2014. július 19., szombat

Dreamer

Bűntudatom van az álmaim miatt.


Holnap utazunk

Holnap utazunk Izraelbe, de eljött az a pont, hogy igazából semmi kedvem menni. Egyrészt rájöttem, hogy igenis félek bemenni oda, a lelőtt maláj repülő miatt félek repülőre ülni, és úgy általában, semmi kedvem egy olyan országban turistáskodni, amelyik a gyermekeit a Gáza-övezetbe küldi öldökölni. Én értem, hogy a Hamasz egy szemét terrorszervezet amivel le kell számolni, de Izraelre is nagyon haragszom amiért belemegy ebbe az egészbe. Egyszerűen ilyen körülmények között nincs kedvem a tengerparton jópofizáshoz. Ezt a nyaralást senki sem így képzelte el. 

2014. július 14., hétfő

Egy éve Bálinttal

Tegnap voltunk Bálinttal egy évesek. Hihetetlen, milyen gyorsan elrepült ez az idő! Pontosan emlékszem, hogy néhány nappal azután, hogy összejöttünk, Verbafesztiválon Toma megkérdezte, hogy "Na és mikor találtatok így egymásra?" és Bálint azt felelte, négy napja, pedig akkor még csak három volt. Akkor éreztem azt, hogy úristen, mennyire az elején járunk, és mekkora stressz, hogy ilyenkor hogyan is alakulnak a dolgok: a kapcsolat elején megy a puhatolózás, hogy milyen is valójában a másik, milyen vele ezt vagy azt csinálni, vajon tényleg olyan jól csókol-e, mint az első randin, vagy az csak valamiféle káprázat volt, és egyáltalán, lesz-e a dologból szerelem, összeillünk-e, és úgy általában, meddig fog tartani ez az egész?
Szerintem nem volt olyan könnyű dolgunk, mert az elég egyértelmű volt és egyértelmű ma is, hogy azért sok mindenben különbözünk: nekem meg kellett szokni azt, hogy állandóan nyüzsög és húszfős társaságokba rángat, hogy mindig vidám és nem tud mit kezdeni a lejtőimmel, neki meg azt kellett elfogadnia, hogy néha jobban szeretek kettesben lenni, és szeszélyes vagyok és melankóliára hajlamos, amikor pedig dédelgetésre szorulok. De azt hiszem, jól teljesítettünk, mert megismertük egymást, meg tudtuk beszélni a problémáinkat, sok időt töltöttünk együtt, amikor nagyon jól éreztük magunkat, közben pedig nagyon megszerettük egymást. :)

Az évfordulónkból nem csináltunk olyan nagy hűhót, de azért örültem, hogy - mivel az Izraelbe utazásunk elmaradt - el tudtunk menni este randizni. Apu szerint Bálint egy szent ember, amiért a vb döntő estéjén velem randizik, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a foci még engem is jobban érdekel, mint Bálintot. Beültünk a Lövőházba egy italra, utána pedig hazamentünk bújni. Nagyon kedves kis romantikus este volt. :)





És végül következzen néhány kedves kép rólunk (ebből nincs túl sok):


Mátrabeatzen alszunk...

... és alszunk


Diplomaosztós cuki kép

Mátrabeatz!

A birtok egy szeglete
Múlt szerdától vasárnapig került megrendezésre a Mátrabeatz nevű esemény, ami nem más, mint hogy Bálint egyik barátja, Csenge vagy harminc embert lehívott a család mátraszőlősi birtokára. A birtok maga több, mint százhúsz hektár, erdők és mezők, a közepén pedig egy kényelmes és tágas vadászlak terpeszkedik, körülötte tó és traktor.


