2016. november 30., szerda

Utazások sorozata

Holnap négy napra Varsóba utazom, az In Between projekt zárókonferenciájára. Ha emlékeztek, ez az a diákprojekt, aminek a keretében tavasszal Erdélyben voltunk identitásokat kutatni. A zárókonferencia most péntek-szombaton lesz, és minden csapat prezentálni fog. Nekem is lesz egy ötperces részem. Tök izgatott vagyok, remélem jól sikerül és nem fogok unatkozni. Várom, hogy lássam a csapattársaimat is. Btw, szerintem most lesz először olyan, hogy kíséret nélkül megyek a reptérre. 

Egyébként most jó sok utazás jutott nekem, ami főként a Centropának köszönhető. Voltam már munkaügyben Kijevben és Krakkóban, most Varsóba megyek, szilveszterre pedig már megvan a repjegyem Izraelbe. (Szerettem volna meglógni innen újévkor, mert az itteni felhajtástól csak depis lennék, kint pedig - remélem - jól fogom érezni magam: ott lesz Orsi, és az egész Barukh család, és egy nagy, szétcsúszott családi esemény lesz az egész). 

Már jövőre is vannak betervezett utazások: februárban Berlinben tart szemináriumot a Centropa. És mivel mást se csinálunk szinte, mint szemináriumot szervezünk, bőven lehet további lehetőségekre is számítani. Igaz, hogy ilyenkor inkább dolgozom, mint várost nézek, de mégis, olyan izgi ez az egész! :)

2016. november 27., vasárnap

Új jövevény a családban 2.

Örömmel tudatom a blogolvasókkal, hogy múlt szombaton, november 19.-én megérkezett a család legifjabb tagja, Boda Zsombor.

Eszter csak január elejére várta a babát, a kis fickó tehát teljesen váratlanul és korán érkezett. Szerencsére Eszter és Zsombor is jól vannak, de sajnos még egyiküket sem láttam, mert Eszterhez a szobájába nem is lehet bemenni, és Zsombort is csak a szülei látogathatják. Valószínűleg még pár hétig az inkubátorban marad, amíg végre készen áll rá, hogy nekivágjon a nagyvilágnak. Vajon milyen lesz?

Páva, denevér, veréb

Mostanában többször nyitottam ki a  Weöres Sándor verseskötetemet - ő a kedvenc költőm, és mint mindig, most is teljesen lenyűgöz. Úgy érzem például, hogy a mostani állapotomat teljesen leírja ez a vers.

Rongyszőnyeg 16.

Szívemen páva sétált,
most denevér lóg róla,
veréb fog fészkelni szívemen.

Én mostanában

Egy kis beszámoló arról, hogyan is tengetem mostanában napjaim.

Miután Bálinttal szakítottunk, egy darabig nehezen szoktam meg, hogyan is töltsem be azt az időbeli űrt, amit maga után hagyott, hogyan is töltsem el a napjaimat, ha már nem találkozunk és nem beszélünk többet. Azt gondoltam, hogy tengernyi szabadidőm lesz, de igazából nem így alakult. Szerencsére van két munkám, amik, bár elvileg együtt tesznek ki egy teljes állást, igazából egészen sok időmet elveszik. Ez főleg amiatt van, hogy nem könnyű összeegyeztetni őket. A kutatói asszisztensi állásomhoz például az utóbbi időben mindig a Szabó Ervin Könyvtárba kellett menjek. Ki kellett kölcsönözzek régi, az 1920-as, 30-as évekből való folyóiratokat, és átlapoznom őket, bizonyos témájú cikkek után kutatva. Ez amúgy egy egészen érdekes feladat. Még sosem használtam a könyvtár raktári szolgálatát, úgy működik a dolog, hogy az ember lead egy rendelést, vár fél órát, mire fölküldik az anyagot, ráadásul ezek olyan szövegek, amiket nem is lehet elhozni, csak helyben olvashatók. Bár sokszor fárasztó órákon át újságokat lapozni, a tartalom igazából tök érdekes. Van abban valami varázslatos, hogy az ember belepillanthat, mit olvastak kilencven évvel ezelőtt. A  fő problémám a könyvtár nyitva tartásával van. Hétköznapokon 10-től 8-ig van nyitva, szombaton pedig 10-től 4-ig. Vasárnap zárva. Én, aki a CEU nagyszerű, tanulóbarát nyitva tartásához szoktam, ezen teljesen kivagyok. Tök szívesen kezdeném a napomat korán a könyvtárban, de nem lehet, mert csak 10-kor méltóztatnak kaput nyitni. Tök szívesen mennék oda szombaton, de 4-kor már bezártak. Vasárnap ki sem nyitnak. Hát ez mi? Így jobbára marad az a megoldás, hogy munka után - 4-5 óra tájban - menjek oda, és maradjak késő estig, de így is csak pár órát tudok minden nap haladni. Sokkal praktikusabb lenne, ha rászánhatnék kevesebbszer, de hosszabb időket, de egyszerűen nem engedi meg a nyitva tartás. Tök kiakasztó.

