2011. augusztus 31., szerda

Children of Men


Tegnap megnéztük "Az ember gyermeke" c. filmet. 2027-ben játszódik, ebben az időben az emberiségen már elhatalmasodott egy furcsa meddőség: a nők nem tudnak gyereket szülni. A bolygó legifjabb lakója 18 éves. Már csak Anglia létezik, mert a társadalmi feszültségek satöbbi satöbbi miatt megszűnt a többi állam, és különben is, az egész film tele van terroristákkal meg lövöldözéssel, szóval katyvasz az egész, arról szól hogy mégiscsak akad egy nő, aki terhes, és őt meg kell menteni. Na de igazából arról akartam beszélni, hogy elgondolkodtam, és tényleg durva, mennyire értelmet ad az életünknek a tudat, hogy van utánunk következő generáció. Pedig mit számít az egész? Mi így is, úgy is leléljük az életünket, aztán jól meghalunk, és fogalmunk sem lesz már arról, mi történik utánunk. De mégis, minek teremteni, alkotni, ha 100 év múlva már nem lesz, aki lássa? Nem jó ebbe belegondolni. Fontosabb az a sok játszótéren tipegő totyogós, mint hinnénk. :)


2011. augusztus 29., hétfő

Thinking

Azon gondolkodtam, hogy nagyon jó, hogy nem egy évvel ezelőtt van, mert egy évvel ezelőtt borzalmas volt. Furcsa is, hogy eltelt már ez az egy év. Bizonyos szempontból örülök neki, mert az elején azt hittem, sosem fog telni az idő. De tulajdonképpen egész gyorsan eltelt. Többet vártam az időtől. Azt hittem, könnyebb lesz. Vagy nem is tudom, mit vártam. Nem ezt. Egy év a minimum, de még mindig kevés. Nem tudom mennyi kell. Sok minden változott már így, fakulnak az emlékek... Nem tudom, hol fogok kikötni. Egyre kevesebbet kattogok rajta, de néha még mindig. Elsősorban magamban kéne tisztáznom, hogy mit akarok, de nem tudom :( Így viszont nem tudok tenni se ellene/érte. Nincs más hátra mint várni még egy évet, aztán még egyet és még egyet. Majd ha akkor is tanácstalan leszek, akkor lesek bajban. :)




2011. augusztus 25., csütörtök

Izrael, Izrael



Hazaértem Izraelből. Most egy nagyon hosszú bejegyzést fogok írni, így nem várom el senkitől sem, hogy elolvassa, de szerintem érdemes - nagyon sokat tanultam az út alatt, és szeretném mindezt megosztani a nagyérdeművel. :)

Az ország Körülbelül három óra repülőút innen, időeltolódás: 1 óra plusz hozzánk képest. Meleg. Nagyon meleg. Annak ellenére, hogy kis ország, ötféle éghajlata van, amiben megtalálható a Magyarországra jellemző kontinentális és a szélsőséges sivatagi is. Legnagyobb városok: Jeruzsálem, Tel Aviv, Haifa. Főváros: Jeruzsálem. Határos országok: Libanon, Szíria, Jordánia, Egyiptom. Hivatalos pénznem: sékel. Népek: zsidó (82%), arab (16%), egyéb (2%).

Emberek Kísérletet teszek arra, hogy összeszedjem, miféle népekkel találkoztam az út során.

Útitársak: Hozzám hasonló lelkes fiatalok, összesen 38 fő. Mindenkinek megvolt a maga száma - ha visszatértünk valahonnan, folyton számoltunk, hogy mindenki megvan-e. Én voltam a kettes. A csoport jórésze idősebb nálam, friss diplomás vagy nemrég kapott munkát. Meglepett, hogy a társaság meglehetősen homogén volt, tipikusan az úgynevezett “Erasmus-generáció”-hoz tartozókból állt: rengetegen tanultak/tanulnak, dolgoztak külföldön, és a többségről elmondható, hogy felvilágosultan gondolkodó, a világra nyitott, értelmes, ami egyértelműen kiderült a közös beszélgetésekből. Természetesen akadt azért a csoportban mindenféle: a párocska, akik folyton egymással voltak elfoglalva, a kényeskedő, akinek soha semmi nem felelt meg, a tisztaságmániás, aki már a kicsit kopottas vécében sem tudta elvégezni a dolgát, a nagyvilági utazók, a folyton bulizni vágyók és így tovább. Két idei első ozorázóval is találkoztam, sokat beszélgettünk a fesztiválról. Találtam egy öngyújtót, Lencsivel pedig megegyeztünk, hogy ha elviszem jövőre Ozorára, meghív valamire. J Úgy érzem, sikerült viszonylag jól összeszoknunk: olyan lett az egész, mint egy osztálykirándulás.

