2015. március 30., hétfő

Gratulaaa!

Gratulálok Bálintnak, aki szombaton sikeresen letette a vizsgát a **-os síoktatói vizsgatáborban! ^^


2015. március 29., vasárnap

Álom

Az álmom teljesen összerakhatatlan és értelmezhetetlen, viszont volt benne egy pont, ami annyira szép és annyira megmaradt, hogy ki akartam emelni itt a blogban is. Olyan volt, mintha tábor lenne, tehát együtt voltam a BK-sokkal, annyi volt a különbség, hogy most tényleg varázslók voltunk, és tudtunk seprűn repülni. És megmaradt bennem egy olyan kép, hogy egy távoli helyszínen vagyunk, óriási magas, havas, kék színben játszó hegyek közt, már esteledett, és lenn a völgyben rengeteg apró ház volt, amiknek az ablakai meg a fényei mind sárgán világítottak. Talán volt is valami vásár vagy mulatság az utcán, ami miatt még szebb és ragyogóbb volt az egész. És csak annyi történt, hogy mi, BK-sok, a seprűinken lebegve a magasból néztük ezt a szépséget (az egyetlen arc, aki megmaradt bennem, Vancsi, akiért aggódtam is, mivel nem ült, hanem állt a seprűjén, de talán volt neki még egy, amire támaszkodott). Emlékszem, hogy valahogy szívfájdítóan szép volt, és valahol mélyen tudtam azt, hogy amit látok, az nem a valóság, és arra gondoltam, hogy bármit, tényleg bármit megadnék azért, hogy láthassak ilyet, és természetesen azért, hogy lehessen ilyen varázserőm. :( És még utoljára azt éreztem, hogy fogok majd ilyet látni, majd ha meghalok. Ami egy nagyon-nagyon szép és megnyugtató érzés volt (kicsit olyan, mint ahogyan a Narnia-sorozat végződik). 

2015. március 27., péntek

Brubaker week

A szakom minden évben szervez egy speciális thesis workshop hetet. Ez abból áll, hogy eljön hozzánk Rogers Brubaker, azaz Mr. Nationalism, a legnagyobb koponya a Nationalism Studies területén, vagy valami ilyesmi. Ez elég komoly dolog, ugyanis tényleg évről évre megjelenik, és a workshop keretében kommentálja minden egyes diák szakdolgozati terveit. Ez úgy zajlik, hogy a teljes szak (kb 30 fő) bent ül egy teremben egy héten át minden nap, és óránként más diák prezentálja a tervét, amire reagál Brubaker, illetve bárki más is konstruktív kommenteket fűzhet a dologhoz. Ez tényleg nagy szám, meg segítség is lehet a végzősöknek, hacsak nem zavarja őket még jobban össze :)

Nekünk, elsőéveseknek kevésbé mókás a dolog. Kötelező a részvétel, de nem vagyunk érintettek. Hozzászólhatnánk, de én speciel abszolút inkompetensnek érzem magam, nem értek semmit, és persze nem is ismerem a többiek projektjeit (elolvashattam volna mind a 20 ember thesis proposalját, de az több, mint 300 oldal). Ma van az utolsó nap, és már egy csomóan ellógják meg hiányoznak. Én kitartok, és azzal szórakoztatom magam, hogy tanulok, anyagot gyűjtök, olvasok, blogolok... A márciusi blogbejegyzéseim száma elég szép teljesítmény az eddigi évekhez képest. :)

Na, majd jövőre nem lesz ilyen jó világ, akkor nekem is ki kell álljak a terveimmel Mr. Nationalism elé. :)

