2014. január 25., szombat

Ha kihűlt, hát kihűlt, az ügyet lezárom

Csütörtökön megnéztük a Katonában a Rükvercet. A darabot egy éve játsszák, és eredetileg az irányította rá a figyelmünket, hogy játszik benne Bán Bálint, aki a Szilágyiban egy évvel fölöttem végzett, HCS osztályában. Az apjával együtt szerepel a darabban, ugyanis az egy hajléktalanná lett férfi életéről szól, időben visszafelé. A darab nagyon jó, csak ajánlani tudom mindenkinek. 

(A továbbiakban egy kicsit SPOILER)

Ami érdekes, hogy én a darab leírása alapján is azt vártam, hogy ahogy haladunk vissza az időben, kiderül, hogy gyerekként ebben az emberben mennyi lehetőség lakozott még, aztán valahol elszúrta az életét, megindult a lejtőn, és végül az utcán landolt. Valójában azonban nem ez történik. A darab tanulsága az, hogy Vidra Zsoltnak sosem volt igazán esélye. Születésétől kezdve az apja rendszeresen börtönben volt, az anyja igyekezett elvetélni, de sikertelenül, végül egyedül, úgy-ahogy nevelte fel... Csodálkozik-e az ember ezután, hogy Vidra alkalmi munkákból tartotta fent magát, rosszul házasodott, elvált, lakását elvesztette, az utcán kötött ki, és ott is az alkoholizmusba menekült?

Azon gondolkodtam, hogy a lecsúszott rétegek, szegények, cigányok kapcsán hallani gyakran, hogy "miért nem mennek ezek dolgozni", "miért nem járnak be az iskolába", "nem tanultak ezek tisztességet", "a vérükben van a bűnözés" stb. Akik ezekkel a szavakkal dobálóznak, valójában azon nem gondolkodtak el, honnan is tudnák ezek az emberek, hogy miért jó iskolába járni, hogy hogyan kell udvariasan beszélni, hogy mire jó a tanulás, aztán a munka. Ha valamit megtanultam 4 év szociológia tanulás során, az az, hogy az ember sorsa a születése, a családi környezete és lakóhelye által determinált, és hogy rúgkapálhat a cigány a borsodi kis faluban, akkor sem fog eljutni a budai felső középosztály szintjére, és lehet ezért utálni őt, de hibáztatni? Nem nagyon. Nem azt mondom, hogy nincsenek kivételek, de ritka mint a fehér holló az olyan eset, hogy az ember a sorsával hadakozva végül győzelmet arat. Erre kell a sok szociális szakember meg a szociális védőháló, erre kellenek a rendesen kidolgozott és véghez vitt programok. A sok szociológus és szocmunkás, aki folyik ki az egyetemekről (jó esetben) arra esküszik fel, hogy elhivatottan, minimális fizetésért is küzdjön ezeknek az embereknek a sikeréért. De csak azt kapják, hogy álszakemberek, ebben az országban rájuk nincsen szükség, maximum a Mekiben. A szegénység problémája meg majd megoldódik azzal, hogy az utcán aludni tilos, és még több börtönt építünk, az olyan párt pedig, aki a cigányokat vígan kiirtaná, ha lenne rá módja, virágozhat, mert ez kell a népnek, radikális megoldások, nem ésszerűség. Hurrá!

Végre! Könyvek, könyvek, könyvek!

A vizsgaidőszakjaimra általánosan jellemző, hogy könyvet nem szoktam ilyenkor olvasni, tudom, hogy az csak elvonná az időmet a tanulásról (vannak úgyis egyéb módszereim is rá, hogy lustálkodjak, minek még ez is...) ezért ilyenkor általában nem olvasok. A könyvmentes időszak általában egy-másfél hónapig tart, és azalatt annyira bekattanok, hogy előre eltervezem magamban listaszerűen, minek is esek neki, ha minden túl vagyok. Így történt ez most is, tegnap beszabadultam végre pár könyvtárba és kivettem összesen nyolc könyvet, úgyhogy azt hiszem, elleszek velük egy darabig. Blogoltam is, pótoltam a lemaradásomat, látható, hogy azért tanulás, miegyéb ellenére néha bele-belelapoztam olvasmányokba... Most igyekszem kihasználni ezt a pár hetet, amíg nincs suli és Bálint sincs itthon. Utána tudom, hogy úgyis beállok a havonta 1,5 könyv ritmusra, amivel szégyenszemre kullogok Zsi és Ren mögött. 

