2013. november 24., vasárnap

2013. november 19., kedd

14 lépés életed nyomorúságossá tételéhez

Cloe Madanes pszichológus 14 pontja arról, hogyan döntsük nyomorúságba életünket. Zseniális! Azt hiszem, ki kéne vele tapétáznom a szobám. Cikk a 444.hu-ról.

1. RETTEGJ, NAGYON RETTEGJ AZ ANYAGI PROBLÉMÁKTÓL!
Amikor gazdasági válság van, sokan félnek a munkájuk, létbiztonságuk elvesztésétől. Az igazi művészet akkor is így érezni, amikor a külső tényezők nincsenek ellened. Koncentrálj erre a félelemre, és minden nap panaszkodj arról, hogy milyen drága minden, és te már a tönk szélén állsz! Próbálj veszekedést kezdeményezni másokkal arról, hogy felelőtlenül költekeznek. Az anyagiakon aggódás külön előnye hogy nagyon szépen párosítható az irigységgel és a smucigsággal.

Gyakorlati feladat: Csukd be a szemed, és 15 percig aggódj azon, hogy mi mindent veszíthetnél el az életben: munka, otthon, megtakarítások.

 2. UNATKOZZ KITARTÓAN!
Győzd meg magad arról, hogy minden kiszámítható, az élet nem tud izgalmas lenni, és hogy egy unalmas, értelmetlen világban élsz. Folyamatosan panaszkodj arról, hogy mennyire unatkozol. Az unatkozás mellékhatása, hogy magad is unalmassá válsz, aminek eredményeként családod és egykori barátaid elkezdenek kerülni, egyedül pedig még jobban fogsz unatkozni.

Gyakorlati feladat: Kényszerítsd magad arra, hogy órákon át bulvárlapokat olvass és valóságshowkat nézz, miközben gondosan kerüld a szellemet jobban stimuláló művészeteket!

3. TALÁLJ MAGADNAK EGY NEGATÍV ÉNT!
Törekedj arra, hogy egyetlen problémád teljesen elhomályosítsa személyiséged minden egyéb aspektusát. Ha depressziós vagy, legyél Depressziós Ember, ha valamilyen fóbiád van, akkor Fóbiás- vagy Szorongó Ember. A bajod legyen az életed központi eleme. Beszélj róla mindenkivel, és rendszeresen produkáld a problémád legnegatívabb tüneteit. Igyekezz a negatív éned fizikai megnyilvánulásait is magadévá tenni: például ha Depressziós Ember vagy, bámuld a földet és kapkodd a levegőt.

Gyakorlati feladat: Írj össze tíz olyan helyzetet, amitől szorongsz vagy depresszióssá tesz! Minden héten válassz ki közülük egyet, és pánikolj be tőle legalább 15 percre!

4. VESZEKEDJ! Ennél hatékonyabban nem is lehet egy kapcsolatot tönkretenni. A legváratlanabb pillanatokban kezdeményezz vitát, vagy egyszerűen csak kezdj el zokogni. Lehetőleg nyilvános helyen. Próbáld a magad oldalára állítani partnered, de később tagadd le, hogy egyáltalán vitatkoztatok, és vádold azzal, hogy egyszerűen csak félreértett. Időnként közöld, hogy “beszélnünk kell!” aztán vágd partnered fejéhez, hogy mennyire csalódott vagy a kapcsolatotokban. Amikor a párod dolgozni vagy szórakozni van, küldj neki vádló hangú sms-eket.

Gyakorlati feladat: Írj össze 20 idegesítő sms-t, amit bármikor elküldhetsz a párodnak!

5. MINDENKIRŐL A LEGROSSZABBAT FELTÉTELEZD!

Akadj ki minden ártatlan megjegyzésen, és legyél meggyőződve, hogy célja a te megsértésed és megalázásod. Például ha valaki megkérdezi, hogy tetszett a film, azonnal feltételezd, hogy a kérdező célja megalázni téged, mivel azt hiszi, hogy nem is értetted a filmet, és el akarja mondani, mennyire buta vagy a mozihoz. Amikor valaki késik egy vacsoráról, emlékeztesd magad az összes korábbi alkalomra, amikor késett, és győzd meg magad, hogy direkt csinálja. Ügyelj arra, hogy mire odaér, te már olyan ideges legyél, hogy az estéd tönkre legyen téve. Amennyiben a vacsorapartnered megkérdezi, mi a gond, ne mondj semmit: hadd szenvedjen!

