2013. január 30., szerda

Búcsú...

Csütörtökön repülök haza Magyarországra, de a szerződésem a szállásra - úgy, mint mindenkinek - csak keddig szólt. Aki okos és ügyes volt - úgy, mint Hannah - az elrepült haza még aznap vagy előbb. Aki kevésbé volt ügyes, és későbbre vette a jegyét - úgy, mint én - annak meg kellett oldania az addigi elszállásolását valahogy. Nekem nagy mázlim van, hogy itt van nekem Dani, mert így hozzá tudtam költözni. Másoknak több fejfájást okozott a dolog.

Hannah már jóval előbb nekikezdett, nekem viszont csak a hétfőm maradt időm arra, hogy mindenemet összecsomagoljam. Felkeltem reggel jó korán, és nekiláttam. Bőröndbe kerültek a cuccaim, levettem a falról a képeket, a fényfüzért, kitakarítottam a hűtőt és szép lassan az egész szobát. Meglehetősen szomorú nap volt. Elkezdtem megérezni, hogy bizony tényleg elmegyek.
Este - mivel Hannah utolsó estéje volt - Danival és Louise-zal elmentünk vacsorázni. A De Schutter-be mentünk, ahol én Lisával voltam még valamikor szeptemberben. Az én ötletem volt a dolog, és nagyon örülök, hogy mindenkinek tetszett! Nagyon hangulatos hely, és hétfőnként diákok kedvezményesen vacsorázhatnak - hatalmas és ízletes ételekből. ^^ Ettünk, teáztunk, vártunk, aztán ettünk édességet is. Közben beszélgettünk, és nagyon jól éreztük magunkat. Hazaérve felvittem Danihoz a cuccaim egy részét, aztán visszamentem, hogy egy utolsót éjszakázzak a szobámban. Előtte még teáztunk egyet a konyhában Hannah-val, mély melankolikus-nosztalgikus hangulatban.
Az utolsó éjszakám különös módon hasonlított az elsőhöz. Nagyon jól és mélyen aludtam. Talán az nyugtatott meg, hogy az egész szoba üres és fehér volt, úgy, mint akkor. Mintha nem is laktam volna ott sose.

Másnap jó korán keltünk reggel. Kicsit pakolásztam, Hannah pedig végleg összeszedte minden cuccát, vetett egy utolsó pillantást a szobájára, majd bezárta az ajtót, és leadta a kulcsait a DUWO-nak. Ezután együtt elindultunk a reptérre, mivel mindenképpen ki akartam kísérni. Furcsa és szomorkás út volt. A reptéren minden simán ment, Hannah becsekkolt, rendben volt a bőröndje is - mivel két postai csomagban haza küldte a cuccai egy részét. Egyszerűen nem tudta volna máshogy hazavinni a holmijait, és még így is egész sokat hagyott a konyhában.
Miután a fő gondtól, a nagy csomagtól megszabadult, fél órát reggelizgettünk a reptéren, mielőtt végleg elbúcsúztunk volna. Fölsétáltunk a biztonsági ellenőrzéshez, és megöleltük egymást - ekkor kezdtünk el mindketten pityeregni. Természetesen megígértük egymásnak, hogy beszélünk és találkozunk is, de azért szomorú volt az elválás. Néztem egy picit, ahogy az ellenőrzés felé halad, integettem, aztán siettem haza, hogy a saját holmijaimmal foglalkozzam.
Hannah egyébként búcsúzóul adott nekem egy nagyon édes plüsstehenet - mivel az kifejezetten osztrák - és egy képeslapot, amit teleírt mindenféle kedves dologgal. Érdekes az egész, tényleg az első nap találkoztunk már, és utána is együtt csináltunk mindent. Sokat segített, főleg az elején, hogy vele vészelhettem át a felmerülő nehézségeket.

Otthon másfél órám volt arra, hogy én is összecuccoljak, elhagyjam a szobám, és leadjam a kulcsaimat. A holmijaimat - mivel nem volt még minden teljesen összeszedve - 3 részletben vittem fel a 12.-re Dani szobájába, aki a munkája miatt itthon sem volt, csak rám hagyományozta a kulcsait.
Miután minden fent volt, készítettem fotókat az üres szobámtól, elbúcsúztam tőle, majdan kiléptem, és bezártam. Hogy is lehet ezt leírni? 5 hónapig laktam benne, körberaktam a cuccaimmal, teljesen a magamévá tettem. így lecsupaszítva semmi sem jelzi már, hogy valaha is ott laktam. Nem is mehetek már vissza többet. Ennyi volt.

A kulcsomat borítékba tettem, és leadtam a DUWO-nak. Aztán feljöttem Dani szobájába búslakodni.
Ugyan elbúcsúztam a folyosótársaimtól, délben visszamentem hozzájuk, mert ez a fönti konyha nem igazán hívogató. Lent főztem meg az ebédemet, aztán bementem a városba, hogy Lisával találkozzam. Előtte elvittem a postára Hannah egyik csomagját, mivel olyan későn jött rá, hogy a cuccai nem férnek a bőröndjébe, hogy nem volt ideje arra, hogy saját maga vigye el. Miután ezzel végeztem, a városközpont felé vettem az irányt, ahol Lisával ittunk egy teát, majd egy koktélt. Jó régen találkoztunk, úgyhogy megbeszéltük, kivel mik történtek az elmúlt időszakban. A legérdekesebb, amit mesélt, az volt, hogy Beatrix királynő lemondott pozíciójáról fia javára, így nagyon valószínű, hogy idén elmarad a Queen's Day. Az ünnepet április 30-án tartották minden évben, jellemzője, hogy a hollandok ilyenkor megbolondulnak, nagy számban tódulnak ki az utcára, mindenki narancssárgábba öltözik, isznak és buliznak. Sok ismerősöm mondta, hogy visszajönne erre az eseményre Amszterdamba, és én is jöttem volna, ha nem akkor ballag a húgom. De így probléma megoldva - idén nincs Queen's Day, de talán lesz jövőre King's Day! Mellesleg, minek is maradna a trónon a királynő, ha én elhagyom az országot?

