2017. november 24., péntek

Anyu szülinapja - kis csavarral

Tegnap volt anyu szülinapja, amire nagy tervekkel készültem. Mostanában kedvem lett kísérletezni a konyhában, és úgy döntöttem, szülinapi vacsi gyanánt előállok egy tapas-tállal. Ez volt a menü:

Tabbouleh-saláta
Kecskesajtgolyók szőlővel, dió- és pisztáciabundában
Baconbe tekert aszalt szilva
Hagymacsatni
Sültpaprika-krém
Olívabogyó krém
Friss bagett

Ehhez először is persze agy adag időt töltöttem receptek nézegetésével, aztán a szülinap előtti napon elmentem bevásárolni. Nem is volt olyan könnyű beszerezni minden hozzávalót! Már szerdán elkészítettem a hagymacsatnit és a sültpaprika-krémet, a többi teendő azonban tegnapra maradt. Nem gond, mert korán hazaértem a munkából, gondolván, hogy a délutánt a menü tökéletesítésével töltöm. Petra is hazajött 3-kor a suliból, és nekiállt muffinokat gyártani. Épphogy elkezdhettem volna a főzést, mikor csöngettek - Pista bácsi állt az ajtóban!

Pista bácsiról tudni kell, hogy ő a családunk legidősebb tagja, most lesz 93 éves, és nagyon szoros a kapcsolata anyuval. Ezért így november végén mindig eljön hozzánk, hogy felköszöntse anyut, és mi is megünnepeljük őt. Most is megbeszéltünk egy találkozót vele a mai napra öt órára, csakhogy ő tegnap jelent meg nálunk, fél négykor. Már ő sem a régi, és összekeverte a dolgokat. Én persze beinvitáltam, leültettem, de megijedtem, hogy na most mi lesz? Pista bácsi rögtön belefogott a szokásos monologizálásba a deportálásról, én figyelmesen bólogatva hallgattam, Petra sütötte a sütit. Egy idő után aggódni kezdtem - hogy lesz ebből vacsora, ha nem tudok főzni? 

Szerencsére minden jól alakult, mert hamarosan megérkezett anyu és apu. Anyu szóval tartotta Pista bácsit, apuval pedig pikk-pakk elkészítettük a vacsorát. Végül egész estig velünk maradt Pista bácsi, közösen ettünk, ünnepeltünk és beszélgettünk, a vacsorám pedig óriási sikert aratott, erre nem is számítottam. Petra muffinja is nagyon finom lett, és anyu nagyon örült mindennek. Úgyhogy remekül sikerült az este! Pista bácsi, mint mindig, írt egy verset anyu szülinapjára, és dátumnak ezt írta rá: 1917. 11. 24. :)

Plusz öröm, hogy nap közben Orsi értesítette anyut, hogy meglepiből Saharral ideutaznak hozzánk jövő héten! Nem is bírtam magammal, vettem egy karácsonyi színezőkönyvet, jól jön az majd nekünk, és talán mézeskalácsot is tudunk majd közösen sütni. :)

2017. november 19., vasárnap

Karácsonyi Tschibo-katalógust lapozgatva elfogott a szomorúság, hogy senkinek sem vehetek Star Wars-os alsónadrágot.

2017. november 13., hétfő

Krakkói beszámoló

Október 27-31 között munkaügyben kellett Krakkóban lennem, és elhatároztam, hogy utána kint maradok kicsit egyedül is. Még a nyáron jöttem rá, hogy egyrészt irtó mázlista vagyok a munkámmal, mert sokat tudok vele utazni, másrészt ezt jobban ki tudnám használni, ha extra napokat adnék a kinttartózkodáshoz. Szóval egészen november 3-ig Krakkóban maradtam.
Az egész ott kezdődik, hogy én Amszterdamot leszámítva nem utaztam sehová egyedül, de egy ideje nagyon foglalkoztat a gondolata, egyrészt, mert élményeket szeretnék gyűjteni, másrészt, mert meggyőződésem, hogy segítene kicsit önállóbbnak lennem és nagyban hozzájárulna a személyes fejlődésemhez. Vicces, hogy már ennek a három napnak a megszervezése és tök komoly feladatnak bizonyult, és izgultam is miatta, pedig hát ugye nem a dzsungel közepére utaztam távol a civilizációtól. 

A dolog munka része egyébként jól sikerült, két eseményünk is volt: egy diákprojektünk záróeseménye és egy háromnapos tanárszeminárium. Örülök, hogy jól sikerültek, különösen a szeminárium az, ahol már tavaly is nagyon lelkes tanárok voltak, kedvesek, akik tök hálásak az egészért, és mindegyiküktől egy csomó pozitív visszajelzést kaptam, sőt egyesek kis ajándékokkal is kifejezték a hálájukat. Ez tök jó érzés!