2015. március 26., csütörtök

Szigligeti bevetés

Nemrég keresett meg régi ügynöktársam azzal, hogy immár hatodik alkalommal kell együttműködjünk egy bevetésen. A siker érdekében múlt szombaton már hajnali ötkor felkeltünk, és lopakodó járgányunkkal egészen Szigligetig utaztunk, hogy ott, miután utasításainkat megkaptuk, nekivágjunk a kihívás teljesítésének. GPS-ünket követve indultunk először a Szigligeti Várhoz, majd az Óvárhoz, utána útba ejtettük a hajóállomást is. Szigorúan titkos és rendkívül veszélyes munkánk közben is volt időnk néha gyönyörködni abban, mennyire csodálatos az idő, hogy ragyog a Balaton és milyen szépek a tavaszi virágok. Utunkról csak egy alkalommal kellett letérnünk a bevetés sikere érdekében, akkor azonban ügynöktársam igencsak megnehezítette a dolgomat, mivel úgy döntött, legcélszerűbb, ha árkon-bokron át kaptatunk fel egy hegyre. Így, hogy az utat elkerültünk, sikerült kijátszani esetleges ellenségeinket, de igencsak kifulladtunk, mire elértük a csúcsot. Utunk ekkor sem ért véget, a legnagyobb kihívás még hátra volt: a Badacsonyra kellett felmásznunk, megkerülnünk, majd visszatérnünk a bázisra. Ügynöktársam a Badacsony meredek lépcsőin küszködött némi nehézséggel, de derekasan helytállt, így végül sikerrel elértük utolsó ellenőrzőpontunkat is. Küldetésünket jó időben teljesítettük, 4 óra körül értünk vissza a bázisra, ahol kollégáink gulyáslevessel jutalmazták sikerünket. Be kell valljam, a hazaúton elszenderedtem, és az akciót követő napokon kissé nehezemre esett használni a lábaimat. Úgy tűnik, kicsit kijöttem a formámból, de azért szívesen veszek részt évről-évre ezeken az alkalmi bevetéseken. 

Filmek a romagyilkosságokról

Az utóbbi időben lehetőségem volt arra, hogy megnézzek két komoly és nagy visszhangot keltő filmet, ami a 2008-2009-es romagyilkosságok kapcsán készült. Fliegauf Benedek filmjét, a Csak a szél-t az egyik órám keretében néztük meg, Hajdú Esztertől pedig az Ítélet Magyarországon-t egy CEU-s filmklubon vetítették le.

A Csak a szél nagyon nagy hatással volt rám. A film művészeti alkotás, nem pedig dokumentumfilm; a rendező elképzelése, céljai szerint mutatja be a történteket. A főszereplő roma család egy napját követhetjük benne végig: az édesanya korán felkel, és két műszakban dolgozik; az idősebbik lány elmegy iskolába; a fiatalabb fiú lóg a suliból. Az édesapa nincsen a családdal, ő már Kanadában él, és reméli, hogy a többiek is hamarosan követik. A három szereplő útjai a reggel során külön válnak, és egészen estig nem is találkoznak. Egyenként követjük végig, mit is csinálnak a nap során: úgy tűnik, átlagos hétköznapokról van szó, de érezzük, hogy az egyéneket és az egész közösséget is áthatja a félelem, hiszen már történtek támadások romák ellen a környéken. Minden szereplő a maga módján próbál megbirkózni a helyzettel, és ez épp azért szívszorító, mert valójában semmit sem csinálnak: élik az egyszerű, nehézségekkel teli, de tisztességes életüket, hogy aztán újra összejöjjenek otthon, a kis házban éjszakára. A másfél órás film alatt a néző azonosul a szereplőkkel, talán meg is kedveli őket, épp ezért rendkívül megrázó, hogy végül természetesen értük jön el az autó az éjszaka folyamán. A film elképesztő hatásosan kelti a feszültséget, amit annyira erősen éreztem, hogy sokszor már zavart. A végén pedig valóban elkeserített, elgondolkodtatott, nem is sikerült értelmes beszélgetést összehozni a csoporttal, mert mindenki magába volt fordulva. Számomra a legbanálisabb és legegyértelműbb tanulság az, hogy miután tényleg megismertük a film segítségével ezt a néhány szereplőt, csak arra tudok gondolni, hogy meggyilkolni embereket csak a származásuk alapján, anélkül, hogy bármit is tudnánk róluk, anélkül, hogy ismernénk őket, elképesztő embertelen tett. Az visszhangzott bennem, hogy hogy, mégis hogy jön ahhoz bárki, hogy rátörjön egy családra és lelője őket söréttel, anélkül, hogy tudná, kik is ők, milyen helyzetben vannak, miket gondolnak, miket tesznek? (Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy indokolt lehet lelőni valakit, akit legalább ismerünk, de a rasszista bűncselekmények legborzalmasabb oldala ez: hogy nem veszed észre, hogy akit elpusztítasz, valójában ugyanolyan ember, mint te magad, csak esetleg épp a bőre sötétebb.)