Elbúcsúztam Lisától, megköszönve neki a sok kedvességet, aztán hazajöttem, és szerencsére nemsokára Dani is befutott. Nem csináltunk semmi különöset, de le kellett mennünk a konyhánkba megint, mert Dani a közös fagyasztónkban hagyott egy pizzát, és a mi sütőnk amúgy is jobb, mint a fenti. Megvacsiztunk hát lent, de nagyon fura érzés volt. Igaz, csak reggel költöztem ki, de határozottan éreztem, hogy már nem tartozom oda, arra a folyosóra. Ma már nem is fogok ott főzni. Annak az időszaknak vége.

A búcsúesténket majd ma tartjuk. Ma már nem megyek be a városba - tegnap voltam bent utoljára. Itthon vagyok, kialudtam magam, most megyek edzeni, aztán összecsomagolok. Remélem, minden rendben lesz a holmim körül. A nyári cuccaim még anyuék vitték haza, és karácsonykor valamint Orsi szalagavatójakor is hagytam otthon egy nagy adag holmit, így nagyon valószínű, hogy mindent el tudok csomagolni, már csak az a kérdés, mennyi lesz a súlya. Sajnos nem nagyon van itt lehetőségem arra, hogy lemérjem. Holnap délután indul a gépem. Jaj de nehéz elképzelni, hogy ennek az egésznek hamarosan vége szakad!

2013. január 27., vasárnap

Az utolsó hét

Elszaladt az utolsó hetem is itt Amszterdamban, kicsit máshogyan, mint eddig, ugyanis Dani elkezdett dolgozni, és így nem tölthettük együtt semmittevéssel a napot. Ennek örömére Hannah-val buzgón szervezkedni kezdtünk, és minden napra kitaláltunk valamit, hogy hasznosan töltsük az utolsó hetet.

Hétfőn délután bementünk a városba, és vettünk egy adag szuvenírt. Nem kellett sok, hiszen karácsonykor már vittem haza - úgyhogy tulajdonképpen csak magamnak válogattam dolgokat. Vettem kulcstartót, mágneseket (igen, a mágnes buta ötlet, mivel faburkolatú a hűtőnk, de lényegtelen, ezeket nem lehetett ott hagyni) és két sajtot is, had örüljön a család. A vásárlás után beültünk a Vapianoba, és elkezdtük várni Antjét, ugyanis vele volt randink aznap este. Nem tudom, ismeritek-e a Vapianót, nekem mindenesetre teljesen új volt. Egy terjeszkedő olasz étterem-lánc, aminek az a különlegessége, hogy önkiszolgáló alapon működik - bemész, leülsz, végigböngészed az étlapot, aztán odamész a pulthoz, és rendelsz. Ezután egy kütyüt nyomnak a kezedbe, ami majd csipog, ha elkészül az étel, és akkor visszamehetsz érte. Ily módon a kajálás olcsó, mert nem kell pincért fizetni, de az olasz kaja elsőrangú. Hannah-val előbb értünk oda a megbeszélt időpontnál, de bementünk, mert nem tudtunk magunkkal mit kezdeni. Reméltük, hogy senkinek sem szúr szemet, hogy nem rendelünk, és korgó gyomorral mustráltuk az étlapot, várva, hogy Antje befusson. Mikor megérkezett, azonnal rendeltünk, és hamarosan el is készült a pompás pizzánk. Vacsi alatt pedig kicseréltük, mik is történtek velünk az elmúlt időben.
Antje a "német lányos" csapat tagja, tulajdonképpen hívtuk estére a többieket is: Kathrint, Nessie-t, Franzit, de Franzinak más dolga volt, Nessie egy későbbi kávézást javasolt, Kathrin pedig rosszul leplezett módon lerázott minket - az utóbbi időben kiestünk a kegyeiből, a búcsúbulijára sem hívott meg bennünket, s most már igen nagy az esélye, hogy anélkül válunk el, hogy búcsút mondanánk egymásnak.
Tehát az este kizárólag Antje volt velünk, de ő is elsőrangú társaság volt, nagyon jó volt beszélgetni vele, és nagyon tetszett a vacsora is.

A keddet itthon töltöttem, intéztem ügyes-bajos dolgaimat a számítógépen, este pedig egy palacsinta-vacsit tartottunk Vikyvel, Hannahval,  Louise-szal és Danival. Sütöttünk egy tisztes adag palacsintát, és megettük mindenféle jóval: volt lekvár, nutella, gyümölcsök, fagyi...

Szerdán múzeumba szerettünk volna menni Hannahval, de problémák adódtam a múzeumkártyánk körül, ezért úgy döntöttünk, inkább csütörtökön megyünk, és szerdán egyéb dolgokat intéztünk a városban. Megnéztük utoljára az Albert Cuypmarktot, gravíroztattunk Hannah-nak a Heinekennél, utána pedig Nessivel találkoztunk egy kávéra és almás sütire. Ez is egy nagyon klassz délután volt! Több mint két óráig beszélgettünk mindenféléről, és nagyon jól éreztük magunkat.

Csütörtökön ismét a város felé vettük az irányt, de maga a nap igen szerencsétlenül sikerült. Reggeltől fogva rettenetesen fáradt és erőtlen voltam, az ebéd sem igazán esett jól, de már el volt tervezve minden, így hát délután elindultunk. Először aláírattunk egy papírt Hannahnak az egyetemen, aztán bezártuk a bankszámlámat egy bankban - meglepően gyorsan és egyszerűen ment a dolog, volt benne valami igazán szomorú. :( Ezután ittunk egy nagy adag kávét, és valószínűleg ez lehetett rossz hatással rám, mert hogy igencsak rosszul lettem tőle a Stedelijk Múzeumban. A múzeumban modern művészeti kiállítások vannak, és épphogy elkezdtünk körülnézni, mikor éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Később Hannah is észrevette, és hiába szerettem volna, ha végigjárhatjuk a múzeumot végül haza kellett jönnünk. Ezt nagyon sajnálom, főleg Hannah miatt, mert még a Rijksmuseumba is szerettünk volna menni, ahol ő még sosem járt, és most miattam elszalasztotta. De mégis, nagyon kedves volt tőle, hogy hazajött velem. A modern múzeum egyébként bizonyára nagyon klassz, de nem nekem. A kiállított tárgyak nehezen értelmezhetőek nulla háttérinformációval, és sokszor bizarrak, ami nem javított az akkori állapotomon. Na mindegy, mi megpróbáltuk. :D