A szeminárium 31-én, kedden ért véget, én pedig iszkoltam a Wawel kastélyhoz, ahol idegenvezetésen vettem részt. Megnéztem az uralkodói termeket, meg az egyéb mindenféle szép szobát, ahol a vendégeket és követeket fogadták. Különösen a faliszőnyegek voltak nagyon szépek, illetve láttam azt a híres termet, ahonnan a plafonról faragott fejek kukucskálnak lefelé. Az kicsit bizarr volt. A termek megnézése után jutott időm a katedrálisra is. Az egész egyébként kívülről is nagyon szép. Miután mindent bejártam, eljött az ideje hogy megnézzem a szállásomat. Ez elég izgi volt. Most laktam először hostelben, leszámítva a belgiumi utazásunkat Hannahval, ami januárban volt, és egy lélek nem volt ott rajtunk kívül. Ezt a hostelt gondosan választottam ki a netről, de persze így sem tudtam, mire számítsak. Az volt bennem, hogy majd valahogyan biztosan megismerkedem ott emberekkel, amiből valami tök jó is kisülhet, csak fogalmam sem volt, hogyan fog ez történni. Mikor a hostelbe megérkeztem este 6 körül, elég nagy pangás volt. Fölcipeltem a motyóm a harmadik emeletre, és megnéztem a szobámat - négyágyas volt, de nem volt még ott senki rajtam kívül. Amúgy nem volt túl nagy, két emeletes ágy, szekrények, asztal és három szék. Lecuccoltam, aztán szemrevételeztem a konyhát. Ott már lődörgött pár ember, de senki sem akart sürgősen barátságot kötni velem. Nem tudtam, mit is tehetnék, úgyhogy hamarosan ismét felkerekedtem, jártam egy nagyot az óvárosban, és bementem minden üzletbe szuvenírekre vadászva. Mikor visszatértem a hostelbe, még mindig pangás volt, én meg fáradt voltam, szóval úgy döntöttem, elvetem a barátkozás és a bulizás ötletét, és lefekszem. Nyugtalanul aludtam, mert tudtam, hogy előbb-utóbb fel fognak bukkanni a szobatársaim, akikről még nem tudtam, kicsodák. Végül hajnali egy körül jelent meg az első srác, aki igyekezett csendes lenni, de az egész táskája kizuhant a szekrényből, szóval esélyem sem volt nem felébredni rá. Ausztráliából jött és hamar rájöttem, hogy a beszédének csak a felét értem, ami tök bosszantó volt. Visszaaludtunk, és egy másik srác is megérkezett hajnali 3-kor. Ő már meg sem próbált csendes lenni, aztán pedig álmában is olyan borzasztóan horkolt, hogy rögtön újragondoltam, jó ötlet volt-e ez a négyágyas szoba. Végül valahogy csak elaludtam, a horkolós személy pedig korán reggel el is tűnt, úgyhogy sosem tudtam meg, ki az.