Gyakorlati feladat: Írd le öt ismerősöd nevét. Aztán mindegyikhez azt, hogy mit tettek vagy mondtak a közelmúltban, ami bizonyítja, hogy érdekeltek az életed nyomorúságossá tételében.

6. BÁRMIT CSINÁLSZ, CSAK A SAJÁT ÉRDEKEID NÉZD!
Soha ne segíts senkin, ha nem tudsz belőle személyesen is hasznot húzni. Csak akkor lépj, ha más jobb embernek képzelhet a “jótékonykodásodtól”, vagy ha így például olyannal találkozhatsz, akitől majd a jövőben kölcsönkérhetsz. Ne feledd, hogy utálod magad, de elsősorban – vagy éppen ezért! – magadról kell gondoskodnod.

Gyakorlati feladat: Gondold végig, mi mindent tettél a múltban, amiért nem kaptál semmit cserébe. Gondold végig, hogy a környezeted hogy próbál belőled hasznot húzni. Aztán sorolj fel három dolgot, amitől önzetlennek tűnhetsz, de valójában neked hoz hasznot.

7. NE HÁLÁLKODJ!
Kutatások bizonyítják, hogy aki hálás, az boldogabb ember. De hát miért is lennél hálás? Az élet szenvedés, aztán meghalsz. Minek örömködni? Amennyiben valaki felhívja a figyelmed, hogy siránkozás helyett hálás lehetnél egy csomó dologért, és örülhetnél annak, hogy egyáltalán van egy munkád és van mit enned, azonnal hívd fel a figyelmüket arra, hogy sajnos ezek a dolgok is messze vannak a tökéletestől, bőven van velük baj is.

Gyakorlati feladat: Sorold fel a dolgokat, amikért hálásnak kellene lenned. Aztán azt, hogy miért nem vagy. Amikor a jövőre gondolsz, mindig a lehető legrosszabbra készülj, tragédiákra és katasztrófákra, terrortámadásokra, járványokra és hogy a gyereked nem válogatják be az iskola focicsapatába.

8. MINDIG LÉGY ÉBER ÉS MINDIG SZORONGJ!
Az optimizmus csak csalódásokhoz vezet. Mindig arra gondolj, hogy a házasságod zátonyra fut, a gyerekeid nem fognak szeretni, a vállalkozásod csődbe megy, és soha semmi nem fog összejönni.

Gyakorlati feladat: Tanulmányozd, milyen természeti katasztrófák és balesetek történhetnének meg a környékeden. Naponta legalább egy órát gondolj ezekre a földrengésekre, árvizekre és atomkatasztrófákra! 

9. HIBÁZTASD A SZÜLEID!
Ez az egyik legfontosabb pont. Végülis a szüleid tettek olyanná, amilyen vagy, nem te vagy a felelős. Amennyiben mégis lennének sikereid vagy jó tulajdonságaid, azokért viszont ne a szüleid dicsérd. Terjeszd ki a felelősök körét a múltad további szereplőire, az első tanárodra, az első barátodra/barátnőre és a városra, ahol fel kellett nőnöd.

Gyakorlati feladat: Hívd fel valamelyik szülődet, és mondd el neki, hogy épp eszedbe jutott valami szörnyűség, amit tett veled gyerekkorodban. Éreztesd vele, hogy milyen borzalmas élmény volt ez neked akkor, és hogy még ma is szenvedsz tőle.

10. NE ÉLVEZD AZ ÉLETET!
Örömet találni az ételben, a zenében vagy a szépségben sekélyes embereknek való. Még ha valami apróság tetszik is, akkor is emlékeztesd magad, hogy az nem tudja kompenzálni a világ szerencsétlen állapotát. Amikor valami szépet látsz a természetben, azonnal jusson eszedbe, hogy a világ tele van szegénységgel, betegséggel és pusztulással. A szépség csak hamis illúzió.

Gyakorlati feladat: Hetente egyszer űzz valamilyen élvezhető tevékenységet, de közben gondolj arra, hogy semmi értelme.