Pénteken Daninak nem kellett dolgoznia, úgyhogy együtt tölthettük a napot. Délután elbicikliztünk a Bosba, ami egy nagy park (sőt, tulajdonképpen erdő) nagyon közel hozzánk. Ő biciklizett, én pedig ültem mögötte a csomagtartón. Először nagyon félelmetes volt és folyton visítoztam, de aztán megszoktam a dolgot. :) nagyon klassz délután volt. Az egész erdőt hó borította, láttunk vicces ludakat és aranyos nyuszikat. Csak néhány emberrel találkoztunk, a többség kutyát sétáltatott. Mikor átfagyva beültünk egy kávézóba forró csokizni, akkor is csak idősebbek ültek mellettünk, és volt vagy öt kutya velük, amik néha kergetőzni kezdtek. Eszembe jutott, mennyire mások az itteni emberek, mint otthon. Az otthoni öregek megkeseredettek és nyűgösek, hiába van még hátra húsz-harminc évük, úgy tesznek, mintha számukra véget ért volna az élet. Itt az idősek mind fittnek, sportosnak és nagyon boldognak tűnnek. Mosolyognak, egy pohár bor mellett tereferélnek egymással, és biztos vagyok benne, hogy megvan a maguk hobbija, teljes, kerek az életük, és nem elhanyagolható módon annyi nyugdíjuk van, hogy semmi okuk az aggodalomra.
Később elmentünk egy olyan részhez, ahol gimnasztikai gyűrűk és sportszerek vannak kirakva - játszótér felnőtteknek. Nagyon jól meg van csinálva, több masszív, könnyen használható gép is van, amin lehet gyúrni. Jól elámultam, és eszembe jutott, mennyire nem működne ez otthon. Dani csimpaszkodott egy kicsit a gyűrűkön, én meg fotóztam a szánkózó kisgyerekeket.

Szombaton már kénytelen voltam nekiülni dolgozni. Nem említettem ugyanis, hogy most nagy szakmai gyakorlat keresésben vagyok, és múlt héten leadtam jelentkezést 3 gyakornoki állásra, mindegyik az Amnesty Internationalnál lenne. Nem kis munka volt, mert mindháromhoz kellett angol és magyar nyelvű motivációs levél, ezen kívül magyar és angol nyelvű CV. Eléggé vacakoltam vele, de Dani sokat segített. Hamarosan jött az értesítés, hogy az aktivista koordinátor gyakornoki pozícióra nincsen esélyem. Nem sokkal később kaptam egy másikat arról, hogy kiváló anyagot küldtem be, épp ezért úgy érzik, tájékoztatniuk kell, hogy az asszisztensi munka, amire jelentkeztem, kizárólag száraz irodai, és lehet, hogy nem ilyet keresek. Hát, ez elég kellemetlen volt, mert tényleg jelentkeztem az asszisztensi állásra, és tudtam, hogy nem nagy szám, de így, hogy pontokba szedték nekem (ami egyébként nagyon kedves volt tőlük!!!) hogy mire számítsak, és kiemelték, hogy valószínűleg nem lenne lehetőségem szakmai fejlődést elérni, elgondolkodtam, és végül visszaléptem a jelentkezéstől. Határozottan olyan helyet keresek, ahol szakmailag fejlődhetek. Asszisztens máshol is lehetek, ahol esetleg fizetnek is.
Szóval már csak egy pozíciónál vagyok versenyben, ez pedig a kampányos gyakornoki pozíció. Nagyon érdekes, kampányok szervezésénél, lebonyolításánál kellene segédkezni. Jól meglepődtem, mert pár napja küldtek egy próbafeladatot, amit ma éjfélig kellett megoldva visszaküldenem. A feladat egy kampányterv megírása volt magyarul, és egy összefoglaló írása angolul. Nem keveset szenvedtem vele, mivel még sosem csináltam ilyet. A kampány egy roma előadók dalait tartalmazó CD népszerűsítésére irányul, és a célja, hogy felhívja a figyelmet a diszkriminációra. Ennek a kampánynak a tervét kellett 2 oldalban elkészítenem, csak a rendelkezésre álló pénzről és időről tájékoztattak. Danival összedugtuk a fejüket, segítségül hívtuk a google-t, megkérdeztük Hannah-t - és azt hiszem, egészen jó kis tervet sikerült összedobnunk. A másik feladat egy angol nyelvű összefoglaló írása volt, 3 témából lehetett választani. Én a tavalyi Budapest Pride-ról írtam, mert a másik két téma nagyon tele lett volna jogi kifejezésekkel.
Hát ennyi, ezen dolgoztam tegnap és ma. Örülök, hogy végre elküldtem, és remélem a legjobbakat, nevezetesen, hogy behívnak szóbeli interjúra, utána pedig megkapom az állást. Nem tudom, mennyi esély van erre, remélem, számottevő. Ha nem kapom meg az állást, keresgélhetek újra, és igazán nem szeretném ezzel vesztegetni az otthoni heteimet.

Tegnap este még rendeztünk egy búcsúbulit a folyosón. Jó volt, majdnem mindenki el tudott jönni. Az volt a terv, hogy bemegyünk a városba bulizni, de végül maradtunk, és egészen sokáig beszélgettünk, ittunk, játszottunk egy buta de nagyon vicces ivós játékot, és kettő körül feküdtünk le aludni. Nem is voltunk ma túl produktívak, de azért a feladatot elkészítettem és elküldtem. :)

És akkor a jövő: egyedül a holnapi napom van arra, hogy mindent összepakoljak és kitakarítsak, kedd reggel ugyanis el kell hagynom a szobám. Hannah aznap repül is haza, valószínűleg kikísérem a reptérre. Remélem, elég lesz a holnap mindenre! Hannah már napok óta pakol, de nekem egyszerűen nem volt időm rá. Kedden és szerdán Daninál lakom, csütörtökön pedig én is végleg hazafelé veszem az irányt. De szomorú ez az egész! Olyan gyorsan illant el, hogy tényleg el se hiszem. De erről majd filózok egy későbbi bejegyzésben.

2013. január 20., vasárnap

Belgium!