A következő nap november 1-re, mindenszentekre esett, ezért a legtöbb hely Krakkóban zárva volt. Aggódtam, hogy nem fogok-e emiatt unatkozni, de végül semmi ilyesmi nem történt. Délelőtt egy ingyenes városnéző sétán vettem részt. Ez úgy működik, hogy az ember megjelenik a találkozási pontnál, aztán a csoporttal tart, ameddig jól esik neki. A végén, ha tetszett az idegenvezetés, mindenki annyi borravalót ad, amennyit jónak ítél. Én teljesen meglepődtem, hogy egy igazi, komoly városnézésről van szó, két órán keresztül sétáltunk ugyanis az óvárosban! Az idegenvezetőnk nagyon cuki és szórakoztató volt, és egy csomó érdekes történetet mesélt a városról. Úgy gondolom, a jó idegenvezető a garancia arra, hogy ezek az "ingyenes" túrák egyáltalán fenn tudnak maradni. Rengeteg szép dolgot láttam, és mindenhol azt éreztem, hogy itt is megállnék, meg ott is, ezt is lefotóznám, meg azt is, de nem akarok lemaradni a csoporttól, szóval majd visszajövök később... A csoportban egyébként több magányos utazó is volt, és elég hamar megszólított egy svéd srác, aztán pedig egy koreai fiú. Végül az idegenvezetés végén hárman úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk és megebédelünk, aztán a svéd fiúval kettesben indultunk el felfedezni a zsidónegyedet. Kicsit fura érzés volt, mert lám, viszonylag könnyen megkaptam amit akartam - a társaságot - de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem minden társaság öröm és igazából attól még, hogy itt vagyok Krakkóban, nem lettem kevésbé önmagam, vagyis: sokkal szívesebben lennék egyedül. Nem mintha bármi gond lett volna a srácokkal, de nem éreztem azt, hogy túl sok dolgunk lenne egymással. Antonnal megnéztük a zsidónegyednek azt a részét, amit már ismertem, aztán átkeltünk a Visztulán a számomra is ismeretlen terepre. Itt szerencsére ismét belefutottunk egy ingyenes városnéző csoport legvégébe, és velük megnéztük a teret, ahol régen a gettó volt (ma 68 üres székből álló emlékmű van itt), illetve a Schindler gyárat, amit ma múzeummá alakítottak át. Anton elfáradt és innen hazament, én viszont folytattam a sétám még délebbre. Megnéztem azt a két helyet, ahol megmaradt a gettófal (az egyik egy iskolai játszótér mellett van, a hintákkal, mászókákkal, elég bizarr) utána pedig elmentem temetőzni. Közel esett ugyanis egy nagy városi temető, én pedig tudtam, hogy a halottak napja miatt csodálatos fényekben fog pompázni éjjel. A kirándulásomnak ez a része már meglehetősen spontán volt. Megnéztem egy régi temetőrészt, aminek különleges hangulatot adtak a középkori, gótikus faragványok, aztán továbbsétálva észrevettem, hogy nem messze áll egy olyan mesterséges domb, amelyből több is van Krakkóban. Mire megmásztam, besötétedett, és lepillantva a másik oldalon a szemem elé tárult a temető - és fantasztikus volt! Az egész narancssárga és piros fényekben ragyogott, meseszerű és hívogató volt. Alig bírtam magammal, leszaladtam és megtaláltam a bejáratot. A temetőben hömpölygött a tömeg, mindenki eljött meglátogatni a szerettei sírját. Minden egyes sír kivétel nélkül tele volt virággal és mécsesekkel - nem csak néhány darab volt rajtuk, hanem legalább egy tucat! Ez a látvány a halottak napját is örömünneppé varázsolta, azt közvetítette, hogy akik itt nyugszanak, ugyan már eltávoztak, de mégis itt vannak közöttünk. 

A temetőtől végül egy bő húszperces séta volt visszajutni a szállásomig. Egész nap kutyagoltam, de igazából csak a végére fáradtam el, és imádtam! Bár Antonnal és a koreai fiúval azt beszéltük, hogy találkozunk este meginni valamit, végül lemondtam a dolgot, nem volt kedvem kimozdulni. Az ausztrál szobatársam, Nathan otthon volt, és megérkezett egy új lakótárs, a mexikói Marta is. Mivel Angliában tanult és utazgatott egy ideje, ő is folyékonyan és tökéletesen beszélt angolul, és emiatt bizony zavarban voltam köztük - és ez tök béna, hogy ilyesmi még előfordulhat velem! Egyébként Nathan egy kártyajátékot tanított nekünk, amivel remekül el is voltunk, aztán mindenki kidőlt aludni.

A következő napon meglátogattam Auschwitzot. Ez azért volt izgalmas, mert hosszas vacillálás után végül úgy döntöttem, teljesen egyedül, csoport és vezetés nélkül megyek, és ez önálló szervezést igényelt. Hajnalban ki kellett jussak valahogyan a buszállomásra, majd onnan busszal Auschwitzba, később pedig ugyanezt vissza. Szerencsére minden flottul és könnyen ment, nem volt semmi fennakadás. Auschwitz két részből áll: Auscwitz I és Auschwitz-Birkenau. Először az első részét tudtam megtenni önállóan, egy kis füzetke segítségével. Rögtön az elején le kell szögezzem, hogy nagyon örülök, hogy egyedül voltam, és nagyon fontos élmény, hogy elmentem. Sajnos azonban borzasztóan zavaró volt, hogy micsoda tömeget alkot a rengeteg látogató. Rengeteg csoport, idegenvezető, millió különböző nyelven nyomakodik körülötted, miközben próbálnád megnézni a kiállítás egyes részeit. Ami még zavaróbb, az a fotózás - fel nem foghatom, miért fotóztatja valaki magát az Arbeit macht frei kapunál vagy a barakkoknál, de többen megtették, miután elrendezgették a frizurájukat. A diákokon is azt láttam, hogy csak bambán mennek körbe, és lefotóznak mindent, ami eléjük kerül. Egy anya éppen a kivégzésre használt tér közepén érezte úgy, hogy segít kinyomni a lánya arcán egy pattanást. Ezek a jelenetek borzasztóan felhúztak, néha kedvem lett volna rájuk szólni. Komoly erőfeszítésembe került, hogy kizárjam a többi embert, és csak a helyre, illetve saját magamra koncentráljak, de végül sikerült. 