11. RÁGÓDJ!
Sokat gondolkodj magadon. Folyamatosan aggódj a viselkedéseden, elemezd a hibáid és bajaid, hiszen így lehetsz könnyedén pesszimista. Minden bolhából csinálj elefántot. Rágódhatsz mások vagy egyenesen a világ problémáin is, de úgy, hogy végső soron rólad szóljanak. Amikor a gyereked beteg, azon sírj, hogy milyen nehéz szabadnapot kivenned, hogy ápolni tudd.

Gyakorlati feladat: Ülj le egy kényelmes székbe, és hagyd hogy jöjjenek a negatív gondolatok, a düh, a depresszió, a szorongás, az unalom, bármi. Koncentrálj erre 15 percig. Aztán a nap maradékában is figyelj arra, hogy mindig ott bújkáljon benned mindez.

12. ISTENÍTSD VAGY ÁTKOZD A MÚLTAT! Győzd meg magad arról, hogy milyen boldog és szerencsés voltál fiatalabb korodban, és hogy azóta sajnos minden rosszabb lett. Gondolj a számtalan elhalasztott lehetőségre, ne arra, amit tényleg elértél. Vagy épp ellenkezőleg, gondolj arra, hogy rosszkor, rossz helyre születtél, sose kaptad meg, amire szükséged volt, és ennyi csalódás után egyszerűen lehetetlen boldognak lenni.

Gyakorlati feladat: Készíts egy listát a legrosszabb emlékeiddel, és rendszeresen beszélj arról, hogy régen minden jobb volt.

13. PRÓBÁLD MEGVÁLTOZTATNI A PÁRODAT!
Ess szerelembe olyasvalakivel, akinek van valamilyen súlyos hibája (szerencsejátékos, alkoholista, nőcsábász. szociopata), és fogadd meg, hogy megváltoztatod. Akár ő is akarja, akár nem. Őszintén hidd el, hogy meg tudod változtatni ezt az embert, és ignorálj minden bizonyítékot az ellenkezőjére.

Gyakorlati feladat: Online társkeresőkön nézd meg, hány rossz választást tudsz találni egyetlen délután alatt. Aztán próbálj személyesen is találkozni ezekkel az emberekkel.

14. LÉGY KRITIKUS!
Utálj minél több dolgot, és sose félj ennek hangot is adni. “Komolyan ezt vetted fel ma reggel?” “Miért ilyen éles a hangod?” Külön jó, ha olyan dolgokat kritizálsz, amiket az emberiség többsége szeret. A közlekedést és a szúnyogokat mindenki utálja, úgyhogy te inkább azokat a filmeket ne szeresd, amiket a barátaid dicsérnek.

Gyakorlati feladat: Sorolj fel 20 dolgot, amiket nem szeretsz, és igyekezz ezekről a lehető leggyakrabban beszélni!

Break your barriers project - Zakopane

No szóval, a múlt hetet Lengyelországban töltöttem, egy nemzetközi projekt résztvevőjeként. Maga az ötlet, hogy megyek, elég spontán jött: Az ELTE osztotta meg a lehetőséget a facebookon, én rákattintottam, szimpatikusnak találtam, jelentkeztem - és pár nap múlva már hívtak is, hogy mehetek. A szervezet, amin keresztül részt vettem a programban, a Cromo Alapítvány, amiről korábban nem is hallottam, viszont a kiutazásom előtt elmentem az irodába a többi résztvevővel, hogy kicsit átbeszéljük a dolgokat. Az Alapítványnak egy fél évig az önkéntese leszek, de csak havi két nap munkát várnak el tőlem, és elég érdekesnek is ígérkeznek a feladatok.

Maga a program, úgy tudtuk, színházi és táncos workshopokból fog állni, amik segítségével társadalmi kérdésekről beszélgetünk majd. A magyar csapat - 7 lány - legtöbbje mind szakmai érdeklődésből vágott neki a projektnek. Éva, aki köztünk a legidősebb volt, és ezért vezetőnkké avanzsált, pszichológusként dolgozik érzékenyítő programokon. Juli szintén pszichológusnak tanul, Janka és Sári szociális munkások, a színházi részhez pedig Anna és Viki kötődtek színészként, drámapedagógusként. Péntek délelőtt egy kisbusszal vágtunk neki az útnak, és egészen hamar, alig hat óra alatt érkeztünk meg Zakopane mellé a szálláshelyünkre.