Kísérőink: Magyar kísérő összesen kettő, Lauri és Vera. Személy szerint egyikükkel sem voltam kifejezetten megelégedve, de konkrét gond nem volt velük. A helyi idegenvezetőnk a 39 éves Zoli volt, aki 18 évesen, rögtön érettségi után húzott ki Izraelbe azzal, hogy ő nem bír Magyarországon megmaradni. A gondolkodásmódjával nem sikerült azonosulnom, és az is zavaró volt kissé, hogy törte a magyart (leginkább nyelvtani szerkezetekben, rosszul használt kifejezésekben mutatkozott meg, hogy régóta nem él magyarok között) de tényleg jól ismeri az országot, lelkesen mesélt nekünk, és mindig igyekezett figyelembe venni a csoport igényeit. Harcolt a második libanoni háborúban is, erről később részletesebben. Az izraeli szervezőnk, segítőnk Moriya volt, vallásos fiatal lány, kicsit beszélt magyarul. Őt is nagyon megszerettük. Kísért minket továbbá (igen, ő már az utolsó!) egy fegyveres őr, a csoport biztonsága érdekében. Nem, nem marcona katonafiút kell elképzelni: Lital nő volt. Az a tipikus tökös csaj, aki bárkivel elpoénkodott, pakolta be nekünk az izraeli zenéket, hagyta, hogy befonják a haját és virágokat tűzdeljenek bele, miközben végig egy pisztoly fityegett az övébe tűzve.

A katonák: Összesen hét fő, két fiú és öt lány, mert Izraelben kötelező a katonaság fiúknak 3, lányoknak 2 évre. A csoporthoz Jeruzsálemben csatlakoztak kifejezetten azzal a céllal, hogy lehetőségünk legyen jobban megismerni őket. Velük tartott még Eran, aki eddig Debrecenben tanult, de ősztől a SOTE hallgatója lesz majd. Elmondható róluk, hogy állati jó fejek és nagyon nyitottak voltak. Mindegyikük más-más egységből jött, és sokat meséltek arról, hogy hogyan dolgoznak, milyen az élet a hadseregben és úgy általában Izraelben. Rajtuk keresztül megismertük a tipikus izraeli fiatalt: lelkes, nyitott, mosolygós, 19-25 év körüli, aki feltétel nélkül szereti a hazáját. Ez a hazaszeretet jellemez amúgy minden helyi (zsidó) lakost. Egyáltalán nem félnek attól, hogy katonának mennek, és készek rá, hogy bármi áron megvédjék a hazájukat. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Orsi barátja, Szahar is pontosan így gondolkodik). Erről később részletesebben.
A katonák köszöntésére csináltunk egy kis játékot előző este. Nyolc csoportot alkottunk, minden csoport kapott egy fehér lapot, rajta egy katona nevével. A héber nevek gyakran a nemet se árulják el, így semmi támpontunk nem volt, mégis le kellett rajzolni, milyennek képzeljük az illetőt, és leírni, miket gondolunk róla. Mi kaptuk Erant. Rajzoltunk egy kemény csajszit, fegyverrel, hosszú hajjal, sok fülbevalóval, aki szereti a hard rockot, a macskákat és a tevéket, van két bátyja és utálja a rózsaszínt. Eléggé mellényúltunk, mivel Eran fiú, és ő volt az egyetlen, aki nem katonaként jött hozzánk. De azért vicces volt ez a játék. A katonákat nagyon megszerettük, fel is vettem már őket facebookon. Mind felajánlották, hogy ha valaha Izraelbe megyünk, hívjuk őket, találkozzunk, sőt, szállást is adnak. Zoli hangsúlyozta, hogy ez komoly, ne vegyük áludvariaskodásnak. Ami még édes, hogy Barnabás összejött az egyik katonalánnyal még az első nap. Komolynak tűnt a dolog, már amennyire négy nap komoly lehet - végig együtt voltak, összebújtak, beszélgettek, az utolsó nap pedig rossz volt nézni a búcsúzkodásukat. Barnabás mondta is, hogy szeretne valahogyan visszatérni Izraelbe. Azt hiszem, Zsófi és egy katonafiú is egymásra talált, de az ő kapcsolatuk inkább a csókolózásról szólt.

Az őrült: Annak a férfinek a beceneve, aki a libanoni határnál él egy kibbutzban. Volt szerencsénk beszélgetni vele. Igen temperamentumos egyén. Amerikából jött át Izraelbe, mert ahogy mondja: minden zsidónak itt van a helye, ez a zsidók országa, otthona. A gazdaság erős, egy csoda az, hogy Izrael itt létezik, ennyi arab állam között; és Izrael meg tudja és meg is fogja magát védeni mindenféle támadással szemben, éppen azért, hogy a világ összes zsidójának, beleszámítva minket is, legyen lehetősége arra, hogy idejöhessen, az igazi hazájába. Arra a kérdésre, hogy nem fél-e itt élni közvetlenül a határ mellett, azt felelte, hogy nem lehet örökké félelemben élni; ő már nem az a zsidó, aki meghúzza magát és hagyja, hogy mások döntsenek a sorsáról. Nem félt akkor sem, mikor a lövedékek röpködtek körülötte a háborúban, mert ahogy elmondta: “If He wants me, He’ll take me”. Azt előre kikötötték nekünk, hogy nem kell vele egyetérteni, de nagyon tanulságos volt végighallgatni. Aznap este hosszas eszmecserét folytatott róla a csoport Zolival, aki főként osztja a nézeteit.

A beduin: A sivatagban élő arab. Mikor megérkeztünk a táborba, mesélt magáról, a beduinok életmódjáról. Három felesége van - épp keresi a negyediket, a törvényeik ugyanis ennyit engednek meg. Több mint tíz gyereke van, és két felesége is várandós éppen. Ramadán idején járunk, ezért napközben böjtölt - mikor mi érkeztünk, akkor már nagyon sietett volna haza enni a családjához, de nekünk még megtartotta az előadását, viszont folyamatosan dohányzott. Zoli elmesélte, miféle gondokkal küzdenek a mai beduinok: tartsák-e hagyományos életformájukat, vagy asszimilálódjanak? Megőrizhetik-e szokásaikat, tudnak-e élni anélkül, hogy kénytelenek lennének felvenni a modern tempót?