Különösen Auschwitz I-et nagyon lassan jártam be, megnéztem majdnem mindent, amit lehetett. Azon kívül, hogy az ember látja kívülről, hogyan is nézett ki minden - a kapu, a barakkok, a szögesdrót, a krematórium - a barakkokon belül tematikus kiállításokat rendeztek be. Ezek egy része magát a tábori életet, mások az egyes nemzetek háborús sorsát dolgozza fel. A táborról szóló részek különösen emlékezetesek. Még akkor is, ha az ember igazából tudja, mi történt, sokkal inkább felfogja, mikor a szeme elé tárul egy szoba padlótól a plafonig tele emberi hajjal, melyet a felszabadítás után zsákokban találtak. Ugyanígy hatalmas kupacban cipők, szemüvegek, fésűk és hajkefék. Egy külön terem csak edényekkel volt tele. Kényszerítettem magam, hogy a tömeg mellett megpróbáljam látni az egyént is - a kis, virágos szélű csuprokat, mintás zománcfazekakat, melyek talán a család legféltettebb darabjai voltak, melyeket nagy szeretettel hoztak el otthonról remélve, hogy hasznát veszik majd. Nem tudom részletezni a kiállítások minden elemét, de nagyon fontosnak és megindítónak találtam őket. Különösen fontosak a vitrinasztal mögött kiállított dokumentumok, melyekre egy idő után a többség valószínűleg ügyet sem vetne. Némettudásom lehetővé tette, hogy bele is olvasgassak. A dokumentumok mindenféléről szóltak egyes emberek rekordjaitól a foglyok rejtegetett iratain át a gázkamrák és krematóriumok felállítására vonatkozó utasításig és később a kihúzott aranyfogak számbavételéig.

Auschwitz I után egy kisbusz vitt a közeli Auschwitz-Birkenauba, ahol már nincs kiállítás, maga a hely beszél. Ez a tábor is óriási, nagyon sok idő volt bejárni, és közben aláfestő hangulatként végig hideg eső szemerkélt. Ez az a tábor, ahová befutnak a vasúti sínek, ahová a deportált magyar zsidók többsége is érkezett. A tábor közepén, a sínek mellett rögtön szelektálták őket, háromnegyedük pedig azonnal a tábor végén álló gázkamrák és krematóriumok valamelyikében végezte. Még akkor is, ha tudomásom volt erről, megrendítő volt ott látni igazából, a teljes valójában.

Nagyon fontosnak tartom, hogy megnéztem ezt a helyet, úgy érzem egy jelentős "élménnyel" lettem gazdagabb. Ez a tapasztalat olyasmi, amit fel fogok tudni használni a Haver foglalkozások során is. És úgy érzem, sokkal több érvem van a holokauszttagadással szemben (nem mintha túl sok ilyennel találkoznék szerencsére). Egészen máshogy tudok úgy beszélni ezekről a dolgokról, hogy láttam. És nem csak a gázkamrákat és krematóriumokat láttam, amiket a németek az utolsó pillanatban leromboltak, ezért csak a romjai maradtak mementóként. Láttam a dokumentumokat, amik ezeknek a megépítéséről szólnak, láttam a németek által készített fotókat, láttam a papírokat, melyek a meggyilkoltak vagyontárgyait, ékszereit és fogaikból kiszedett aranyat veszik számba, láttam a tábori foglyok titkos mozgalmának feljegyzéseit az elgázosítottak listájáról. Az egész egy borzasztó, súlyosan igaz egységet alkotó egész, amelyre ráfogni, hogy egytől egyig hazugság - lehetetlen. 

Szeretnék röviden visszatérni arra is, amit korábban a táborban fotózásról írtam. Zavart és nagyon helytelennek találtam, de azért elgondolkodtam azon, hátha tévedek. Egy olyan korban élünk, ahol reggeltől estig mindent dokumentálunk, a reggelinktől kezdve a munkánkon át a barátokkal való szórakozásig, és ez különösen igaz a fiatal korosztályra. Talán az, hogy egy 16 éves diák vakon fotózza az üres gázpalackokat a vitrin mögött, amiről visszacsillan a fény, talán valami sajátos módon próbálja feldolgozni a látottakat és kapcsolatot teremteni velük. Talán ha ezeket a képeket később megosztja, megmutatja másoknak, valójában hozzátesz ahhoz, hogy ennek a helynek az üzenete többekhez elérjen. Nem tudom, viszont érdekes kutatási témának tűnik. Egyébként az sem igaz, hogy én ne fotóztam volna - 4-5 képet készítettem a hely hangulatáról, de persze eszem ágában sem volt magamat is belevenni a kompozícióba.