Az Ítélet Magyarországon már dokumentumfilm, Hajdú Eszter és stábja a romagyilkosságokkal vádolt négy férfi tárgyalásának összes napján - 167 alkalommal - jelen volt, forgatott, majd filmet készített. Érdekes volt megnézni, mert egyáltalán nem tudtam, hogy hogyan zajlik egy tárgyalás Magyarországon - minden, amit a bíróságokról tudtam, amerikai filmekből származik. Itt azért elég más volt a helyzet, leginkább a bíró különleges szerepét emelték ki: meglepő módon a bíró rengeteget beszél, kérdez, közbeszól, és sokszor igen durván teremti le akár a vádlottakat, akár a tanúkat, így sokáig nehéz eldönteni, szimpatikus figura-e, vagy sem, de végül kiderül, hogy nagyon tisztességesen akarja végigvinni ezt az ügyet. Ő az egyetlen, aki szót emel és borzasztóan leszidja a beidézett rendőröket, mentősöket, akik égbekiáltó hibákat vétettek a nyomozás során, és persze ő az, aki végül tényleges életfogytiglanra ítéli a három gyilkost (a negyedik vádlott, a sofőr 13 évet kapott).
A film maga egyébként nem nagy szám, mert egy ilyen tárgyalás azért elég unalmas. Oké, jöttek tanúk, megismertük az áldozatok családját, hogy ők hogyan élték meg, hogyan látták a dolgokat, és érzékeltette a film azt is, hogy az elkövetők mennyire nácik. De nem volt valami hű de nagy katarzisélményem. Az egyetlen, ami megmaradt bennem és kiemelnék, az az, hogy a gyilkosok arra hivatkoztak, hogy a romákról mindenki úgy gondolkodik, ahogy ők, és csak azt tették, amit az egész társadalom tenne. Egy nő, akit a vádlottak baráti köréből idéztek be, nem tudott válaszolni a bíró kérdéseire, hogy hogyan vélekedett a társaság a cigányokról. Mikor a bíró leüvöltötte, hogy mégis mit makog, annyit felelt zavartan, hogy nem is érti a kérdéseket, náluk a cigányokról mindenki azt gondolja, hogy paraziták, bűnözők, ez egyszerűen teljesen normális, nem érti, hogy ez most miért fontos. Na, bennem ez fog megmaradni tanulságként. Ez a magyar valóság, különösen a vidéki valóság. Magyarországon a cigányellenesség a norma, de mi lesz ebből? Tanulunk-e a gyilkosságokból? Félek, bármikor megismétlődhetnek a történtek. 

2015. március 20., péntek

Sok-sok teendő! Sok-sok-sok-sok-sok!

Oké, szóval az őszi félévben megfogadtam, hogy jobban fogom beosztani az időmet és előre készülök a sulival, igaz? Sőt, mivel Bálint olyan sokat volt távol a síelés miatt, erre plusz szabadidőm is lehetett volna. Hmm, valamiért nem így történt. Nem tudnám pontosan megmondani, hogyan rohant el ez a pár hónap, de sitty-sutty elrepült. Én pedig ugyan nem állok rosszul a suliban, de elég sok munka jut most a félév végére. Két hét van hátra, utána van két hét tavaszi szünetem, aztán pedig kezdődik az utolsó, csupán másfél hónapos tavaszi félév. Négy beadandót kell megírnom, és nem mindegyikre van még ötletem. Valamiért úgy érzem, ebben a félévben nem fogok brillírozni, nem érzem olyan jónak a témáimat. És ha a suli nem lenne elég, kaptam egy állást is! Legnagyobb örömömre maga a Head of Department, Szabolcs kért fel arra, hogy legyek a kutatási asszisztense. Ez egy három hónapos szerződést jelent, heti 20 óra munkával, elég jó fizetéssel. :) Afféle mindenes leszek, első körben például egy csomó interjút kaptam, amit leiratoznom kell (bah :((( ) de állítólag lesznek interjúszervezési, anyaggyűjtési feladataim is. Ez tényleg szuper, egyszerűen nagyon örültem neki, hogy Szabolcs kiválasztott, rám gondolt, a munka jó tapasztalat, jól mutat majd a CV-mben, és jól jön majd a pénz is. Csak hát ez is éppen most szakad a nyakamba, mikor amúgy is elég dolgom van. :( Bálint szombaton utazik el utoljára az egyhetes vizsgatáborába (mindenki nagyon szurkoljon neki!) Ha onnan visszajött, akkor nincs mese, őt is be kell iktassam a programjaimba. (remélem nem hangzik túl csúnyán, hogy "beiktatom". Természetesen nagyon szeretek vele lenni.:) ). Ezen ívül pedig tényleg komolyan elkezdtem a sportolást, a B4 Fitness szuperül bevált és rendszeresen járok órákra, ami szintén felemészt némi időt. Úgyhogy még nem tudom, hogy fogom átvészelni az elkövetkező hónapot, azt hiszem kicsit húzós lesz. 