Solomon Perel: Holokauszt-túlélő, akinek viszontagságos fiatal éveiről film is készült - ezt néztük meg az egyik pre-tagliton. A férfi jelenleg 87 éves, és Tel Avivba jött el hozzánk a hotel teraszán egy kis beszélgetésre. Szokatlan módon a németek között élte át a háborút: papírok nélkül, csodával határos módon sikerült mindenkivel elhitetnie, hogy árja, és néhány katonai siker után egyenesen a hitlerjugendekhez került, azokhoz a fiatal katonákhoz, akiket a jövő nemzedékének képeznek - természetesen tömény náci ideológiával. Ami Solomon elbeszélésében a legmegdöbbentőbb: hangsúlyozta, hogy olyan intenzív agymosáson mentek át, hogy zsidósága ellenére hinni kezdett a fajelméletben, a németek felsőbbrendűségében; örült a német győzelmeknek és szomorú volt, hogy végül elvesztették a háborút; olykor szégyellte saját zsidóságát, miközben sosem felejtette el apja búcsúszavait: “Sose felejtsd el ki vagy.” Elmondása szerint a mai napig kettős identitásban él; a náci ideológiát sosem tette egészen magáévá, de azok a gondolatok, amiket évek során csepegtettek belé, a mai napig elkísérik. További érdekesség, hogy rendszeresen tartja a kapcsolatot azokkal, akikkel együtt tanult, az akkori szerelmével, és katonákkal is, akikkel találkozott a háborúban.

Szállás
Mivel keresztbe-kasul bejártuk az országot, összesen öt szállásunk volt. Az első két nap a gyönyörű szép Kinneret tó mellett laktunk, majd egy éjszakát töltöttünk a beduin táborban - sátor, hálózsákok. Kedvenc szállásom a következő, az eilati Youth Hostel, ami szépen berendezett “mini lakásokból” áll, és mindenfelé fiatalok lakták. A hűtőn találtam egy “rasta” feliratú, piros-sárga-zöld zászlós hűtőmágnest, amin volt pár héber felirat is. Hazahoztam Choznak. :D Eilat után laktunk három napot Jeruzsálemben, ez volt a leglepukkantabb és még messze is volt a belvárostól. Utoljára Tel Avivban laktunk, egy tengerparthoz közeli kis hotelben. Itt csak egy éjszakát töltöttünk el - mivel másnap hajnali háromra mentünk a reptérre, aznap éjjel már nem aludtunk, és nem vettek ki nekünk szobákat.

Kaják Természetesen mind kóser. A reggelink és a vacsink mindenhol svédasztalos volt, reggel ettük a tejtermékeket, este a húsokat :D Ebédre általában a hatalmas szendvicsek vagy piták jöttek, igyekeztek őket variálni, de a végére csak rájuk untunk. Kétszer ettünk kóser pizzát, az sajnos meglehetősen unalmas, mivel nincsen rajta hús. Mekiben nem jártunk, de ott is kóserek a szendvicsek :D Egyébként nem zavaró. Iszonyat finom sütiket ettünk, krémes-piskótásakat, el sem tudom képzelni, hogy hagyhatták ki abból a tejet, pedig mégis.

Program Nagyon sűrű és nagyon összetett, igyekszem a főbb dolgokat kiemelni.

1. Nap (aug. 14. hétfő): főként a repülőúttal megy el. Az Izraelbe utazókat kikérdezésnek vetik alá, természetesen csak “saját biztonságuk érdekében”. Engem nagyon kellemetlenül érintett a dolog. A kikérdezésem legalább fél órán át tartott, tovább, mint a többieké. A végére nyugtalan lettem, mert úgy éreztem, valami miatt gyanús vagyok, és nem tudtam felfogni, mi miatt. Rengeteg általános és kicsit vájkálósabb kérdést is kaptam. Mit csinálok, hol tanulok, milyen a családom, jártam-e már Izraelben, milyen programmal megyek, hogyan csomagoltam, stb. Megkértek, hogy lépjek be laptopról az etr-embe, és mutassam meg a jegyeimet. Legalább ötször megkérdezték, miért akarok Izraelbe menni, mintha az, hogy érdekel az ország, a szép tájak, a kultúra (tök ingyen) nem lenne indok. Szintén idegesített, hogy időről felvetette, mit szólt anyám az úthoz. Mit szólt volna? Hát örült neki -.-. A pasas elkérte a diákigazolványomat is, elment vele, pusmogott egy másik alakkal, majd közösen visszajöttek, és az a másik fazon is elkezdett kérdezgetni, ugyanazt, amit az előző, de angolul. Az angoltudásom egyébként egyre jobban rohad el, erre rájöttem az út alatt. Mindegy, lényeg a lényeg, elengedtek, de én sokáig tök szarul éreztem magam, mint akit órákon át böködtek egy tűvel.
Miután megérkeztünk és megismerkedtünk a vezetőinkkel, busszal utaztunk Haifára. Sötét lett, mire odaértünk, de még megnézhettük a Bahai Kertet, a bahai vallás központját. Gyönyörű volt kivilágítva a város. Késő lett, mire elértük a szállásunkat, farkasétvággyal ettünk, majd elmentünk aludni.