Túl a stresszeken

Sikeresen letudtam ezt a vizsgaidőszakot. Nem tudom, mi ütött belém, hogy annyira szenvedtem miatta, mindenesetre nagyon örülök, hogy vége, ráadásul nem is rossz eredménnyel. Kíváncsi vagyok, ez elég-e arra, hogy ösztöndíjat kapjak.

Leadtam a jelentkezésemet a CEU-ra is, ez is nagy boldogság. Nem tudom azt sem, hogy a CEU-val kapcsolatban miért voltam olyan nyűgös. Mikor a nyílt napjukra elmentem még novemberben, nagyon lelkes voltam. Aztán persze zavart, hogy annyi mindent kéne tenni a felvételihez, és elbizonytalanodtam, tényleg nekem való közeg lenne-e, tényleg ennyire rá szeretnék-e fókuszálni egy témára, hogy két évig mást se tanuljak. Tulajdonképpen már letettem a felvételiről, mikor Kriszta noszogatott, hogy ugyan, nem olyan nehéz az, meg lehet csinálni, és mi hátrányom származik abból, ha megpróbálom. Úgyhogy végül bevállaltam, Kriszta sokat segített, összeültünk, átolvasta, amiket írtam. Én is szereztem papírokat, ajánlásokat, nem is volt olyan nehéz, el is készültem időre. Beadtam, kész, túl vagyok rajta. Most sem vagyok benne egyébként olyan biztos, hogy tényleg ott szeretnék tanulni, ha nem vesznek fel, nem rokkanok bele, az ELTE továbbra is vonzó. Eredmény majd áprilisban, addig nem kell, hogy főjön miatta a fejem.

Most elvileg itt a pihis időszak, a következő félév csak február 10-én kezdődik, de azért vannak tennivalóim. Például dolgozom, reggelente sulik előtt szórólapozok (ráébredtem, hogy elképzelni se tudom, hogyan keltem fel régen minden nap 6:30-kor - ez az időpont most irreálisan korainak tűnik) és úgy néz ki, Bea is ajánlott náluk mindenféle irodai munkát. Közben vannak ilyen-olyan apró-cseprő teendőim is. Bálint elutazott ismét másfél hétre, úgyhogy a programban egy darabig nem szerepel. Az autogén tréningnek vége, amiatt búslakodok, de végre van időm, hogy rendesen elkezdjek mozogni, táncra járni.

2014. január 16., csütörtök

...és ez még nem minden

(az előző bejegyzés folytatása)

Egy alkalommal már munkakezdéskor odasétált hozzám egy idősödő fickó, hogy milyen szép vagyok. Mint kiderült, az illető fotós, és azért jött a Bálnába, mert aznap egy modellt fognak ott fotózni. Saját cége is van, szépségversenyeket szervez. Valamiért szükségét látta, hogy erről mindent kifejtsen, anélkül, hogy érdeklődnék. Szóval, ezek a modellek rengeteget utaznak és keresnek. Én mennyit keresek itt? Van barátom? A barátom mikor visz el engem olyan csodás helyszínekre, ahol ezeket a lányokat fotózzák? Olyan szép vagyok! Épp itt a sminkes, nem akarok pár fotót? Elkér a munkaadómtól! Pont benne vagyok a korban, csinálhatnám ezt a bálnázás helyett! stb. stb.
Kedvesen hárítottam, hogy köszönöm, az ilyesmi nem nekem való. Arrébb is állt, délután viszont újra találkoztunk, akkor ugyanis valóban megkezdődött a fotózás. Csak a vakuk villogására lettem figyelmes, odasétáltam a mozgólépcsőhöz, hát, valóban ott volt az a csaj, de nekem cseppet sem tetszett. Gebe volt, az arca egyáltalán nem volt szép, a magas sarkújában alig bírt lépni, a mozgása borzasztó volt. Falatnyi, mindent villantó ruhát adtak rá, és dicsérték, hogy milyen gyönyörű. Valamit biztos tudhat, mert úgy mondták, hogy a Victoria's Secret fehérnemű versenyen második lett Ausztráliában, de számomra igen messze állt bármiféle szépségtől. Érdeklődve néztem a műsort, még sosem láttam ilyet. A fickó félreérthette a bámészkodásomat, azt hitte, nagyon csodálom épp a lányt. Ismét noszogatott, adott nekem névjegykártyát, biztatott, hogy írjak emailt, olyan szép a szemem. Aztán mesélt a modellről, megjegyezte, hogy hát, a melle mű, neki ez nem jön be, milyen már egy férfinak az a gondolat, hogy az ott csak két gumi.
Kisvártatva megérkezett még egy csaj, aki valamiféle szépségversenyt nyert, és azt mondta a pasas, hogy később őt fotózzák majd. A lány akkor jött be az utcáról, kabátban, táskával, mindenféle frizura és smink nélkül. És olyan hervasztóan átlagos volt! Ugyanilyen lányok ezrei jönnek velem szembe nap mint nap az utcán.

