2015. november 28., szombat

Életem első Haver foglalkozása!

Korábban már írtam arról, hogy márciusban a Haver Alapítvány önkéntese lettem. Az önkéntesek fő feladata, hogy középiskolásoknak tartsanak foglalkozást a zsidóságról, kicsit érzékenyítve őket a téma iránt. A képzésem óta viszont nem került sor arra, hogy én is foglalkozást tartsak. Több foglalkozást is elmentem megnézni, és néha-néha ugyan meg is szólaltam, de ez, ugye, nem számít. Nyáron hosszabb szünet következett, olyankor nincs iskola, így nincsenek foglalkozások sem. Ősszel aztán voltam egy hétvégi ötletelős Haver workshopon, sörözésen, zsidónegyed-sétán, de már igazán vártam, hogy végre foglalkozást is tartsak, mert úgy éreztem, hogy anélkül csak afféle "kamu-önkéntes" vagyok. Persze a foglalkozástól érthető módon tartottam (és fogok is még tartani sokáig). Egyrészt úgy érzem, jó a kiállásom, fel tudom kelteni az emberek figyelmét, tudok érvelni, beszélni nagyobb közönség előtt. Másrészt viszont félek a kritikától, a negatív véleményektől, határozottan rosszul érint, ha ellenséges viselkedéssel találkozom. Persze nem minden esetben, de egy órán előfordulhat, hogy valaki nagyon előítéletes véleményeket hangoztat. És persze egy osztály kiszámíthatatlan, lehet, hogy mindenki üvölt, és megesik, hogy senki se hajlandó megszólalni, és teljes apátiában gubbaszt kilencven percig. 

Reméltem, hogy életem első Haver foglalkozásán ez nem fog megtörténni, és szerencsére mázlim volt. A foglalkozást egy pápai gimi tizedikeseinek tartottuk, úgyhogy hajnalban indultunk el autóval, és csak délután értünk vissza. Hárman mentünk, de egyikőnk inkább csak sofőrként működött közre, a foglalkozást ketten tartottuk egy másik lánnyal. Örültem, mert a társam tapasztalt, jó kiállású csajszi volt, aki sokat tudott beszélni és ment neki a fegyelmezés is. Erre főleg a foglalkozás elején volt szükség, mert a harminc diák elég hangos volt, nem volt könnyű túlkiabálni őket. Óriási pozitívum viszont, hogy fokozatosan elcsendesedtek, és elkezdtek érdeklődni, figyelni ránk. Bőven kivettem a részem az óratartásból, sokat beszéltem és szerintem jól is ment. Nem volt semmilyen kifejezetten rossz tapasztalat. Az óra végén ketten is odajöttek hozzám, hogy elmondják, jól érezték magukat és megköszönjék. Néhány begyűjtött cetli alapján pedig esetleg változást is sikerült elindítani a fejekben. Nagyon örülök, hogy ennyire jól sikerült életem első Haver foglalkozása! Biztosan lehet neccesebbekre is számítani, de legalább azt tudom, hogy képes vagyok rá! Decemberben még két másik óra is várható, úgyhogy végre tényleg elkezdem az "igazi" önkénteskedést. :) Akit pedig érdekel, megtalál minket a Pápa televízióban, ugyanis felvételek is készültek. :D