2. Nap: Fürödtünk délelőtt természetes medencékben, láttunk banánültetvényt, felutaztunk a libanoni határhoz egészen északra, beszélgettünk az őrülttel.

3. Nap: Meglátogattuk Zefat városát, van itt egy magyar múzeum, egészen kicsi, főként holokauszt-áldozatok és túlélők személyes tárgyai vannak itt kiállítva. Szívfacsaró volt látni ezeket a közönséges tárgyakat; a férfi, aki megkapta kislánya fényképét, születésnapi jókívánságát és a copfját, talán még nem is sejtette, hogy soha többé nem látja viszont; és rongybabák, emlékkönyvek, körtemuzsika, receptes füzet… Mindig azon gondolkodom el, mikor hasonlót látok, kié lehettek ezek a tárgyak? Mi lett vele vajon?
Ezen a napon utaztunk le délre, ez hosszú buszút volt, de fantasztikus volt látni, ahogy fokozatosan eltűnnek a fák és uralkodóvá válik a köves sivatag. Későn érkeztünk a beduin táborba, de még gyorsan tevegeltünk egyet, vacsiztunk - rizs, saláták, tevehús (ami egy kis fűszeres gombóc volt) este a beduin mesélt nekünk az életmódjukról. Lefekvés előtt tábortüzet raktunk (megtanultam megkérdezni héberül a “Mikor lesz kész a tűz?” mondatot. “Matai a medura muchana?” - azt hiszem így hangzik valahogy). Sütöttünk pillecukrot, énekeltünk, és hamarosan csatlakozott hozzánk a francia és az amerikai taglitos csoport is - Dani gitározott, és mi hajnalig fent voltunk, beszélgettünk, énekeltünk, fantasztikus volt látni ezt a sokféle embert így együtt.

4. Nap: Reggel felkirándultunk Maszadára. Ez egy erőd, amit sok-sok éve épített egy zsidó közösség, hogy elzárkózzanak Róma befolyása elől. Zoli mesélt arról, hogyan éltek itt. Meleg volt és fáradtak voltunk, de onnan fentről fantasztikus kilátás nyílt a Holt-tengerre! Maszadáról sílifttel mentünk le, megnéztük a Dávid-vízesést, fürödtünk a Holt-tengerben. Tényleg bitang sós, nem is lehet benne tíz percnél tovább megmaradni. Este leutaztunk Eilatra, tettünk egy rövid túrát a Vörös Kanyonban. A kanyont a szél vájta, gyönyörű volt sétálni a néma, kihalt tájon, felkúszni a sziklákon. Már ment lefelé a nap, mikor Zoli mindenkit megállított, leültünk néma csöndben a kanyon közepén, ő pedig lejátszotta nekünk a Kol Galgalt (lásd fentebb). Egyesek nyálasnak találták a dolgot, szerintem szép volt. Este tettünk egy sétát Eilatban.

5. Nap: Hajnali háromnegyed ötkor volt a találkozónk. Álmos fejjel kezdtük meg túránkat a közeli hegyen, de megérte: láttuk a napfelkeltét a tenger felett. Gyönyörű volt. Délelőtt ezután kaptunk szabadidőt, de nem volt erőm várost nézni, inkább aludtunk. Délután fürödtünk, búvárkodtunk a Vörös-tengerben. Ezen a napon történt terrortámadás, épp Eilat közelében, így az esti túránk elmaradt. Kicsit megijedtünk - erről később. Szerencsére volt valami, ami oldotta a feszültséget, ez pedig a parthajó volt, amit külön nekünk béreltek ki. Behajóztunk a tengerre, szólt a zene, néztük a fényeket, iszogattunk, aztán csaptunk egy hatalmas bulit.

6. Nap: Gond nélkül elhagytuk Eilatot és Jeruzsálem felé tartottunk, de út közben megálltunk egy Kibbutzban körülnézni. Estefelé érkeztünk a fővárosba, és aki követi a napokat, jól láthatja, hogy pénteknél járunk - volt szerencsénk ellátogatni egy zsinagógába shabbat alkalmából, este ettünk szombati vacsorát. Vallásról is kicsit később. Ezen a napon érkeztek hozzánk a katonák, akik azonnal lelkesen beszédbe elegyedtek velünk, segítettek levezényelni a szombatot, stb.

7. Nap: Besétáltunk Jeruzsálembe, megnéztük a Siratófalat. Csúsztattam cetlit a kövek közé, de sokat vacilláltam, hogy így tegyek-e. Nincs igazán komoly kívánságom, és különben is úgy vagyok vele, hogy a Mindenhatónak nem kell cetlikre írnom a vágyaimat, úgyis ismeri mindet. De azért jó volt így. Vicces, de úgy néz ki, már el is kezdte teljesíteni. Délután kaptunk szabadidőt, este pedig visszamentünk a városba, csaptunk egy kis bulit.