Hannah-val ideje volt, hogy elmenjünk utolsó közös kirándulásunkra a nagy, végső hazautazás előtt. Jártunk már Brüsszelben, de még egyszer el szerettünk volna menni Belgiumba, elsősorban Bruges-be, amiről mindenki azt mondta, hogy "such a nice city". (Zárójeles megjegyzés: Nem vagyok egészen biztos benne, hogy hívják ezt a várost magyarul. Úgy kéne leírnom, hogy Brüzs? Maradjunk inkább a Bruges-nél, elnézést, ha helytelen.) A vonatokat, buszokat, szállásokat kalkulálva végül úgy jött ki a legjobban, hogy Antwerpenbe mentünk, a város meglátogatása után átutaztunk Bruges-be, ott töltöttük az éjszakát, másnap megnéztük a várost, és hazajöttünk. Dani morcogott rám, amiért itt hagytam két napra. De fájdalomdíjként hoztam neki belga csokit.

Péntek reggel busszal utaztunk Antwerpenbe, és a városban töltöttük a napot. Végigsétáltunk a bevásárlóutcán amíg megérkeztünk a főtérre. Csak jártuk az utcákat, benéztünk templomokba, gyönyörködtünk a házakban és rengeteget fényképeztünk. Sajnos eléggé hideg volt, és nagyon hamar átfagytunk, így nem tudtunk huzamosabb időt tölteni odakint. Hogy felmelegedjünk, beültünk egy hangulatos helyre, ahol finom levest ettünk. Valójában speciális söröző hely volt, millióféle sört lehetett kapni - kár, hogy egyikőnk se szereti.
Az ebéd után meglátogattuk a kikötőt, a város legrégebbi épületét (amiről azelőtt sehol sem olvastunk, így alaposan meglepődtünk, hogy létezik) és visszasétáltunk az állomásra, út közben pedig benéztünk számos boltba, hogy meneküljünk a hideg elől, de nem vettünk semmit, pedig igazán kedvünk volt a shoppingoláshoz. :)

Vonattal utaztunk Antwerpenből Bruges-be, már sötét volt, mikor megérkeztünk, de szerencsére nem tévedtünk el: buszra szálltunk, egy segítőkész lány elmondta, hol szálljunk le, onnan pedig csak egy rövid séta volt a hostelünk, a St Christopher's Bauhaus Hostel, amiről kiderült, hogy egészen híres, és számos hostelt működtet Európa-szerte. A szállás választásakor nem kényelemre, hanem olcsóságra törekedtünk. Egy 12 ágyas szobában kaptunk ágyat. Maga a hostel rengeteg szobából állt, de több, egymás mellett álló, keskeny házban, és ezért a szobák elrendezése és a folyosó egészen érdekes, keskeny, kanyargós volt. Szerencsére a szobában senki nem volt rajtunk kívül, így egész kellemes volt az éjszakánk. Bár korán érkeztünk, mindketten fáradtak voltunk. Egy darabig terveztük, hogy lemegyünk a bárba, de inkább fent maradtunk, beszélgettünk, majszoltunk, terveztük a másnapot. Korán lefeküdtünk, egészen jól aludtunk, és másnap együtt keltünk a nappal. Vicces volt, azt hittük, csak szállást foglaltunk, de kiderült, hogy az ár tartalmazza a reggelit is. A bárban finom teát, narancslevet és zsömléket kaptunk, igazi fejedelmi reggelinek éreztük akkor. Miután jóllaktunk, nekivágtunk a napnak!

Sajnos nem lett melegebb az idő. Az utcákat hó lepte, szél is fújdogált. Elindultunk a belváros felé, szerencsére nagyon közel volt. Reggel úgy éreztük magunkat, mint egy szellemvárosban, alig volt ember az utcán. De a város tényleg gyönyörű! Nem is igazán tudom leírni. Az a sejtelmes, mesebeli középkori hangulat lengi be. Régi, kőből épült, csúcsos homlokzatú házak, cirádás tornyok, faragott templomok, hidak, szobrok. Mindent hó lepett, a vizek be voltak fagyva. Egészen lenyűgöző volt ez a szépség, teljesen betöltötte a lelkemet. Akkor érzek így, ha valami megragadó természeti szépséget látok, például naplementét; itt azonban az élmény órákig tartott. Egy percre sem volt időm letenni a fényképezőgépet.
Hamar átfagytunk, így beültünk egy forró csokira. Mikor később folytattuk az utunkat, már élénkek voltak az utcák, megjelentek a turisták is. Sétáltunk és benéztünk minden boltba. Rengeteg a csokoládébolt, de az apró, különleges üzletek is, ahol egyedi tárgyakat kapni. Nagyon élveztük a nézelődést, csak ne lett volna annyira hideg! Ettünk egy melegszendvicset ebédre, és jó korán elindultunk, hogy megtaláljuk a buszállomást. Nos, könnyebb volt mint hittük, és odaértünk kábé egy órával előbb. Sétáltunk, nézelődtünk, leültünk a félig-meddig fűtött váróteremben, aztán 14:30-ra kimentünk a buszperonra. Nos, a napnak ez a része nem olyan mókás, a busz ugyanis több mint egy órát késett, de a peron mellett nem volt semmi meleg hely, ahol várhattunk volna. Kint majd szétfagytunk, úgyhogy behúzódtunk a távolabbi váróerembe, de végig az üvegablaknál álltunk és lestük, jön-e a busz, közben pedig csontig átfagytunk. Nem tudom, hogyan vészeltük át azt az órát, de borzasztó volt. A buszon szerencsére alaposan befűtöttek, de még sokáig teljesen agyonhajszoltnak éreztem magam. A busz először Brüsszelbe ment, és csak onnan Amszterdamba - ezért tartott az út 5 óráig, és persze késtünk is. De Brüsszelben ettünk egy finom muffint a Starbucksban, a buszon pedig lehetett szundikálni és vetítettek egy egészen aranyos filmet is, úgyhogy nem volt vészes a dolog. Hazaérve alig vártam, hogy lezuhanyozhassak. Micsoda öröm volt!