Az esetből azt a tanulságot szűrtem le, hogy az egész szépségipar egy nagy kamu. Oké, tudom, hogy ezt elvileg mindenki tudja, hogy "csak a smink meg a fotosopp" de mégis, ha átlapozok egy divatmagazint, vagy látok egy szépen sminkelt modellt, bizony én is felsóhajtok, hogy milyen szép! És egy fityfirittyet szép. Teljesen átlagos, csak jól meg van csinálva. Ez valahogy jobban tudatosult bennem így, hogy tényleg végignéztem ezt az egészet.

Mikor véget ért a munkaidőm, és indultam haza, akkor is elkapott még a pasi, szinte meglepődve, hogy mi, na, nem maradok? Kisminkelnek, csinálnak pár fotót, magamra sem ismerek. Még a palacsintájából is felajánlott egy darabot. Mosolyogva ráztam a fejem, és iszkoltam is kifelé.

Ez is egy vicc, ez a gondolat, hogy minden lány erre vágyik. Nem mondom, egyszer megnézném magam, milyen vagyok, ha tényleg profi sminkel ki és készíti el a frizurám, de kamerák előtt képtelen lennék mozogni, az meg teljesen elképzelhetetlen, hogy ez a munkám legyen. Én egyszer híres társadalomtudós leszek, és az eszemmel fogok hódítani, nem a külsőmmel. Ohohó!

Fura emberek vannak...

Nemrég dolgoztam a Bálnában négy napot diákmeló keretében - egyelőre csak beugrottam, de lehet, hogy később is hívnak majd. A munka maga hostesskedés lenne, ha volna kit tájékoztatni; a két hónapja nyitott Bálna ugyanis teljesen üresen pang, főleg hétköznap. Tulajdonképpen azért kapok pénzt, hogy egész nap érdeklődő tekintettel tegyem a semmit. Eddig azonban mindig akadt, aki csempésszen némi színt a napomba, noha többnyire nem éppen pozitív módon.

Már első nap kiderült, hogy van egy bácsi, aki minden nap a Bálna felé teszi meg egészségügyi sétáját; délutánonként megjelenik, és estig nem is tágít. Már az összes lánnyal megismerkedett, és ha csak teheti, leáll velük csevegni. Első nap csak röviden beszélgettünk, köszönt, elmondta, mi a véleménye az olyan munkáról, ahol semmit sem kell csinálni, és kifejtette, hogy az ő lánya a Westendben napi 12 óráért 4000 forintot keres. Aztán adott két mandarint, és kedvesen odébbállt, de előtte nagyot húzott a műanyag flakonjából, amiről mint kiderült, rumos teát tartalmazott.