Auschwitz után egy másfél órás buszút várt haza, ahol a kimerültségtől elaludtam, és ez a kis szünet segített hozzájárulni ahhoz, hogy valamelyest lezárjam a látottakat, és visszatérjek a valóságba. A hostelben ott volt Marta és Nathan, és elmentünk este felfedezni a várost. Szerettem volna megnézni az Alchemia nevű romkocsmát, és tök jó érzés volt, hogy a javaslatomra oda mentünk és tetszett is mindenkinek! Természetesen nekem is - az egész olyan volt mint az alkimista műhelye, sötét ablakok, lombikok és képek a falon, csontvázak és preparált krokodil a plafonról, régi bútorok és gyertyák. Nagy bulit nem csaptuk, két sör (esetemben bor) után hazatértünk.

Pénteken egy fél napom volt még a városban, mielőtt indulnom kellett a repülőhöz. Úgy voltam vele, hogy hiába jártam már rengetegszer az óvárosban, még mindig nem volt alkalmam igazán egyedül, nyugiban, andalogva felfedezni, úgyhogy ez volt a terv. Korán összecsomagoltam és kicsekkoltam, és elkezdtem a céltalan bóklászást, ami közben megnéztem minden ház homlokzatát, rejtett kis utcákat és templomokat találtam, és szépen faragott ajtókat fotóztam le. Sajnos hamar hideg lett és elkezdett esni az eső, úgyhogy kezdtem kívánkozni egy teázó után, és ekkor elém tárult a legcsodásabb hely! Egy kis utcában volt eldugva egy kedvesen lepukkant házban a Cafe Camelot, ahol hangulatos berendezés és nagy teaválaszték várt. Találtam egy asztalt egyik oldalt az ablak előtt, a széles ablakpárkányon (!), és végül ott üldögéltem egy bő félórát. Minden megvolt, amit szerettem volna: egy hangulatos hely, ahol teázhatok, olvashatok, és néha kipillantok az esőáztatta középkori utcákra. Annyira jó volt! A tea után még egy helyet látogattam meg, méghozzá egy nagyon régi egyetemet, a Collegium Maiust. Itt részt vettem egy rövid idegenvezetésen a könyvtárban, a professzorok lakosztályában és az előadóban, valamint megcsodálhattam az egyetem udvarán lévő zenélő órát is. Ezután siettem vissza a hostelbe, ahol még találkoztam Nathannal, és együtt elmentünk a közelbe Zapiekanka-t enni, ami igazából egy óriási melegszendvics! Ez biztosította, hogy kihúzzam az egész napos utazást. 

A Krakkói tartózkodásom ezzel véget ért. Vonattal mentem a reptérre, ahol minden pikk-pakk ment - megtaláltam a járatot, amivel először Bécsbe repültem, majd egy órás várakozás után haza Budapestre. Jó késő lett, mire a BKV-val hazaverekedtem magam, és beestem Petra Halloweeni bulijának a közepébe. Bár fáradt voltam, még átmentem Szabó Petihez osztálytalira, ahol mindenki nagy örömmel fogyasztotta a duty free-ből magammal hozott mogyorós lengyel likőrt.

Összességében nagyon jó volt ez az utazás, egyrészt maga a helyszín miatt: Krakkó csodálatos, igazán beleszerettem. Van valamilyen különleges vonzódásom az ilyen régi középkori negyedek, óvárosok iránt. Másrészt jó volt kicsit egyedül lenni. Semmilyen nagy bonyodalommal, kihívással nem szembesültem, és kicsit megnyugodtam, hogy na, nem nagy ügy ez, ezt én is meg tudom csinálni, nincs itt semmi probléma. Ráadásul egyedül lenni igazán kikapcsoló: senki nem szól bele abba, hogy mit csinálok, oda megyek és olyan tempóban sétálok, ahogyan én akarom, az egész út a saját élményem. Ez a néhány nap lendületet adott ahhoz, hogy belevessem magam a tavaszi Portugál út szervezéséve - az lesz csak a kaland!

2017. november 6., hétfő

Orsi menyasszony lett!

Az aktuális legizgalmasabb családi hír, hogy Sahar október 28-án eljegyezte Orsit!!!