Összefoglalva, nagyon klassz utazás volt, két igazán gyönyörű várost láttunk, de ha tehetem, többet nem teszek ilyen kiruccanásokat januárban. Az az érzés mindenesetre megerősödött bennem, ami Brüsszelben is kerülgetett: imádom Belgiumot. Annyira gyönyörű! Itt kéne élnem. Igen, egészen tetszik a gondolat. Lehet, hogy még visszamegyek tanulni, hátha lehetséges. :) Igazán sajnálom, hogy Magyarországon nincsenek hasonló városok. Ott van Budapest, a hatalmas vízfej, utána pedig a néhány nagyobb város és a megyeszékhelyek, de ott is legfeljebb kétszázezer ember él. Szimpatikusak ezek a három-ötszázezres városok. Nem túl zsúfoltak, nem zsonganak a turistáktól, de azért fejlettek, minden elérhető, vannak munkalehetőségek. Egy ilyen helyen szívesen élnék.
És természetesen hálát kell mondjak Hannah-ért is, hiszen ismét bebizonyosodott, milyen klasszul egymásnak teremtett minket a sors (nem mintha bárki is kételkedett volna benne.) Nagyon élveztük az utat és egymás társaságát is. Remélem, nem ez volt az utolsó kirándulásunk. :)

A buszutak szociológiája

Jó rég blogoltam! Igaz, már egy hete volt, de meg kell említenem, hogy sikeresen visszabuszoztam Amszterdamba múlt vasárnap. Fail: otthon hagytam a laptopom töltőjét. Most Dani gépéről vagyok fent, meg úgy általában mindig.
A buszút... Nos, az nem sokkal volt jobb, mint első alkalommal. Ezúttal egészen bizonyossá vált sanda gyanúm, hogy az utazásnak ezt a módját az alsóbb társadalmi rétegek használják. Végül is jogos: azok, akik nem engedhetik meg a repülőt...
Tehát, tele volt a busz furcsa, nem túl intelligensnek tűnő, néha egészen ijesztő emberekkel. Bécsig a magyar busszal utaztam, békésen bambulok magam elé, mikor egyszer csak előbukkan a mögöttem ülő srác feje a szék támlája fölött, és megkérdezi: "Kérsz egy szendvicset?" - Semmi köszönés, vagy ilyesmi, eléggé meglepődtem, de azért igyekeztem kedvesen visszautasítani az ajánlatot, és onnantól kezdve próbáltam látványosan elfoglalni magam, mert féltem a további közeledésétől. Persze nem úsztam meg: kellett egy kicsit beszélgetni arról, hova megyek, miért megyek oda... Ő elmondta, hogy Londonba megy, ott dolgozik (fellélegeztem, mert ez azt jelentette, hogy én átszállok a buszról később, ő pedig nem) és mondta, hogy látogassam meg. Egészen komolyan gondolta! Hozzátette, hogy Kardos Pityunak hívják, vegyem fel facebookon, onnan ismerhetem meg, hogy a profilképén borosüveggel pózol. Seriously?! Alig vártam, hogy lemeneküljek a buszról, de előtte még adott egy kártyát amire felírta a nevét és az email címét, és ismételten felajánlotta, hogy látogassam meg. Ijesztő volt...

Bécsben tehát átszálltam a szlovák buszra, néhány érdekes alak társaságában. Egy magyar nő folyton panaszkodott és méltatlankodott, úgy érezte, mindig fontoskodnia kell, amivel csak önnön ostobaságát bizonyította be. A felszállás előtt hosszasan prédikált arról, hogy "általában az átszálló utasokat engedik fel előbb a buszra, és csak aztán az újakat, és most aztán nagyon kíváncsi, hogy itt hogyan lesz, és ő nem is tudja, mit csinál, ha nem tartják be ezt az íratlan szabályt". Erős késztetést éreztem arra, hogy megkérdezzem, ugyan mi a fenét számít, ha mások előbb jutnak fel a buszra, mint ő, de nem tettem. A buszon végig előttem ült, és járatta a száját.
Mellettem egy fiatal roma srác foglalt helyet, kedves volt, de szintén zavarba ejtően primitív. Gyakran telefonált, egyszer valakinek arról magyarázott, milyen volt fiatalabb korában füvet termeszteni, aztán hozzátette, hogy most már hagyják őt ki mindenféle ilyen bizniszből, nem akar belekeveredni; nem sokkal később azt ecsetelte, hogy mennyire aggódik, hogy tőle van a gyerek. Kész szociológiai tanulmány volt ez a buszút!
Félreértés ne essék: nem akarok lenézni másokat csak azért, mert rosszabb a helyzetük, de tényleg sok volt nekem hirtelen rádöbbenni akkor, hogy a többség körülöttem valóban alantabbról jön. Nem érintkezem gyakran ilyen emberekkel, és bár tudok a létezésükről, egészen meglepő néha ezt meg is tapasztalni.

Kétszer állítottak meg, hogy ellenőrizzék az úti okmányokat, félálomban zötyögtem végig. Órákig egy pózban ültem, és elültem a fenekem. Komolyan! Az első két nap még csak fájt, aztán feltűnt, hogy ha ráülök, rendszeresen zsibbad. Még most se múlt el. Kicsit aggódom. Dani azt mondta, van rá gyógyszere. Remélem nem lesz életem végéig fenékzsibbadásom. Rém kellemetlen volna.
Dani egyébként kijött elém a buszhoz és nagyon kedves volt, bár én nem igazán voltam még egy darabig használható állapotban. :D

2013. január 12., szombat

Orsi szalagavatója

Végre egy pozitív bejegyzés! :D Elbűvölő idősebbik húgocskám szalagavatójáról fogok beszámolni. :)