A birtok másik szeglete
Csenge nem kicsit bevállalós, hogy lehívta magához ezt a társaságot. Az első néhány napban még kevesebben voltunk, családias volt a hangulat, pénteken azonban érkezett egy kisebbfajta tömeg, és a birtok fesztiválhelyszínné alakult. Marci ipari méretű konyhát üzemeltetett, vendéglátósi tapasztalatait felhasználva intézte a bevásárlást, az ételek előkészítését és a főzést, úgyhogy nagyon jókat ettünk, és nem maradt éhen senki. Általában úgy alakult a napi program, hogy reggel kényelmesen felkeltünk, pár óráig csipás szemmel kávét kortyolgattunk, aztán beindult a nap, társasoztunk, kártyáztunk, főztünk, este pedig előkerültek a szeszek, és a kitartóbban egészen hajnalig mulattak. Mivel nem volt kifejezetten jó időnk, nem tettünk nagy túrákat a környéken, maximum a ház előtti fűre telepedtünk ki.


A ház egyébként igazi vadászlak, mivel Csenge apja szenvedélyes vadász, a falakat mindenhol trófeák és állatbőrök díszítették. Nem csak vaddisznók és szarvasok, hanem egy afrikai út eredményeképpen antilopok, sőt, egy varacskos disznó és egy óriási bölény is bámult ránk a nappaliból. Elkönyveltem magamban, hogy ez azért bizarr. De a csúcs az volt, hogy egyik nap Csenge bátyja, aki velem egyidős, elment vadászni, és lőtt is egy fiatal vaddisznót, amit aztán hazahozott a terepjáróval, bevonszolt a pincébe, és mindenki szeme láttára nekiállt a felbontásának. Gyors mozdulatokkal felvágta és kibelezte az állatot, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mi, kis városi táborozók tátott szájjal meredtünk a műveletre a pinceajtóból, én is meglepődtem, hogy bár időről időre félrenézek, azért kíváncsi is vagyok, úgyhogy inkább figyelem, mi történik. A vadászás előnye, hogy mindig akad egy kis vadhús otthon: egyik nap kiolvasztottuk egy régebben lőtt vaddisznó darabjait, és isteni pörköltet főztünk belőle.

Nem is olyan rég még vidáman röfögött

A felirat magáért beszél
A Mátrabeatz köré igazi brandet is építettek a szervezők: előre terveztettek pólót, amit aztán mindenki megkapott, egy ráadás vászontáskával egyetemben. Nagyon jól nézett ki, ahogy nap közben mindenki az egyenpólójában flangált fel-alá. Készültek ezen kívül plakátok is olyan felirattal, mint "Burzsujoknak étterem, proletároknak kajálda", "Fekhely", "Rötty zone", "Sorry, we have sex", "the spot", "zsuhanyzsó", "Chill & Lounge" és ezeket kiaggathattuk a házban a megfelelő helyekre. A hét során készült egy csomó kép, amit a lelkesebbek folyamatosan feltöltöttek facebookra, és állítólag Marci és Csenge egy filmet is megpróbál összehozni a közös fotókból. Még néhány év, és kétségkívül fesztivállá nőjük ki magunkat!

Nagyon örültem neki, hogy elmentem, mert egyébként kicsit tartottam attól, hogy sokkot kapok a sok embertől. De a hosszú hónapok során volt alkalmam arra, hogy megismerjem és meg is szeressem Bálint barátait, és ha nem is a szívem csücske mind a harminc, azért mindig találok valakit, akivel én is jól érzem magam. Mivel a családi nyaralásunk sajnos módosításra került, nem kellett előbb eljönnünk, végig maradtunk a Mátrabeatz-en, együtt csomagoltunk, jöttünk haza a csapattal, és tényleg olyan volt, mint egy fesztiválzárás. Ez legalább pótolta, hogy idén nem megyek végig egy fesztiválra sem. :)

Módosuló családi nyaralás

Ma már Izraelben kellene süttetnem a hasamat, de sajnos úgy alakult, hogy a feszült háborús helyzet miatt el kellett toljuk a nyaralásunkat. Egyelőre nem sok biztosat tudunk, de a repülőjegyet nem kis költségek árán áttettük július 20-ára, tehát ha minden igaz, és akkor ki tudunk menni, akkor csak egy hetet tölthetünk Orsival. Nem igazán lehet előre kiszámítani, milyen lesz akkor a helyzet, de valószínű, hogy nem fogunk tudni sokat turistáskodni, mivel a tengerpartokat lezárták, és a városokban se lehet csak úgy kószálni. Nem számítottam erre az egészre, valahogy az utolsó pillanatig fel sem merült, hogy olyan helyzet állhat elő az országban, hogy ki sem tudunk utazni. Azért ez lássuk be, nagy szívás, és nem kevésbé félelmetes is. De azt hiszem, még én vagyok az a családban, aki a legkevésbé izgul. 