8. Nap: Talán a legnehezebb napunk - lelkileg. Megnéztük a Yad Vashemet, a legnagyobb holokauszt múzeumot. Hihetetlen, de tényleg négy órát töltöttünk el bent magyar idegenvezetővel. Valójában hazudnék, ha azt mondanám, sok mindent mozgatott meg bennem a tárlat. Kevés újat mutatott, bár szemtől szembe találkozni ezekkel a képekkel, beszámolókkal mindig megindító. Különösen nagy hatást gyakorolt rám a múzeum mellett felépített gyermekemlékmű - Sötét, sziklába épített terem, ahol csupán öt gyertya világít középen. Igen ám, de tükrök veszik körbe őket - mikor belépsz, a vaksötétben semmit sem látsz, csak a milliónyi pislákoló fényt, ami körbevesz, azokat az elveszett lelkeket, akik sosem nőhettek fel. Közben egy gépies hang folyamatosan szavalja a neveiket - hány évesek voltak - és honnan származtak…
Sokan nem értettek egyet azzal, hogy a Yad Vashem után közvetlenül a katonai temetőbe mentünk. Valójában mindkét hely elég megrázó volt, csak éppen másképpen. A temetőben a háborúban elesett katonák nyugszanak, egyforma sírokban, egyforma sírkövek mögött. A héber betűk közül csak a számmal leírt életkorukat tudjuk felismerni: 19. 20. 21... Kevesen idősebbek. Néhány síron mosolygós fényképek vannak az elhunytról, akikről a feliratok elolvasása után Zoli beszél. Az, aki a képről tekint rád, egy bombára vetette magát, hogy megmentse a társait… Aknára lépett… Vagy csak egyszerűen lelőtték a többi szerencsétlennel együtt, akit Libanonba küldtek a nemzetet védeni, éppen öt éve. Annyi idősek csak, mint mi. A sírokon néha gyerekjátékok - műanyag dínó, a kis herceg héber nyelvű példánya, színes kövek felirattal (“Most már bevallom, hogy nagyon szerelmes voltam beléd”) - esküvői meghívó - “Csak arra kérlek, hogy gyere el…” Duzzogva mentem be a temetőbe, hogy miért nézzük idegek sírját, és a végén már tényleg én is bőgtem, mert ezeknek a gyerekeknek nem_kellett_volna meghalniuk, fel kellett volna nőniük, családot alapítani és gyereket nevelni, de már nem fognak, soha, soha soha… A sor végén friss sírhant. Katona. Három napja esett el a terrortámadásban.

9. Nap: Önkénteskedtünk egy kicsit - zacskókba töltöttünk cukorkákat egy olyan épületben, ahol fogyatékkal élők laknak és dolgoznak. Az újév közeledte miatt sok megrendelést kaptak, ezért kellett besegítenünk. Szórakoztató volt sokan körülvenni az édességgel töltött dobozokat, együtt pakolni, csomagolni. Ez alig másfél óra volt, majd meglátogattuk az Izrael Múzeumot - nem volt nagy szám, talán a legérdekesebb a Holt-tengeri tekercsek voltak. Még ezen a napon elbuszoztunk Tel Avivba, este elsétáltunk a tengerhez, táncoltunk a bolond zsidóval, aki nézők körében ugrál nemzeti zenékre, miközben néha-néha elrágcsál egy különös levelet. Még ezen a napon beszélgettük Solomon Perellel.

10. Nap: Séta, séta, séta a városban. Indepencence Hall, ahol kimondták Izrael függetlenségét 63 éve. Megnéztük Jaffót, piacoltunk, délután pedig végre sok időnk jutott a tengerben való fürdésre. Órákig ki se jöttünk belőle. Este tartottunk egy feedbacket. Hazaérve összecsomagoltunk - erre az estére már nem voltak nekünk szobák bérelve, nem feküdtünk le aludni. Elmentünk egy pocsék buliba, háromra kimentünk a reptérre, hosszas becsekkolás, satöbbi után felszálltunk a gépre és jöttünk haza - fél tízre értünk Pestre. Mindenki szörnyen fáradt volt. A repülőn aludtunk ugyan, de hazaérve is szükségem volt pihenésre. Sőt, még mindig nem érzem úgy, hogy visszakaptam volna azokat az órákat.