Egy panzióban szállásoltak el minket, csak mi, a programok résztvevői laktunk benne. A magyarokon kívül még négy nemzet, a litvánok, a lengyelek, az olaszok és a törökök vettek részt a projektben, és igyekeztek is minket már kezdettől fogva vegyíteni, én például egy litván lánnyal voltam egy szobában. A panzió egyébként nagyon kis csinos volt, de sajnos a közösségi terei - az ebédlő és az alagsori terem - nem igazán voltak alkalmasak arra, hogy egyszerre 36 ember táncoljon-mozogjon bennük. Meg kell említsem még a kosztot, ami szerzett nekünk pár mulatságos pillanatot. Bőségesen kaptunk enni és nagyon finom is volt, reggelire svédasztal (bár nem túl nagy választékkal, egy hétig rántottát ettem zsömlével) ebédre és vacsorára pedig meleg étel. A vicc az volt, hogy ebédre minden nap (igen, nem túlzok, minden nap) krumplipüré volt valamilyen panírozott hússal. A levest és a salátát variálták, de a főfogás mindig ugyanaz volt. Rántott csirkemell, rántott csirkecomb, sertésszelet - köretnek pedig ugyanaz a krumplipürégombóc, a tetején kaporral. Akartam is szólni miatta, vagy legalábbis megkérdeztem volna, ez itt Lengyelországban normális-e, de végül is nem tettem.
Ami még klassz volt, hogy teából és kávéból mindig lehetett venni, úgyhogy napjában ötször-hatszor is nekiálltam készíteni magamnak egy teát, sőt, a hét második felétől elkezdtem kávézni is, ami abszolút nem jellemző rám. Gondolkodtam is rajta, vajon a teából van-e káros mennyiség. Remélem nincs.