Az egész akkor történt, mikor Krakkóban voltam, így részemről kicsit szerencsétlenül jött ki a dolog. Éppen a Galícia Zsidó Múzeumban üldögéltem a két főnökömmel akik a szemináriumi programot ecsetelték, mikor érkezett a családi Whatsapp csoportunkba egy kép Saharról és Orsiról. Apu csak tetszését fejezte ki a képről, nekem azonban azonnal feltűnt Orsi ujján egy korábban nem látott gyűrű, és rögtön rákérdeztem a dologra. Még mielőtt Orsi válaszolhatott volna, anyu és Petra gratulált, én pedig a két főnök között kapkodtam a fejem és gyorsuló szívveréssel figyeltem, mit ír Orsi. Sok perc telt el míg végre megerősítette, hogy tényleg jól látom amit látok, és hivatalosan is menyasszony!
Erre persze minden részletet tudni akartam, de erre nem volt lehetőség, egyrészt mert Orsi is még ott volt Saharral a sivatag közepén, másrészt pedig várt rám a feladat, hogy szórakoztassak száz lengyel diákot. Egész nap szerettem volna beszélni Orsival, de ez később sem jött össze, mert a hotelszobában vacak volt a net, és bár üldögéltem a lobbiban jó darabig, este tízkor feladtam, szóval csak másnap reggel sikerült végre elérni Orsit és meghallgatni a lánykérés részleteit.

Már itthon vagyok, de továbbra is csak kapkodom a fejem, mert Orsiék máris ráálltak az esküvőszervezésre, helyszíneket néznek, számolják a lehetséges résztvevőket, és dátumot is választanak - lehet, hogy az esküvő májusban lesz! Az máris itt van! Úgy érzem, időm sincs felkészülni. Olyan gyorsan történik minden!

2017. október 19., csütörtök

Szakvélemények

Az utóbbi időben több esetben is szakemberekhez fordultam.

Először is elmentem a B4-be egy edzőhöz, hogy adjon táplálkozási és sportolási tanácsokat. Ezt azért történt, mert szeretnék végre tényleg ráállni az alakformálás témára, és szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy amit csinálok az értelmes és hatékony. Nem mondanám, hogy kifejezetten katartikus élmény volt a konzultáció: az edző igazából elég sablonos tanácsokat adott, úgy mint eddzek legalább heti háromszor, és ne egyek cukrot meg kenyérféléket. Ez még kiegészült pár dologgal, úgyhogy egy darabig tipródtam azon, hogy meddig menjek el ebben a diéta-témában. Alapvetően imádok enni, a kaja számomra nagyon fontos örömforrás, és nem hiszek abban, hogy jó az, ha ezt mértéktelenül megvonom magamtól. Ezen kívül szeretném inkább a sportra helyezni a hangsúlyt, de haha, az ugye nem megy, ha az ember anélkül edz, hogy a táplálkozására figyelne, ne csodálkozzon, hogy a várt eredmény lassabban érkezik. Na mindegy, szóval most az van, hogy kísérleti jelleggel lemondtam a cukorról és a kenyérről, sőt a tejtermékekről is, mert pár hónapig csak kibírom, amíg bizonyos folyamatok beindulnak. Ma van a negyedik nap, és úgy szenvedek, hogy ihaj. :D

Tegnap egy gyógymasszőrnél is voltam, mert augusztus óta valami furán húzódik a lábamban, és a tánctanárom, Jani azt javasolta, hogy nézessem meg. Ahhoz a masszőrhöz mentem, akihez a családból többen is járnak, és nekem is nagyon szimpatikus volt a nő. Megnyugodtam, mert semmi komoly problémát nem talált, sem porckorong-, sem izomsérülést. Ezzel együtt viszont a probléma továbbra is a levegőben lóg, a masszőr azt mondta, valszeg tényleg csak egy húzódás, és tényleg csak pihentetnem kell, de annyival azért komolyabb a dolog, hogy az augusztusi 2-3 hét pihentetés nem használt neki. Szóval most hiába lendültem bele a mozgásba és a fenti diétába, 2-3 hétig most megint nem mozgok semmit, és várom a csodát. 

A harmadik és talán legfontosabb dolog, hogy két hónapja elkezdtem pszichológushoz járni. Ez már régóta motoszkált bennem, és most végre megkaptam a kezdőlöketet. Ahogy Borcsa barátnőm, akinek nagyon bevált a dolog, mondta, "ez egy befektetés", szóval egyelőre reménykedem, hogy egy év múlva megjön majd a heti konzultációk gyümölcse. Az biztos, hogy minden alkalommal örömmel megyek, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy nem lesz hiábavaló az egész.

Összefoglalva a fentieket, úgy látom, hogy most éppen egy olyan fázisban vagyok, hogy ha már szingli vagyok, itthon élek, a munkám terén minden rendben, akkor nyugodtan fordulhatok egy kicsit magam felé, mert időben és anyagilag is megengedhetem, és az elkövetkező időszakban készen állok arra, hogy testileg-lelkileg rendbe jöjjek, és felvértezve ugorjak neki a később rám váró kihívásoknak.