Másnap szintén rám talált, de akkor már hosszabban maradt, és bizarrabb benyomást is keltett. Hihetetlenül kellemetlen, ha egy vadidegen úgy cseveg hozzád, mintha legrégibb ismerősöd volna, ráadásul azonnal elkezdi kifejteni a véleményét politikai és közéleti kérdésekben. Kérdezte, én is a Hahásokhoz tartozom-e, mert az a népség az otthonához közeli kocsmában szokott "gyűlést" tartani, ott dorbézolnak hajnalig, a lakók nem tehetnek semmit. "Mégis, milyen szülője van az ilyeneknek", meg "nem veszik észre, hogy politikailag manipulálva vannak?". 
Aztán megjegyezte, hogy mindegy, hamarosan megszűnik Magyarország. Értetlenkedésemre elmondta, hogy hát, ha itt felmérést végeznénk arról, kinek mi a származása, hamar kiderülne, hogy alig van már magyar. Izraeli viszont annál több. (Nem zsidó, nem izraelita. Izraeli.) 
Szeretett mesélni arról is, milyen volt a szocializmusban, és milyen fontos ember volt ő egykoron. Nagy Zorán-rajongó. Énekelgette a "Szerelemnek múlnia kell" számot, és prédikált arról, hogy bizony, a szerelem elmúlik, vége lesz mindennek (ha rágondolok is depis leszek, én épp a rózsaszín felhős korszakban vagyok, az ilyen duma kikészít). Mesélt az első szerelméről, aztán a két házasságáról. 
Aztán mesélt rengeteg viccet is. De úgy tűnt, más viccet nem is tud, csak rendőröset, cigányosat meg zsidósat, néha mind a három egyszerre szerepel egy viccben. Néha szabadkozik, hogy ó, most eszébe jutott egy, ezt nem mondja el, mert túl durva, zsidósat se mond, mert lehet, hogy esetleg érint valahogy. Szabadkozik, hogy egy hölgy előtt, mint én, finoman kell fogalmazni, de kifejti a véleményét arról, milyen undorító, ami a közmédiában történik, részletezi a Mónika show-ban hallott mocskolódást, és minden vicce perverz és obszcén. Nem értem az ilyen embert, minden szava ellentmondás.
Ja, és persze a vicc az, hogy én végig nem szólok egy szót sem, kedvesen érdeklődő tekintettel próbálok nézni, bólogatok, és ignorálom a zsebemben nyiladozó bicskát. Néha hátrébb lépek, ha már túl sokat közeledett felém. És sóhajtok, ha már huszonharmadjára mondja ugyan, hogy hazamegy, de eszébe jut még egy vicc, és inkább marad. 

Miután ez így lezajlott, figyeltem, mikor bukkan fel legközelebb a bácsi, és akkor szabályosan elbújtam. Épp az ellenkező irányba kerültem az épületet, mikor egyszer csak leparkolt mellettem egy biciklis. Az a fickó is gyakran járhat erre, ismerte a többi hostesst, azért is szólított meg, hogy nahát, miféle újonc vagyok. Vele alig pár percet beszélgettem, kérdezte, mit csinálok. Mondtam, hogy az ELTÉn tanulok, szociológiát. Hümmögött egy darabig, majd megjegyezte, hogy az nem lehet valami jó, mert ott biztos sokat kell a cigányokkal foglalkozni.

Én meg csak álltam, álltam és álltam...

WHAT'S WRONG WITH THE HUMANITY?!


2014. január 13., hétfő

Értékrendek

Gyakran kapok kérdőívet ismerősöktől, az ELTE-től, ezeket mindig ki szoktam tölteni szolidaritásból, meg különben is, szerintem ez jó móka, magáról is többet megtud általa az ember. Ma egy pofonegyszerű, és a társadalomtudományokban egyébként eléggé elterjedt kérőívet kaptam: 18 random módon felsorolt értéket kellett számomra fontossági sorrendbe rendezni.

Indokolatlanul sokat ültem a feladat felett, le is írtam magamnak külön a szavakat, és miután elkészültem vele, azután sem tudtam folytatni a tanulást, hanem ideültem megírni ezt a bejegyzést, ami szerintem jól jelzi, mennyire elkapott a téma. Tulajdonképpen nagyon érdekel, hogy az ismerőseim - Ti - hogyan rendeznétek el ezt a 18 értéket? Ha van időtök, csináljátok meg, és mutassátok meg nekem, tényleg kíváncsi vagyok! Ide alulra beteszem az enyémet és még elemezgetem is (szociológuskodok) de ha meg akarjátok csinálni a saját sorrendeteket, javaslom, először készítsétek el, és azután nézzétek meg, én mit alkottam.