Vallás
Izrael zsidó állam, s mint ilyen, elválaszthatatlan a vallástól. Én magam nem vagyok kifejezetten vallásos, és csak általánosságban ismerem a zsidó szokásokat, így érdekes volt kicsit belepillantani. Shabbatkor nekünk is illően fel kellett öltöznünk, mikor elmentünk a zsinagógába. Nem volt valami hosszú a szertartás, de imák végtelennek tetsző sorából állt. Mindannyian kaptunk imakönyvet, amit haza is hozhattam - ha meg akarnék majd tőle válni, akkor sem dobhatom ki, hanem oda kell adnom egy zsinagógának. Érdekes volt látni, hogy a keresztény szokásokkal ellentétben itt nem ülnek feszülten, átszellemülten az emberek. Voltak persze nagyon vallásos egyének, de sokan beszélgettek, a gyerekek csokival a kezükben futkostak fel-alá - a zsinagóga nem csupán imahely, hanem közösségi ház is. A nők el vannak választva a férfiaktól, mi csak egy elkerített részről leshettük, mi történik középen. A mellettem imádkozó nő hogy-hogynem, de beszélt magyarul. Olykor elvette tőlem az imakönyvet, és oda lapozott, ahol épp tartottunk. Ahogy láttam,a fiúk is kaptak hasonló segítséget kedves idegenektől, akik később “Shabbat shalom!”-ot is kívántak. Megható volt ez a közvetlenség, de bevallom, a sok ima közben igencsak kényelmetlenül éreztem magam - úgy tűnik, ez az érzés nem csak a keresztény szertartásokon fog el.
Főként Jeruzsálemben láttunk rengeteg vallásos zsidót: a férfiak felismerhetőek fekete öltözékükről, kalapjukról és hosszúra növesztett pajeszukról, a nők pedig szigorúan könyék alá érő felsőben és hosszú szoknyában járnak - a negyven fokban is. Zoli elmesélte, hogy Jeruzsálemben vannak igazi ortodox negyedek is, ahol a nagyon vallásosak élnek. Ők betűről betűre betartják az előírásokat, házasságközvetítő segítségével választanak párt stb.
Az elvetemült vallásosság, legyen szó bármilyen vallásról, megijeszt. Legjobb példa erre a szombat, amikor a zsidó vallás szerint tilos munkát végezni. De mi minősül annak? A legszigorúbb szabályok szerint tulajdonképpen minden. Tilos tűzet gyújtani, oltani, főzni, utazni, írni, cipelni… Fel se sorolom. Ami marad, az lényegébe véve csak az olvasás, tanulás, beszélgetés, rövid séták, és a házastárssal való szex (ami viszont kötelező. :D) Ezen a napon egy nagyon vallásos zsidó nem használ telefont, számítógépet, tévét. Egyes szállodákban van szombati lift, mivel a liftgombot is tilos megnyomni. Léteznek szombati órák, amelyeket előre be lehet állítani, hogy kapcsoljanak be ezt vagy azt. Tipikus példák arra, hogy a zsidók milyen ravaszul képesek kiskapukat találni. Zoli ateista, de a testvére nagyon vallásos. Egy napon, mikor átmentek hozzájuk szombati ebédre, kiderült, hogy a kisfiú játszott a légkondi időzítőjével, így az nem kapcsolt be. 38 fok. Mi legyen? A testvér nem nyomhatja meg a gombot, mivel vallásos, de úgyszintén Zoli sem, mert egy vallásos zsidó nem kérhet meg egy másik zsidót, hogy munkát végezzen helyette. El kellett gyalogolniuk a hőségben egy arabért, akit megkérhettek, hogy ugyan, pöccintse már meg azt a gombocskát. Hát ha valami, akkor szerintem ez nevetséges. De nem lehet szombaton tépni se, ezért a vécépapírt is előre méretre vágják. Néhány fiú megkísérelte tartani a shabbatot, fogadtak, hogy aki elrontja, sörrel fizet. Azt hiszem, elég jól ment nekik a dolog, de este óriási élvezettel gyújtottak rá megint :D

Izrael meg tudja magát védeni Két dolog hagyott bennem nyomot az út során. Mindenképp emlékezni fogok a természeti szépségekre, amiket láttunk: a napfelkeltére, a Holt-tengerre, a Vörös kanyonra. De fontosabb ennél mindaz, amit tanultam. Megismertem Izraelt, a bőrömön érezhettem az izraeli-arab konfliktust. Ebben az országban a gépfegyverrel mászkáló katonák megszokottnak számítanak. Felkapod rájuk a fejed az elején, aztán már halál nyugalommal mész el mellettük, sőt, végül örülsz is, hogy ott vannak minden utcán, minden sarkon. A buszunkkal egy alkalommal gyakorlatozó tankok mellett haladtunk el. Lital folyamatosan hordott magánál fegyvert. A terrortámadás után Zoli is. De megtudtuk, hogy Moriyánál, még ennél a törékeny fiatal lánynál is van, és meg sem lepődtünk, mikor a buszra felszállva azt vettük észre, hogy a sofőr épp tárazza be a pisztolyát. Izrael a világ legfenyegetettebb országa, mindenhonnan arabok veszik körül, és huszonkétezer rakéta van felé irányítva. Hányszor hangsúlyozták nekünk, hogy a szerződések, a kompromisszumok itt mit sem érnek! Az arab világ nem nyugszik bele egy zsidó állam jelenlétébe. Amíg ők fegyvert viselnek, Izrael is fegyvert visel.
Izrael meg_tudja_magát_védeni. Folyamatosan fejlődik a gazdaság. Rengeteg pénzt költenek fegyverkezésre. Minden fiatal köteles katonai szolgálatot teljesíteni. Fantasztikus technikákkal, állandó éberséggel védekeznek az esetleges támadásokkal szemben. És hogy mi az ára? Az a rengeteg huszonéves a katonai temetőben, akinek a sírján kavicsok és gyártyák sorakoznak. Ők nem félnek odamenni, ők nem félnek meghalni, mert tudják, érzik, hogy meg kell védeniük a hazájukat. Mert ahogyan a katonák és Zoli is elmondták: Fantasztikus, hogy létezik ez az állam, hogy a zsidóknak van otthona. Ők azért harcolnak, hogy legyen hova mennünk. Ha Izrael nem létezne, talán bekövetkezhetne egy második holokauszt.
Az egészet még közelebb hozta hozzánk a váratlan terrortámadás. Épp mikor Eilaton voltunk, közvetlen mellettünk támadtak meg buszt terroristák. Az eredmény: hét halott. Ijesztő volt megtudni, hogy a terroristák öngyilkos merénylőként készültek a városba jönni, hogy azokban a szállodákban, bevásárlóközpontokban robbantsanak, ahol akár mi is lehettünk volna. Mivel nem tudtak bejutni, a város szélén lévő sziklák között keltettek zűrzavart, épp ott, ahol hajnalban megnéztük a napfelkeltét. Beszélgettünk is helyi határőrökkel, fiatal kommandós lányokkal, a sivatagi macskákkal. Másnap megtudtuk, hogy őket vetették be először. A támadásra feleletként Izrael elkezdte bombázni Gázát. Fogalmam sincs, mi most ott a helyzet. És mi a lényeg? Amit Zolinak is elmondtam. Azt mondták nekünk, Izrael biztos hely, otthon a zsidók számára. Igaz, itthon sem vagyok közvetlen fenyegetettségben, de erősödik az antiszemitizmus, érhetnek atrocitások. Izraelben ez nem történhet meg, ott bárki szabadon gyakorolhatja vallását és kimehet szőrmekucsmával a fején az utcákra. De ehhez az kell, hogy a gyermekei harcoljanak a frontokon. Mindennek az az ára, hogy Zoli félve néz a fiaira, és aggódik, mi lesz, ha katonának mennek. Mert ő maga is átélte, milyen azokkal a szavakkal elbúcsúzni a feleségétől, hogy “ha meghalok, házasodj újra… Neveld fel a gyerekeket…” És én nekiszegeztem a kérdést, tényleg jobb-e neki itt élni, naponta a gyerekeiért aggódni, mint Magyarországon lenni, biztonságban? Azt hiszem, ezen kissé elgondolkodott. Azért hozzátartozik a történethez, hogy Izraelben nem rettegnek az emberek, sőt sokkal nyitottabbak, vidámabbak, mint mi, magyarok. Szeretik a hazájukat, szeretnek itt élni, és semmi pénzért el nem hagynák. Szépnek találom ezt a ragaszkodást.