Ami a workshopokat illeti, sajnos csalódást okoztak, mivel az én elvárásaimat - társadalmi kérdésekről való beszéd, szakmai fejlődés - cseppet sem elégítették ki. A trénerünk, Simon ráadásul egy tuskó volt, hiteltelenül beszélt, idegesítő frázisokat durrogtatott, és úgy tűnt, ő maga sem tudta, hova szeretne kilyukadni az óráin. Kezdettől fogva a csapatépítés volt a fő mottója. Ez persze önmagában nem rossz dolog. De úgy éreztem, a legelső perctől azt várja el, hogy úgy bánjunk a másikkal, mintha régi legjobb cimboránk volna. Ez egyrészt magába foglalt olyan gyakorlatokat, amiken hozzá kellett érni a másikhoz (ami nekem elég kellemetlen) másrészt olyanokat, amik fejlesztik a group energy-t. Rögtön az első napon például olyan feladatot adott, hogy álljunk fel néhányan az amúgy is elbaszott méretű teremben, és kezdjünk el együtt, lassan elindulni és össze-vissza járkálni fel és alá. Fokozatosan gyorsítsuk a tempót egészen futásig, majd lassuljunk le. Mindezt mindenféle külső segítség, instrukció nélkül, kizárólag úgy, hogy egymást figyeljük, és megpróbálunk egyként létezni, mozogni. A gyakorlat borzasztó sokáig tartott (majdnem tíz percig) és közben mást sem csináltunk, csak néztük azokat, akik épp mozognak. Nem mondom, van valami érdekes ebben a feladatban, de nézni halálosan unalmas volt, és részt venni benne sem volt nagy élmény. Simon viszont rögtön azt magyarázta, milyen fantasztikus ez az egyként létezés, a "tension" és ez mekkora óriási dolog. A legidegesítőbb számomra az volt, hogy ezzel a dumával a projekt végéig sem állt le. Minden nap legalább kétszer-háromszor összehívott minket, álszent-komoly fejet vágva, mintha a mondandójával éppen a világot tervezné megváltani, és elmagyarázta, mennyire csodálatos, hogy együtt vagyunk, együtt dolgozunk, feladtuk az egónkat a csoportért, és ez az állapot, amiben vagyunk, milyen fantasztikus és milyen jó. Egy idő után, mikor az átszellemült fejével letérdelt a körünk közepére, már biztos lehettem benne, hogy legalább tízszer meghallgathatom a "group energy" és a "special moment" kifejezéseket. De hiába beszélt a dologról, én semmit nem éreztem abból, hogy egységgé váltunk volna. Bár egyre jobban megismertük egymást, mégis idegenek maradtunk, a feladatok pedig ostobák vagy unalmasak voltak. 
Az érdekes azonban az volt, hogy ez rajtunk, magyarokon kívül senkit sem zavart, mi viszont majd' megőrültünk tőle. Anna és Janka már az első naptól fogva elkezdték mondani, hogy az egész mennyire szakmaiatlan és elfuserált, hamarosan Juli és Sári is csatlakozott a kórushoz, én viszont csak pár nap után jutottam el addig, hogy belássam: itt bizony tényleg valami egészen más történik, mint amit vártam. Viki és Éva sem voltak elégedettek a helyzettel, de őket a sors, úgy tűnik, angyali nyugalommal áldotta meg. Én sem tartom magam kifejezetten agresszív és kritikus embernek, de volt pár alkalom, amikor nálam is kiborult a bili, és falra tudtam volna mászni az emberek ostobaságától és az idegességtől. Viszont azzal sem értettem egyet, amit többen csináltak közülünk, nevezetesen, hogy egy idő után már semmi nem volt jó, folyton ment a sírás-rívás, panaszkodás olyan dolgok miatt is, amik teljesen apróságok voltak. Néhányan el-elmaradoztak a workshopokról, mondván, inkább otthoni feladatokkal foglalkoznak, mert az hasznosabb, és nem vettek részt a végső, közös produkciónkban is, de erről még szót ejtek.
Az elégedetlenségünk nálunk akkora méreteket öltött, míg másoknál semmi jele nem mutatkozott, hogy kénytelen voltam arra gondolni, hogy itt valamiféle nemzeti sajátosságról lehet szó. Lehetséges, hogy kifejezetten magyar dolog kiállni a véleményünkért, hangot adni nemtetszésünknek, illetve ezzel túlzásba esni, mindent kritizálni, pampogni, magunkat jól nem érezni? A többi nemzeten ugyanis az látszott, hogy ha vannak is dolgok, amik nem tetszenek nekik, nem foglalkoznak vele, és inkább hangsúlyozzák a projekt jó oldalait. Az olaszok, akik szinte kivétel nélkül színházi szakemberek voltak, kezdettől fogva igyekeztek együtt dolgozni Simonnal, ötleteket adtak neki és maguk is kiálltak a "legyünk egy csapat" elve mellett. A litvánok és a lengyelek is részt vettek mindenben, ami nem tetszett nekik, arról csak zárójelben ejtettek szót. A törökök pedig egy szót sem tudtak angolul, ezért mindenben lelkesen és mosolyogva vettek részt, bár kétlem, hogy közben tudták volna, mi történik velük.

A workshopok alatt főleg két eseményre készültünk. Az első egy flashmob volt, amit kedden adtunk elő a belvárosban, a másik pedig egy előadás, amire pénteken került sor egy pubban. Ezek azért egész izgalmasak voltak, főleg a flashmob, mert elképesztően jópofa műfaj, és korábban még nem volt részem benne.

villámcsődület (vagy angolból átvett szóval flash mob, olykor helytelenül: flashmob) emberek előre szervezett csoportosulását jelenti; hirtelen jön létre valamely nyilvános helyen, a résztvevők valami szokatlant csinálnak, majd a csoportosulás ugyanolyan hirtelen fel is oszlik. A villámcsődület viszonylag új társadalmi jelenség, az első 2003 májusában volt New York Cityben. Célja a figyelemfelkeltés, a hétköznapi ember elgondolkodtatása. Bár a villámcsődületnek nincs politikai célja vagy színezete, a média olykor tévesen politikai demonstrációkra is használja a flash mob megnevezést. /Forrás: Wikipédia/