2014. július 8., kedd

Esküvő, esküvő, mindenhol csak esküvő!

Úgy tűnik, beléptem abba a korba, hogy egyre több ismerősöm házasodik (vagy egyre több ismerősöm ismerőse...) és erről így a nyári időszakban meg is bizonyosodhatom a facebookot elárasztó fotók és jókívánságok alapján. 

Nem dob fel a dolog.

Félreértés ne essék, én igazán örülök mások boldogságának. De mikor nem közeli barát vagy rokon, csak egy random facebook ismerős házasodik, az ember valahogy geilnek érzi a cukormázas fotókat és mosolyokat. És persze elkerülhetetlen, hogy elkezdjen motoszkálni a fejemben a kérdés: beértem volna a megfelelő korba? Megkezdődött a férjvadászat?

A dolognak aktualitást ad, hogy tegnap ünnepeltük Jutka és Andris 25. házassági évfordulóját, egy egész mozitermet béreltünk ki, ahol ismét levetíthettük a - megvágott - esküvői filmet. Érdekes volt látni, mennyire más volt minden, a ruhák, a hajviselet, a videózás minősége. Aztán persze az esküvőkről esett szó, a figyelem Eszter és Gézu friss eljegyzésére terelődött, akik már aktívan belevetették magukat az esküvőjük megtervezésébe. Később pedig páran úgy érezték, tőlem is meg kell kérdezniük, hogy állok az esküvő-kérdéssel, amire kissé cinikusan annyit feleltem, hogy szerintem Orsi beelőz.



Érdekes a saját esküvőmről úgy gondolkodni, hogy tudom, hogy a kérdés közel sem aktuális. Fogalmam sem lehet, mit hoz akár csak a következő év is. Fiatalon házasodni szép dolog, de én nem sietek sehová. Miközben lassan akár el is jegyezhetnének, legalább tíz évem van addig, mire úgy gondolnám, hogy igazán kezd "késő" lenni. Sőt, ahogy apunak szoktam mondani tréfásan, úgy tűnik, afféle házasság-szkepticizmus lett úrrá rajtam. Szépnek tartom azt, ha egy pár végül is úgy dönt, végleg összeköti az életét, de sosem gondoltam a házasságra úgy, mint valami olyasmire, aminek feltétlenül szerepelnie kell az élettörténetemben. Az utóbbi időben riaszt a válások aránya is. Az elején mindenki boldog, de aztán mégsem működik a dolog. Meg aztán valahogy egyre nehezebb elképzelni, hogy végleg összekössem az életem valakivel. Mármint komolyan végleg? Egy pasi és soha senki más? Az egész valahogy teljesen lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Mert először is kell hozzá szerelem, aztán minden másban is passzolniuk kell a feleknek, és tök hihetetlennek tűnik, hogy van, akinek ez összejön. Annyi olyan fickó rohangál a világban akivel nem illek össze, hogy találom meg azt, akivel mégis? Kezd kirajzolódni bennem a jövőbeli énem képe, az emberiségért dolgozó karrierista szingli, aki egyre ingerültebben morran az ismerősökre, mikor a házasságról kérdezik, hogy hagyják már békén. (De lehet, hogy csak túl sok Szex és New York-ot néztem). 

Mindent el tudok képzelni. Azt is, hogy sose megyek férjhez, azt is, igen. Azt is, hogy nem lesz gyerekem, azt is, hogy egy tucat lesz. De egy dologban biztos vagyok: bárhogy döntök is, boldog leszek vele. És csak ez számít.

Ég veled, ELTE!