Ott kezdem, hogy erre az eseményre mindenképpen szerettem volna hazajönni a távoli Amszterdamból, és olcsósága miatt esett a választásom a buszozásra. Az Eurolines-szal oda-vissza potom 52 euróért megjárom a két várost. 21 órát buszozom? Ugyan, sebaj...
Nos, az a helyzet, hogy azért tényleg nem volt egy leányálom. Szerda délután negyed háromkor indultunk, és csütörtökön fél tizenkettőkor érkeztünk meg a Népligethez. A busz eközben sok helyen megállt, számos német városban, Bécsben, és mindenféle pihenőhelyeken, de mindig csak 10-20 percre. A buszon nem működött a vécé, így hát minden egyes alkalommal, ha a busz megállt, kirobogtam, még akkor is, ha nem volt sürgető a dolog, mert ugye, ki tudja, mikor lesz rá alkalom legközelebb? Jó sok pénzt el is költöttem pisilésre, bár azt hiszem, ez annyira nem is érdekel titeket. :D
Az egyik állomáson a frász jött rám. Hajnali egykor volt ez már, leszálltam, bementem a mosdóba, várakoztam pár más nővel, mikor berontott egy lány cigivel a szájában, elkezdte verni az utolsó fülkét, és közben magyarul ordítozott, hogy "Gyere ki, gyere ki!" Nem a mi buszunkról volt, úgyhogy véletlen lehet, hogy épp ő is magyar volt, mindenesetre eléggé kivolt, és folyamatosan kiabált. A fülkében annyi látszott, hogy takaró van az aljára terítve, úgyhogy feltételezem, hogy valaki (vagy valakik?) aludt benne! Mindenesetre nem jött ki, hiába kiabálta a lány, hogy "gyere ki geci!" nem is tudom visszaidézni, miről beszélt, de borzasztó ijesztő volt. Szó esett arról, hogy ő bizony megöli valaki anyját, meg késelésről, ahol kilátszott valaki csontja, meg kábítószerekről, meg arról, hogy menjenek vissza Lipcsébe... mellőlem a többi nő hamarosan kislisszolt, én viszont még el akartam végezni a dolgom, de elég borzasztó volt, elhihetitek. A lány egyáltalán nem törődött mással, csak a saját üvöltözésével, de szabályosan remegtem, mikor visszajutottam a buszra.
Ezen az állomáson egyébként felszállt egy nő, aki éppen mellettem foglalt helyet. Ez eléggé bosszantott, ugyanis egészen addig mind a két ülés az enyém volt, és bár nem királyi lakosztály, egészen kényelmesen el lehet rajta helyezkedni. Minthogy egy ülésre kellett később szorítkoznom, elég kényelmetlenül zötyögtem reggelig, és csak így-úgy tudtam aludni félálomban. Szerencsére Bécsben leszálltak sokan, és elülhetett mellőlem.
Az út nem volt kifejezetten unalmas. Folyamatosan vetítettek filmeket, és tudtam olvasni is, meg valamennyire aludni. Mégis, eléggé kivoltam, mikor megérkeztünk a Népligethez. Apu olyan aranyos volt, hogy kijött elém kocsival, elvitt és bemutatta a munkahelyét - mivel közel dolgozik, és még sosem jártam ott - aztán megebédeltetett egy étteremben, igaz, alig bírtam enni, a gyomrom kicsit fel volt kavarodva a sok zötyögéstől, és jól kikészült az egész testem is a furcsa alvópózoktól.
Még aznap este találkoztam Csillával és Lacival, aztán jól kialudtam magam az ágyikómban.

Másnap reggel elhoztam Daninak a fényképezőgépét, délután pedig fodrásznál voltam, aki vágott kicsit a hajamból, de azért megjegyezte, hogy nagyon szép és egészséges, sokkal jobb mint volt! És szépen begöndörítette, hogy csinos legyen estére. :)

NA ÉS AKKOR VÉGRE A SZALAGAVATÓ

Csajszik
Orsi szalagavatójára tehát tegnap este 6-kor, a Corvinus Egyetem budai kampuszán került sor. Ez a helyszín sokkal jobb volt, mint annó a miénk: nagy tér, körben székek, mindenki elfért, fentről a karzatról lehetett kamerázni. Mi időben odamentünk, jól lefoglaltuk a legjobb helyeket. Ott volt az összes nagyszülő, Jutkáék, Eszter és Mimi hozták a pasikat is. Juli és Ildi is eljöttek, bár késtek és korábban is távoztak, úgyhogy alig tudtam velük szót váltani. Én a magam részéről élveztem, hogy kiöltözhetek, és találkozhatok ismerősökkel. Marcival beszéltem futólag, később Zsófival, Barbival és Pásztor Katival, a műsor alatt pedig Zsuzsa néni mellett ültem. Valamiért nagyon izgultam, biztos szerettem volna, hogy minden klasszul menjen Orsinak. Először feltűzték a tanárok a szalagokat, aztán következtek a produkciók. Orsiék osztálytánca elképesztően klassz volt! Különböző korok slágereire táncoltak, nem bonyolult, de nagyon látványos tánc volt, és sugárzott róluk, hogy nagyon élvezik! Én a magam részéről nem is tudtam, hogy Orsi ennyire jól táncol. Riszálásban szerintem határozottan jobb nálam. :) Ráadásul hosszú tánc volt, több, mint 8 perces! A végén Géza bá és Zsuzsa néni is beálltak. Nagyon klassz volt az egész, és annyira boldog volt mindenki, főleg a húgom, hogy nem is lehetett nem élvezni nézni őket. Hozzájuk képest a 12. a produkciója igencsak gyatra volt, rövid volt, és feleannyira sem élvezték.

A keringő is nagyon szépen sikerült. Orsi gyönyörű volt! A ruhája stílusa hasonlított az enyémhez: a mellrésznél volt díszített, alul visszafogottabb. A haja oldalra el volt fonva, a szeme pedig csillogott és ki volt emelve szép nagy műszempillákkal. A többi lány is nagyon csinos volt persze, úgyhogy még akkor is elegáns hatást keltettek, ha netalán falábú volt a párjuk. ^^ De ez persze csak vicc, nagyon szép volt a tánc. Volt egy rész, ahol Orsit emelték a magasba! Szeretném megnézni a felvételt, az ugyanis felülről készült, én meg csak oldalról láttam az egészet, és néha bele is lógott a képbe egy-két fej. A keringő után fel lehetett kérni a családtagokat, és készítettünk kismillió fotót is. Annyira meg voltam hatva, hogy majdnem pityeregtem is, de erről psszt! :)
Szépséges hugicám
Orsi és Szahar elképesztően tüneményesek. Egyszerűen sugárzik róluk, mennyire boldogok együtt. Kénytelen voltam kicsit magamra meg Gáborra gondolni. Azon gondolkodtam, mi is ilyenek voltunk-e ekkor? Ugyan én úgy éreztem, és mindig úgy gondolok vissza rá, hogy mi is nagyon-nagyon szerettük egymást, valahogy az az érzésem, hogy a mi kapcsolatunk mégsem volt ilyen. Talán tényleg nem is volt annyira jó. Nem tudom. Orsiéknak annyira szurkolok, annyira együtt kellene lenniük! Nem tudom, hogy fog most alakulni a kettejük élete a ballagás után. :(

Orsi este továbbállt bulizni, mi pedig hazajöttünk.

