE-n 120 diákkal tanultam együtt szociológia szakon. Az óráink többsége előadás volt, ahol egy hatalmas előadóba ültünk be, és néztük a középen szónokoló tanárt. Megszólalnunk, sőt, többnyire megjelennünk sem volt szükséges a tanév során. Ezzel szemben a CEU-n a teljes évfolyamon 30-an voltunk, az egyes órákon 10-20-an. Szinte mindig körben ültünk, és a tanárnak nem az volt a dolga, hogy előadást tartson, hanem hogy elővezessen egy témát, kérdéseket tegyen fel, kérdezésre bátorítson minket, és beszélgetést kezdeményezzen. A CEU-n a véleményemet kérdezték, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egyáltalán kialakuljon a véleményem.

2. Az ELTE-n vizsgaidőszakjaink voltak, ami úgy nézett ki, hogy ha valaki akarta, akkor egész évben nem kellett csinálnia semmit, órákra sem kellett bejárnia, elég volt, ha az utolsó pillanatban elkéri valakitől a jegyzeteket, megjelenik a vizsgán, és ott minimálisan megerőlteti magát. Nem akarom kisebbíteni senki teljesítményét, kihívás volt 8-9 tárgyból vizsgázni néhány hét alatt, de a tananyag nagy részét másnapra már elfelejtettük. És akkor ennyi volt. A CEU-n ezzel szemben (az én szakomon) nincs vizsgaidőszak, viszont egész évben teljesíteni kell. Az órákon meg kell jelenni, ez alapvetés. Az órákra készülni kell - ez is. Aktívnak kell lennünk, nem lehet a hátsó sorban lapulni, a tanárok értékelik a jó kérdéseket és észrevételeket. Minden tárgyból legalább egyszer prezentálni kell, ami javítja az előadói képességeinket. És minden tárgyból beadandókat kell írnunk, ami segíti a kutatási készségeket, az értő olvasást, az íráskészséget, a kritikus gondolkodást. A CEU-s eredményeim egy egész év megfeszített munkájának eredményei, és nem két, kétségbeesetten áttanult éjszakáé.

3. A CEU minden létező infrastrukturális feltételt megteremt ahhoz, hogy a tanárok és a diákok a legtöbbet hozhassák ki magukból. Kezdjük a tökéletesen működő internettel, aminek alapvetésnek kéne lennie, mégis sok helyen nem az. Laptopok és projektorok minden teremben. Laptop area a dolgozni vágyóknak. Kanapé és babzsákok a pihenni vágyóknak. Könyvtár, ó igen, hatalmas és csodálatosan felszerelt könyvtár, csodálatos nyitva tartási idővel. Imaterem, ahová elvonulhatsz, bármilyen vallás követője vagy is. És én még a régi épületben tanultam - az új aztán tényleg lehengerli az embert. A csodálatos tetőterasz a pont az i-n. 

4. Az ELTE-n csak magyar diákok vettek körül, ami nem baj, de micsoda különbség, ha az ember nemzetközi környezetbe kerül! Mennyire kitágul a világ, ha egy témát nem csupán magyar szemszögből vizsgálunk meg, hanem megtudom, hogyan alakult a kérdés Grúziában, Horvátországban vagy Kanadában! Mennyire más globálisan gondolkodni! És milyen jó, hogy minderre számos program épül úgy, hogy szinte nem is léphettem be az épületbe anélkül, hogy ne találkozzak egy új kezdeményezéssel, kiállítással vagy jótékonysági felhívással: Roma fotókiállítás, mexikói halottak napi esemény, felhívás a menstruáló nők helyzetére, adománygyűjtés a menekülteknek. A sokszínűség a CEU-n valóban érték, amit nap mint nap ápolunk. 

5. Az ELTE-n esélyem sem volt, hogy jól ismerjem a tanáraimat, és nekik sem volt esélyük arra, hogy ismerjenek engem. A CEU-n a kis évfolyamlétszámnak és a szemináriumi óráknak köszönhetően mindig tudtam, mit várhatok egy tanártól, és miben tud nekem segíteni. A tanáraink személyesen ismertek minket, a kutatási témáinkat, az érdeklődésünket, a kérdéseinket. Milyen sokat számított nekem, hogy egy beadandó után egy tanárom arra bátorított, hogy írjak a témából szakdolgozatot! Vagy hogy publikáljam az eredményeimet! Milyen jó volt, hogy a szakdolgozati konzulensem valóban elolvasta a munkámat és hasznos tanácsokat adott, és bármikor kereshettem, ha valami kérdésem adódott! És milyen jó volt, hogy a CEU elhívta a szakterületem egyik legkiemelkedőbb kutatóját, Rogers Brubakert, aki egy face-to-face session alkalmával személyesen kommentálta a szakdolgozati terveimet! 