A 18 érték a következő:

változatosság, üdvözülés, szépség, szerelem, szabadság, önérzet, munka, megbecsülés, jólét, haza, harmónia, élvezet, egyenlőség, család, bölcsesség, boldogság, béke, barátság.













------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Esetemben:

1. Boldogság
2. Család
3. Szerelem
4. Munka
5. Szabadság
6. Béke
7. Egyenlőség
8. Barátság
9. Megbecsülés
10. Önérzet
11. Jólét
12. Bölcsesség
13. Szépség
14. Változatosság
15. Harmónia
16. Élvezet
17. Haza
18. Üdvözülés

No szóval, amint már említettem, sokat üldögéltem a lista felett. Azt elsőként be tudtam írni, hogy a legfontosabb a boldogság és a legkevésbé fontos az üdvözülés - ez érthető, hiszen nem vagyok hívő. Szerintem mindenki boldogságra törekszik, nem mondom, hogy nincs értelme az életnek, ha az ember nem boldog, de mégis attól lesz , hogy boldogok vagyunk, nem? A boldogság azonban elég megfoghatatlan dolog, hiszen a többi érték meglétéből vagy hiányából áll össze, nemde? Például a tökéletes boldogság számomra elképzelhetetlen szerelem nélkül - lehet, hogy ez valami fiatalkori bolond dolog, nem tudom. Második helyre mégis a családot tettem, ami a szerelemnél mégis csak fixebb és biztosabb, és különben is, úgy érzem hogy az utóbbi időben a korábbihoz képest jóval családcentrikusabb vagyok (szerintem Orsi elutazásának "köszönhető" a dolog.) A munka is előkelő helyre került, bár ez számomra nem valami szocialista eszme, inkább az, hogy a munkámban szeretnék majd kiteljesedni, és fontos számomra, hogy valami hasznos tevékenységet végezzek. A szabadság-béke-egyenlőség igazából egy nagy csoport, amit már foglalkozási ártalomból sem mertem hátrébb pakolni, ezek nagyon fontos dolgok, de például elég nehéz a békéről gondolkodni úgy, hogy sosem tapasztaltam meg háborút - ha forradalom vagy elnyomás lenne Magyarországon, valószínűleg ezek a kategóriák még előrébb kerültek volna. A barátság a 8. helyen szomorkodik, nem nagyon tudtam előrébb tenni, valószínűleg azért sem, mert nem dicsekedhetek túl sok baráttal, pedig a létük nagyban hozzájárul a boldogsághoz - lásd első hely. Megbecsülés és önérzet, ezek is elég elengedhetetlenek, mégis középtájra szorultak, ahogyan a jólét is. Egyértelmű, hogy ezeket a szép, posztmateriális értékeket az anyagiak elé pakoltam, ennek ellenére tény, hogy a jólét is elég fontos dolog. Ha üres lenne a hasam, biztos nem a szabadságon meg az egyenlőségen törném a fejem. Bölcsesség és szépség - ebben a sorrendben, mégiscsak tahóság lenne, ha felcserélném a kettőt - de ezek is tök fontosak, igazából nagyon nagyra tartom őket, mégis már eléggé hátul vannak. Jön a változatosság és a harmónia, azon gondolkodtam, ezek vajon egymás ellentétei-e, itt eléggé meg voltam lőve, a harmóniát eredetileg előrébb akartam pakolni, hiszen végül is valahol a fejemben az is egyfajta boldogság... de végül ide szorult. Az élvezet is itt van már a végén, én nem vagyok egy hedonista, de a boldogsághoz az is kell, hogy az ember élvezze, ami történik vele, nem? Haza az utolsó előtti helyen, úr isten, akkor én nem vagyok jó magyar? Hát, nem mondom, hogy nem melegszik át a szívem ha meghallom a himnuszt, sőt, én igazából nagyon szeretek itt élni, nem is tervezek elköltözni, de nem vagyok egy nagy nacionalista. A kossuthi hazaszeretetet már elég elavultnak érzem. 