Paradicsomaim emlékére

Azt hiszem itt a blogban nem ejtettem róla szót, de igen nagy örömöt okozott, hogy idén a születésnapomra Bálint anyukájától kaptam két koktélparadicsom palántát. Bálint nagyszülei Budakeszin laknak kertes házban, náluk van minden évben paradicsom, sőt, tavaly Bálintéknál is volt az erkélyen egy palánta, ami egész nyáron hozta a szép sárga termést, és mindig szedtem is magamnak a reggelihez, ha ott jártam. Hát innen tudta Kati, hogy jó ajándék lesz nekem is egy paradicsom. Örültem is neki rendesen. Mikor megkaptam őket, egészen kicsik voltak. Hazahoztam, majd átültettem őket egy nagyobb cserépbe, locsolgattam. Iszonyat gyorsan kezdtek nőni, hamarosan újabb átültetésre és karóra volt szükség. Ma már látom, hogy nem voltam elég felkészült, ugyanis sokkal nagyobb cserepek és hosszabb karók kellettek volna, mint gondoltam. A palánták nagyon gyorsan nőttek, gyönyörű zöldek voltak, nekem pedig szokásommá vált, hogy naponta többször kimentem hozzájuk az erkélyre, locsoltam őket és beszéltem hozzájuk. A gyors növekedés miatt szükség volt arra, hogy állandóan új karók után nézzek, és rendszeresen kötözgessem a hajtásokat. Ha odakint erős szél vagy vihar tombolt, már rohantam is, hogy a palántákat a biztonságos nappaliba menekítsem. Egy alkalommal az éjszaka közepén riadtam fel a dörgésre, és halált megvető bátorsággal futottam ki a vaksötét erkélyre, hogy megmentsem szeretett paradicsomaimat. Kaptak tápszert, hogy szebben virágozzanak. Amint feltűnt a levélkéiken valami gyanús, siettem a kertészellátóba megfelelő permetező szerért. Naponta becézgettem, dicsértem őket. Borzasztóan boldog voltam, mikor megjelentek az első virágok, majd az első kis, zöld termések. 

A történet azonban innentől szomorúbb fordulatot vesz. Az az igazság, hogy a termések meglepően lassan kezdtek besárgulni. Időközben beköszöntött a nyár, olyan kánikulával, hogy nem győztem elégszer vizet adni a paradicsomoknak, és sokszor kiszáradtak, az apró levelek megégtek. Mikor elutaztam Barcelonába, anyura bíztam a paradicsomokat, és mire hazaértem, az egyik sorvadásnak indult. Ennyire hiányoztam volna neki? Mindenesetre a levelei fonnyadtak, sárgultak, termést nem hozott, a vizet nem itta be. A net szerint ez valami gyógyíthatatlan betegség. Nagyon elszomorodtam, de nem mondtam le a paradicsomról. Ez jó döntésnek is bizonyult abból a szempontból, hogy hosszú hetek után erőre kapott, és a kiszáradó ágak mellett mindig voltak még küzdő, friss hajtások is. Az első termést betakarítottam, finom is volt, de hát sajnos tényleg csak egy-két szemről beszélhetünk. Szeptember elején kezdett el a még ép növény iszonyatosan sok virágot hozni, amiből rengeteg zöld paradicsom-kezdemény indult növekedésnek. Ennek ismét nagyon megörültem, és alig győztem biztatni a palántát. A zöld termések nőttek, növekedtek, de sárgulásnak nem indultak. Hiába a hosszú jó idő, azért úgy tűnik, hűvös volt szegénykéknek, és a nap se sütött már eleget. Hiába reménykedtem, ma, november végén a paradicsomok még mindig zöldek, a növény levelei viszont már elfagynak. Vége, szeretett paradicsomaimat ki kell hajítsam. Hát ezt nem tudom, hogy fogom megtenni. Tök fájdalmas lesz. :( 
Az a helyzet, hogy hiába voltam nagyon lelkes, ez az erkélyen kertészkedés nem igazán jött be. A paradicsomoknak sokkal jobb lett volna, ha igazi földben vannak, és nem egy kis cserépben, amit egy nagyobb szél fel tud dönteni. Úgy tűnik, itt a városban több betegséget is elkapnak, mintha egy vidéki kis kertben lennének. És ahhoz képest, hogy mennyit küszködtem velük, elég rosszul időzítettek: nyár közepén kaptam egy fél tucat paradicsomot, most meg van rajtuk egy kiló, ami a szemem láttára fagy el. :(

Na mindegy, annyit mindenképp megérdemelnek, hogy egy blogbejegyzésben emléket állítsak nekik.