Amikor arról beszélünk, hogy a CEU Magyarország egyik legjobb egyeteme, az nem csak egy humbug, de ezt nem fogja tudni az, aki még sosem látott ilyet. Aki még sosem látott mást, csak az átlag magyar felsőoktatást (nem is beszélve arról, aki még felsőoktatást sem látott). Az ilyen intézmények, mint a CEU, tényleg hatalmasat tudnak adni - és akkor még nem is beszéltem az anyagiakról, arról, mennyire segített nekem és sokaknak is az ösztöndíj, és milyen jó, hogy az évfolyamtársaim támogatást kaptak külföldi szakdolgozati kutatásaikhoz. Milyen jó, hogy a CEU végzett hallgatójaként továbbra is kapcsolódom az intézményhez, és részt vehetek kutatási munkákban. Milyen jó, hogy mikor a CEU-ra megyek, úgy érzem, otthon vagyok. 

Ne hagyjuk ezt elveszni. 

2017. március 26., vasárnap

A Szépség és a Szörnyeteg ismét *.*

Ahogy írtam, tegnap megnézte a család moziban a Szépség és Szörnyeteg legfrissebb filmváltozatát, Emma Watson főszereplésével. A filmre szerintem bő másfél éve várok, nagy volt tehát az izgalom. A Szépség és Szörnyeteg a kedvenc mesém, a Disney változatot évente legalább egyszer megnézem. Az új film sem okozott csalódást, bár vannak jobban és kevésbé sikerült pontok benne. Mi például szinkronizálva néztük, amivel az volt a gond, hogy az eredeti dalok, amiket megtartottak, egyáltalán nem illeszkedtek a szereplők szájára. Rögtön az első dal, amit Belle énekel, annyira zavaróan más volt, mint Emma Watson szájmozgása, hogy egészen befeszültem tőle. Később viszont már sokkal jobb lett a helyzet. A film majdnem mindenben követi a rajzfilmet, de ahol nem, ott csak pluszt ad hozzá. Le Fou karaktere zseniális, Belle édesapja nagyon szeretetre méltó, megismerjük az átkot hozó tündért, és a Szörnyetegről is sokkal többet tudunk meg, mint a mesében. Talán egyedül Emma az, aki a bájos mosolygáson kívül nem sok mindent csinál - de lássuk be, abban nagyon jó.

Szeretnék ebben a posztban néhány kritikára is reagálni. Nemrég olvastam több helyen arról, hogy a Szépség és Szörnyeteg feminista szempontból támadható, és támadják is. A fő kifogások arra vonatkoznak, hogy aránytalan történetet látunk: a Szörnyeteg egy agresszor, elnyomó férfi, és Belle az alárendeltje, akit rabságban tart; az, hogy végül Belle "behódol" fogvatartójának és beleszeret, valójában a Stockholm-szindrómára hajaz; a történet fiatal lányoknak próbálja bemutatni, hogy az elrendezett házasság nem is olyan szörnyű; a mese szerint a szerelem ereje a legszörnyűbb embert is képes megváltoztatni, pedig ez nyilvánvalóan nem igaz, és csak áltatja magát az, aki emiatt benne marad egy elnyomó kapcsolatban; stb., stb. Ezek a kritikák engem tökre aggasztottak, mert megijedtem, hogy mi, most akkor kiderül, hogy a kedvenc mesém valójában borzasztó? Hogy ismerhettem ennyire félre én, aki amúgy olyan érzékeny vagyok a szexizmusra és a sztereotípiákra?

Kicsit átgondolva azonban magabiztosan védem meg ezt a történetet, és marad továbbra is a kedvenc mesém. Számomra a történetben a Szörnyeteg nem agresszor, sőt, egyáltalán nem agresszív személy. Gőgös, arrogáns, hideg szívű, igen: épp emiatt kapja az átkot, mint egy esélyt a megjavulásra. És az átok hat is, a Szörnyeteg visszavesz az egójából, csak épp magára marad, és emiatt elkeseredik és bezárkózik. Belle, a lendületes, kedves szépség kell ahhoz, hogy megnyíljon, felfedezze a szépséget a világban, és visszanyerje életkedvét. Egyúttal maga mögött hagyja a régi énjét is,és előnyére változik. Mi lenne ez, ha nem egy csodaszép fejlődéstörténet? Ami talán nincs is annyira elrugaszkodva a valóságtól.