ELTÉsnek lenni komoly identitásképző tényező. Értéktartalma van annak, ha kijelentheted, te az ELTÉre jársz. De nem csak erről van szó, olyan, mintha az ELTE a részeddé válna, mintha egy közösség tagja lennél, akkor is, ha ez az egész csak fikció, mert valójában jó, ha tíz embert ismersz az évfolyamodról név szerint. Nekem is ilyen volt a kapcsolatom az ELTÉvel. Mikor jelentkeztem alapképzésre, még gőzöm sem volt, mihez akarok kezdeni az életemmel. Kétségbeejtő volt, ha úgy tetszik. A gimiben minden tárgyból jó voltam, de egyik se érdekelt igazán. Tudtam, hogy nagyon hangzatos egyetemi szakok és foglalkozások vanak, de gőzöm sem volt, ezek mit jelentenek. És mikor beírtam - második helyre! - a szociológiát, be kell valljam, nem igazán tudtam, mit teszek. 
De szerencsére az egész nagyon jól sült el. A szociológia szakba hamar beleszerettem, és nem kérdés, jó úton járok most is. Megtaláltam, hogy mi érdekel, és most már tudom azt is, merre tovább. Ilyen tekintetben nagyon szerencsésnek érzem magam. 
Be kell valljam, hogy maga a szak nem jelentett túlzottan nagy kihívást. Már előre közölték velünk, hogy aki egyszer bekerült a TáTK-ra, az ritkán távozik onnan diploma nélkül. A tárgyak nem voltak nehezek, a vizsgákon sem kellett megfeszülni. A tanulmányaim alatt egyszer sem buktam meg, csupán egyszer szereztem kettest (társadalompolitikából, még első félévben) és csak egyszer fordult elő, hogy egy tárgyból javítottam. Sok volt az egyszerű, unalmas tárgy, rengeteg alapozó ismeretet kellett szereznünk közgazdaságtanról, jogról, pszichológiáról, amiből persze nem maradt meg a fejemben semmi. És nagyon sokáig éreztem azt, hogy hiába van annyi óránk, összességében gőzöm sincs arról, mit is takar az, hogy szociológia.
Így, alapszakos diplomával a kezemben azt tudom mondani, hogy nekem 4 év szociológia elsősorban gondolkodásmódot adott, amivel a világhoz, a társadalmi kérdésekhez közelíthetek. Értelmezni tudok újságcikkeket és a politikusok szavait. Tájékozottabb, nyitottabb lettem a világra. Tanultam elméleteket, amiből néhány meg is maradt. És tanultam módszereket, amiket majd használni fogok, de csak a gyakorlatban jegyzem meg őket igazán. 
Én a magam részéről nem igazán vonódtam be az ELTÉs társasági életbe. Elmentem a gólyatáborba, ami tök béna volt, és nem igazán segített az ismerkedésben. Szeptemberben pedig rá kellett jönnöm, hogy az egyetem tényleg nem olyan, mint a gimi, és nincs közösség ott, ahol százan ülünk egy előadóban. Ez zavart egy ideig, de aztán megszoktam, sőt, megszerettem. A gimi után furcsa volt, hogy voltak napok, amikor estig meg sem szólaltam, mert senkihez sem kellett beszélnem. 
Nem mentem ELTÉs bulikra, és kevés közeli ismerősre tettem szert. Szép lassan azért megismertem az évfolyamomat, a facebook csoportunk segítségével küldtünk egymásnak infókat, jegyzeteket. Gergőért vagyok hálás, remélem, tudjuk tartani a kapcsolatot így is, hogy már mindketten ott hagytuk a TáTK-t, és hasonlóakban reménykedem Eszterrel kapcsolatban is, akivel az Erasmus-kaland élménye hozott közelebb minket. Érdekes, hogy Gergővel még a gólyabálban is táncoltam. Kizárólag a keringő miatt szerettem volna ott lenni. :)
Az ELTE tette lehetővé, hogy fél évig Amszterdamban tanulhassak, és rájöjjek, mi is érdekel igazán. Emiatt aztán csúsztam is, és egy évvel később fejeztem be az egyetemet, új diákokkal. Az utolsó évben már untam az egyetemet, fárasztott a tanulás. Bízom benne, hogy ez a tendencia nem folytatódik a CEU-n, hiszen még további 2 évet tervezek ott tölteni.