Miután nagy nehezen kiszenvedtem magamból a sorrendet, arra jutottam, hogy módszertani újításra lenne szükség az értékek mérésénél. Ez az egyszerű sorrendbe rakás ugyanis nem mutatja, hogy az egyes értékek között mekkora a távolság. Ahogy írtam, nekem például a szépség, a harmónia meglehetősen fontosak, mégis hátul kullognak, ami olyan, mintha alig számítanának valamit. Egészen más lenne a kép, ha elhelyezhetném ezt a 18 értéket mondjuk egy 1-től 100-ig terjedő skálán (ahol az 1. a boldogság, a 100. az üdvözülés.) Így már mérni lehetne, hogy az egyes értékek mennyire állnak közel egymáshoz. Ily módon még a harmóniát is egészen előre lehetne pakolni, és csak az élvezet, a haza és az üdvözülés kullogna hátul - ezek azok, amik tényleg nem igazán számítanak.

Vajon eszébe jutott ez már valakinek? Vagy én vagyok az első? Publikálnom kellene. 

2014. január 8., szerda

Sherlock *.*

Bálinttal rákattantunk a BBC Sherlock sorozatára. Vagyis inkább ő megmutatta nekem, gondolván, hogy "neked ez tetszeni fog", én meg teljesen beleszerettem! Most is alig várom, hogy megnézzük a következő részt, ugyanis ma hajnali fél egykor Bálint már nem volt hajlandó rá. Cöh!



Szerelmes vagyoooook! *.*

Aktuális stresszek

Meglehetősen stresszes vagyok mostanában. Nem igazán tudom, hogy miért, de a hátam közepére kívánom most ezt a vizsgaidőszakot. Persze, tudom, a vizsgák sosem az ember szíve csücskei, de eddig általában úgy voltam vele, hogy oké, álljunk neki, essünk túl rajta, és szorgosan tanultam, úgyhogy nem is igazán jelentett gondot másfél hónap alatt letudni azt az átlag 8 vizsgát. Na de most! Most van összesen 4 (oké, ebből egy szigorlat) és úgy szenvedek, mintha legalábbis oroszlánokkal teli aránéba kellene bemennem. Talán azért van ez, mert az óráimra nem igazán jártam be, kicsit kiestem az egyetem vérkeringéséből, és így bizonytalanabb vagyok abban a tekintetben, hogy mi is a tananyag, mit vár el a tanár. De azért annyira nem rossz a helyzet, mivel az egyik vizsgámat már decemberben letudtam - ráadásul ötös is lett, annak ellenére, hogy úgy éreztem, nem ment olyan jól - és szerencsére tegnap végeztem a gyakorlati szigorlatommal is. E tekintetben megengedek magamnak némi hisztizést, ugyanis nem volt piskóta, bár úgy gondolom, azért abszolút teljesíthető. Egy másfél órás statisztika és egy szintén másfél órás módszertan részből állt a dolog. Szerencsére időben elkezdtem rá készülni, előhúztam a fiókból a régi statisztika jegyzeteimet, és találtam kidolgozott módszertan tételeket is. Beletelt pár napba, mire újra megértettem a statot, és most sem mondom, hogy kifejezetten pró vagyok belőle, viszont azt hiszem, a szigorlaton összeszedtem vele annyi pontot, amennyi elég... és a módszertan is jól sikerült, úgyhogy most kíváncsian várom az eredményt. Annyira örülök, hogy túl vagyok rajta! Ennek ellenére még ma is a statisztikával álmodtam, mint ahogy már napok óta... Még két vizsgám van hátra, korábbi szokásommal ellentétben jó sok időt hagytam magamnak a kettő között, úgyhogy elvileg fel tudok készülni, a baj csak az, hogy nem saját jegyzetekből, hanem diasorokból meg mások anyagaiból fogom tenni mindezt, az meg mindig nehezebb.