Ma reggel készülődök, Orsi nemrég hazaért, megnéztük a képeket, filmeket. Születtek nagyon szépek is, remélem, hamarosan láthatom, Eszter miket fotózott. Most jön egy jó kis családi ebéd, aztán megyek is a buszomhoz. Ha minden igaz, holnap délután már Amszterdamban leszek!

Dani

Kedves blogom,

be kell neked mutassak valakit, aki bár már egy ideje része az életemnek, eddig ezen az oldalon rejtve maradt. Ennek elsősorban Choz az oka, bár kétlem, hogy olvassa a blogomat - viszont mikor chateltünk, és elmondta, hogy van barátnője, én is elmondtam, hogy nekem is van valakim... így már nincs semmi titkolnivalóm, bár szeretném óvatosan kezdeni a dolgot, elvégre új szereplőt bemutatni egy blogon mégsem lehet csak úgy ukkmukkfukk!

Hol is kéne kezdenem? Daninak hívják (jó, erre az okosabbja már a címből is rájött) és úgy ismertem meg, hogy ugyanabban az épületben lakunk, és ő is magyar - vagy legalábbis félig, mert az anyukája orosz. Legyen elég annyi, hogy együtt vagyunk, és szeretjük egymást, bár eléggé a kapcsolat elején tartunk. A szívás rész az, hogy ő a mesterképzését folytatja Amsterdamban, tehát mindenképpen nyár közepéig marad, de lehet tovább is, mert Magyarországon egyáltalán nem áll szándékában élni. De ezzel most nem is foglalkozunk inkább, mert mint mondtam, tényleg jól megvagyunk, és szeretnénk távkapcsolatban maradni, ha hazajövök.

Nem szeretnék dicshimnuszokat zengeni, nem is tudom, mit is írhatnék le így most hirtelen, mert mint mondtam, óvatosan akarom elkezdeni a publikációt... Ha bárkit érdekel bármi, zaklasson üzenetben, illetve megígérhetem, hogy mostantól igyekszem normálisan beszámolni a kapcsolatunkról. Ha nem tűnt ez a bejegyzés túl lelkesnek, az csak azért van, mert szégyenlős vagyok, téves következtetéseket tehát ne tessék levonni. :)

Kicsit még szomorkodom

Beszéltem Chozzal néhány napja. A szakításunk óta csupán egyszer beszéltünk, azt is jó régen, azon kívül újévkor írt egy kedves SMS-t, amire válaszoltam, de igazából ennyi. Én direkt nem kerestem őt, arra gondolva, hogy így talán mindkettőnknek - de főleg neki - jobb lesz, viszont megláttam facebookon, hogy jól sikerült egy nehéz tárgya, és írtam neki, hogy gratuláljak. Hát így kezdődött. Igazából csak beszélgettünk arról hogy ki hogy van - szerencsére sikerültek a tárgyai, és ennek nagyon örültem. Aztán egyszer csak azt mondta, hogy ha már így beszélünk, elmondja nekem, hogy ne mástól tudjam meg, hogy van barátnője. Megkérdeztem, hogy ismerem-e, de azt felelte, hogy nem. Hát ennyi. A természetes érzéseken túl ("hogy lehet az, hogy valaki helyettesít engem, brühühühü") nagyon örülök neki. Ahogy annak is, hogy azt mondta, minden rendben vele, és jól van. Remélem, csak egyre jobban lesz, ahogy múlik az idő!

Be kell valljam, valamennyire azért hiányzik Choz, főleg, ha itthon vagyok. Olyan jó lenne kontaktusban maradni! Ezt meg is mondtam neki, de azt mondta, kétli, hogy működne a dolog. Szerinte a barátság kapcsolat után olyan, mint a "megdöglött a kutyád, de megtarthatod". Szinte elképzelhetetlennek gondolja. Azon kívül kicsit barátságtalan volt, és eléggé haragszik rám. Meg tudom érteni... miért lenne kedves ahhoz, aki ennyire megbántotta? Megérdemlem az egészet. Mindegy, rosszul esett, és tényleg bántott és bánt kicsit most is, sőt, attól tartok, fog még akkor is, ha végleg hazajövök. Talán igaza van, és idővel, ha mindketten túllépünk és meglesz a saját életünk, egyáltalán nem lesz szükségünk a másikra. Én viszont abban reménykedem, hogy sok-sok idő múlva, mikor már csak a szép dolgok maradnak meg, akkor megint jóban tudunk lenni újra. Annyira szeretném! Azt hiszem, életem legnagyobb baklövését követtem el ebben a kapcsolatban. Rosszul kezeltem a problémákat, és rosszul kezeltem a szakítást is. Nem tudom, tudnám-e máshogy csinálni, ha újrakezdhetném, mindenesetre bánom, hogy így történt. Choz a szememre hányta, hogy nem kerestem se karácsonykor, se a névnapján - úgy bántott a dolog, mert gondoltam rá, csak azt hittem, azzal tennék rosszat, ha írnék neki. :( Nem is tudom, ezek után írhatok-e, vagy sem, elég morcosan adta az értésemre, hogy nem kér belőlem :( Mindegy, nagyon sajnálom az egészet. Bárcsak jóvá tehetném! Félek, hogy ez nem lehetséges. :( Mindenesetre nagyon szeretném, hogy boldog legyen.

Nekem pedig semmiképpen nem szabad ezen keseregnem. Én akartam hogy így legyen, én csináltam az egészet, meg kell szokjam a helyzetet, el kell kezdenem egy új életet itthon, amiben ő nincsen benne. Nagyon-nagyon bízom benne, hogy nem fog sokáig tartani! Annál is inkább, mert... de inkább olvassátok el a következő bejegyzésemet.