Haver hétvége

A Haver Alapítvánnyal még tavaly találkoztam, mikor a szakdolgozatomat írtam az érzékenyítő foglalkozásaikból. Azóta megjelentek a CEU-n az NGO Fair-en, ahol beszélgettem velük, és említették, hogy éppen most, márciusban lesz önkéntes képzésük, amire végül jelentkeztem. A Haver önkéntesekkel dolgozik, akik 90 percben tartanak egy foglalkozást középiskolásoknak. A tréning múlt hétvégén volt, mindkét nap reggeltől délutánig, úgyhogy elég intenzív volt, de tanulságos és élvezetes. Nyolc másik leendő önkéntessel hallgattunk előadásokat magáról a foglalkozásról, csoportdinamikáról, kommunikációról, de zsidó történelemről és szervezetekről is. Ezek után mindenkinek a saját döntésén múlik, hogyan kapcsolódik be a Haver tevékenységébe: eleinte foglalkozásokat nézünk meg (amiben már van némi tapasztalatom) aztán ki-ki eldönti, mikor áll készen arra, hogy maga is foglalkozást tartson (egy tapasztaltabb önkéntessel közösen). Persze lassan szinte a tanévnek is vége, és majd csak szeptemberben indul újra a dolog. Elég hirtelen jött ötlet volt ez, hogy ezt csináljam, de nem érzem, hogy megbántam volna. Szeretnék aktívan tenni valamit az előítéletek csökkentése érdekében, és bár nem tudom, mennyire tudok jól vezetni egy ilyen foglalkozást egy csomó tinédzser fürkésző tekintete közepette, szerintem bele fogok majd jönni. De ahogy írtam, erre azért csak egy kis idő múlva kerül majd sor. 

2015. március 13., péntek

My secret victory

Egy egyébként rém szenvedősre sikerült péntek 13-a, ami legalább egy, egyetlenegy szempontból jó. Ez az a nap. Muhahahaaaaa!



Tegnapi megpróbáltatásaim

1. Ingyenes péksütik és pogácsák a Petőfi Sándor Gimnáziumban a Haver foglalkozása után.

2. Jacob szülinapjára sütött brownie-k a CEU konyhájában.

3. Muffinok és sajttorták széles választéka a Costa Coffeeban.

4. Minifogadás a CEUn rendezett Hate Speech Monologues című performansza után.

5. 7 perc várakozás a 105-ös busz megállójában, ami tele van plakátolva a Milka új kekszes csokijával.

6. Hazaérkezés korgó gyomorral arra, hogy anyu gnoccit főzött.

2015. március 10., kedd

Csajos hétvége

Petra csütörtökön, apu pénteken utazott el síelni (Petra az iskolával, apu a volt osztálytársaival) így a hétvégét teljesen kettesben töltöttük anyuval. Hát, nem is tudom, volt-e ilyen valaha, mindenesetre úgy döntöttünk, hogy tartunk egy 'lányos hétvégét', ami végső soron a shoppingolást jelentette. Mindkét nap enyémek voltak a délelőttök, ami azért kellett, mert rengeteg a tanulnivalóm. De anyuval közösen készítettük az ebédeket: 'halas hétvégét' csaptunk, szombaton lazacot, vasárnap tonhalas tésztát ettünk. Anyu még sosem készített lazacot, úgyhogy csak megvette, aztán kétségbeesetten kérdezgetett, hogy kell egy ilyet elkészíteni. No, nem mintha nekem akkora tapasztalatom lett volna benne, Amszterdamban készítettem csak egyszer-kétszer, ami annyiból állt, hogy sóztam-borsoztam és kisütöttem. De azért erre az alkalomra valami jobbat kellett kitalálni, úgyhogy végül a neten böngésztem, mire találtam egy szimpatikus kapormártásos receptet. Nagyon jól sikerült, büszkék is voltunk magunkra. 
Mivel kuponos hétvége volt két plázában is, úgy gondoltuk, hogy na, most sokat spórolunk majd. Szombat délután kibumliztunk az Árkádba, és eltöltöttünk ott majdnem négy órát. Bejártuk az egészet, térdig kopott a lábunk, de az egyetlen, amit találtunk, egy csinosabb felső nekem, egy csomag hajgumi, és egy ékszer születésnapi ajándékba. Hát, nem mondom, hogy túl sikeresek voltunk, bár az a felső szép. :) 
Vasárnap már több szerencsénk volt. Először Zsuzsa nagyihoz ugrottunk fel, onnan mentünk át az Alleeba, az utolsó kuponos vasárnapra. Sok mindent vettünk, mert hiába ugyanazok az üzletek, mint az Árkádban, teljesen más a választék. Kaptam néhány holmit sportoláshoz, és sikerült levadásznunk két blézert is. Végig a megfelelő blézert kerestük, mert szerettem volna egy csinos, színes, hétköznapokon is hordható darabot, de olyat nem lehetett kapni. amit vettünk végül, az sem épp olyan, amilyet elképzeltem, de azért közel esik hozzá, úgyhogy örülök. :) Szerettünk volna mozizni is, de az végül nem jött össze. Ahogy az otthoni sorozatnézés sem, ugyanis eltelt az idő, nekem meg tanulnom kellett. De nem baj, így is jól telt a hétvége, költöttünk némi pénzt, de most legalább el vagyok látva. :)