Amit tanultam
Megismertem Izraelt, az embereket, a konfliktusokat. Máshogy állok a saját zsidóságomhoz. Ez olyasmi, ami miatt nem vagyok hajlandó szégyenkezni, nem akarom takargatni, igenis vállalni akarom bárki előtt. Figyelemmel fogom kísérni Izrael sorsát. Küzdeni szeretnék az antiszemitizmus ellen. Fantasztikus út volt, és nagyon hálás vagyok, hogy megélhettem.

2011. augusztus 12., péntek

Jogtalan, de erős

Születésem előtt mintegy 9 hónappal
összegyűlt apám-anyám
(pusztán a Testület működtetése végett)
hogy engem oda-idézve:
életfogytiglanra + halálra
ítéljenek; holott
semmit se tudtak rólam.
- Az ítélet jogtalan, de erős. Végrehajtása
folyamatban. Fellebbezésnek helye nincs.
/Fodor Ákos/



Háh! Itt van. A válaszom mindenkinek arra a kérdésre, miért nem akarok gyereket. Végre valaki összefoglalta, nem nekem kell magyarázkodni. Egyébként megint megnyugtatok mindenkit, még csak 19 vagyok, rengeteg időm van eldöntetni, hol, hogyan, mikor szeretném avagy nem szeretném szaporítani a nemzetet. De azért gondolataim már vannak róla.


Choznak nem tetszik. Szerinte az élet szép. Pláne megnézve Mimi videóját. De hát ezzel én sem szállok vitába. Ugyanúgy, ahogy nem állnék le vitatkozni "Az élet szenvedés" megfogalmazójával sem. Hoppá.

Szülinapok

Gyorsan elröppent az itthon töltött hetem. A holnapom a pakolásról és a búcsúzkodásról fog szólni, mivel vasárnap Izraelbe utazom! Muhaha. Nagyon várom már, de fogalmam sincs, milyen lesz, mert a negyven fős csoportban örülök, ha a neveket ismerem, és a találkozók alkalmával is hol itt voltam, hol ott, szóval túlzás lenne azt állítani, hogy sikerült bárkivel is szoros kapcsolatot létesítenem. Lényegébe véve vadidegenekkel utazom el.

Ma ünnepeltük Jutka, Andris és Mimi szülinapját (egybevonva az összes nyárit :D) - a hangsúly Mimin van, hisz ő lett idén 18. Apu csinált is neki egy klassz videót, sokat dolgozott vele - a film egyedisége, hogy nem csak korábbi felvételeket tartalmaz összevágva, hanem a családtagok egy-egy rövid üzenetét is. Én is elmondom a magam jókívánságát, méghozzá Olaszországban a tengernél, sellőként a homokban heverve. :) Rendhagyó szülinap volt még, mivel eljött az összes pasi - Gézu, Szahar, Alon és Choz is :) Choz izgult, mert most mutattam be először a nagycsaládnak, de azt hiszem, ő is jól érezte magát.

2011. augusztus 8., hétfő

Avataralanyok :D

Loooool. Késő van, unatkozom, Choz még mindig nem ért haza, úgyhogy csak szörfölgetek a neten, és gondoltam vetek egy pillantást avataralanyaim deviantartos profiljára. Mindketten elég régen raktak fel képet utoljára (Kaya-bambou 2009-ben, Mary-Liis majdnem pont egy éve) de Burciéról legalább tudom hogy él, mert rengeteg távolmaradás után végre aktív volt (3 hete).