A Centropa és a CEU összehangolása miatt például még azt sem sikerült összeraknom, mikor járjak mozogni. Elvileg itt lenne rá a lehetőség - szingli vagyok, független és elhivatott, most kell bomba formába hoznom magam. Csak közben... mikor? Esténként nem tudok edzeni menni, mert az a könyvtározás ideje. Elmehetnék reggel, igen, de akkor először is nagyon korán kell keljek, utána pedig Centropa és könyvtár, és este jutok haza - hát azért ez komoly vállalásnak tűnik. És ha egyik este mégsem kéne dolgoznom, akkor is bejönnek ilyen programok, mint színház, születésnap, vásárlás, vagy kutyafüle. Szóval egyelőre a bénázás megy, és az elhatározás, hogy majd jövő héttől igazán belekezdek. 

Most igazából a Centropás munka is eléggé lefoglal. Múlt héten volt a krakkói szemináriumunk, az első, aminek a szervezésében már én is aktívan részt vettem. Mivel volt Krakkóban partnerünk - a szuper kedves és hatékony Katarzyna - én igazából csak koordinátori feladatokat láttam el, a szervezés gyakorlati része rá hárult. A szeminárium egyébként jól sikerült. Háromnapos volt, mi Marcellal egy nappal korábban érkeztünk, tehát összességében négy napot töltöttünk a városban. Még sosem jártam Krakkóban, és szerettem volna alaposan megnézni, de erre sajnos csak kevés lehetőségünk volt. Első nap délután érkeztünk, a szállásunk a zsidónegyednél volt, és rögtön bejártuk a környéket valami vacsora után kutatva, az például egy jó séta volt, és nagyon jól elbeszélgettünk Marcellal közben. Másnap viszont beindult a szeminárium, és a kétórás idegenvezetéses zsidónegyed-túrán kívül már semmit sem láttam a városból. A szeminárium helyszíne a Galicia Zsidó Múzeum volt, ami öt perc sétára volt a hotelünktől. Kicsit izgultam ugyan, de az a helyzet, hogy itt sem hárult igazi felelősség rám: a gyakorlati szervezést végig Katarzyna intézte (én nem is tudtam volna, mivel nem beszélek lengyelül), a Centropa előadásait Marcell tartotta, és a fontosabb felmerülő kérdésekben is ő döntött. Szóval izgulnom nem igazán kellett, de azért segítettem, jelen voltam. Jó tapasztalat volt, hogy mit kell esetleg legközelebb másként csinálni, de azt hiszem, alapvetően elégedettek lehetünk mi és a résztvevők is.

Miután visszajöttünk Krakkóból, is volt bőven feladat a Centropánál,és ha nincs is, hát valahogy csinálok magamnak. Az a helyzet, hogy kezdem egyre jobban megszeretni a HUB-ot. A múlt héten például igazán beindult az élet: hazajött Tomi Amerikából, Marcell ismét behozta Ropi kutyát, egy nap a könyvelőnk is bejött a gyerekével, a Közös nevező szeminárium miatt rendszeresen bejött Eszter, Gábor és Szilvi tárgyalni  - szóval élet van, nyüzsgés van, és jó fej emberekkel vagyok körülvéve. Igazából először érzem azt, hogy tényleg olyan emberek vesznek körül, akikkel a világnézetünk, a céljaink, a terveink nagyon hasonlóak. Mindenkit tökre bírok, tök jól kijövünk, együtt megyünk ebédelni, és munka közben is sokszor el-elbeszélgetünk egymással. A Centropának szemináriumokat és kiállítást szervezek, de időről időre beszélek Julcsival a Haveros dolgokról, a foglalkozásokról és a megújuló programokról, amihez most fotózunk; és itt a közös nevező, amihez szintén játékokat és foglalkozást kellett kitalálni, és nekem ez az egész olyan szinte, mintha nem is munka lenne, hanem valamiféle szórakozás. Tudom, hogy ez valami isteni ajándék, hogy én ilyen helyen dolgozhatok, és remélem, nagyon sokáig tart majd ez az egész. :)
Pont emiatt, hogy jól érzem magam a HUB-ban és szeretem a kollégáimat, igazából nem bánom, hogy bent kell lennem, és sokszor egész sokáig maradok bent és teszek-veszek akkor is, amikor már nem kellene. Óvatosnak kell lennem, és azért figyelmeztetem magam, hogy ők a munkatársaim, és nem a barátaim, de jelenleg mégis ők esnek most a legközelebb hozzá. Az a helyzet, hogy nem tudom letagadni, hogy a szakítás óta azért elég magányos vagyok - és a munkám és a HUB-beli élet elég sokat segít ezen. 