Eseményjárás

Nagyon rossz blogíróvá váltam! Mentségemre legyen szólva, elfoglalt vagyok. Vagy mégsem? Nem, azt hiszem annyira azért mégsem. A szilveszter utáni első hétben ugyanis az égvilágon semmi dolgom nem volt, jó sokat pihentem, a reggelit rendszeresen kihagytam és rögtön az ebéddel indítottam... Az egyetlen aktív tevékenységem az volt, hogy megnéztem moziban a Life of Pi-t. Bár ha belegondolunk, ehhez is csak egy székben kellett ülni és bámulni a vásznat. A film egyébként jó volt, elsősorban a látvány volt igazán gyönyörű.

Az első órám, az Urban struggle most hétfőn volt, bementünk Hannah-val, és még aznap megkértük a tanárt, hogy írjon le minket a kurzusról, amit meg is tett. Ehhez némi bővebb magyarázattal kellene szolgálnom.
A 3. periódus - ellentétben az első kettővel - nem 8, hanem 4 hétig tart. Az óra viszont ugyanannyi kreditet - hatot - ér, ami 168 óra munkát követel. Amszterdamban tartózkodásom utolsó négy - sőt inkább három - hetében a következőket kellett volna megcsinálnom:
- elolvasni egy 423 oldalas könyvet (ellenőriztem, elég nagy méretű könyv)
- írni a könyv 3 fejezetéből egy egyenként 1000-1200 oldalas reader's reportot (egy fejezet kb 80 oldal) - és nagyon szigorú határidőre beadogatni őket
- kitalálni egy kutatási témát; evvel a témával interjút készíteni 2 emberrel, majd ezt az interjút legépelni és beadni; az interjúból következtetéseket levonni az adott témára vonatkozólag, ebből is írni egy beadandót, határidőre az egészet leadni
- 5 fős csoportokban kitalálni egy kutatási témát, terepmunkát végezni, és az eredményeinkről beadandót írni (melyben minden csapattag egyaránt részt vesz) mindezt természetesen az olvasott elméletek és eredmények kereteibe ágyazva
- A megfigyelésekről csoportban prezentációt tartani (két nappal a hazautazásom előtt).

Édesanyám talán megbocsátja, hogy ezek után úgy gondoltam, ez az óra inkább szívás, és leadtam. Tisztázzuk: nem vagyok az a típusú ember, aki meglóg a feladatok elől, sőt, szeretem is a terhelést, és ez az óra nagyon klassz tapasztalat lett volna. Vívódtam is, és bánt is kicsit, hogy leadtam. De nem bántam meg, hogy így tettem, mert ha vállalom, akkor tényleg folytonos tanulással és melózással, idegeskedéssel kellett volna eltöltenem az utolsó heteimet, anélkül, hogy lett volna időm arra, hogy megnézzek még helyeket a városban, élvezzem a hangulatot vagy azokkal legyek, akiket szeretek. Egy csomó olyan dolgot vártak el, amit még sosem csináltam - jó lett volna tanulni belőle, de pár nap alatt, határidőre megcsinálni valamit, amit még sosem csináltam, és azt sem tudom, hogy kell jól csinálni - az para. Különben is, most hazajöttem Orsi szalagavatójára - mikor visszamegyek, már csak két hetem lesz. Mindenképp igyekezni fogok hasznosan eltölteni, mert én se szeretek csak úgy tengni-lengni... És ott lesz nekem Hannah, együtt meg biztos kitalálunk valamit :)

2013. január 2., szerda

Szilveszter

Laci és Ádám ma mennek haza. Sok időt töltöttek itt, de tulajdonképpen keveset voltak velem, mert nap közben elfoglalták magukat (egész hasznos dolgokkal, jártak múzeumokban is!) Este azért beszélgettünk, iszogattunk, csatlakozott Hannah is, akit Laci nagyon megkedvelt. :D
Ádámot eddig nem ismertem, de nagyon aranyos srác, Laci meg... hát őt sem ismertem annyira, és valahogy más így élőben, mint facebookon, szerintem jóval komolytalanabb.

A szilvesztert itt töltöttük a konyhánkban, csatlakozott Kathrin és 6 német barátja, akiket meghívott. No, ennek örömére délelőtt nagybevásárlást csaptunk, utána készítettünk salátákat, délután pedig már nem is volt más dolgom, csak szépülni. Nem mondanám, hogy nagy szám volt az este, mégis élveztük. A mi konyhánkban volt az egész, úgyhogy az lett felforgatva... Jött a sok német, volt fincsi kaja - husi, saláták, kenyerek mindenféle mártogatós izével - zenénk nem volt, mert senki nem akarta beáldozni a laptopját. :D Így is a mi szobánkba járkáltak pisilni meg a kabátjukat ledobni.

Az eredeti tervünk az volt, hogy a városba megyünk éjfél előtt, de ez cseppet sem olyan egyszerű. Jó lett volna buliba menni, de a szilveszteri bulik itt nagyon drágák, letettünk róla. Abban maradtunk, hogy bemegyünk a városba a hangulatért, úgyis lesz pár szabadtéri koncert és tűzijáték. Ugyanakkor a városba bejutni cseppet sem egyszerű. Elképesztően ostoba módon ugyanis a tömegközlekedés már este 8-kor leállt, a taxi szerzése pedig szilveszterkor köztudottan úgyszólván lehetetlen, úgyhogy maradt a bicikli, de a fiúknak bérelniük kellett volna... Végül nem béreltünk, hanem taxikat hívtunk, egy helyen megadták egy taxisofőr számát, azzal, hogy hívjuk fel. Nos mi hívtuk, de nem vette fel, éjfél körül hívott vissza, akkor meg ugye minek... Ja és szakadt az eső végig, úgyhogy nem mentünk sehova, a szilvesztert itt töltöttük a fantasztikus Uilenstedén! :D De nem bántam. Jól éreztük magunkat, éjfélkor kimentünk a 12. emeleti tűzlépcsőre, és ott ünnepeltünk. Hihetetlen, mennyi tűzijáték van ebben a városban! Mindenhonnan lőttek fel össze-vissza, még fél órával később is. Egyébként már reggel óta ment a durrogtatás, elég idegesítő volt. És mivel elfáradtunk, szerintem kettő körül el is mentünk aludni, másnap meg súrolhattuk a konyhát, mivel persze a németek semmit sem raktak rendbe, mielőtt leléptek. :P