Na de nem is ezt akartam írni, hanem hogy elkezdtem nézni az adataikat, hogy megállapítsam hol élnek. Valahogy Maryről mindig azt hittem, angol, de már nem tudom, miből szűrtem le ezt. Óriásit zuhant lefelé az állam. Buri avataralanya észt. Trixié pedig a Réunion nevű szigeten él, ami Franciaországhoz tartozik ugyan, de Madagaszkár mellett található, és a lakosság 64%-a afrikai. Hát tényleg azt hittem kettészakadok, ezt nem gondoltam volna :D Meg kéne őket látogatni. Mennyire jó lenne játni őket élőben! Durva.

Manóváros - Ozora 2011

Ozoráról tegnap érkeztem haza délelőtt 11 körül, egy óra alatt emberi állapotba hoztam magam (sok smink, hátha nem látszanak a fekete karikák) és mentünk ünnepelni nagyapa 90. szülinapját. Nagy család, kajálás, ajándékok, versek és beszédek - jó volt így együtt látni mindenkit, és nagyon bizarr volt arra gondolni a szépen terített asztalnál csinos ruhában és befont hajjal, és hajnali fél négykor még az ozorai nagyszínpadnál ugráltam sárosan egy csomó félbolond között. Mivel el kellett jönnöm az utolsó napról, lemaradtam Ace Venturáról és Liquid Soulról is - mindegy, erőm sincs már bosszankodni rajta. Mindenképp fel kellett jönnöm, és szeretnék még sok ilyen szép születésnapot, mindegy, hogy mit kell otthagynom miatta. Szityu amúgy bejelentette az esküvőjük (várható) időpontját Mónival - 2012. szept. 8. Éljen! Még a pezsgőmet is megittam gyorsan a bejelentés után, pedig előtte azt hittem, sose gurul le a torkomon. :D

Ozora egyébként jó volt, bár nem olyan, mint tavaly. Soha, semmi nem röpült még el ilyen gyorsan, mint ez az egy hét. Komolyan. A végén kétségbeesetten próbáltam elképzelni, hogy mivel ment el ez a rengeteg idő, de nem tudom, szerintem egyszerűen átcsúsztam valami időkapun mert más magyarázat nem létezik. O.o A tavalyi Ozora-fíling egyébként gyönyörűen megvolt. Még töben jöttek, mint tavaly, kb. harmincezren, azt hiszem.

A manóváros. A manóváros minden augusztusban felépül Ozorán. Kis kunyhók, buckaházak a dombokon. Éjjel halványan pislákoló fények a felszálló ködben. Manók. Rasztahajú, hegyesfülű, furcsa ruhákba öltözött emberek, akik viszont mindig mosolyognak rád, ha elmész mellettük. Ha a domboldalon elkiáltod magad (akármilyen furcsa állati hangon) az összes sátor válaszol a maga furcsa vonításával, és perceken keresztül kísértetiesen zeng az egész völgy.
Manóváros sosem alszik, sőt, éjjel éled fel igazán, a Main Stage vibráló fényeinél, fönt az enteknél, ahonnan látni a napfelkeltét, a hatalmas tűznél, ahol a zsonglőrök sohasem fáradnak el. Manóváros mesébe illő, és éppen attól szép, hogy egy évet kell várni rá. Manóváros az a hely, ahol el tudnék tölteni több időt is...

Nagy volt a társaság, együtt sátraztunk - Tacsi, Viki, Gábor, Némó, Boró, Déjv (vesztettem), Pierre és Dóri, és ott volt Marci, Choz haverja, meg még pár random emberke akinek nem jegyeztem meg a nevét. Timi és Lejla ugyan nem velünk laktak, de gyakran láttam őket felénk. Chozzal és Marcival általában külön életet éltünk a többiektől (ami érthető, de azért furcsa volt, mert tavaly nem ehhez szoktam). Bekarikáztunk sok előadót, de a nagyját kihagytuk, és csak a hét második felében kezdtünk el igazán bulizni. Sokat voltunk a Magic Gardenben, festettem három csuprot, faragtunk domborművet a dombba vágott átjáró oldalába, és már gőzöm sincs mit csináltunk, de egyszer csak azon vettem észre magam hogy vége, és itthon vagyok. Most épp nem nagyon tudok kezdeni magammal semmit, pedig sok pakolnivaló lenne itthon.

Lenullázódott a visszaszámláló? Mert most épp nem mutat semmit, pedig nem ilyenre terveztem ám. Na mindegy. Majd valamikor azt hiszem elindítom a övetkező Ozorára :D

Ja igen, tegnap mikor hulla fáradtan hazaértünk a családi mókából, azt hittem beájulok az ágyba és átadom magam a minimum félnapos alvásnak, de Orsi bekapcsolta a tévét, és kiderült, hogy a Király visszatér megy. Igen. Megnéztem. Huszonötödjére. És mikor éjfélkor végre lefeküdtem, tényleg nagyon fáradt voltam már. :D Mint említettem, fél négykor keltünk. Mert Cosmo Circle-en ott kell lenni. Meg bulizzak már egy jót hazajövés előtt. :D

2011. augusztus 1., hétfő

Ozora megint

Ma megyünk Ozorára :) Tudom már írtam róla két bejegyzést, de akkor is :$ Amúgy az az igazság, hogy kicsit aggódom is, mert tavaly nagyon jól éreztem magam, és félek, hogy idén már szükségképpen nem lehet olyan jó... Na mindegy, nem foglalkozom ezzel :) A visszaszámlálót figyeljétek holnap nyolckor, én sajnos nem tehetem, épp bulizni fogok!!! :D