Az a helyzet, hogy mindig is elég jól elvoltam egyedül - ez az introvertált emberek jellemzője. Szeretek otthon lenni a szobámban, szeretek könyveket olvasni, színezgetni, pokrócba bugyolálva teát kortyolgatni, szeretek a családommal lenni. Ennek ellenére néha úgy érzem, hogy nem élvezem, hogy egyedül vagyok, hanem magányos vagyok, és szívesen elmennék valahova, de nincs kivel, részt vennék valami társasági eseményben, de nincs társaságom, és persze - összebújnék valakivel, de már ő sincs nekem. Tudom, hogy ez egy rendszeres, visszatérő problémája az életemnek, amin mindig ideig-óráig túl tudok lendülni, aztán egyszerűen vannak pillanatok amikor nem megy, és akkor egyszerűen csak szarul érzem magam. De, hogy tényleg ne hangozzak nagyon negatívnak, hangsúlyozom, hogy most tényleg kezdenek jobban menni a dogok, és tökre örülök, hogy ezek a HUB-beli emberek itt vannak nekem. 

Úgyhogy érzem, hogy átalakulóban van az életem, valóban egy új fejezet kezdődik azzal, hogy magam vagyok, hogy ennyire fontos lett a munkám, és több idő van magamra is - nézzétek meg például a Könyvespolcot, idén rekordot döntök az elolvasott könyvmennyiséggel. Még az kéne, hogy el tudjak járni edzeni is, és végre lefaragjam a combomból azt a részt, ami kb. három éve zavar. 

A szakításunk már nem fáj annyira, határozottan jobban állok, mint pár héttel ezelőtt, ami egyértelműen az elmúlt idő eredménye, amiben egyáltalán nem találkoztunk és beszéltünk, meg talán egy kis tudatos munkáé is. Persze ne legyenek illúzióim: ha találkoznék most Bálinttal, ez az egész úgy omlana össze, mint egy kártyavár. Nem baj, eltelik még idő, dolgozom a témán. Most leginkább azt szeretném elérni, hogy ez az egész tényleg valami nagyon pozitív és szép emlékként maradjon meg bennem, és hogy valahogy egy jó kapcsolatot sikerüljön majd felépítenünk egymás között. 

2016. november 5., szombat

354 teardrops

Az előbb áthelyeztem az összes Bálinthoz kapcsolódó fényképet a telefonomról a számítógépemre. Elhelyeztem őket egy sötét sarokban, ahova úgysem fogok benézni egy jó darabig, de egyszer talán még jó lesz, hogy ott vannak.

Mindig is úgy éreztem, hogy nincs túl sok közös képünk Bálinttal - sosem voltunk azok a szelfizős típusok - de az áthelyezett mappában 354 fotó szerepelt. Minden - az összes kép, amit közösen készítettünk, vagy amit a három év során küldött nekem. Minden - a képek, amiket nekem fotózott a nyaralásain, fotók a gyerekekről a sítáborban, a jól megérdemelt korsó sör egy fáradt oktatással teli nap után, az Aligvárom nevű bor, amit azért küldött, mert már alig várja, hogy lásson, a homoksüti, amibe szívecskét formázott, mert örömet akart nekem okozni vele, az a néhány ostoba szelfi, amit azért mutatott, hogy lássam, hogyan barnult le vagy hogyan vágták le a haját, a közös fotók Barcelonából, Eszterék esküvőjéről, Balázs és Sári esküvőjéről, képek, amik azt ábrázolják, hogyan fog egy társasjátékban nyerni, fotók, amiket én készítettem róla, mialatt ő édesdeden aludt, félig a párnába fúrva a fejét, képek a közös emlékeinkkel, az együtt töltött időről...