2015. március 1., vasárnap

A Dal döntőjén

Nem kifejezetten érdekelnek a tévés tehetségkutató műsorok és dalversenyek, de az Eurovíziót és a magyar válogatót, a Dalt egy pár éve figyelemmel kísérem. Idén pedig úgy alakult, hogy az egyik csoporttársam, Steef, akivel jóban vagyok, egy olyan online zenei magazinnak dolgozik, amelyik részletesen beszámol az Eurovízióról és az egyes országokban zajló dalválogatókról. Steef sajtósként elmehetett a Dal adásaira, ahol interjúkat készített az énekesekkel, és kommenteket és cikkeket írt a blogjába róla. Mivel pedig tudta, hogy engem is érdekel ez az egész, és meg is tudta oldani, megkérdezte, nem lenne-e kedvem vele tartani a döntőre. Persze volt kedvem, úgyhogy a tegnapi show-t a helyszínről, élőben nézhettem végig. Íme a tapasztalatok.

A Dal adásait az MTVA épületében vették fel, ami Óbudán van, HÉV-vel mentünk a Kaszásdűlőig, és onnan még jócskán kellett gyalogolni, mire megérkeztünk. Nekem ez már abszolút a térkép széle, úgyhogy végig Steef-et követtem. Miután megkaptuk a karszalagunkat, leadtuk a kabátunkat és a táskánkat is átnézték, bemehettünk. Ami nekem a legérdekesebb volt, hogy megnézhettem, hogyan is néz ki egy ilyen nagyszabású műsor forgatása. A stúdió maga, ahol az egész zajlik, meglepően kicsi. Komolyan, hihetetlen, hogy úgy veszik fel, hogy azt sejtetik, mintha valami óriási koncert lenne, közben kábé öt széksornyi ember volt ott. Mi is a nézőtéren kaptunk helyet, csodálkoztam is, mert azt hittem, valamiféle sajtószobában leszünk. A nézők között lenni viszont azt jelentette, hogy részesei vagyunk a show-nak, azaz egy kijelölt ember folyamatosan irányított minket, hogy mikor tapsoljunk, füttyögjünk, produkáljunk ovációt. Atyavilág! A műsor alatt ki sem tudtunk menni, végig jelen kellett lennünk. Érdekes volt! Mint kiderült, a vendégelőadók koncertjeit (jelen esetben Kállay-Saunders Andrást, a Leander Risingot, és a versenyzők közös dalát) előre felvették és csak bejátszották a műsorba, sajnos az nem élőben ment. :( Viszont a 8 fellépő már tényleg valós volt, ami egészen klassz volt, tényleg profin adták elő a dalokat. Engem az, hogy ilyen kis stúdióban zajlott az egész, zavart kicsit, így valahogy nem volt egy nagyszabású koncertélmény, de érdekes volt. A zsűri is alig pár méterre ült tőlünk, onnan szövegeltek, néha odaszaladt egy csaj igazítani az alapozójukon. Érdekes volt nézni a kameramozgásokat, ahogyan a szakemberek azt a nagy kameradarut kezelték. És ami tök vicces volt, hogy Szabó Ádám dalánál, mikor a kamera körbe-körbe forgott körülötte, azt úgy oldották meg, hogy egy ember kézikamerával felrohant a színpadra, háromszor körbefutott az énekes körül, aztán lerohant. :D 
A dalok mind tetszettek, kivéve a Passed számát, ami így sokadjára se nyerte el a tetszésem, és akkor még finoman fogalmaztam... igazából totál értetlenkedéssel néztem, mit kedvel benne a zsűri, Steef, meg még pár ismerősöm. De szerencsére a zsűri már nem juttatta őket tovább, és elégedett voltam a végeredménnyel is: Boggie győzött! Sajna idén nem volt olyan erős a mezőny, senkinek sem drukkoltam szívből, de azt hiszem, Boggie száma a legesélyesebb az Eurovízión.