Mikor a mesterképzésen tanakodtam, Kriszta felvetette, hogy járjak utána, milyen a szociológia a Corvinuson, de szentségtörésnek éreztem volna oda jelentkezni. Csak az ELTE, bár nem tudom, mi alakította ki bennem ezt a lojalitást.
Mindenesetre most furcsa lesz, hogy nem leszek többé ELTÉs, hogy nem szállok le többet Petőfi híd budai hídfőnél, nem járok az északi épületben. Ennek a korszaknak vége, és bár 4 évig tartott, így visszatekintve nem is tűnik olyan soknak. 

2014. július 6., vasárnap

Ismét Budapest Pride

A tavalyi évhez hasonlóan idén is egy napra esett az ELTE diplomaosztója és a Budapest Pride. Remélem, anyu nem orrolt meg nagyon rám, hogy egy nagy családi ebéd helyett inkább arra szavaztam, hogy vonulok. A diplomaosztó után hazajöttünk, és bár nem volt sok időnk, anyu azért rittyentett egy finom ebédet, és bor is volt hozzá, hogy ünnepibb legyen a dolog. Kis pihi, átöltözés, aztán már indultam is a Kossuth térre, ahol háromtól gyülekezett a tömeg. Hamarosan egymásra találtunk Gergővel, és együtt voltunk végig a menet alatt. Végigmentünk a Nagymező utcán, majd az Andrássy úton haladva értük el a célállomást, a Városligetet. 
Lehet, hogy csak azért, mert nagyon fáradt voltam a diplomaosztó miatt, de idén kicsit kevésbé élveztem a Pride-ot, és olyan érzés volt, mintha kevesebben is lettünk volna (bár ezt nagyon nehéz megítélni - tömeg volt így is, ez tény). De persze így is végigmentünk, táncoltunk a zenére, köszöntünk egy csomó embernek. Láttam azokat, akik segítettek megírni a szakdolgozatomat, voltak hírességek, random ismerősök is. Arra jöttem rá, hogy a Pride-nak határozottan fesztiválhangulata van: Hippis öltözék, nagy, színes szemüvegek és kalapok, széles mosoly mindenki arcán, ugrálás... És azt érzed, hogy egy közösség tagja vagy, amely békés, nyitott, és vidám. Ozorán éreztem ilyet utoljára. Amikor a melegtéma valahol megjelenik, rögtön a szélsőséges kommentek lesznek túlsúlyban, de amikor ott áll az ember egy ilyen rendezvényen, több ezer toleráns, befogadó ember között, akkor megnyugszik: nem a seggfejek vannak itt többségben. 
Tavalyhoz hasonlóan óriási volt a rendőri készültség: rohamrendőrök, biciklis rendőrök, rendőrkutyák mindenütt. A kordonok mindenféle ellentüntetőt távol tartottak, csak annyit láttam, hogy a Hősök terén van nagyobb fekete ruhás, árpád sávos tömeg. Miattuk nem is volt egyszerű hazamenni: gyalogolnunk kellett a Bajza utcáig, ahol mindenki arra várt, hogy felférjen a földalattira (ami nem is állt meg minden megállóban). A tüntetésről távozókat arra is kérték, hogy ha tehetik, pakolják el a szivárványos zászlókat, hogy ne látszódjon, hol voltak. Én is úgy döntöttem, letörlöm az arcomról a szivárványszínű zászlót, amit egy lány rajzolt oda a színes krétájával. Rossz érzés volt - mintha nem merném vállalni a véleményemet "odakint". De úgy tűnik, egyelőre ez kell a biztonságunkhoz. A hazaúton egy nő csatlakozott hozzánk, panaszkodott is, hogy ő Bécsben él, ott ez örömünnep, százötvenezres tömeggel, és nincs ott szükség kordonokra, gáz, ami itt megy. Nem tudtunk vele nem egyet érteni, bár reménykedtünk, hogy néhány évtizeden belül elérjük a bécsi színvonalat. 

