2016. augusztus 12., péntek

Note to self

File-okat törölgetek a számítógépen. Ami egyszer fontos volt - chat-beszélgetések, exek fényképei - olyan laza kattintással kerül a Lomtárba, hogy ihaj. Változnak az idők.

Note to self: Ami most fontosnak tűnik, pár év múlva talán szintén lazán kidobásra kerül majd.

Új jövevény a családban!

A nyár másik izgalmas eseménye, hogy Eszter és Gézu bejelentették: kisbabát várnak. A kis jövevényt januárban érkezik. Az új élethelyzet részleteiről persze a már megszokott módon tájékozódhatunk Eszter egy újabb blogján.




Három éve Bálinttal

Amíg nem blogoltam, észrevétlenül eljött Bálinttal az újabb évfordulónk - most már három éve vagyunk együtt, sőt, lassan már három éve és egy hónapja. Az alkalmat egy közös vacsival ünnepeltük egy indiai étteremben, ahol nagyon finomakat ettünk, jó lenne később is visszatérni még. 
Gáborral annak idején szintén a harmadik évfordulónk körül szakítottunk, így - bár magam is meglepődök, hogy ez tényleg eljött - a Bálinttal való kapcsolatom az eddigi párkapcsolataim leghosszabbikává nőtte ki magát, és tényleg szinte észrevétlenül, mert amióta együtt vagyunk, szinte rohan az idő, nem is hiszem el, hogy három éve volt az első nyáresti randink. A napok, hetek, hónapok pedig araszolgatnak tovább, mi pedig nagyon boldogok vagyunk együtt, úgyhogy igazán szerencsésnek és hálásnak érzem magam. 

Megint van mit pótolni

Nem tudom mi változott bennem, hogy annyira keveset blogolok. Régebben sokkal többször kaptam kedvet az íráshoz, most meg azon kapom magam, hogy vannak is ügyek, amikről fontos lenne írnom, csak tologatom magam előtt az egészet. Azt hiszem, azért nem kell megijedni, nem fogom bezárni a boltot, és talán ez is csak egy periódus, ami után fellendülés következhet.

Szóval mi is történt velem a nyáron? A lediplomázás és a Zalakarosi nyaralás után több hetet is itthon voltam, ideje volt, hogy döntsek végre a jövőmről. Talán emlékeztek, hogy nagy lelkesedéssel jelentkeztem egy egyéves izraeli mesterképzésre, Peace & Conflict Managementre, ahová végül fel is vettek. Azonban továbbra is a levegőben lógott, mennyi ösztöndíjat ítélnek meg nekem, én pedig kezdtem elbizonytalanodni, valóban szeretném-e ezt a képzést. Bár jónak tűnt, voltak bennem bizonytalanságok az egyetem színvonalával, a szak hasznosságával kapcsolatban, arról, hogy tényleg szívesen élnék-e Izraelben egy egész évig, és időközben felcsillantak itthon is olyan álláslehetőségek, amik maradásra biztattak. Jó vagyok abban, hogy a szívemre hallgassak, és bár ez esetben nem feltétlenül tudtam konkrét észérveket hozni arra, hogy miért döntök a maradás mellett, éreztem, hogy nem annyira lenne jó kimenni - így hát jeleztem az egyetem felé, hogy nem kívánok beiratkozni. Ezzel azonban kezdetét vette a "kapunyitási pánik", a fiatal pályakezdők létbizonytalansága, az úristen, mit fogok csinálni, meg fogok-e élni, hozzájárulok-e az emberiség felvirágzásához vagy aktatologató leszek, nem akarok felnőni, vissza akarok menni az oviba, stb stb. Szerencsére úgy tűnik, annyira azért nem rossz a helyzet. Még régen felkért Luca, az egyik nagyon kedves tanárom a CEUn, hogy - Borcsával együtt - legyek az asszisztense a készülő kutatásában. Ez tulajdonképpen egy félállás, vagy még annál is kevesebb, de kedves emberekkel, jó szakmai tapasztalattal, és - mivel CEU - jó fizetéssel is. Ezt el is vállaltam, ez néhány napon belül be is indul majd. Emellé próbálnék valamilyen másik főállást is keresni. Ami nagyon jólesett, hogy szinte rögtön figyelmembe ajánlott Kovács András egy állást a Tom Lantos Intézetnél, ahol a Jewish life and Antisemitism program koordinálására kerestek embert. Kovács András írt nekem egy emailt, hogy "ez a munka éppen magának való", és az igazgató asszonynál is beajánlott. Nekem is szimpatikus volt az állás és jelentkeztem is, érezve azonban, hogy komoly munkáról van szó, ami nekem, kis kezdőnek még nagy falatnak bizonyulhat. Így is volt: behívtak ugyan interjúra, ami jól is sikerült, de végül nem engem választottak a pozícióra - bár megírták, hogy "erős jelentkezőnek" bizonyultam. Ugyan csalódtam egy kicsit, nem vagyok igazán elkeseredve, mert számítottam erre, és amúgy is izgultam, hogy ez a közeg nem feltétlenül nekem való.
Ami most úgy tűnik, be fog jönni - de még lekopogom! - egy szintén programkoordinátori állás, amit nemrég ajánlott fel nekem egy szervezet, amivel a Haver révén állok kapcsolatban. Többet nem merek mondani, de pár napon belül ki kell derüljön, hogy fix-e a dolog, és akkor majd mindenről beszámolok. Nagyon örülnék neki, mert azt jelentené, hogy barátok között, jó közegben dolgozhatok izgalmas munkát jó ügyért, rugalmasan, úgy, hogy közben a Luca félállása, és a Havernál végzett munkám is megmarad. De erről majd később!

Szüleim kaptak egy levelet arról, hogy már nem minősülök eltartottnak, Orsi Izraelben él, vége annak a jó világnak, mikor háromgyerekesként mindenféle kedvezményre volt jogosult a család. Leszedtem egy applikációt a telefonomra a pénzügyeim kezelésére, szépen állítgatom, mennyi a bevételem, mire mennyit költök. Remélhetőleg ez tudatosabbá tesz, vagy mi a szösz. Ne szépítsük, vén vagyok, 24 évesen a szüleim nyakán élek, jó lenne elköltözni és kialakítani valami stabil egzisztenciát, de ez az egész még elég új a számomra. Persze izgulok, de azt hiszem bizakodó is vagyok, egyelőre jól alakulnak a dolgok, nincs miért igazán görcsölnöm.

A nyaram első pár hete főleg azzal telt, hogy rengeteget interjúztam a Mediánnak - tessék, ez is egy munka! Utána viszont beindultak a nyaralások, amiről a következő bejegyzésekben számolok majd be.