A mi flashmobunk célja a szórakozáson kívül az volt, hogy reklámozzuk a pénteki előadásunkat. Elmentünk Zakopane sétálóutcájához, ahol szuvenírboltok, éttermek és sajtosbódék várják a turistákat. Elhelyezkedtünk úgy, hogy minden nemzet egy-egy utcai lámpa területét birtokolta, aztán nekikezdtünk egy kis bevonó játéknak, amit minden nemzet maga talált ki. A miénk az volt, hogy elkezdtünk labdázni egy láthatatlan labdával - egymásnak dobáltuk, pattintottuk az utca közepén, azt, aki pedig arra járt és megbámult minket, megpróbáltuk bevonni. Az igazság az, hogy sajnos ebben az időpontban nem volt túl sok ember az utcán, és még kevesebb olyan, akit érdekelt volna, mit csinálunk, de azért mókás volt. A színészkedés után énekelni kezdtünk, mindenki a saját nyelvén. Ez volt az olaszok dala, élőben sokkal, de sokkal zseniálisabb volt, sajnos a videó nem igazán adja vissza, de azért ideteszem. :) Mi magyarok Az utcán-t énekeltük. Ez a próbán akkora sikert aratott, hogy azt beszéltük, ez lesz a flashmobunk végén a közös dal, amit mindnyájan együtt éneklünk. Az egyéni nóták után ugyanis egy kupacba csődültünk, magasba emeltünk két embert, akik vezényeltek nekünk, majd egy intésükre mindenki elhallgatott, és elkezdtük együtt énekelni Az utcán-t, de úgy, hogy egyesek a zenekart játszották: a csapatot Daniel vezette, aki úgy tett, mintha trombitálna, de voltak még dobosok, cintányérosok, akik ritmust adtak nekünk. A többiek énekeltek, persze mi, magyarok próbáltunk leginkább harsogni, mert csak mi tudtuk helyesen a szöveget. De a "bár tudnám, hova, de hova, de hova megyek" sorok megtanulása senkinek sem okozott nehézséget, azt mindenki együtt fújta, és egészen érdekes élmény volt úgy kígyózni végig Zakopane sétálóutcáján, hogy az egész csoport a mi magyar dalunkat zengi. Annyiszor énekeltük el, hogy azt hittem, kiköpöm a tüdőm, de végül nagy kört alkottunk, eldaloltuk újra, aztán Daniel trombitaszavával az egésznek vége lett, szoborként megmerevedtünk... és elfutottunk a szélrózsa minden irányába! Huss, mintha nem is történt volna semmi. Tök jó volt részt venni ebben, amit sajnálok, hogy tényleg nem volt túl sok ember arrafelé, aki látta volna. De milyen mókás lenne megcsinálni ezt turistaszezonban a Váci utcán! Haha!

A végső előadásra tulajdonképpen csak két napot készültünk - szerdán és csütörtökön. Volt, hogy két csoportban dolgoztunk, voltak táncosok és színházasok - én a táncosokkal tartottam, mert nem bírtam Simon fejét, de a tánctanár, Eliza sem volt sokkal jobb, a mozgása egy rúdtáncos benyomását keltette, és elég arrogánsan viselkedett a bandával - mintha elvárta volna, hogy rögtön tökéletesen értsünk mindent úgy, hogy a többség életében nem táncolt még. No mindegy, nem panaszkodom, nem volt olyan vészes, de hát ez is egyszerű táncóra volt, társadalmi kérdésekhez sehogy se kapcsolódott. Az már érdekesebb volt, mikor elkezdtünk együtt dolgozni, és összetenni a mi részünket a színházasokéval. A darabunk témája - hogy végre, végre, végre képbe kerüljön valami társadalmi kérdés is - a common Europe volt. Az előadásunk végül - amiben szinte egyáltalán nem beszéltünk, csak énekeltünk és mozogtunk - roppant művészire sikeredett, és az én érzésem szerint kicsit el is veszett benne a mondanivaló. Mire sor került az előadásra, Anna, Janka, Sári és Juli annyira kiborultak, hogy úgy döntöttek, részt sem vesznek benne. Péntek délután bebuszoztunk Zakopanéba, az előadásunk egy szórakozóhely felső szintjén volt, ahol a bárpult mellett egészen nagy tér állt rendelkezésünkre, a nézők székei pedig körben helyezkedtek el. Volt hely hangszereknek is, ugyanis zenészek is voltak a csapatunkban, akik zongorán, gitáron és tangóharmonikán szolgáltatták az aláfestő muzsikát - hihetetlen tehetséggel. Well, nem tudom, kik voltak a nézőink, de a felét-háromnegyedét egy értelmi fogyatékos csoport tette ki. Hogy ők hogyan értelmezték maguknak az amúgy is fura előadásunkat, igazán nem tudom. A darabunk egy diktátor-jelenettel indult, majd Bábelt adtuk elő, ahol nagy kupacban egymáson fetrengve próbáltunk kommunikálni egymással, persze sikertelenül. Ezután kábé tíz percig más se történt, csak zongoraszóra kígyózó mozgással szavakat írtunk a levegőbe, ezután jött tánc, egy ősi törzsi esküvő bemutatása, még több tánc, majd egy kis bohóckodás, a darabunk végül a Happy birthday eléneklésével zárult. Nem értitek? Nyugi, én sem. 