Nem csoda, hogy annyira szeretem ezt a mesét, hiszen nem volt nehéz azonosulnom Belle-el: a lány, aki kilóg a sorból, ami más, mint a többiek, és emiatt magányos, de később épp ebben rejlik a sikere, kalandban van része, és végül egy kastélyban köt ki a herceg oldalán, míg a falubeli lányok élete a szokott unalmas mederben folydogál tovább. Belle aktív, öntudatos, szabadságszerető, amit az új film is kihangsúlyoz. Nem az a fajta, akit egy férfi csak úgy a hatalmába keríthet (emlékezzünk csak, milyen határozottan utasítja el a film igazi agresszorát, Gastont!) A Szörnyeteg is rájön, hogy Belle rabként soha nem lehet az övé, és mivel a legjobbat akarja a lánynak, elengedi. Csak ezután jöhet a boldog végkifejlet. Megnyugtató annak a tudata is, hogy a feminizmus zászlóvivője, Emma Watson biztos nem vállalta volna a szerepet, ha a fenti kifogások valóban helytállóak lennének. 

Könnyű megfigyelni a hasonlóságot a Szépség és Szörnyeteg, illetve a Büszkeség és balítélet között is. Mindkettőben egy zárkózott, gőgös férfit látunk, akiknek bőven vannak hibái; de színre lép egy szép (és elsősorban: élénk, kedves, melegszívű!) lány, aki megtöri ezt a páncélt. A férfi a nő hatására változni kezd, és változik a nő is: a kezdeti előítéletek után megtanul a maszk mögé látni, felismeri a férfi jó tulajdonságait, amikből akad bőven. 

Számomra nőként nagyon romantikus annak a gondolata, hogy van egy férfi, akinek a szívét csak én tudom meglágyítani. Így hát marad a Szépség és a Szörnyeteg, és a Büszkeség és balítélet is örök kedvenc. 

Egy igazi családi hétvége

Ez a hétvége nálunk az én kezdeményezésemre a nagytakarításról szólt. Már nem is tudom, hogy jött az ötlet, de nemrég felvetettem, hogy mi lenne, ha a nagytakarítás idén (a korábbiaktól eltérően) nagyszabású közös ügy lenne, melyben a család minden tagja szerepet vállal. Bizonyára a HUB-ban inspirálódtam a Bottom-up kezdeményezésekből. 

Így hát péntek este hosszú listát írtunk az összes elvégzendő teendőről, és minden tétel mellé bejegyeztük, ki csinálja majd meg. Szombat reggel neki is kezdtünk. Anyu a konyhának esett neki, Petra az előszobának, apu elkezdett ablakokat pucolni, én pedig a fürdőszobát takarítottam ki. A munkához persze változatos motiváló dalokat hallgattunk, és hamarosan kellemes káosz lett a lakásban. A munka rövid időre megszakadt, mert a család - engem kivéve - szabadulószobába ment, de szerencsére kijutottak,és folytatódhatott a munka. Szintén az én ötletem volt, hogy a takarításra való tekintettel ezúttal ne főzzünk ebédet, ezért életünkben először (komolyan, ilyen még nem fordult elő a Pál család történetében!) pizzát rendeltünk. Az ebéd elfogyasztása után folytatódott a takarítás. A fürdő után a saját szobámnak estem neki. Különös, hogy az ilyen nagytakarítások során mennyi kosz kerül elő olyan helyekről, ahonnan nem is gondoltam volna. Például szerintem korábban még sosem mostam le a szekrényajtómat, de meglepően koszos lett a víz, miután kicsavartam bele a rongyot. Lepakoltam minden polcot, kiporoltam a könyveket... és az egész akkora munkának bizonyult, hogy nem is végeztem fél ötig, mikor is fel kellett kerekednünk: az Alleeba mentünk megnézni a Szépség és Szörnyeteg új, élőszereplős filmverzióját, amit csak pár napja játszanak a mozik! Előbb érkeztünk, hogy átvegyük a jegyet,és még volt időnk is kissé körülnézni. Sikerrel jártunk, Petra és én is kaptunk egy-egy új cipőt, mire elkezdődött a film. A véleményemről a következő bejegyzésben számolok be, de a lényeg, hogy el voltam bűvölve, és örülök, hogy megnéztük :)