A show végén még ott kellett maradnunk, hiszen Steefnek interjúznia kellett. Ez egyszerűen úgy működött, hogy kimentünk a stúdió előterébe, ott tobzódott már egy csomó sajtós, a sztárok pedig föl-alá rohangáltak. Én nem vagyok az a típus, aki hanyatt dobja magát attól, ha híres embert lát, de azért én is lázba jöttem attól, hogy Rúzsa Magdi, Wolf Kati és a többiek mind ott állnak körülöttünk, interjút adnak, beszélgetnek, suhannak át az öltözőjükbe, aztán vissza... Mujahid Zolival és Szabó Ádámmal még kezet is fogtam, mert Steef bemutatott, mint kollegáját. :) Érdekes, hogy korábban sokat gondolkodtam azon, hogyan öltözzek fel. Örülök, hogy csinosabbra vettem a figurát, ugyanis a show szervezői egytől egyig elegánsak voltak, mintha kifutóról jöttek volna le. Komolyan, tipikus Cosmopolitan nők, akiket a magamfajta azért nem gyakran lát. Bomba alak, megcsinált haj, smink és feszülős nacik, blézerek, ékszerek. Furcsa ezt így együtt, ilyen nagy mennyiségben látni. :) Még kábé egy bő órát lebzseltünk ott, vadásztuk az elcsíphető interjúalanyokat, és persze miután eltűnt az összes 'nagykutya' sajtó, Steef is odaférkőzhetett Boggie-hoz és kikérdezte, mialatt én fotóztam. Jól elálmosodtam a végére egyébként. Szerencsére volt fuvarunk haza, nem kellett még éjszakai buszozással szenvedni. Jól sikerült az este, nagyon izgalmas volt ott lenni, látni az egészet, és Steef tényleg tök aranyos, hogy gondolt rám és hívott. 

A Margit hídnál tettek ki, ahol felszálltam arra a villamosra, amin Bálint is épp hazafelé tartott a Füge udvarból. Hozzá mentünk, és összekiflisedve aludtunk egész éjszaka. Így lett teljes a napom. :)

Ismét stresszelés

Hihetetlen, hogy milyen gyorsan repül az idő! Már itt a március, ami azt jelenti, hogy a téli félévem felén is túl vagyok, alig egy hónap van hátra belőle. Ezzel együtt persze megjelent a szokásos stresszelés, hogy milyen beadandókat írjak, mi legyen a téma, hogyan valósítsam meg. A legidegesítőbb, őrlődő fázisban vagyok, hogy nincs ötletem, nincs ötletem, nincs ötletem... De azért szerencsére nem túl vészes a dolog, kezdek kimozdulni ebből az állapotból, mutatok némi haladást. Az az igazság, hogy sokat változtat az életemen az, hogy nincsen itthon Bálint. A hiányát sporttal, főzéssel (!) és persze tanulással pótolom, ezért most nem vagyok elmaradva a dolgaimmal, sőt, kifejezetten úgy érzem, hogy van időm, de azért jobb lenne, ha meglennének a témák és határozottan rá tudnék állni a beadandó írásra. És azért nagyon hiányzik is, hogy nincs itt velem, mert csak most jöttem rá, mennyit számít az az idő, amit vele és a társaságával töltök anélkül, hogy a sulin kattognék és stresszelnék. Most nincs, aki kimozdítson ebből az állapotból. És azt is sajnálom, hogy nem igazán van, aki tanácsot adhatna a sulival kapcsolatban. Anyuékat és Bálintot is kérdezgetem, nincs-e ötletük jó beadandó témákra, de hát szegénykék, miért lenne nekik. :D
Tök vicces, hogy egészen múlt hétig azt hittem, hogy semmi tavaszi szünetünk nem lesz, erre kiderült, hogy dehogynem, több, mint két hetet kapunk. Ha ügyesebb leszek, mint az őszi félévben, és sikerül előbb végeznem a dolgaimmal, akkor ezt az időszakot (vagy legalábbis egy részét) akár pihenéssel is tölthetném! De jó lenne!