Mindenesetre most jön valami, amit magam sem tudom, hogy írjak le vagy fogalmazzak meg, de fantasztikus volt. A darabunkban nem voltak meghatározott szerepek: mindent együtt, egyszerre csináltunk, ugyanolyan egyszínű, fekete öltözékben. És mikor befejeztük az előadást, és hátramentünk az öltözőbe megkönnyebbülten, hirtelen megvalósult az, amiről Simon egész héten papolt: csapat lettünk. Összeölelkeztünk egy nagy körben, és meglepetten éreztem, hogy elkezdek könnyezni a meghatottságtól. Igyekeztem visszatartani, aztán feltűnt, hogy már legalább a társaság fele bőg, úgyhogy inkább én sem igyekeztem visszafogni magam. Éljeneztünk, tapsoltunk, összepacsiztunk, aztán elkezdtük egyenként megölelni egymást. De nem csak úgy egyszerűen, hanem tényleg hosszan tartóan és szorongatósan, és közben bőgtünk, mint egy baba. Esküszöm, fogalmam sincs, mi történt. De attól a pillanattól fogva úgy éreztem, hogy egy egységgé váltunk. És én ugyan határozottan nem vagyok ölelgetős típus, most azonban borzasztóan jólesett mindenkit hosszan megszorongatni. Sajnáltam a lányokat, akik kimaradtak ebből. Ez a csapat-érzés a projekt utolsó napjáig elkísért minket, a búcsúbulin közös zenélés, éneklés, táncolás és ismételt sírások sorozata volt jellemző. Az egész társaság olyan felfokozott érzelmi állapotba került, hogy a fiú-lány viszonyok is teljesen megváltoztak. Az utolsó estéken teljesen normális volt, hogy random emberek összeölelkeznek vagy éppen csókolóznak, majd a következő órában egy teljesen más emberrel teszik mindezt. Azon kívül, hogy az embernek egyből az jut eszébe, hogy "persze, fiatalok, össze vannak zárva tíz napig és nem tudnak uralkodni a hormonjaikon" határozottan azt hiszem, hogy volt itt valami, ami az érzelmekre hatott, hogy ez az állapot azért tudott kialakulni, mert az emberek lelke került hirtelen közel egymáshoz. Nem tudom, érthető-e ez így. Mindenesetre utoljára hasonlót a BK táborban tapasztaltam, és az sem teljesen ilyen volt. Ez egy olyan rendkívüli élmény volt számomra, ami hirtelen az egész projektet más színben tüntette fel. Igaz, nem kaptam meg, amit vártam, de kaptam valami egészen mást, egészen érdekeset. Az, hogy egy hét alatt egy csapat idegen, különböző nemzetiségű ember eljuthat idáig, egyszerűen fantasztikus. (Miután elmeséltem neki, Bálint félve kérdezte, én is összesmártam-e random emberekkel. Nos, határozottan nem tettem ilyet, de zárójelben megjegyzem, hogy ez kizárólag rajtam múlt.)

Ami még nagy élmény volt mindenkinek, az a nemzetközi estek sorozata volt. Minden este más ország mutatkozott be. Mi, magyarok kezdtük, volt kvízünk, dal -és tánctanításunk, Túró Rudink, Pick szalámink és pálinkánk. A lengyelek és a litvánok is jeleskedtek a tánctanításban, sőt, nekik még népi viseletük is volt. A törökök estje is jól sikerült ahhoz képest, hogy alig tudtak angolul: egy esküvőt játszottak el nekünk, amibe minket is bevontak. Az olaszok persze hatalmas színészkedést csaptak, rendeztek nekünk buta kvízt, aminek megkoronázásaként csókolózós feladatot kaptunk - az alapján kaptunk pontokat, hogy a csoportból hányan csókolják végig a 3 olasz lányt és az 1 meleg olasz fiút. Nem tudom, miféle elmebeteg ötlet ez, mindenesetre a csapatunkból mindenki megcsinálta, csak én nem. Úgy tűnik, prűd vagyok.