Eleve nagyon nehezemre esett, hogy rávegyem magam arra, hogy átnézzem és kiválogassam ezt a sok fotót, és nem véletlen: iszonyatosan össze vagyok törve és nem bírom ki bőgés nélkül.

Összetört a szívem. 

Hogy történhetett ez meg velünk? 

2016. november 4., péntek

Bálinttal már több mint három hete szakítottunk. Ezzel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Egyrészt örülök neki, hogy viszonylag gyorsan múlnak a napok, hiszen végső soron az idő lesz az, ami segít rajtam. Másrészt meg is ijeszt, hogy már ennyi idő telt el, mert azt mutatja, hogy ennek tényleg végérvényesen vége van, és ami annyira jó volt valamikor, attól visszavonhatatlanul csak egyre távolabb és távolabb kerülök. 

2016. november 2., szerda

A diákévek vége

Október 31-ével megszűnt a hallgatói jogviszonyom: már nem vagyok diák. Ez azért említésre méltó, mert hatéves korom óta diák voltam - kizárólag a 2013-as tavaszi (passzív) félévem alatt nem számítottam annak. Bár előfordulhat, hogy később még tanulásra adom a fejem, egy korszak kétségkívül lezárult! Eljött a teljes árú bérletek, menetjegyek, mozi- és múzeumlátogatások ideje.

Ettől függetlenül nem érzek nagy változást, örülök, hogy a munka világába kerültem. Szeretem a munkámat a Centropánál, bár még mindig csak ismerkedem a feladatokkal. Most két fő tevékenységem van, az egyik egy szeminárium szervezése Lengyelországban, Romániában és Budapesten (a téma ugyanaz, csak a helyszín más) - itt szerencsére nagyon sok segítséget kapok, az én feladatom tulajdonképpen csak a koordinálás. A szeminárium a boszniai háború témáját dolgozza fel, azon belül is a szarajevói zsidó közösségre koncentrál, ahol zsidók, katolikus horvátok, szerb ortodoxok és muszlimok közösen dolgoztak egy szociális segélyszervezetben. Nagyon szép történetről van szó, amihez készült film és egy kiállítás is. Utóbbiban nagy szerepem van, én voltam ugyanis az, aki összerakta a kiállítás szövegét és képanyagát (egy már meglévő korábbi kiállításból) és én fordítottam le a magyar szöveget is. Utána egy dizájner kezdett dolgozni az egyes tablók kinézetén, és ezt is folyamatosan figyeltük, irányítottuk Marcellal. Nagyon élvezem ezt a kreatív munkát. Remélem meglesz az eredménye és jól sikerülnek a szemináriumok - a hónap végén ott leszek Krakkóban, azt is nagyon várom. :)
A másik feladatom a Centropánál a Centropa Jewish Network (CJN) koordinálása. Ez egy hálózat, amiben európai zsidó iskolák vesznek részt. A tanárok számára folyamatosan szervezünk képzéseket, a diákoknak pedig versenyeket. Most debütál például egy nemzetközi videóversenyünk, azt kell elindítani, guideline-ok, honlap készül hozzá. Ez most a kevésbé kedvenc feladatom, de azért ez sem unalmas, azt hiszem. 

A Centropa mellett kaptam egy kutatási asszisztensi állást Michael Millertől, aki a CEUn tanított. Ezzel ő a 4. CEUs tanár, aki állást kínál nekem. :) Annál is jobban örülök, mert a munkám nála a tanév végéig, tehát júniusig szól. Így biztos lehetek benne, hogy addig van fix munkám. :) Millernek főleg könyvtárakba és archívumokba kell mászkálnom, anyagot gyűjteni és olvasni. Ezt sem mondanám szuperizginek, de legalább kifoszthatom a Szabó Ervin Könyvtár szépirodalmi részlegét is. 

Menet közben egyéni vállalkozóvá is váltam, és saját menő számlát adok az elvégzett munkáimért (miközben még mindig próbálok kiigazodni a jogi vonatkozások sűrűjében, amit úgy tűnik még a könyvelők sem mind értenek...) Elkezdtem rendszeres pénzt utalni a lakástakarék-számlámra.

Lényeg a lényeg: lassan, de biztosan haladok a felnőtté válás felé.