Egy év szingliség

Eljött és el is múlt szingliségem egyéves fordulója. Nem feledkeztem meg róla, de már az is figyelemreméltó, hogy nem éreztem szükségét, hogy még aznap (okt. 13. - péntek) megemlékezzem róla. 

Sőt, most sem vagyok benne egészen biztos, hogy mit írjak. Az van, hogy Bálintot az utóbbi egy évben csak egyszer láttam, ami egy nagyon fontos és jól sikerült találkozás volt. De minthogy bőségesen teltek el hónapok, természetes, hogy már nincs a mindennapi életemben, és sikerült tőle eltávolodnom. Ezzel együtt viszont minden nap gondolok rá (nem úgy, hogy rajta merengek, csak épphogy eszembe jut itt-ott) és az eltelt idő ellenére nagyon közel érzem magamhoz. Szóval ez egy kettős dolog.

És az is kettős, hogy hogyan érzek vele kapcsolatban. Továbbra is úgy érzem, hogy nagyon szeretem, de ez az érzés a távolságnak köszönhetően "parkolópályára" került, és szerelemre már amúgy sem hasonlít.

Szóval az van, hogy nem vagyok túl rajta, de közben mégis. Nemrégiben egészen határozott büszkeség fogott el, és gondolatban vállon veregettem magam, amiért tök jól kezeltem ezt az egészet. Valahogy nagyon rutinosan, tudatosan. Igen, nagyon szar volt, igen, néha még most is nehéz, de még a legnehezebb pillanatokban is volt egy előre törekvés, egy motiváltság a továbblépésre.

Most már igazából az van, hogy tökre megszoktam egyedül, jól vagyok, és nem is tudom elképzelni, hogy megint kapcsolatban legyek. Ezzel együtt persze néha nagyon magányosnak érzem magam, és jó lenne, ha lenne valakim. Néha pedig, amikor jó az idő, és minden jól alakul, és valahogy olyan könnyűnek érzem magam, akkor hirtelen öröm fog el, hogy nahát, még pár év, és megint találok valakit, és az milyen fantasztikus lesz. És ezt úgy lehet várni, mint a karácsonyt - türelmetlenség nélkül, tiszta örömmel.


2017. október 11., szerda

Lassú újraindulás

Az utóbbi hetekben megint kicsit magam alatt voltam, magányosnak éreztem magam és nem igazán haladtam a dolgaimmal. Ez főleg annak köszönhető, hogy volt az a randizgatásom egy hónappal ezelőtt, ami egyáltalán nem volt komoly, és végül azzal a kölcsönös döntéssel zárult, hogy hagyjuk ezt az egészet, de mégis, egy kis érdekesség, meg egy kis emlékeztető arról, hogy milyen lenne, ha lenne valakim, szóval miután véget ért, akaratlanul is eléggé letörtem. Elég kettősek az érzéseim: egyrészt nem érzem még egészen készen magamat egy új kapcsolatra, és úgy érzem olyan magasak az elvárásaim, hogy esélyem sincs bárkit találni a közeljövőben, aki megközelíti őket, másrészt nagyon hiányzik az a sok-sok jó dolog, amit egy kapcsolat meg tud adni. Szóval ennek hiányában búslakodtam és magányoskodtam, és azt vettem észre, hogy emiatt kevésbé is vagyok motivált, és nehezebben veszem rá magam arra, hogy bármit is csináljak. Pedig teendők vannak bőven, amiknek a héten végre sikerült kicsit jobban neki is állnom:

Munka: a Centropánál bőven vannak feladatok, a nagyobb projekt most egy krakkói szeminárium lesz október végén. Szerencsére a szervezésben segítségemre van a lengyel partnerünk, aki nagyon szuperül intéz mindent, így a terhek jó részét leveszi a vállamról. Most hétvégén Pécsett lesz szemináriumunk, és ezen kívül is mindig vannak intéznivalók. A Centropa mellett ismét Michael Miller kutatási asszisztense vagyok, ami szintén rendszeres elfoglaltságot jelent - most például kézzel írt leveleket silabizálok, könyvtárba és levéltárba járok, illetve részt veszek egy kiadvány szerkesztésében. Emellett augusztus óta sok munkám volt Kovács András és a Medián kutatásával, ugyanis a felmérés lezárult, és részt vehettem az adatelemzésben. Szóval SPSS-szel bűvészkedtem, táblázatokat készítettem és fejezeteket írtam. Ez is egy szuper és nagyon izgi lehetőség, mert jó ilyen módon a tudományos szférában maradni, viszont arra is emlékeztetett, hogy kijöttem kicsit a gyakorlatból (sőt, ami az SPSS-t illeti, sajnos soha nem voltam igazán benne a gyakorlatban...)