Az olaszok egyébként sem zavartatták magukat semmin, lazák és jópofák voltak, és nagyon érzelmesek. Ismét beigazolódni látszott tehát egy sztereotípia. (Próbáljunk meg valakit lesmárolni, és csak aztán gondolkodjunk el, vajon egyáltalán akarja-e, vagy esetleg meglepő módon szeretne-e hűséges maradni a barátjához.)

Lengyelországból sajnos nem sokat láttam, mert kirándulásra csak egy napot, a szombatot szántuk. A táj mindenesetre nagyon szép volt, mindenütt magas, hósipkás hegyek (nekünk ilyen miért nem jutott? Vissza Trianont!), fenyőfák, faházikók kéményükből gomolygó füsttel, legelésző báránykák... Mint egy képeskönyv, amerre a szem ellát. Sokat fotóztam, szuvenírnek pedig sajtot, karamellát, meleg, között zoknit és mamuszt hoztam haza.

A szociológia terén nem fejlődtem sokat. De megismertem pár jópofa csapatépítő játékot, és megtapasztaltam egy olyan érzést, amiben még nem volt részem, de azt hiszem, fel fogom tudni ezt még használni a későbbiekben. És bár úgy érzem, nem igazán fogom tartani a külföldi résztvevőkkel a kapcsolatot - a projektnek vége, bennem is lezárult - azért nem felejtek. A magyar lányokat pedig egészen megkedveltem, remélem, klassz lesz velük együtt dolgozni a Cromónál.

(Ha végigolvastad ezt a bejegyzést, fogadd meleg kézszorításomat. Büszke vagyok rád!)

2013. november 5., kedd

2013. november 2., szombat

Ups and downs

Nem írok, pedig sok minden történik, csak valahogy nincs kedvem lekörmölni. :( Most őszi szünet volt a héten, ennek ellenére elég mozgalmasra sikerült. 

Csütörtökön volt a forgalmi és az elsősegély vizsgám is, és mindkettőn átmentem. Most még el kell intézni az adminisztrációs dolgokat, aztán hamarosan kézhez is kapom a jogsit. Tudom, ez olyasmi, aminek örülnöm kéne, de különösebben nem hoz lázba, főleg, mivel mindkét vizsgán minősíthetetlenül rossz voltam, úgyhogy túl sok sikerélményem nincs tőle. Az a jó, hogy végre túl vagyok rajta...

Szintén csütörtökön derült ki az is, hogy bevettek egy lengyelországi nemzetközi programba. Ez elég spontán ötlet volt, alig pár napja osztotta meg az ELTE a facebookon egy civil szervezet programját, nekem meg megtetszett és jelentkeztem, másnap meg már közölték is, hogy mehetek, úgyhogy elég hirtelen jött a dolog. Jövő pénteken utazom, és az azutáni vasárnap jövök vissza. 6 másik lánnyal megyünk Zakopane mellé, ahol különböző nemzetiségű fiatalokkal veszünk részt workshopokon, elvileg színházi technikák segítségével dolgozunk majd fel társadalmi kérdéseket, de többről gőzöm sincs, ráadásul nem is vagyok nagy színész, úgyhogy csak remélem, hogy élvezni fogom. :)

Anyu izraeli ismerősének a fia, Ariel, és a barátnője, Alex vannak nálunk látogatóban éppen. Ez azért mókás, mert nem is ismerem őket, a sráccal találkoztam csak még kölyökkorunkban. Csütörtökön érkeztek, és holnapig időznek nálunk, egész pontosan a szobámba költöztek be, úgyhogy én most Petránál lakom. Kicsit csendesek, de azért azt hiszem, örülök, hogy itt vannak, jó volt velük meg a családdal pénteken Szentendrére meg Visegrádra menni, este pedig a Vapianoba ültünk be Eszterrel és Gézuval, és jött Bálint is, úgyhogy vele is megismerkedtek. 

Nincs jó kedvem az utóbbi pár napban. Viszont autogén tréningezni szeretek. Azt örülök, hogy elkezdtem.

Orsi nem jön haza karácsonyra. Náluk akkor nincs szünet. Hiányzik nekem.