A Pride egyébként nem is csupán egy felvonulás, hanem egy egész rendezvényhét bulikkal, előadásokkal, workshopokkal. Idén én is elmentem egyre, az Amnesty tartotta, "Gyűlölet nélküli iskola" címmel. Érdekelt, mert ebből írtam a szakdolgozatomat is. Tanulságos volt, örülök, hogy elmentem. A workshop résztvevőit később persze viszontláttam a felvonuláson is. :)

Diplomás lettem!

Tegnap délelőtt tartották a diplomaosztót az egyetemen, és az az igazság, hogy nagyon örülök, hogy túl vagyok rajta, mert valamiért rettenetesen izgultam. Ilyenkor mindenkit egyenként kihívnak a pódiumra, bámul az összes diák és szülő, és ilyenkor lássuk be, ciki hasra esni. Nem mintha valaha is megesett volna velem, hogy látványosan elvágódok egy magassarkúban, de valamiért rettegve vizionáltam, hogy ez most esetleg megtörténhet. Tehát izgultam, szinte jobban, mint egy-egy vizsga alkalmával. 
De persze nem történt semmi katasztrófa. A ceremónia előtt átvehettem mindenféle egyéb okmányt, indexet, mellékletet, tantárgylistát, szakdolgozatot. Dékánasszonyunk egészen különös beszédet mondott a magyar felsőoktatás helyzetéről, statisztikai adatokkal sűrűn fűszerezve, aztán végre megkezdődött a diplomák kiosztása. Egyenként hívtak ki mindenkit, én a 101. versenyző voltam. Kimentem, nem estem el, és átvehettem az egészen szép, kék bársonyba kötött igazolást arról, hogy szociológia alapszakos szakelőadó lettem (nem vicc, ez van a diplomámba írva). Az ünnepség után fotózkodtunk. Anyu, apu és Zsuzsanagyi képviseltette magát a családból (Petra táborozott, Magdolnagyi pedig épp a műtét után lábadozik), és eljött Bálint és Gergő is. Gergő egy nagon aranyos képeslapot és csokit is hozott nekem.

A diplomám megszerzése nem okoz kifejezetten extázist. Mérföldkő, az igaz, de nekem már rég az utam további részén, elsősorban a CEU-n jár az eszem. És említsük meg azt is, hogy az ELTE Szociológia szakán diplomát szerezni nem egy nagy teljesítmény. Mindig is tudtam, hogy ez sikerülni fog. Végül 4-essel diplomáztam. Viszlát, ELTE!

2014. július 1., kedd

Warshadows

Azon gondolkodom, hogy Orsinak tök szupi, hogy Izraelben van: ott a tenger, a napfény, a jó kaják, a vidám nemzeti mentalitás, és minden, amiért egyébként irigyelni szoktuk, amikor sóhajtozva a facebook képeit nézzük.

Igen. Amíg béke van.

Mi történik akkor, ha mondjuk, ne adj isten, megint elkezdik dobálni a bombákat, mozgósítják a katonákat, és se Izrael, se a Hámász nem akar engedni, mert mind a kettőnek akkora a mellénye? Mi történik, ha a nemzeti erőfitogtatás addig fajul, hogy a huszonévesekből álló osztagoknak át kell lépniük a palesztin határokat?

Én voltam katonai temetőben Izraelben, ott nem szarral gurigáznak, huszonévesen elpusztult kölykök sírjain vannak műanyagdínók és levelek, hogy bárcsak ott lettél volna az esküvőmön.

Ráadásul Orsi barátja most vonul be katonának, és elképzelésem sincs, mit várnak el tőle, ha egyszer elfajulnak a dolgok. Csak nem kell egyszer majd palesztin gyerekekre lődöznie?

Ha elvégzem a Nationalism studies szakot, remélem, meg fogok érteni mindent, ami az elvakult nacionalizmus hátterében áll, és talán tenni is tudok ellene. Addig, azt hiszem, annyit tehetek, hogy elfogadom a húgom döntését, és csendes budapesti kis szobámban tövig rágom a körmöm.