A munkáim továbbra is biztosítanak elfoglaltságot, szórakozást, szakmai kihívást és megélhetést, szóval nagyon is elégedett lehetek velük.

Haver: elkezdődtek a Haver foglalkozások, amiből valószínűleg sokat tartok majd idén is. Repertoárom bővült a zsidónegyed sétával, most már ilyet is tudok tartani diákoknak. Hármat már tartottam is most ősszel!

Sport: beindultak a táncórák, Lakijani a Casa de la Música stúdióból egy új helyre, a Kassa Jazz hajóra költözött. Igen, ez egy hajó, ami a Batthyány tér közelében "parkol". Sajnos az odajutás nem egyszerű, és terem sem tökéletes, de az órák változatlanul klasszak, én pedig nagyon lelkes vagyok. Még meglátom, hogy hogy alakul az életem, de szeretnék legalább heti 2x megjelenni az órákon. Szeretném idővel valami mással is kiegészíteni a heti sportolást, ez még alakul. 

Héber: végre jelentkeztem héber nyelvtanfolyamra az IKI-be. Az órák csak október végén kezdődnek, és még annyit sem jeleztek vissza, hogy bakfitty. Meglátjuk.

Ha minden igaz, a fentiek bőséges elfoglaltságot biztosítanak majd nekem az idei évre. Fontos is, hogy ne essek ki a lendületből, és minden fronton jól tudjak teljesíteni. Nyár elején a Koin segítségével átgondoltam a pénzügyeimet, végeztem némi stratégiai tervezést arról, mire tudok kevesebbet költeni, hogyan spórolgassak. Bár nagy terv volt, hogy lassan terítékre kerül a lakásnézés, úgy tűnik ezzel még egy jó darabig várnom kell. De talán nem akkora baj, végül is nem tragédia itthon lakni, és amíg nem hitelt és rezsit fizetek, jut pénzem arra, hogy a személyes fejlődésemre fókuszáljak. Szeretnék szakmailag is fejlődni, ennek a lehetőségeit egyelőre még keresem. 

Ami izgi, hogy a krakkói szemináriumunk végén 2,5 napot még a városban maradok egyedül. Nemrég jöttem rá, hogy a Centropás utazásokat össze kéne kovácsolni egyéni utazással, hisz a lehetőség és a repjegy adott. Ez a pár nap rövidnek tűnik, de azért bőven egy komfortzónán túli kezdeményezés lesz. Sosem utaztam még így egyedül! A hostelt már lefoglaltam, izgatottan várom, hogy milyen kalandoknak nézek elébe. Meggyőződésem, hogy néhány ilyen egyéni út nagyban támogatja a személyiségfejlődésemet.

Egyelőre ennyi! Igyekszem tartani a szeptemberben megkezdett szintet és bejelentkezni még párszor októberben is a blogon. :)

2017. szeptember 12., kedd

Beach body?

Rájöttem, hogy a többséggel ellentétben engem egyáltalán nem az frusztrál, mikor nyáron kell megvillantanom testem egyes részeit - épp ellenkezőleg, az alakom előnytelenségei éppen a hosszúnadrágos időszakban mutatkoznak meg leginkább, ami, sajnos, háromszor annyi ideig tart, mint a nyár.

A fő problémám, hogy az utóbbi pár évben alattomosan felkúszott a combomra egy adag fölösleg - tulajdonképpen pont azóta, hogy abbahagytam a Madáchban a rendszeres táncolást. Ez elég szomorú, és eléggé zavar, de azon kívül, hogy kábé minden nap elszomorodom miatta a tükör előtt, nem sok mindent teszek az ügyben. A testem többi része oké, a súlyom optimális, diétázni nem akarok, úgyhogy az a meggyőződésem, hogy egy több hónapon át tartó, rendszeres sportolás helyrehozhatná a dolgot - a gond csak az, hogy hiába törekedtem erre az utóbbi években, sosem jött össze. Általában pár hétig sikerül rendszeresen mozognom, mielőtt közbejönne annyi munka, vagy utazás, hogy az egész borul. Persze biztosan meg lehetne oldani a dolgot, csak ez néha nagyon komoly tudatosságot és szervezést igényel, amin mindig megbukok.

Úgyhogy amíg nem csinálok valamit, marad a két kis pukli a combom oldalán, amit a mostanában divatos, mást-nem-is-kapni feszülős nadrágok csodásan kiemelnek szeptembertől májusig. Hurrá.