A másik stresszem ez a CEU-ra való jelentkezés dolog. Be kell valljam, gyáva nyúl vagyok. Nem egyszerű a jelentkezés, nem hagytam magamnak elég időt rá így a vizsgaidőszak közepette, sőt, már abban sem vagyok egészen biztos, hogy maga a képzés beválna nálam... Úgyhogy majdnem le is tettem az egészről, de végül Petra barátnőjének anyukája, Kriszta rázott fel, aki váltig állítja, nem olyan bonyolult ez, mint amilyennek látszik, és még szívesen segít is. Úgyhogy belevágtam, meg fogom csinálni, csak hát persze minél jobb teljesítményt szeretnék nyújtani, nem csak úgy épphogy összehozni a dolgot. Úgyhogy csak sírok, sírok, sírok, de Bálint és a családom tagjai egyelőre nagyon kedvesen tűrik és biztatnak. 

Január 23. lesz a megváltás napja. Akkor én elhajítok minden tananyagot, kényelmesen hátradőlök, és napokig filmezek, könyvet olvasok és chipset majszolok majd. Haha!

2014. január 5., vasárnap

Amo la mia famiglia

... vagyis szeretem a családomat.

Ma délután egy olasz étterembe hívta meg anyu a Barukh családot, mivel jelenleg Budapesten vannak Szahar nagyszülei, akiknél Orsi lakik, ha épp nem a kibucban van, és különben is, minden másban segítik és nagyon szeretik Orsit, úgyhogy rengeteget köszönhetünk nekik. Ezen kívül eljött még Jutka, Andris, Eszter és Gézu is, mivel ők is jóban vannak Szaharékkal - így végül egészen népes társaság gyűlt össze a nádor utcai Da Mario étterem felső szintjén. Nem tudom, honnan vadássza anyu mindig ezeket a klassz helyeket, de ez az étterem is szuper választás volt. Hangulatos volt a hely, nagyon-nagyon finomak az ételek, és persze jó volt egymás társaságában lenni. Bár a szüleim kissé elhamarkodottnak tartják, ha ilyen kijelentéseket teszek, én mégis örülök, hogy egy ilyen családdal fogunk rokonságba kerülni. :)


2014. január 2., csütörtök

Hello 2014!

Beköszöntött az újév! Hihetetlen optimizmussal állok hozzá, szerintem király lesz. Szimpatikus ez a szám: 2-0-1-4. Nem mintha kifejezetten sok jelentőséget tulajdonítanék a számoknak, de hát például az előző 13-as volt, nem is sikerült olyan jól. De ez egy szimpatikus év, bizony, határozottan az. És elég eseménydúsnak is ígérkezik.

A szilveszterem nem volt kifejezetten extra. Először Csengéhez mentünk fel Bálinttal, az jó volt, csendes, nyugis iszogatós-beszélgetős, aztán 10 körül átmentünk Julihoz. Na, itt már egészen más volt a hangulat, itt volt ez egész Wednesday Crew, sokan bezsúfolódva egy nappaliba, a dohányfüstöt vágni lehetett. Itt ünnepeltük az éjfélt, aztán még maradtunk pár órát. Az túlzás, hogy kifejezetten jól éreztem magam, de elvoltam. Hajnali kettő körül távoztunk, és a Margit hídnál találkoztunk Gáborral, Tomával, Gergővel, Nándival és Zsuzsival. Jó volt őket látni, bár sajnáltam, hogy Doki és Tacskó nem voltak velük. Sajnos kevés időt töltöttünk együtt, mert ők mentek tovább Pestre, mi viszont Bálinttal inkább a hazamenetel mellett döntöttünk. Utólag úgy érzem, többet lettem volna velük, és kevesebbet Juliéknál. De hát ez úgyis mindegy már. Azért az este abszolút tanulsága - amire egy kicsit későn jövök rá így 21 éves koromra - hogy a szilvesztert olyan emberekkel kell tölteni, akiket szeret az ember. Ha pedig ilyen nem nagyon akad, akkor egyedül kell lenni egy üveg pezsgővel, és kész. 
Gábor délután mesélte, hogy a goabuliban, ahova mentek, összefutott Chozzal. 

(Ha valaki kételkedne abban, hogy alvászavaraim vannak, nézze meg, hány órakor született ez a poszt.)