Későn értünk haza, és úgy döntöttem, nem pakolok mindent el a szobámban, hogy hozzáférjek az ágyhoz, szóval rendhagyó módon Petránál aludtam egy matracon. Másnap első dolgom volt, hogy folytattam a szobám takarítását, felmostam, és mindent a helyére raktam. Apu és anyu a spájzt pakolta ki. Találtak egy üveg szovjet zölddiót szirupban,ami 1986-ban járt le. Apu meg is jegyezte, hogy akkor még nem is ismerték egymást anyuval! Rejtély, hogy húzhatta ez ennyi ideig nálunk. Anyu azt mondta, tudott erről az üvegről, csak különleges alkalmakra tartogatta. Nem tudom mire gondolhatott, talán a Nobel-díj megszerzésére? Mindenesetre remekül mulattunk.

Bár ezzel töltöttük az egész hétvégét, nem végeztünk mindennel. De tény, hogy rég uralkodott ekkora rend és tisztaság a lakásban. Az ablakok ragyognak, öröm átnézni rajtuk. Minden sokkal tisztább az ajtóktól a padlón át a csempékig, a baglyok boldogan feszítenek a polcomon. Anyunak igaza van, az illat is jobb a szobában, érzem, hogy nem  port lélegzek be. Nagyon jó kis hétvége volt ez, örülök, hogy sikerült motiválni a családot, szerintem mindenki jól érezte magát. :)


2017. március 22., szerda

Dühítő pólófeliratok

Most hogy beköszöntött a tavasz, rámtört a shoppingolhatnék is, és több délutánt is eltöltöttem azzal, hogy a boltokat járom. Összességében kiábrándítóak az eredményeim, és szeretnék külön kiemelni valamit, ami már eddig is feltűnt, de most valahogy elkezdte piszkosul bökni a csőrömet.

Jó lenne beszerezni pár új női pólót, de ezekből alig találok jó darabokat. A legtöbb pólón vagy női felsőn van valami felirat, és ezek a feliratok siralmasak. Az alábbi kategóriába tudom őket besorolni:

"Girl":
- "Girl power"
- "Good girl"
- "Bad girl"
- "Daddy's girl"
- Etc...

Címszavak, úgymint:
- "Peace"
- "Love"
- "Believe"
- "Fabulous"
- "Smile"
- "Party"
- "Cool"

Coelhót megszégyenítő klisék, úgy mint:
- "Belive in yourself"
- "Follow your dreams"
- "Always listen to your heart"
- "Be happy every day"

Egyszerűen kiakasztó ez a felszínesség. Nem vagyok hajlandó ilyen baromságokat reklámozni a mellkasommal. Érdekes lenne a a pólófeliratokat gender-szempontból is górcső alá venni. Olvastam annó egy cikket arról, hogy míg a lányos pólók sokszor a "Pretty", "Princess", "Hi babe" vonalon mozognak, a fiúknál inkább a "Brave & strong", "Be who you are" és társai jelentkeznek. Összességében mégis azt mondanám, hogy mind női, mind férfi vonalon unalmas és közhelyes szövegekkel találkozunk, és nem látok más alternatívát. Mire is gondolok? Emlékszem, egyszer találtam egy felsőt "Think. It's not illegal yet." felirattal.  Sajnos nem állt jól, de nagyon fájó szívvel hagytam ott. 

Tavaszi búskomorság

Általánosan ismert dolog, hogy az emberek télen, amikor hideg van és sötét, nyomottabbak, hajlamosabbak a depresszióra és az öngyilkosságra.

Ez nem igaz.

Valójában az emberek sokkal nyomottabbak tavasszal és nyáron, amikor jó az idő, és csupa boldog ember veszi őket körül - emlékeztetve őket arra, hogy ők maguk nem boldogok. 

Télen könnyű elfogadni az egyedüllétet, amikor ki sincs kedve mozdulni az embernek az utcára, és a legjobb program bekuckózni egy könyvvel és némi teával.

Nyáron, amikor mindenütt vidám párokat lát az ember, az Erzsébet teret megtöltik a söröző fiatalok, és a lányok hirtelen hihetetlenül gyönyörűek lesznek, valahogy sokkal, de sokkal rosszabb itthon lenni egyedül.